MOLNÁR MIKLÓS ÁLMATLAN ÉJSZAKÁI – Mindent Szombathelyért, Szombathelyt semmiért?

Aki még soha, egyetlen pillanatig nem fordult elő a politika színpadán, nem próbálta, milyen lehet a választóknak megfelelni, nyilván egy hete azon tűnődik, vajon miről szólhatnak Molnár Miklós álmatlan éjszakái? Ő, mint a lehetséges „királycsináló” a „mérleg nyelve”, vajon a közelmúltban gyakran kinyilatkoztatott sérelmeit ( az elszenvedett bántások miatt ), az oly sokszor hangoztatott, feladhatatlan elveit, önös, ( gyarló ) érdekeit, vagy Szombathely javát választja majd, amikor megérkezik ( megérkezett? ) a többségét csúfosan elveszítő fidesz ajánlata? Kérdések, melyekre szinte minden választópolgár – tehát mindazok, akik megtisztelték szavazatukkal a lezajlott voksolást – más és más választ ad, attól függően, mit szeretne lehetséges végállapotként megtapasztalni az eljövendő öt esztendő alatt.

A jelenlegi állás szerint kilenc kormánypárti képviselő és polgármesterük állnak szemben kilenc a baloldalt megtestesítő képviselő frakciójával, illetve két független jelölttel, akik közül az egyik Molnár Miklós, aki mostanáig a várost irányító testület alpolgármestereként, a korábbi időkre vonatkozó szövetség részeseként látta el feladatát. Helyzetéről, eredményeiről, sőt gondjairól is bőven nyilatkozott a választás hevében, mint a Pro Savaria nevű szerveződés polgármester jelöltje.

Ellenfelei, Dr.Puskás, Dr.Ipkovich, Balassa és Horváth méltó és értékes kihívót láttak a személyében, ahogy szövetségének tagjai is büszkén fogadták el őt a vezetőjüknek. Esélyesként indult, remek és győzelem esetén megvalósítható programmal, ugyanakkor a választók bizalmát sem neki, sem társainak nem sikerült fölénnyel elnyernie, mondhatni, vígaszágon lett tagja a szombathelyi képviselő testületnek.

Balassa Péter elhatárolódását a fidesz illetve a baloldal lehetőségeitől pártvezetője, Vona Gábor döntötte el, így ő leszögezte: sem a korábbi városvezető Dr.Puskás, sem Dr.Czeglédy illetve Dr.Ipkovich hívására sem fog egyik frakcióhoz sem tartozni. Megőrzi ellenzékiségét, tehát minden közgyűlés minden döntésekor taktikázni fog.

002

Molnár viszont három lehetőség közül választhat!

Természetesen a Pro Savaria vezetője is megőrizheti függetlenségét, a választói felé gyakorolható fontos gesztussal. Egyenessége és jellemessége rajzolódna ki így a leginkább. Minden erejével a leírt és közzétett programjukat próbálhatná így megjeleníteni.

Választhatja ugyanakkor Dr.Puskás hívását, s folytathatná, ott, ahol abbahagyta, lenyelve némi békát, szemet hunyva az őt és társait ért elvtelen támadások felett, s eldöntve szinte minden szavazás kimenetelét, a polgármester szavazatával így 11 főre „duzzadó” többségben. ( A magyar Parlamentből jól ismert ez a „hiányzásmentes” munka…)

Végül kezet nyújthat a baloldali összefogásnak, kiegészítve azok kilenc fős frakcióját, így a közgyűlés patthelyzete egyértelművé válik. Szombathely jövője mindhárom lehetőség esetén kemény öt esztendőt hoz majd, Molnár Miklós álmatlan éjszakáit ezzel kell magyaráznunk.

001

De vajon, létezik-e most nála is fontosabb ember? Lehet-e fontosabb más valaki, s annak álmatlan éjszakája? Csalódást okozna, ha kiderülne, hogy igen? Naivitás volna azt hinni, hogy más is számít? A közelmúlt elvtelenségei, az elmúlt négy esztendő közgyűléseinek tortúrái után, vajon fontos-e valakinek mások álmatlan éjszakája, vagy minden képviselő kizárólag a molnári döntés bűvkörében él?

64.458, tehát hatvannégy ezer négyszázötvennyolc polgár lehetősége volt dönteni Szombathely jövőjéről, huszonöt ezer hétszáznegyvennégyen éltek az alkalommal. Most éppen 25.744 ember feje fáj, nekik vannak álmatlan éjszakáik! Azért, mert nem szeretnének csalódni, elszenvedni mindenféle büntetést fél évtizeden át, csak azért, mert akikre a sorsunkat bíztuk, bízták, alkalmatlanok a feladatra!

( Blogunk írói heteken át segítettek sokaknak az eligazodásban, szavakkal, írásaikkal erősítették a választásról lemondani szándékozókban a hitet, hogy a feladatot el kell végezni, mert a felelősség nem átruházható… A választás napján, összefogva sokakkal, együtt indultunk a szavazófülkék felé, vidáman, felszabadultan – ahogy kell! Vagy egy lépcsőháznyi barátunkkal mentünk voksolni! )

A héten látszólag nem sok minden történt. A győztes hallgat. A lehetséges „mérleg nyelve” sem nyilatkozik. Csak mi, a választóik várakozunk egyre feszültebben. Négy hasonló stílusú esztendő után ismét csak ezt érdemeljük? Netán, ez a hallgatás és halogatás már a megtorlás része? Büntetés, mind a 25.744 ember felé? Lehetetlen…

Az eddig négy éven át minden közgyűlés alkalmával megalázottak és földbe döngöltek, az ellenzéki szerepben szolgálatot vállaló baloldaliak méltóságát visszaállították a szombathelyi polgárok. A héten új frakciót alakítottak a „kilencek”, és szokásos szerénységükkel kérték a polgármestert, mutassa már, legalább a jelét, annak, hogy dolgozni méltóztatik. Úgy tűnik, Dr.Puskás Tivadarhoz és talán Molnár Miklóshoz is népesebb küldöttség kívántatik, hogy végre történjék valami!

Ezért kérjük, mi, huszonöt ezer hétszáznegyvennégyen, – azok, akik felvállaltuk, a hét legszebb napján, amikor pihenéssel, családunk körében múlathattuk volna az időt, hogy választani menjünk -, nosza, urak, Polgármester Úr, városunk elöljárói, tegyenek már valamit! Kezdődjék a munka! Vagy, legalább méltóztassanak valami jelet adni, felénk, választóik felé, mondjuk, hogy az elvégzett dolgunkat legalább megköszönjék!

Valahogy úgy, ahogy egykor Éhen Gyula, majd két cikluson át Dr.Ipkovich György hangoztatta: „Mindent Szombathelyért, Szombathelyt semmiért!”

KÜZDJÜNK JÓL, SZEGÉNYEN! – világnapi program magyaroknak…

Ha október 17. akkor világnap! Lehet megemlékezni, lehajtott fejjel „gondolni”, átszellemülten a semmibe meredve bambulni; meg pár millió honfitársunknak, – tehát lecsúszott magyarnak -, szimplán ugyanazt tenni, mint az év másik 364 napján: éhezni, fázni, rongyokban járni, adósságot görgetni és álmodozni. Arról, ami lehetetlen, ami az „örökre megváltoztathatatlan” miatt soha nem jön el. A netes kisokos ezt mondja:

„Az ENSZ közgyűlése 1992 decemberében A SZEGÉNYSÉG ELLENI KÜZDELEM VILÁGNAPJÁvá nyilvánította október 17. napját. A közgyűlés felhívta a tagállamok figyelmét arra, hogy szenteljék ezt a napot a szegénység elleni küzdelemmel kapcsolatos konkrét tevékenységek bemutatásának. Az ENSZ közgyűlése a kormányközi és civil szervezetek figyelmét arra irányította, hogy nyújtsanak segítséget a szegénység elleni küzdelemmel kapcsolatos tevékenységek megszervezéséhez a nemzeti kormányoknak.”

Világnap ez, ami az elgondolkozásra hajlandóságot mutatók körében maga a tehetetlenség, tohonyaság „ünnepe”, vagy egyszerűbben éppen a gúny, a megvetés eszköze, amivel lesújthatunk embertársainkra! A szegénység, az, amiről generációk sora, mint a letűnt idők borzalmáról tanult; amiről korábban úgy beszéltünk, ami soha vissza nem térhet, betoppant, becuccolt és belakta mindennapjainkat.

004

Ami meggyötörte eleinket, az éhínség, a nélkülözés… a borzalmakat átélők legendái újra lüktetnek… csak, ma a szegénység, a hatalmasságainknak köszönhetően leginkább a bűncselekmény kategóriába tartozik… tehát aki merészel, az később bűnhődik!
A szegény emberekről rendre kitalált történetek születtek, népmesék íródtak, a szegénység legendává magasztosult, s úgy gondolhattuk, a hétfejű sárkányok és boszorkányok illúziójával ez is örökre eltűnhet majd. A sárkányokból dínók, a boszorkányokból celebek lettek – csak a szegénység maradt ránk, virul és növekszik egyre!

Olvasnivalók születnek a modern konyháinkban „hagyományosan”előidézhető egészséges és tápláló ételkülönlegességekről, életmód tanácsadók és fitneszedzők tanítják kilóiktól megszabadulni a mindenhol zajos, unatkozó kisnagyságosékat, miközben minden harmadik ember a lehetetlen legyőzésével folytat valódi küzdelmet. Persze róluk csak ritkán írnak, s olyankor külön hozzá teszik, hogy az illetők magyarok, (!) nem dohányoznak, nem alkoholisták és nem játszanak pénznyelő szerencsejátékokat.

A minap különleges tényanyagra bukkanhatott, aki az „éhségtől vezérelve” keresgélt: (forrás: http://www.penzcentrum.hu)
„1 kiló rizs, fél kiló tészta és szintén fél kiló sertészsír, egy kis doboz tejföl, 6 krumpli, 4 alma, 1 paradicsom, 1 paprika, 1 fej vöröshagyma. Ez nem vicc, van olyan magyar család, akiknek tényleg csak ennyi jut, HETENTE!

001

Megdöbbentő ajándékcsomaggal hívta fel szerkesztőségünk figyelmét a hazai családok kiszolgáltatott helyzetére a Metro Kereskedelmi Kft. Vannak olyan családok, akiknek ennyiből kell megoldaniuk a heti étkezést. Neked sikerülne? – olvasható az ajándékcsomaghoz csatolt levélben.
Ez nem vicc! Az áruházlánc a hazai létminimumból (2013-ban havonta 87 510 forint) következtetett (a lakásfenntartási és egyéb alapvető költségek levonása után) arra, hogy mennyi étel juthat a legszegényebb magyar családok asztalára, hetente! A legolcsóbb termékekből állították össze a következő élelmiszercsomagot.

Ilyen fejadagok mellett az sem meglepő, hogy az ENSZ felmérése és a Magyar Élelmiszerbank által közölt információk alapján többszázezer alultáplált ember él Magyarországon, és körülbelül 10-15 ezer gyermek éhezik.”

Mi történt velünk? Vajon miért és meddig kell magunkra zárni ajtót, ablakot? Az ami van és amiről most már tényleg nem lehet nem beszélni, vajon miért egyre kínosabb és egyre kellemetlenebb azoknak, akik értetlenül állnak a „harmad” gondjai előtt? A kívülállók, akikre hamarosan ugyanez a sors vár, hacsak nem születik valami, ami megoldást jelenthet a magyarországi szegénység továbbterjedése ellen!

Mert világos, hogy sokkal egyszerűbb vállat rántani, ajkat biggyeszteni és lazán odavetni, hogy „ki nem szarja le”, meg sziszegni, hogy „mi ez a baromság már megint”, amikor ügyeletes „házimajmaink” éppen rettenetesen coolok, de talán egyszer valaki felvethetné, mi van, ha tévedünk? Ha kiderül, hogy senki nem foglalkozik a szegénységgel, ami csak „másoknak” jelent napi gondot! Kiderül, mint a világjárványról, ami soha nem érheti el kishazánkat, hiszen sem felkészülés, sem kórház, sem oltóanyag nem jelzi érkezését. Csak az az átkozott dübörgés ne volna egyre elviselhetetlenebb!

Szegénynek lenni – állandó állapot. Küzdelem? Rosszabb annál! Ha már képtelen vagyok palástolni a szégyenemet, és sorban állok egy tál lencséért, egyeseknek egyenesen gyomorforgató… Az is, hogy én állok ott, kérve az alamizsnát, meg persze annak cselekedete is, aki, mert megteheti, a magáéból ad. Nem meglepetés, nem ránk törő, időszakos kellemetlenség ez a mélység, de hónapról hónapra dagadó kín, amit csak a szegénységben élők tudnak, és képtelenek megoldani. Mert ami tegnap soknak tűnt, holnapra foltozni sem elég. Az elvásott, szakadozott ruhák, melyek valahogy egyre nagyobbak, az elromlott, megbütykölhetetlen háztartási gépek, eszközök, a kihullott és elkorhadt fogak az üresen tátongó spájzok, éléskamrák, a villamos energia, a gáz és víz fogyasztásától elzárt fizetetlen bérlemények polgárai lettünk, vajon, kinek van kedve velünk összegyűlni és méltósággal megemlékezni A SZEGÉNYSÉG ELLENI KÜZDELEM VILÁGNAPJÁról?

Az élet már jó ideje csak egy mihaszna társasjáték!
A GAZDÁLKODJ OKOSAN ideje lejárt.

Az új játék címe: KÜZDJÜNK JÓL, SZEGÉNYEN! Itt mindenki bábu, talán csak a színek mások. Aki pedig képtelen a hatosra, évekre, évtizedekre kimaradhat a dobásból…

A MÉLYSZEGÉNYSÉG PARTJÁN – akinek nem jut Márton köpönyegéből

Szombathely, 2014. október. A patthelyzetet produkáló demokratikus választások után bizonnyal tovább kallódó ember, emberek, egyéni sorsok ürügyén született egy levél, mely a postafiókunkban landolt.

Idézzük:
„Akiről semmiféle híradás, feljegyzés nem születik jóideje; aki várt és várakozik otthonában, egyre, hol állítólagos békére, hol elérhetetlennek tűnő győzelemre, hol, meg csak egyszerűen az elnapolt határnapokra… Hetek, hónapok, tétova évek… Közben elhatalmasodik rajta a félelem és a kór; úgy érzi, elkopik, a betegségeknek adja szemét, gyulladások gyötrik lábait, kezeit, mielőtt kora szerint tisztességben megöregedhetne.

Depresyon

Róla kellene szólni, néhány nappal a választásnak nevezett procedúra után. Nem tovább hallgatni, halogatni! Akadnak sokan – ő csak egy -, akinek valamiért nem juthat egy tenyérnyi sem, ama mártoni köpönyegből! Évek óta már, hogy felesleges. Feleslegesek… Akik a hasznát vehették volna, néhai társai, rendre megfeledkeztek róla! A város, a közössége, ahová mindig is tartozott, vagy tartozni szeretett volna, mely hozzá hasonlóan másokat is rendre elveszít, herdálja rengeteg értékét!

0002

A tékozlás, a fondorlatos utakon száguldók városa, a titkos paktumok, összehajlások települése, ez, ahol ő is él; ahonnét nem kívánt megszökni, emigrálni. Nem akadtak feltételei, miközben örökké csak megfelelnie kellett. Ahol csak azokra az arcokra emlékezhet, akiknek adott, adott, adott, aztán, hogy megroppant alatta a talaj, minden addig feléje nyújtózó kezet elveszíthetett. Nem akadt, akár csak egy is, aki felidézte volna az alakját. Akinek eszébe juthatott volna!

0003

Városunk életében jó ideje már, hogy nincsenek védeni való kincsek. Emberi kincsekről, életekről nem is beszélve! Ők azok, a különös mélyszegénység partján állók botokkal kezükben, akik zsineg nélkül próbálnak horgászni egyre, megszokásból, hűségből, elveik mentén, de hiába!

Soha még ennyit nem kellett várni tanítókra, gyógyítókra s leginkább mecénásokra! Mert soha még ennyire nem volt értékelhetetlen az eredetiség, a tehetség, s ami talán ennél is fájóbb, a hasznosítható tudás! Ez komoly hiba, sőt bűn! Vajon, lesz-e valaha erő a tényleges felelősök felkutatására?

0004

Róla kellene szólnom, néhány nappal a választásnak nevezett procedúra után. Nem tovább hallgatni, halogatni! Nem kevésbé fontos az ő sorsa, mint a körötte zajló közösségé! Róla, aki látja, hogy ami folytatódni készül, csak a kegyelemdöfés felé vezető út, az utolsó szó jogán elhangzó jajveszékelés.

Róla kellene szólnom, aki, ha adni szeretne, előbb kérnie, porig alázkodnia kell, s kudarcait nézve az is csoda, ha még emlékezni tud az alamizsnát osztókra, akik egykor oda tartoztak, vele együtt, a győzelmet áhítók közé. Erős fogadalmuk volt, hogy nem lesznek soha a gyűlölet népe, s mára mégis körbefonja őket a félelem…

0005

Róla kell szólnom! Akiről semmiféle híradás, feljegyzés nem születik jóideje; aki várt és várakozik otthonában, egyre, hol állítólagos békére, hol elérhetetlennek tűnő győzelemre, hol, meg csak egyszerűen az elnapolt határnapokra… Hetek, hónapok, tétova évek…

Tudnom kellene, mikor változik végre az élete? Az életük! Ki adhat majd elégtételt a várakozásért? Aki vállalta, hogy minden körülmények között szombathelyi marad, aki nem adta fel az elveit és elhivatottságát – ugyanazért akar küzdeni, mint régen: az emberi gondolkodás hatalmáért. Tehetségét, álmait és az önmaga számára szabott programot kénytelen önmaga hibáiként kezelni és szégyenkezni, ha az elszalasztott lehetőségeiről faggatják. Ugyan, mit érthetnek mindebből a hatalom letéteményesei?

0006

Róla és róluk kellene, hogy végre gondolkozzunk! De a gondjaik most sem aktuálisak! A mélyszegénységük bűncselekmény, időről időre felelősségre vonhatóak, s ha merészelnek szólni a jogaikról, a kötelességeik elmulasztásával vágnak vissza. Filléres, napi gondjaik, az ellehetetlenüléstől való félelem, bujkálás a dilettánsok által ásott csapdák körül – ez az életük.

0007


Szombathely.

Ez az a hely, ahol érdemes volt álmodni, ahol a tehetséget értékelték, ahol az alkotókat megbecsülték. Akkor is, ha a műveik a cipőgyárban, a gazdaságokban, vagy épp a katedra mellett születtek. De mi van most, és főleg, mi lesz?

0008

Róla kell szólnom! Akiről semmiféle híradás, feljegyzés nem születik jóideje; aki várt és várakozik otthonában, egyre, hol állítólagos békére, hol elérhetetlennek tűnő győzelemre, hol, meg csak egyszerűen az elnapolt határnapokra… Hetek, hónapok, tétova évek…

Vajon, Szombathely régi-új vezetői közt akad még, aki tudja, mit jelent a segítség?
Akad még, aki tud és akar önzetlenül kezet nyújtani?

A mélyszegénység nem csak a napi betevő hiányát jelenti! Mégis, milyen kár, hogy még ma is tabunak számít, ha valaki nem képes a legelemibb emberi szükségletek kielégítésére…”

Eddig a levél mondatai.
Bár szeretnénk, nem tudjuk igazán kiegészíteni.
Csak a mártoni köpönyeget hiányoljuk, mi is, egyre!

A VÁLASZTÓPOLGÁRKÉPZŐ INTÉZET BEMUTATJA : Szombathely a kettéosztott város!

Akadnak dolgok, amihez nem értünk. Mégis nekifogunk. Sokan valóságos sportot űznek abból, hogy olyan dolgokkal foglalkoznak, amihez, – ahogy mondani szokás – lila gőzük sincs. Ezt hozta az élet. Ilyenek lettünk…

Például „választópolgárrá” – ha eléri a kort – , csak úgy „egyszerűen lesz” valaki! A felkészülés, a kiválasztás és a gyakorlati műveletek sora látszólag nem igényel szakmai felkészülést. Elég a sok, jó érzés. És lám, megszülethet az eredmény!

Gágog a sok pancser, – értünk és rólunk! Írja és kérdi: Hol van már a tegnapelőtti príma kis egység, a „böcsület, meg a béke időszaka”, amikor nemes egyszerűséggel, kuss lehetett minden közgyűlési (le)szavazás vége? Akkor, bőven volt miről hallgatni! Nemdebár?

Igenám, de lezajlottak a választások és „döntött a nép”. Változtatni akart. Mint a háborúk előtt, mikor a felül lévők nem tudtak, az alul lévők nem akartak tovább úgy élni, mint addig – emlékezhetünk a történelem tanításaira. Pontosabban: legalább annyian elégedetlenek az eddigi klientúrával, mint ahányan elfogadhatónak tartották az eddig történteket. Fej-fej melletti menet volt a választás, kiegyenlített a végeredmény!

c
.

Mondják: Szombathely vasárnaptól fehér vagy fekete, tűz vagy víz, avagy, ahogy a gyengén látók, meg a spekulánsok gondolják: narancsszín, vagy vörös!

Nemhogy nem tűnt el a baloldal, ahogy azt a miniszterelnök vizionálta, de Szombathelyen gyakorlatilag erősebbé vált mint eddig bármikor. Így döntöttek a választók!

Jöhetnek a kordonok, harapós kutyák, meg elhárító rakétarendszerek, jobb lesz vigyázni, ki, mikor és mit vakkant, esetleg harap! Amúgy, az állatok etetése máris tilos…

A megváltó elindult, hamarosan célba ér!

Hölgyeim és Uraim! Képzeljenek el egy oktató filmet: A Választópolgárképző Intézet bemutatja: Szombathely, a kettéosztott város! Fej-fej mellett a gigászok, kicsinyes harcocskák és grandiózus csaták ideje közeleg, pokoli háború, diplomatikus összesúgások lehetősége nélkül. Kérem, kössék be a biztonsági öveiket!

vpképző
(…)

Ezt akarhatta a városból a tömeg egyik fele, felének a fele, akiknek a nagyobbik része azt sem tudta, mit csinál, csak firkálgatott a rá szakadt fülkemagányban? Aligha! De a tudatlanság, ugyebár, nem mentesít…!
Jönnek a legostobább idők? Spekulálók és mindent megmondók, tudni vélők és a „mi lett volna ha” katonái özönlik majd el mindkét térfelet? Kezükben gépkarabély, boxer, vagy éppen csak csúzli, jókora kaviccsal a szemétdombról… Mindezt csak azért, mert a bölcsesség persze újfent legyőzőre talál majd – lesz fölé hatalmi vágy, meg végrehajtói szolgalelkűség éppen elég? Van, aki csak ebből tud építkezni, ahogy az előző négy évben is tette? A vadonatújak pedig szépen beállnak majd a sorba?
Nem tehetnek mást! Nem tehetnek mást?

a
.

Mert ahogy Választópolgárképző Intézet nem létezik, úgy Polgármesterképző, meg persze Képviselőképző gyorstalpaló sincs! Ugye? Csak mérhetetlen magabiztosság, hitványság, gőg, mint rendesen. A szimpik, a szépek, az okosak, meg a jól hízelgők beleülhetnek, beletenyerelhetnek a jóba, a nekik tágított trónusokba és holnap talán minden ugyanúgy folytatódik, mint tegnapelőtt?

Meglátni, hogy minden megváltozott, rettentő nehéz!

Nekik lehetetlen? Vakságra ítélte valamennyit a vezér fénye. Hiába a hunyorgás! Vajon a régi-új vezető békességet, vagy a harcok eszkalálódását hirdeti meg köszöntőjében?

A korábbi fölény törlődött. Katasztrofálisan! Elveszett, ahogy még néhány illúzió… De vajon képes-e a kiegyensúlyozott gondolkodásra, a lojalitásra, aki nem ezt a parancsot kapta? Lesz-e benne egy kevéssel több a kiszolgáló dacnál? Legalább a város egynegyede kedvéért!

Hamarosan minden kiderül!

MESE A TÁVOZÓKHOZ – érkezésük emlékére 2010-ből!

(Írás négy esztendővel ez előttről, amikor a csalódás még csak egy alig észre vehető lehetőség, kis piszok volt a sok fénylő ígéret között…)

qqq
.

Kedves Gyerekek!

Ma este az igazságról mondok nektek szép mesét.

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl, az Üveghegyen innen, ahol a kurta farkú malac túr élt egyszer majdnem kilenc millió szegény ember.
Ez a sok szegény ember csak úgy nézett ki az ő szegény fejéből, hogy micsoda dolgok is történhetnek mostanság körötte.

A dombokon nem volt rét, sem szélben ringatózó búzakalász, a kosárban nem bégettek báránykák, a lankán nem legelésztek sem aranyszőrű, sem ezüst szőrű, sem bronzszőrű, de még bizony bocitarka tehenek sem… nagy üresség tátongott a falu határában, ott, ahol réges-régen a tejipari üzemek álltak.
A baromfiudvar üresen állt, gyöngytyúkot, kakast, libát vagy kacsát bíz hosszú esztendők óta nem vittek már oda, no, hiszen, minek is vittek vóna, ha búza nem terem, még éhenveszik a jószág! Ejh, hogy a kórságba is feledhettem el, ott bíz már baromfiudvar sem vót, mert azt még a mesebeli baromfinátha idején mind elbontották…

Szegénység, csönd és levetett gúnyák, kifosztott házak meredtek a népek városaiban, a falakon a gyűlölet szavai égtek, az otthonokban villódzó kalitkákban dögkeselyűk ordítottak…a városlakók nyakába ólombilincset feszített a pénzváltók és vámszedők serege, asszonyaik méhében a bűn fogant…

Ott, a szegény emberek között történt bíz a csúfság, hogy néhány öreg, kik még a nagyapjuk nagyapjánál is vénebbek vótak, nótázni, meg táncot ropni mentek a nagyméltóságú király uraság háza elejbe.

ggggggg
.

Emlékeikben ott éltek még jajdulások és rándulások, a mindenfelől zengő égi menkű villódzó dörgedelme, regéltek tizenhárom nemesember szélbe hajításáról, szóllottak egynek sírbul emeléséről és méltó földbe engedéséről, oszt ezen a napon mégis egynek gerjedelmétől ittasulva özönlöttek a nagy palota elé, látni az öszödi átok csönddé töpörítését.

Volt ebben a házban egy kicsi királyfi. Szavára kapuk nyílottak, lobogók lobogtak, úgy hírlett a nagy veszedelmek idején tán kiereszti a hangját… jött is, szóllott is, megmondta bíz az igen nagy igazat, oszt dolgavégezetlen hazazavarta az ő népét…

Így esett, hogy a nyáj elbitangolt. Nem volt immár pásztor, sem terelő jószág, csak esők és szelek, csak égzengés és kiégett pusztaság.
Volt, ki tudni vélte, hogy az átok örökkön megmarad, de voltak az őrzők, kik emlegették a fényt, a szeretet erejét, az igazságot, a minden hatalmasság fölötti szent koronát, melynek igazát hitték és tapasztalták a sokat látott öregek és a hadak iramainak igazítói.

És az átok felégette az utcákat, megbecstelenítette a jövendőmondó, bölcs látókat, farkassá változtatta az engedelmeseket. A koldus papokat behajtóvá, az igazság védelmezőit hóhérokká változtatta, nekik már kín volt a szolgálat és csak az átkot védték a jel alatt…olykor jel nélkül.

És akkor megjelentek a harcosok. Arcukon jeltelen ragyogott az elszántság, szemükben láng lobogott. Rájuk rontott az átok, nyomukban sár, vér szaga szállt, és az átok maga alá gyűrte, felzabálta a dicsőségüket.

a
.

A sátán kalitkái hazudtak. Reggel, délben és este. És a harcosok színeit kékké mosták, zászlóik piros-fehér csíkjait vérrel festették vörössé, és csizmák tapostak a Szabadság betűin, míg a kardlapozó lovasroham féktelen dühével végigrontott a békesség útján…
Az őrzőket megbilincselték, nyakukba táblát kötöztek, így állították piedesztára a gőg áldozatait.

Csőcselék. Ez maradt immár a nevük, és többé senki sem szólt róluk, mint a harcosok népéről, a láng őrzőiről.

Bűn lett a harc, szégyen a dal, a vers. Mesékké töpörödtek a dicső mondák…
És már senkinek nem jelentettek semmit a lámpavasak… a fényforrások tartószerkezeteivé váltak, bambán, szürkén, álmosan…

A kicsi királyfik felcseperedtek. Trónra ültek és rendíthetetlenné váltak. Új szolgálóikat megvásárolták, füleiket vattával tömték, szemeik elé üveggömböket hordattak, hogy látásukat a fényességes kincsek felé fordíthassák.
Az igazmondók csönddé váltak, a bérkiáltók hazugságokat fröcsögtek és a kitartottak immár ökökkön védelmük alá kerültek. Az emlékeikből egyenként törölték a dicső álmokat, helyükbe a mammon filmjeit kódolták.

Így történt, hogy az a sok szegény ember egyre csak bámult kifelé az ő fejéből…
Megtanították félni, lemondani és tűrni, a szabadság madarát megkopasztották, tollaiból a kényelem puha párnáit tömték. Útjaikból a gyötrelem gödrei emelkedtek, s hulltak alá, vizeiket vörös méreg szennyezte, s otthonaikat lassanként mind átadták önként a pusztító patkányoknak.

És azok, ott, fogyni keztek, fogytak egyre, míg egy szép napon magára maradt az utolsó. Csak ült, mozdulni nem mert, már nem emlékezett a múlt dalaira, nem tudott a dicsőségről, sem a vének lángjáról. Olykor körülvették sokan. Látogatták rendre. Rácsain tábla virított, valahol ott, ahol az etetés tilalmát hirdették a legyőzők nyelvén.

Magyar.

És már senki nem tudott róla semmit. Itt a vég…fuss el véle!
Ha az igazság fontos lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Aludjatok jól, álmodjatok szépeket…gyerekek.

VOKS – a falu bolondja nem aggódik!

Volt egyszer egy falubolondja, aki, amikor egy tízcentes és egy ötcentes közötti választás lehetőségét nyújtották neki, habozás nélkül az ötcentest választotta, a nézők nagy mulatságára. Egyszer megkérdezte tőle valaki, hogy ennyi idő után hogy lehet olyan bolond, hogy még mindig az ötcentest választja. A falubolondja ezt felelte: “Szerinted, ha egyszer is a tízcentest választottam volna, adtak volna valaha is még egyszer esélyt nekem?”

Daniel Clement Dennett, jelentős kortárs amerikai kognitiv filozófus, és ateista gondolkodó – saját meghatározása szerint – ortodox neodarwinista gondolatai ezek. Fura, hogy éppen e mondatok járnak a fejemben, ha Magyarország helyzetéről töprengek, kiélezve annak október 12-i, késő esti állapotát. Egyszerre vágyom már „túl lenni az egészen”, s ugyanakkor szánom előre a minden valószínűség szerint „elszalasztott lehetőségeket” is egyben.

Mert állítólag történelmi tettre készülve – keserűen kell megállapítanom – ennél felkészületlenebbül még soha nem indult népünk és nemzetünk demokratikus választásra!

005
.

Ahány ház, annyi gondolat:
Ez a voksolás az amelyiknek nincs tétje, úgyszólván lefutott meccs.
Ez a voksolás a süllyesztőbe igyekvők talán legeslegutolsó lehetősége a megmaradásra.
Ez a voksolás az, amely ugyanakkor mégis adhatna lehetőséget magának a mértéknek, melynek hiányában a továbblépés lehetetlen…

Úgy tűnik, mindegyik megállapítás igaz, de vajon melyiket választja majd, aki nem marad otthon? És aki otthon „kuksol”, vagy a kellemesnek ígérkező „kánikulában” még egy utolsó napfürdőt vesz inkább, mire gondol, amikor a passzivitást választja? Félő, hogy a nagyfokú bizonytalanság, az, ami valójában távol tartja majd úgy nagyjából a választásra jogosultak felét. A felelősségérzet teljes hiánya, a felérhetetlen értékrendek idegensége tartja majd távol a fülkéktől őket.

004
.

Félő, hogy a maradék java csak úgy tesz majd, mint a falu bolondja – voksol, szokása szerint, pusztán a várható ismétlések miatt!

Különös, de a fáma szerint néhány ezer ember, a jelöltek vetélkedése az, ami a választás történetét adja, pedig, ha jobban belegondolunk, nem az a kérdés, hogy valaki, vagy valakik bekerülhetnek-e egy testületbe! Sokkal fontosabb volna azt tudni, vajon „általuk”, az őket választók miféle jogokhoz, értékekhez juthatnak, amennyiben mégis úgy döntöttek, hogy betartva a demokratikus játékszabályokat, a szavazófülkében jó helyre rajzolják az x jelet.

Mert a győzelem, maga, még semmire nem garancia!

001
.

Legalábbis mostanáig, felénk még, senki nem próbálta meg a választóit azzal tévedésbe ejteni, hogy önnön éhsége esetén nekik kívánt volna jó étvágyat. Hogy azután egy csendes sarokban kényelmesen jóllakhasson! Nélkülük! Pedig egy ideje ez a módi, s a mindehhez nélkülözhetetlen elvárt vakságnak engedelmeskedni kész plebs természetesen hallgat.

Meg olykor az úr asztalához siet…

002
.

Hajaj! A pontosan felépített forgatókönyvből most ez a dolog eltűnt! Vagy azért, mert a korábban bősz főtolongók belefáradtak, vagy mert a muníció, ami persze soha nem célzottan érkezett, most másra kellett – a kellemes vénasszonyok nyara ellenére elmaradt a tavasszal még beígért békemenet!

Az orbáni öntömjénezés világszínvonalú találmánya múzeumba került, csakúgy, mint a korábban megszokott, dakota közmondásokkal és órányi folklórműsorral dúsított beszédek, az azok előtt és után szűnni nem akaró viktorviktorviktorral!

Fárad a vezér? Vagy már megy a dolog ezek nélkül a rumlis hacacárék nélkül is? Éppen elég, ha a templomokba igyekvők kapnak egy jó kis prédikációt, s a dolog le van tudva? Mindenesetre ez a választás pontos választ ad arra, miként kell a korábban bősz tömegeket a teljes érdektelenségbe taszítani. A falvak bolondjai úgyis elviszik a balhét, mindig a kisebb címletet választva, s lassan ez a semmi jelenti az élményt, amiért érdemes sorba állni.

Az ellenzék programot ír és tanít, a területi aspiránsok aktivitása érezhető, mégis, kétségek gyötrik valamennyit. Vajon elegendő volt a felkészülés? Eljutott a címzettekhez az összes üzenet? Jól láthatóak az óriásplakátok, a kandelábereken széllel hadakozó poszterek, meg a szinte minden utcában megtalálható megállító táblák? Vajon elmondatott minden fontos gondolat mindenkinek?

003
.

Csak a falu bolondja nem aggódik. Aki, amikor egy tízcentes és egy ötcentes közötti választás lehetőségét nyújtották neki, habozás nélkül az ötcentest választotta, a nézők nagy mulatságára. Egyszer megkérdezte tőle valaki, hogy ennyi idő után hogy lehet olyan bolond, hogy még mindig az ötcentest választja. A falubolondja ezt felelte: “Szerinted, ha egyszer is a tízcentest választottam volna, adtak volna valaha is még egyszer esélyt nekem?”

ÚJ FEJEZET – a tisztesség bizonyítékai erősebbek, mint a tisztulás ígéretei

Tizenkét esztendő nagy idő. Egy emberöltő ötöde, hatoda. Ennek kétharmadát a tisztesség bizonyítékaival átélni, felelősséggel vezetni egy várost; harmadában pedig viselni mások tisztulásának ígéreteit, nézni, amint nyakunkig ér a gyom, embert próbáló dolog. Férfias cselekedet, pláne, annak tükrében, hogy deviánssá vált környezetünkben olykor éppen a folytonosan ígérgetők viszik a prímet, miközben „odabent” lassan elfogy a levegő!

Akinek volt alkalma figyelemmel kísérni életútját a 2002-es október 20-i választásokig, az tudja, miféle „lehetetlenből” hozta fejleszthető fundamentummá környezetét Ipkovich György.

A legnagyobb gőg és elbizakodottság nyomán elvérzett Orbáni rend elsomfordálása után száz nappal új alternatívát kellett felépíteni, felmutatni a fideszes városvezetés alatt szétesett Szombathely polgárainak. Nincs is igazán értelme felidézni azt a négy esztendőt, amit Szombathelyen a Szabó Gábor vezette garnitúra maga mögött hagyott!

Szánalmas vergődéseik a megszégyenült, s még pártjából, a fideszből is kiebrudalt polgármesterrel, szombathelyi emberek ezreinek jelentett napi szégyenkezni valót! Megszenvedtük működésüket, távozásukat, s a város legnagyobb szerencséjére olyan ember vállalta a romok eltakarítását és az építést, aki Szombathelyen született, ismerte jól a várost, az itt élő embereket. Számára nem a dicsőség, a rang jelentette az elérendő célt. Akkor, a negyvenes éveinek végén, elégedetten sommázhatta volna a munkájával és természetesen a baloldali párt tagjaként elért eredményeit. Csak éppen nem nézhette tétlenül szeretett városa vergődését!

x
.

Egy tenyérbe illő, kicsiny füzet került akkoriban a postaládáinkba. Akadnak jócskán ma is, akik féltve őrzik fiókjaik mélyén ezt a kordokumentumot. Kevés olyan kiadvány született Szombathelyen, mely ilyen őszinte tiszteletet sugározhatott volna az itt élők, a szombathelyiek felé. Lapról lapra haladva jól esik felidézni, milyen gondolatok segítettek polgárainknak, hogy újra bízhassanak a felemelkedésben.

a

„Lezárult egy korszak, amelyben a vezetők hatalmi és gazdasági érdekei az ország érdekei elé kerülhettek. Véget ért az ország mesterségesen szított megosztottsága, amely családokat, munkatársakat, barátokat tett egymás ellenségévé. Most mindennél fontosabb, hogy begyógyítsuk a sebeket, felszámoljuk a szegénységet, és mindenki számára megteremtsük a hatékony munka feltételeit.”

h

A mondatok 2002-ből valók és sajnos, ma fájdalmasabbnak tűnnek, mint akkor. Különösen, mert a megosztottság erősödése lassan ötödik éve már, hogy növekszik, miközben az elszegényedés, a kilátástalanság, a gyermek-éhezés országa lettünk. A siker-propaganda óriásplakátjain Puskás Tivadar és Orbán Viktor összemontírozott portréi vigyorognak a szerencsétlenné töpörített szombathelyiekre, akiktől elvárják a további bizalmat, hogy az itt élők a „puskási vonal” folytatásával próbálják újabb öt éven át sült galambként várni a változásokat!

Szomorú látni, hogy a dicsőbb napokat látott szombathelyi jelen a leginkább romeltakarításért kiált, s a mindenki számára megteremthető hatékony munka feltételeit sikerrel száműzték röpke négy esztendő alatt! Nem igaz mindaz, amit az élhető városról, az itt élők felszabadultságáról zengenek, ha közben ezrek költöztek el szülővárosunkból és most ezrek gondolkozhatnak félelemmel terhelt szívvel azon, vajon van-e értelme a szavazásnak 2014. október 12-én? Van-e értelme változásról elmélkedni, ha közben vészjósló madarak torkából rémhírek hallatszanak, ha mégis merészelünk kilógni e fondorlatokkal narancssárgára festett palettából.

A kérdésre roppant egyszerű a válasz: van, van, csakazértis van!

Nyolc éven át, nap-nap után úgy vezette szeretett városát Ipkovich György, hogy versenytársak híján ellenfelek, sőt ellenségek közt próbált valódi eredményeket elérni. Aki az akkori városvezetés sikereit megkérdőjelezi, valószínűleg képtelen felülemelkedni a legostobább pártpropaganda máig ható (hendei) szólamain. Mert ahogy 2002-ben nem volt, úgy 2014-ben sem Ipkovich György jövője a tét! Sem akkor, sem ma nem létkérdés számára a titulus. A város érdeke, hogy újra olyan ember irányítsa Vas megye központját, aki önimádat és hamis illúziók helyett ma is csak ennyit gondol a helyzetről: Szombathely jövője a tét!

001
.

Ipkovich György, ahogy 2002-ben és 2006-ban vállalta, ma is elfogadta a felkérést, készen áll arra, hogy hatékony programmal végre stabilizálja Szombathely helyzetét. Köszönet érte!

A következő hétfőtől Szombathely életében újra ÚJ FEJEZET kezdődik. A szolgálat és felelősség ideje! 2002-ben és 2006-ban is sikerült, hogy az itt élők józan belátással mérlegeljék, vajon az ígéretek és becsmérlő szavak, vagy a tettek súlya jelentősebb. Különbséget tenni a tisztesség bizonyítékai, vagy a tisztulás ígéretei között nem túl bonyolult. Együtt sikerülni fog!

Megérett az idő, hogy az elvarratlan szálakat valaki végre összefogja, hogy a parttalan viták után végre együttműködések és ésszerű döntések mentén működhessen városunk.

Aki nem legyőzni akar, csak újra tenni a közért, már felkészült az első munkanapra. Nem lesz nagy ünnepség, semmi, ami a dicső tettek után jár. Csak érezhető mozdulatok, egy évek óta a kábítószeres ügyek, a trafikmutyi, a bezárt és kiadó üzletek sivársága, a szemetes és gazos város és még rengeteg lehangoló ügy zátonyán tartott hajó fedélzetén… A jelenlegi városvezetés gondjai sokkal nagyobbak, mint az egykori nyelvvizsga botrány…

Ehhez már csak a mindeddig tétovázók új lendületére, szavazatára van szükség. Mutatni mindazt, ami szombathelyivé tesz egy városunkban élőt. Egy igazi szombathelyi lokálpatriótát!

GYÓNTATÓFÜLKÉKBŐL SZAVAZÓK – mégis, ki óvja meg a híveket?

Talán emlékeznek még, milyen felkavaró hír jelent meg, évekkel ezelőtt, egy templom átváltozásának történetéről? Valahogy így szólt a történet: „Tesco Express nyílt a brit Bournemouth városának egykori metodista templomában, amely több mint három évig állt üresen, amikor a Tesco megvette, és “újrahasznosította”. Senki nem óvhatta meg a híveket…

0001

Ráadásul egyedi tesco-stílust teremtettek azzal, hogy még a szentképeket is meghagyták, csak betolták közéjük a hűtőpultokat és a polcokat. A hírhez még csak annyit, hogy a gyülekezet lelkészét felháborította a döntés, de mint mondta, az épületet eladták, és többé nem szólhattak bele, hogy mi lesz belőle. Emlékeztetett a kézenfekvő bibliai jelenetre, amelyben Jézus kiűzi a kufárokat Isten házából.”

Hüledeztünk, ahogy kell, de valójában, úgy, igazán, a világon senki nem háborodott fel. Mi magyarok, Mária országának népe, – úgy tűnik – a magunk módján felkészülten várjuk a bénítóan hasonló fejleményeket.

Aztán volt közülünk egy, bizonyos Soma Mamgésa, mint szakember, aki akkor így nyilatkozott a hír hallatán: „Az én elképzelésem, hitrendszerem szerint Isten egyaránt mindenütt és mindenben jelen van. Tehát a templom nem az Isten háza, hanem azoké az embereké, akik nyitottak arra, hogy az egyház szervezésének a keretein belül elmélkedjenek róla. Ez nem jelenti azt, hogy ezek az „elmélkedések”, prédikációk, imák adott esetben mélyebbek, igazabbak, szeretettel telibbek lennének, mint egy kávéházban vagy konyhában.

0002

De az biztos, hogy annak van ereje, amikor koncentráltan jelennek meg energiák. Ugyanis az energia a szándékot szereti. A templom pedig mégiscsak arra épült, hogy az emberek Jézusról, Istenről, szentekről, vallásról, és mindez által a lelkükkel való kapcsolatról halljanak, és mindezzel foglalkozzanak. (És itt valóban akaratlanul is beugrik a jelenet, amikor Jézus kiűzi a kufárokat a templomból.)
Úgyhogy ez a hír igen vegyes érzelmeket kelt bennem. Az egyháztól és általa keltett bűntudattól való elfordulást ünneplem, de az anyag istentelen dicsőítésének a túlzása mindenkit lehúz. Még jó, hogy a Tescóban is ott van Isten.”

Mindezek után már senki nem lepődik meg azon, hogy 2014 őszén, templomaink – Mária országának kegyhelyei – zengnek a politikai szólamoktól, a prédikációk mindegyre az egyetlen helyes döntésre próbálják vezetni az „istenadta népet”; s a plébánosok akarva-akaratlanul maguk becstelenítik meg az ezek után csúfnévvel „isten házának” nevezett katedrálisokat, templomokat. Azok az idők – bizonyos Jézus Krisztus kora – szép csendesen elosontatnak Magyarországról! Templomaink istenét leginkább Orbán Viktornak szokás nevezni, róla, legendáiról szólnak a szónoklatok, meg az ukázok, a helyes szavazatról, mely talán pontosabban hat, mint egykor a búcsúcédulák!

0003

Papjaik pontosan tudják, mit csinálnak! Mielőtt bárki mentegetni próbálná valamennyit, jó tudni, hogy önként vállalt programként szajkózzák a „neadjisten” visszatérők rémtetteit. A kommunistázás, mely korábban a lepukkant krimók hangulatához tartozott, a miniszterelnökhöz dörgölőzni mindig kész képviselő példájára hagyatkozva immár a templomokban zeng, bong, ahol korábban példabeszédek, evangéliumok múlatták a vasárnap délelőtt oly lustán múló időt!

0004

A katonák irányítójából immár csatapappá változott hős, ha kell a szószékekről is „ráronthat népére”, neki ez is lehetséges. És ez persze, az ő tette, még csak nem is gyomorforgató! Pedig éppen a papokat alázza – földig!

A választások közeledtével csinos levélke érkezik rendre a plébániákra, egyenest a miniszterelnökségtől, s a tartalom nem kérdéses. Nyilván, a külvilág számára titkokkal telt, szelíd tanácsok és bizonyos „lelki iránymutatás” lakozik a kopertákban! Aztán a templomba járók, vagy, ahogy ők magukat nevezik, a hívek, színes evangéliumi idézetekbe burkolva megkapják a „tudást”, melytől eltérni aligha lehetséges. Valaha az efféle „tudományt” dogmának nevezték, melyet ugyan túlhaladott a világ, ma mégis ugyanaz történik, mint az „ifjú Orbán tévelygései” idején: „Térdre csuhások”, bizony térdre! S veletek az egész hívő sereglet is, mert az istenetek így kívánja…

0005

Szomorú látni, amidőn a nyájból így birkanyáj lészen, s a választások hevében, valódi mérlegelésre képtelen, elszegényedett és kifosztott tömegek, akik némi garasért bátran manipulálhatóak, persze, dicső kereszténydemokráciának cicomázva.

Ahogy a templomokban – Jézus Krisztus szerint – nincs helye a kufároknak, úgy a papoknak sincs, – volna – dolguk a szavazófülkékben!

Akad hely a számukra, ahol az utolsó szóig és gondolatig mindent a lelkiismeretre bízhat a hívő. Ez a gyóntatófülke, melynek feloldozó hatalma semmiképpen nem folyhat össze a szavazófülkék tisztaságával!

0006

Milyen kár, hogy ezek a gondolatok sem léphetnek túl a „hegyi beszéd” kategórián… A templomokban nincs helye az áruházláncoknak, a kereskedelemnek, még kevésbé a politikának! Gondolhatnánk…

De vajon, mégis ki óvja meg a híveket?

AKIKÉRT ÉRDEMES – mert, egy értékrend nem lehet válságban!

Ideje lesz már a békességnek! Akik az utolsó pillanatig csak legyinteni tudtak, látva a szinte mérhetetlen túlerőt…most hazatérhetnek majd. A kapuban egy pillanatig tétovázva igazítanak egy keveset a dolmányukon, aztán, mert látják, hogy ami odabent van úgy barátságos, ahogy ígérték, talán képesek lesznek, újra, a karnyújtásra.
Mert ennyi történhet, semmi más. Nincs kit visszafogadni! Akadnak jócskán, akik számára innen senki nem ment el – hogy küldték; csak a hívatlanok álnok szavalatainak dübörgése közben váltak hallhatatlanná az egyszerű szavak. Ideje lesz már a békességnek!

Ideje őszintén beszélni itt és most “a mi értékrendünk” fontos kérdéseiről. Mert az ország harmadának nem jut most havonta hatvanöt ezer! Mert a nyomor – bár finanszírozási nehézségek okán a KSH számára most egy hónapig még nem megjeleníthető – körülöleli a dacból itthon maradókat.

A mi otthonunkban szívesen beszélgetünk a szociális érzékenységről. Itt nem tabu az együttérzés és empátia mások kiszolgáltatottsága és szegénysége iránt! Nem gyomorforgató, amikor a rászoruló felé segítő társ fordul… Mi, holnap is erről beszélünk, a szegénység és nélkülözés ellen teszünk!
Nem szégyen, ha azt gondoljuk, hogy az államnak feladata törődni a leszakadozókkal, a szegényekkel, és feladata – megfelelő gazdasági körülmények biztosításával, és egyéb eszközökkel – segíteni abban, hogy a dolgozni akarók munkához tudjanak jutni, mert felelőssége van az EGÉSZ társadalommal szemben.

Nem szégyen, ha abban hiszünk, hogy az államnak igazságos adórendszerrel kell biztosítania, hogy a lakosság a közterheket a különböző jövedelmi szinteknek megfelelően tudja fizetni.
Fontos célunk a kirekesztések megszüntetése, a nyitottság a világra. Így nemzeti helyett kozmopolita gondolkodással élünk, melyben a más nemzethez tartozók nem ellenségek, ahogyan nem ellenség az Európai Unió sem. A gyűlölködés és az emberek egymás ellen uszítását elítéljük, mert mi valóban hiszünk a szeretet és összetartozás erejében….
Akadnak céljaink bőven. Olyanok, mint a demokratikus gondolkodás, vagyis meggyőződés arról, hogy a törvényeket széles társadalmi egyetértésben kell megalkotni a szakszervezetek, a dolgozó emberek, az ellenzéki pártok és civil mozgalmak bevonásával, miközben maximálisan biztosítani kell az emberi (polgári) jogokat!

Határozott a véleményünk arról, hogy az emberek méltóságukban és jogaikban alapvetően egyenlőek, így az autokratizmus, diktatúra, a tekintélyelvűség, és a születési jogon, vagy egyéb, nem akaratlagos tényezőkön nyugvó megkülönböztetés és negatív diszkrimináció elítélendő!
Talán meglepő, de dolgozni fogunk értük! AKIKÉRT ÉRDEMES – mert, egy értékrend nem lehet válságban! Mert nem akartunk és nem tudtunk már tovább harcolni, vagy éppen tétlenül nézni, amint a városunk élhetetlenné és erőtlenné válik…

001

-Szombathely jövője a tét…

– áll és olvassa a betűket a kisleány. Azután elégedetten édesanyjára néz és elmosolyodik…

A kislány és a szülei, ott élnek, a lakótelepen. Ők, meg az ő pocaklakó kistesója! Az októberi szombat délelőttön sétálgatnak, élvezve a talán legutolsó kellemes nyárvégi napot. A házak oldalára ragasztott óriásplakáthoz mennek. A kislány nézi a mosolygós „bácsit” és közben megszorítja kicsit az édesapja és édesanyja kezét.

002
.

Összekacsintanak, s bár apró gyermekként talán nem igazán érti, miért fontos, hogy a következő vasárnap is útra keljenek, s elballagjanak, így együtt „szavazni”, már vagy egy hete rágja a szülei fülét… Szeretne ő is, újra, mint legutóbb, ott lenni és szüleivel együtt a fülkébe lépni. Kicsi még, mégis fontos, hogy szavazhassanak! Apuval és anyuval, meg a nagymamával, egy élhetőbb Szombathelyre gondolva.

003

(…)
Az órásház mellett aztán az addigi mese valósággá válik. Ők, meg a mosolygós „bácsi” egymásra találnak. És a következő öt esztendő nagyszerű pillanatairól álmodoznak, most már közösen!

Mert ideje van már a békességnek! Akik az utolsó pillanatig csak legyinteni tudtak, látva a szinte mérhetetlen túlerőt…most hazatérhetnek. A kapuban egy pillanatig tétovázva igazítanak egy keveset a dolmányukon, aztán, mert látják, hogy ami odabent van úgy barátságos, ahogy ígérték, talán képesek lesznek, újra, a karnyújtásra. Mert ennyi történhetett, semmi más. Nincs kit visszafogadni!
Akadnak jócskán, akik számára innen senki nem ment el – hogy küldték; csak a hívatlanok álnok szavalatainak dübörgése közben váltak hallhatatlanná az egyszerű szavak. Ideje van már a békességnek!

AZ ÁTVERÉS, MINT KAPCSOLATI TŐKE? – amin a kézmosás nem segít…

Különös dolog a kereskedői erőszak. Irtózunk tőle, amikor a piaci kofák sorában valaki erőszakosan próbálja ránk tukmálni a portékáját. Ha jó meleg „erdélyi zoknit” próbálnak szóvirágokkal ránk sózni, vagy éppen egy szál rózsát, aminek árából egy haldokló kisgyermek gyógyítására gyűjtenek. Nehezen viseljük, amikor akciónak nevezik az egyébként nyilvánvalóan eladhatatlan, hetvenhét arab csatornát közvetítő televíziós csomagot, nehezen fogadjuk segítségnek, ha jóindulatúnak tűnő levélkével figyelmeztetnek az utolsó lehetőségre, a jókora büntetés és várható kamatai előtt a követeléskezelők, végrehajtók és barátaik…

Olykor már fel sem tűnik, de a cirkalmas mondatok, édeskedő mosolylavinák mögött valójában nincs más, csak átverés, „vérszívás”, a vállalhatatlan hazugságok csomagocskái, amikről ugyan mindenki tudja, hogy Hófehérke mostohájának almái, mégis kezet nyújtunk és bambán elfogadjuk azokat, mert úgy érezzük, “nem tehetünk mást”!

002

Évtizedekkel ezelőtt a „választás” örömöt jelentett.

Reményt ébresztett mindazokban, akik elkeseredettek, vagy elégedetlenek voltak mindazzal, ami körbevette őket. Ma a választások nem jó és rossz között zajlanak! Mert valójában nincs valakinél jobb és rosszabb, csak más van. A kapcsolati tőkéjüknek köszönhetően jó állapotokat tükrözni képesek és a minden tekintetben alávalónak bélyegzettek hadakoznak, láthatóan egyenlőtlen küzdelemben.

Mert a kapcsolati tőke alapja itt és most a tömeges átverés!

001

Ígérni, meggyőzni, hazudozni mindenki képes. Akadnak, akik csak szimplán tévedésbe ejtenek, mások abban is tartanak másokat. Ő, mint tudjuk, a csalók. Akik a legkomolyabb kapcsolati tőkével rendelkeznek a hiszékenyek körében. Bár manapság „hiszékeny” helyett leginkább „biztos pártszavazónak” nevezzük az ide sorolható egyéneket. Akik aztán, mint megannyi hangszóró, visszhangozzák egyesek igazát, mely meglehetősen egyoldalú, mondhatni torz igazság.

003

Az átverést meg lehet szokni. Átvert és átverő persze nem talpig harci díszben ront egymásnak, ahogy illene; pusztán üzennek, vagy éppen erőből tüntetik el az egyet nem értőket, csak, hogy világossá váljon, mit is takar az áhított „igazság”. Az igazság, amely így nyilvánvalóan maga a hazugság!
Ha a kedves olvasó gyomra még bírja és vállalja, hogy olykor beleolvas a választások közeledtével „bizonyos médiákban” megjelenő hírekbe, egyetlen szó jut majd az eszébe: mocsok. Amit persze nem lehet elintézni egy egyszerű kézmosással. Ezt a mocskot nyilván nem tünteti el a „nagyszerű habzó anyag”. Ide komolyabb fegyver kell, egész arzenál, mely a felejtéstől indul, s az agymosás környékén végződik. Tudják: a fülkeforradalom…

Az illetőktől – e hírek szereplőitől – pedig tényleg ne várjanak nyílt tekintetet!