DICKENS IDŐSZERŰSÉGE – a „humbug” ma is egyszerűbb, mint adni!

„Valahányszor a közeledő karácsonyra gondoltam (…), kellemes, megbocsátó, jótékony, nyugalmas időszakként gondoltam rá; az évnek egyetlen olyan szakaszára, mikor a férfiak és nők egyként kitárják addig elzárt szívüket, és a sír felé tartó utazáson útitársakként gondolnak a náluk szegényebbekre, nem pedig holmi idegen fajra, amely másfelé utazik.” Charles Dickens

A “Karácsonyi ének” – a Könyvek Könyve…

A beteg kisfiú, Tim szívbemarkoló története mindenkihez megérkezik egyszer.
Van akinek a karácsonyhoz vezető út évente boldogan előhalászott családi videója, van, akinek Charles Dickens vékonyka könyve az „évi rendes betevő” tisztességből, akad, akinek felnőtt fejjel keresztezte először az útját és mélyen megdöbbent Ebenezer Scrooge dölyfös hihetetlen és valószínűtlen magányosságán! Végül, vagyunk néhányan, akiknek Dickens elbeszélése iránytű, és újra- meg-újra felidézhető nyomorúság, a valóság kegyetlen szelete, amint a másokért kérő sokadszor is szembesülni kényszerül a mindent hárító szóval: Humbug!

HUMBUG! Ami minden adhatónál egyszerűbb! Ma is, sőt, ma még inkább!

„Mi egyéb nektek a karácsony, mint az az idő, amikor számlákkal kell fizetni pénz nélkül; amikor egy évvel öregebbek vagytok, de egy órával sem gazdagabbak…?” – gúnyolódik Scrooge úr, minden idők irodalmának talán legzsugoribb, leglaposabb figurája. „Humbug” – mondja megvetően a kezüket tartó nyomorultak szent áhítatára.

Mindazok kedvéért, akik még nem olvasták, vagy elfeledték, idézzük fel: „A történet főszereplője Ebenezer Scrooge, az uzsorás, fösvény, lelketlen milliomos, aki utál minden szépet és jót sőt a karácsonyi ünnepeket és annak készülődését egyenesen gyűlöli. Egy karácsony éjjelen három szellem látogatja meg egymás után. Az első, az elmúlt karácsony szelleme Scrooge gyermekkorát idézi fel, elmúlt karácsonyait, és egyben megmutatja azokat az eseményeket, amik Scrooge jellemének kialakulásához vezettek. A jelen karácsony szelleme megmutatja neki unokaöccse, Fred és alkalmazottja, Bob Cratchit otthonát. Cratchit szegény ember, kevés a fizetése, nincs pénze mozgássérült kisfia, Tim kezeltetésére sem. Scrooge sajnálni kezdi a kisfiút. A harmadik, a jövő karácsony szelleme megmutatja Scrooge-nak, milyen lesz a jövő, ha nem változtat viselkedésén. Ez a szellem a legfélelmetesebb, külseje a „nagy kaszást” idézi fel. A szellem megmutat Scrooge-nak egy letakart halottat, akiről senkinek nincs egy kedves szava, és akinek a halálán mindenki örvendezik, és azt is megmutatja, hogy a kis Tim meghalt kezeletlen betegsége miatt, és családja gyászolja. Ezután Scrooge látja a saját sírját is, és ráébred, hogy a halott, akit senki nem szeretett, ő maga. Scrooge megváltozik az átélt élmény hatására, kedves, jólelkű emberré válik. Tim sem hal meg, mert Scrooge fizeti a gyógykezelését.”

Mielőtt Ebenezer Scoogehoz szellemek látogatnának, nagyon is valóságos és nagyon is földi szereplők tisztelték meg az irodájában:

dickens 3

„Jólöltözött, biztos fellépésű úriemberek voltak és már ott is álltak levett kalappal Scrooge dolgozószobájában. Az egyik könyvet, a másik tekintélyes iratcsomót tartott kezében. Mindketten mélyen meghajoltak.
– Scrooge és Marley – ha nem tévedek – mondta a magasabbik, a kezében tartott iratról olvasva a cég nevét. – Scrooge úrhoz van szerencsém, vagy Marley úrhoz?
– Marley úr a legutóbbi hét évben csupán csendes társam volt. Oly csendes, hogy csendesebb már nem is lehetett volna. Éppen ma este hét éve, hogy meghalt.
– A megboldogult közismert jótékonysága és nemes áldozatkészsége bizonyára Önre szállott örökül – mondta a látogató ünnepélyesen és még mélyebben meghajolva, gyűjtőívet nyújtott át Scrooge-nak.
A baljóslatú “jótékonyság” szóra Scrooge megvető mozdulattal tolta el maga elől az ívet. De a vendég nem zavartatta magát.
– Ma, a szeretet ünnepén ki kell nyújtanunk kezünket azok felé, akik adományainkra rászorultak – mondta kenetteljes hangon és már fel is vett az asztalról egy tollat s Scrooge felé nyújtva, folytatta: – Sok ezren éheznek és fáznak. Százezreknek egy tányér meleg levesre, egy jó falatra, egy karácsonyi fenyőágra sem telik.
– És mire valók a fegyházak? – kérdezte Scrooge.
– A fegyházak? – ismételte a jövevény halkan és kissé leeresztette kezében a bemártott tollat.
– Igen, és a toloncház, az aggok háza, meg a szegényház, remélem, még működnek ezek a kiváló közintézmények?
– Sajnos, több dolguk van, mint kívánatos.

dickens 5

– Ezt örömmel hallom, már attól tartottam, hogy tán szünetelnek vagy bezárták őket végképp.
– Úgy véljük, – válaszolta az úriember, hirtelen visszanyerve lélekjelenlétét, – hogy ezek az intézmények nem nyújtják a nép széles rétege számára azt a szellemi és testi táplálékot, amelyre minden emberfia joggal tarthat igényt. Ezért elhatároztuk, hogy jótékonysági alapot létesítünk, amelyből a szegényeket étellel, itallal, tüzelővel kívánjuk ellátni. Ez a cél, amelynek érdekében gyűjtünk és azért éppen ma, mert ezen a napon a szűkölködő fokozottan érzi nyomorúságát és mindenki, aki csak teheti, készségesen és boldogan adakozik. Uram, mennyit szabad az Ön neve mellé jegyeznünk?
– Semmit!
– Óh, nemes szerénység! Bizonyára azt kívánja, hogy hagyjuk említés nélkül nevét.
– Azt kívánom, hogy hagyjanak magamra, uraim. Minthogy kérdezték, sajnos, ezt kell válaszolnom. Számomra nem jelent semmi örömet a karácsonyeste, nem kívánhatják, hogy naplopók részére ünnepséget rendezzek. Egyébként éppen elég adót fizetek, amiből az általam már említett intézményeket és más jótékonysági micsodákat fenntarthatják.

dickens-christmas-walk

– De uram, gondoljon a szemérmes szegényekre, akik belehalnának a szégyenbe, ha nyíltan kellene ezekhez az intézményekhez fordulniok.
– Belehalnának! Ám tegyék! Egyébről sem hallunk, mint túlnépesedésről! De különben is, semmi közöm ehhez a dologhoz.
– Kell, hogy köze legyen uram. Ez mindnyájunk ügye.
– Nekem elég a magam ügye-baja. Másokéval nem törődhetem. Jó éjszakát, uraim!
A két úriember reménytelennek látván a helyzetet, eltávozott. Scrooge nekibuzdultan folytatta munkáját. Ha lett volna tükör a szobában, bizonyára belenézett volna, hogy megelégedett ábrázatát szemtől-szembe lássa.”

A világ azóta – a könyv 1843- as megjelenése óta – sokat változott.
Az emberi mentalitás, sajnos annál jóval szerényebb mértékben…
A mai kor szegényeiért, nehézséggel élő polgáraiért ma is mozdulnak sokan, akadnak jó szándékú egyének, akik nyitogatni próbálnak hatalmas kapukat. De a dolguk egyre nehezebb! Pedig a rászorultak, azok, akik elfogadják és számítanak a gondoskodásra, egyre többen vannak! Nem jószántukból és nem örömükre hozza így a sors! Az ő segítőiket utasítják el a “humbugért” kiáltók…

Vagy azért, mert egyesek lejáratták az „adománygyűjtők” nemes munkáját, ezernyi zsebbe dolgozva elsinkófálták a másoknak szánt vagyonokat, vagy mert egyre többen érzik úgy, maguk is segítségre szorulnának. Nincs okuk másoknak felajánlani saját nyomorukat… Vannak ugyanakkor – nem kevesen – akik munkájuk, felelősségük és vagyonuk alapján megengedhetnék, hogy juttassanak a morzsákból mindazoknak, akiket ez megmenthetne… mégsem teszik! Elzárkózásukat a legkevésbé sem indokolják, s ha mégis „odalöknek” másoknak egy keveset, elvárják érte a nyilvánosságot, a dicsőítés ódáit…

Mielőtt azt gondolnánk, hogy Ebenezer Scrooge fiai és unokái özönlötték el a Földünket, sietve jelezzük, nem itt keresendő a kudarc oka! Nem a legmodernebb kor embere vált végletesen embertelenné, – talán! – csak a mondatok és azok értelme változott meg. Teljesen…

Hogy megérthessük, fogadjuk el Popper Péter történetét:

Egy vak ember ült egy épület előtt a lépcsőn, lábánál kalap, táblával, a következő szöveggel:
“Vak vagyok. Kérem, segítsenek!”
Arra ment egy újságíró, és látta, hogy a kalapban alig van pénz, csak pár fillér. Lehajolt, dobott a kalapba pár koronát, s anélkül, hogy megkérdezte volna, elvette a táblát, és a másik oldalára írt egy mondatot. Délután visszatért a vak emberhez, és látta, a kalapban sok pénz van. A vak felismerte a lépteit, s megkérdezte tőle, hogy ő írt-e a táblára, s ha ő volt, akkor mit. Az újságíró így válaszolt:
“Semmi olyat, ami nem lenne igaz. Csak soraidnak kicsit más formát adtam.”
Mosollyal az arcán távozott. A vak soha nam tudta meg, hogy a táblán ez állt:
“Tavasz van, és én nem láthatom.”
Változtass a stratégiádon, ha valami nem sikerül, és meglátod, minden jobbra fordul!

Advent első vasárnapján készülődjünk!
Nemsokára jön a Mikulás, jön a Karácsony, s vele számtalan segélyszervezet, adományok és felajánlások gyűjtői. Tegyünk egy egyszerű próbát. Most az egyszer ne azon törjük a fejünket, mit mondjunk majd a „Humbug” helyett!

Christmas (1)

Adjunk, ha nincs több, keveset, de adjunk, és aztán próbáljuk elfogadni az érzést, amit eddig csak azok érezhettek, akik minden esztendőben lencsét és kenyeret osztanak, megzavarva ezzel a kegyúri megyebálok fényét, vagy fenyőfát adnak, mindazoknak, akiknek ez maradt az utolsó lehetőség a Karácsony felidézésére…

Legyünk végre mi is igazán boldogok! Ne gondoljunk arra, hogy a világtalanoknak dobjuk a garasainkat, de adjunk azokért, akik soha már nem láthatják a tavaszt! A hit gyertyái égnek…

KOPOGTAT A SZERETET HAVA – Adventi emlékezés Gyebróra…

„December az év tizenkettedik, 31 napos hónapja a Gergely-naptárban. Neve a latin decem (‘tíz’) szóból származik, utalva arra, hogy eredetileg ez volt a tizedik hónap a római naptárban, mielőtt a január és február hónapokat hozzáadták az évhez. A 18. századi nyelvújítók szerint a december: fagyláros. Az arvisurák szerint álom hava. A magyar népi kalendárium karácsony havának nevezi.”

005

Pár nap és kezdődik!

Van, akiknek a bevásárlás, a sütés-főzés, az egyvégtében való szíves-látás, a költekezés időszaka. Van, akinek a legzordabb hónap, akad, akinek a várva várt szakadó hó, megint másnak a sok átvacogott éjszaka hava… mégis, szinte mindenkinek jelent valamit, a nap, a legvége felé; amikor kitárulkozhatnak végre a kapuk, s rajtuk keresztül áradni kezd, szüntelenül, kifelé és befelé az áhított szeretet!

Nem foglalkoztatnak a megoldhatatlan gondok, a fájdalmas betegségek és nem kínoz az átkozott krajcárok után való mindennapos hajsza. Nincs morgás, veszekedés, civódások a ránk haragvókkal, nincs kikéshető idő-határ, csak a végtelen nyugalom és a csönd.

A csönd… A készülődés csöndje. Amikor csak másokra gondolunk…adni, adni egyre… heteken, napokon át.

Bizony, éppen két éve már, november legutolsó napján, hogy összefutottunk.

Nem ismerhetett, nem ismertem őt, csak, ahogy mondani szokás – látásból. Futólag. Képekről, a televízióból…Csak állt, ott, alig észrevehetően; fel sem foghattam igazán, amint megszólított, és jókívánságai közben megajándékozott. Ismeretlenül.

Egy kopertányi képet tartott a kezében, felém nyújtotta, elfogadtam, de igazán rá sem néztem az ajándékára, inkább csak megköszöntem a gesztust, amit a „békés karácsonyi ünnepek” mellé csúsztatott, míg mosolyát fürkészve mélyen a szemébe néztem. Aztán, hogy távoztam, gépiesen felébe hajtva, a papírost a nagykabátom belső zsebébe helyeztem, éppen a szívem fölé… persze, csak véletlenül oda, amúgy megszokásból.

0001

Hetek múlva, egy szomorkás, fárasztó délutánon, két nappal a Szenteste előtt, autóbuszra vártam éppen, s a csikorgó hidegben matatni kezdtem a zsebeimben, talán éppen zsebkendőt keresve, amikor rábukkantam az elfeledett ajándékra. Előhúztam a felébe hajtott képet, s ott, jégország kellős közepén, ahol autómobilok, meg motorok prüszköltek, az utcai lámpák fényében olvasni kezdtem a feliratot. Hozzám szólt, szeretettel, s a jégvirágok olvadni kezdtek…

Megérkezett a kimustrált Ikarus…A tömött autóbuszon, ahol mindenki a zord időjárásról, a kifosztott üzletekről, a méregdrága ajándékokról, meg az elérhetetlen csecsebecsékről, kütyükről hadovázott, két hatalmas táska közé bepréselődve olvashattam az üzenetet: „A 2012-es nehéz év után, egy könnyebb, küzdelmektől mentesebb újévet kívánok Önnek és Családjának, kívánom, hogy kevesebb megélhetési és anyagi problémája legyen 2013-ban.” Egy könnyebb, küzdelmektől mentesebb újévet kívánt, pedig az igazi küzdelmeit csak ezután vívta az ismeretlen…

Tudott adni és várakozni, tanítani a méltóságra. Ahogy senki, senki más!

Aztán elment…

2013 rég elmúlt, lassan elbandukol már a 2014. esztendő is, a jókívánságok mellett a naptár persze elévült, látszólag semmire sem használható az egész… az üzenetet, a gesztust mégsem tudom elveszíteni!

Két év után is felrémlik az a pillanat, ott az orvosi rendelőben, ahol ugyan sorstársak lehettünk, ő mégsem a fájdalmait, de a bíztatást osztotta meg velem. Ő, akit soha nem ismerhettem meg, akivel soha nem beszélhettem, megmutatta, milyen egy Ember, ma, az embertelenségben…

Gyebró…

Jól esik felidéznem őt, így, a közelgő SZERETET HAVA kapujában. Ádvent első vasárnapja előtt… Talán, nekem is lesz még – adatik – időm, sokak elé odaállni, és ismeretlenül ajándékozni, átadni egy üzenetet, akkor is, ha ezzel lesz, akit felbosszantok! Tenni, ahogy ő tette… a példa, a követendő…

„A karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése. Az a gyerek, aki az első hóesésre vár – jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.”
Pilinszky János

OLIGARCHA HÓZENTRÓGERBAN – Simicska kőlevese, meg az illanó II/III

Akik komolyabban művelik a testbeszéd leleplezését, nyilván sikoltozni kezdtek Lajos legújabb képein. Hogy a fotók ráadásul Vas megyében készültek, a földesúr birtokán, még inkább felajzották a helyieket…

Nyilván senki nem emlékszik rá, amint Orbán érkezésére várva kicsit keringetni kényszerültek – pár száz km…- anno a konvojt, míg nagy nehezen előkerült a kisteherkocsi slusszkulcsa, vele a sofőr, s az izgő-mozgó óriásplakát eltűnhetett a szálloda parkolójából, azzal a magvas felirattal, mely szerint SIMICSKA LAJOS KÖSZÖNTI RÉSZVÉNYESEIT ÉS ALATTVALÓIT!

001

A hózentrógeros oligarcha efféle tevékenysége – a köszöntés – komoly megpróbáltatás elé állította a rend éber őreit.

Volt jézusmáriamitszólmajdaviktor!

Aztán egy későbbi szövegfoszlány miatt zavaros lapeltűntetési pánikba kezdett Szombathely polgármestere. (Aki mentorától mindent eltanult a jobbágy szerepkörről!) Akkor éppen az volt elviselhetetlenül igaz, hogy ORBÁN ÉS SIMICSKA SZÉTLOPJÁK AZ ORSZÁGOT! A mondatok, szövegfoszlányok találtak és süllyedni is kezdett mindenféle rakomány. (A dolgok kiötlőire lehetett mindenfélét kiabálni, de csak mert a politikai NOBEL még várat magára!)

Amúgy, akad még, aki előtt a fenti kijelentés kérdőjeles változatban is előfordul?

Most itt ez az édes pocakmaci az ordenáré nadrágtartóval, meg a köztesen kibuggyanó hájjal, s a nép csak zsibbad, midőn beharangozzák a legeslegújabb turpisságot. Persze a legváratlanabbul! Naná! Nyilván ledermedt Orbán, hogy mozdulni sem bírt: Simicska elindul Navracsics koncáért!

003

Mert mi kérem akkora b……k vagyunk, hogy persze ezt is megkajáljuk!

A mit sem sejtő Orbán, meg az egykori iskolatárs, a hosszú bájtok éjszakájának álruhás apehvezére; túllépve a rubicont, most éppen egymás ellen küzdenek. Ollé!

S lám, a Lali, a hózentrógeros most előlép a legütősebb kártyával, beleugat a kétharmadba és majd fütyülni méltóztatik, mint egy szamovár, hogy Viktor táncolhasson, persze neki. A dolog olyan mélységeket borzol, hogy lassan a VV7 élő adásában is megállná a helyét. Kilencmillióan beszopják, mert ez a dolguk! A maradék…

004

Simicska Lajos főzni készül, méghozzá kőlevest, s míg az alapanyagokat összekürtölteti, elillan a kétharmad, a nevezetes fölény! Bevesszük? Ugye, ennyire hülyék azért nem vagyunk?
Ott, ahol még azt is előre leírták, mikor derül ki – nahát! – Pali bácsi áldoktorija, ahol forgatócsoport kísérte – véletlenül – a debreceni rockercsávót a Jagger-Richards duó elé, stb. stb. stb. ahol a forgatókönyvek mellett mindig lapul legalább tizenöt vészforgatókönyv…

szóval, komolyan akad, aki elhiszi, hogy éppen Simicska doktor teszi a kavicsot a verkli közepébe?

U.i., mint rendesen!
Ha valakit mindezek után még érdekel, röviden összegeznénk a kőleves receptúrájáról tudható infókat. Szóval: adott a fazék, benne a lötty, leginkább víz, meg az alján a jókora kő. A rafkós szakács ehhez szerzi be a kiegészítőket, melyek nélkül max Perint főhetne heves lángon, végül a kő távozik, a szakács meg jót röhögve belakik a kondér tartalmából.

002

Akinek mindezek után kérdése van, kérjük kicsit tegye szabadabbá az életét, nézzen kevesebb televíziót, hallgasson kevesebb rezsicsökkentő Kossuthot és főleg olvassa ritkábban a kormánypropaganda palettáját.

Megéri!

A lényeg tehát, hogy Lajos, a Simicska megméretteti magát. A versenysúly már adott…

AZ EMBER, AKI KÖNNYÍTETT MAGÁN – Ki szeretne még Gaál Róbert lenni?

„Szép dolog az elmúlás. Az a szép benne, hogy egyszer elmúlik!”
ef Zámbó István

Olvasták már a független megyei sajtóorgánum cikkét a lemondás hátteréről? Azt írta a Vas Népe: „Váratlanul mondott le dr. Gaál Róbert, Szombathely Város jegyzője, azonban a hozzánk eljutott információk szerint már a választások előtt fontolgatta, hogy távozik.”

Próbálják csak meg!
Nem nehéz! Rajta!
Csacsi dolog azt hinni, hogy ez valami képtelenség, hiszen dr. Gaál váratlansága éppen a fontolgatások miatt lett annyira klassz! Hihetetlenül is az!

Gondolják végig és csináljuk együtt utána!

z

Fontolgassák, hogy felmondanak a munkahelyünkön, mert következik valami, ami megváltoztathatja a céget. Lehet új vezető, új program, reális az esélye annak, hogy olyanok kezébe kerül az irányítás, akik lapátra tesznek! Büdössé válik az addigi fincsi helyecske, ami csupa kellem és kecs volt, a zakó, ami amúgy annyira lötyögött, másnak kell majd; s a bukás az azért mégsem kellemes!

…jobb, ha az ember emelt fővel távozik! Nemdebár?

Dr. Gaál várt, taktikázott, és bár fontolgatta, mégis lemondott – a nagy megpattanásról persze, hiszen – bár nem kevés blikkfanggal, – de azok nyomhatják tovább a gombokat, akik anno a „kebelükre ölelték” az alapvetően „zöldfülű” pajtit, s jegyzői címmel tették félistenné.

Dr. Gaál tehát maradt. Megérdemelte! Ugyebár?

Dr. Gaál okosan tudott ülni, nézni a nagy makogó fenség közvetlen közelében, tudta, hogy kell bólintani, amikor az megkérdezte, jogszerű-e, amit éppen tenni készül, s ha a nagy és rettenetes tollkapcsolgatások közben el-elrévedt, hibázni képtelen volt!

uton

Pártunk és kormányunk megyei orgánumának Moncsicsije nem véletlenül írta így, ilyen ösztönös keszekuszasággal, (hiszen magyar!) hogy: „Váratlanul mondott le dr. Gaál Róbert, Szombathely Város jegyzője, azonban a hozzánk eljutott információk szerint már a választások előtt fontolgatta, hogy távozik.” A derék bérfirkász szerette volna feltárni, hogy ezidőtájt a városházán bizony akadhatnak a külső szemlélőnek érthetetlen dolgok, de ez nem tartozik azokra, akik amúgy is csak bámészkodhatnak!

Ő csak tudja, de nem írhatja meg, hogy akadnak még bizonyos dolgok, amik történtek és történni fognak… de ugye, azok belső dolgok! Olyanok, mint bizonyos adatok lehívása innen-onnan!

A szarkeverés meg mégis csak egy durva kifejezés, ami meg sem környékezheti a Tenkitenki szivárványszín lelke köré tekert tisztelt grémiumot!

A jó erkölcsök, meg a böcsület a nagyságos asszony, meg a főméltóságú úr által felülvigyázott áer nem igen sérülhet, s ha valaki egyszer feleslegessé válik, illik az elhullását elegánsan elővezetni. Éppen erre készülődtek, amikor a gaz szocik beletoppantottak a musical-be a hétfői parádéjukkal. Nem volt más hátra, Dr. Gaálnak menni kellett – önként és dalolva!

ROBI-GO!

RGO

Robi dobbantott tehát, gyaníthatóan valaki/k helyett, de legalább egyvalaki elillanását, íme tudomásul vehetjük! Mert oltári nagy volt a hétfői nyomás…Ismerjük jól, a katolikus liturgia része!, a mondat, mely fontolgatja már a következő távozót, valahogy így:

“Most pedig imádkozzunk, az itt jelenlévők közül az elsőként távozó lelki üdvéért”

Ki szeretne még / akar Gaál Róbert lenni? Ők már tudják!

MAGADNAK KERESED A BAJT! – Mi, magyarok, meg az áldozatot hibáztató vélekedésünk…

Még szerencse, hogy elkészültek a baranyai oktatófilmek! (Tudják, amelyekben arról okosítanak, hogy a kacér fiatal lányok cuccai, illata, mosolya, meg viselkedése miatt váltódik ki egyes férfiakból a „megerőszakolhatnék”, fúúúj, kvázi az áldozatot hibáztató vélekedés alapján jobb, ha kussolnak, otthon lapulnak, esetenként csadorba bújnak, úgy sunnyognak mostantól a gyengébbik nem képviselői! Naná! Esetleg a „szerényebb kivitelben élők”, molettik, meg az „öregecske” típusba tartozó fogatlanok olykor lazábban is flangálhatnak, persze, hiszen számukra minimális rizikófaktorral gurul az élet!) Mivel a filmeknek nyilván cseppet sincs kirekesztő jellege, (sic!), – szinte már „art mozi” -, meg aztán a facebook agyszintet így nem is kellett kimondhatatlanul túlszárnyalni, görgessük magunkban kicsit tovább, amit a jóságos rendőrbácsik, rendőrnénik összeömlengeni szíveskedtek! Mert a szándék, mint már annyiszor, nyilván pedagógiai jellegű kívánt lenni, csak a talán-talán hozzá nem értés miatt úgyszólván icipicit mellé sikerültek a lövések!

Viszont megtudhattuk végre, mit gondol Magyarország polgárairól a hatalom, meg az azt védő szervezetek sokasága! Barackot a buksikra!

www.tvn.hu_0adfb0c1c99d8b8658342d2465930c3e

Hol járunk? Eddig csak a hetente egyre romló baleseti statisztikák miatt kellett elviselnünk, hogy szinte permanenssé váltak az „értünk való” rendőri akciók, így palástolva a tehetetlenségüket és így profitálva nem is keveset a végtelenségig nyúzható nép ballépéseiből. Mert ezek vagyunk, mi, magyarok, meg az áldozatot hibáztató vélekedésünk! Egyre több és szigorúbb fellépésnek álcázva könnyen ehetővé válik a másutt talán csak nehézkesen kierőszakolható rettegés, a szinte már paranoiás idegeskedés, félelem a mindenért büntetni kész erőszakszervezettől. Pintér két hét alatt tett rendet, ez már csak a ráadás! Hiába, no, itt mindig, mindenért található „hibás”, az ártatlanság vélelme pedig nyilván csak liberális, meg komcsi illúzió. Amúgy a balesetek száma egyfolytában nő!!!

Ha emlékeznek még, éveken át a vállalkozók voltak a nemzet mumusai, akik merészeltek még a napsugarat is leköltségelni, ingyen élni, aztán mutatni mindazt, ami van. Az országot sikerült ellenük felhergelni, ők voltak minden rossz gyökere, de aztán a glásznoszty a politikusoknak is felnyitotta a szemét, s ma már csak egyeseknek undorító a vállalkozók meggazdagodása! Most aktuálisan éppen őket védik az őrök… Lenyúlták a nyugdíjakra összehordott megtakarításokat, hogy amerikai, meg svájci bankokban pihenhessenek fillérjeink! Ezek vagyunk, mi magyarok, meg az áldozatot hibáztató vélekedésünk! Mellesleg a kényszervállalkozó ma is egy élősködő senki – ezt tanítják! Akitől őrzik épp a rendet!

Volt nem kevés kísérlet, felkutatni és magasba emelni a magyaroknál is magyarabbakat. 2006… Alig akadt dolog, amiből idővel ne született volna „nemzeti”! Persze, hogy ebből is lett „nemzetibb”, meg „hungarikumabb”, mindenek feletti, több, mint isteni magasság, bálvány, mert ezek is mi vagyunk, magyarok, meg az áldozatot hibáztató vélekedésünk!

Vesztesek vagyunk. Míg mások magukba fordulnak, mi, elmondjuk, üvöltjük, leírjuk, lejegyezzük a mondanivalót. Megmutatnánk, ezért „gyűjtőbe” helyezzük. Jönnek a profik, kicsemegézik, amit létrehoztunk, azután, hogy a magukévá tették, simán aláírják. Mi meg szégyenkezve töröljük a magunkét, dobjuk a gyűjtőből a szemétgyűjtőbe, mielőtt azzal gyanúsítanának, hogy loptunk, egy héttel előttük, éppen tőlük. Kussolunk, no, mert ezek is mi vagyunk, meg az áldozatot hibáztató vélekedésünk.
Aki pedig ezek után csodálkozni merészel, annak megsúgjuk: így tűnnek el, itt, mind, akik maguknak keresik a bajt. A nem kiválasztottak, akikre simán féltékenyek a kevesek. Az egyenlőbbek. Akiknek még idézni sem kell pontosan…Akik még mindig eszelősen retteghetnek: egyszer kiderül az igazság!
Uraim és Hölgyeim!

Illene végre elpusztítani mindazokat, akiknek nincs áldozatot hibáztató vélekedésük!

Amúgy meg:
“Nők az erőszak árnyékában – Nem árt az óvatosság*

Gyakorta értesülünk nőket, fiatal lányokat ért erőszakos bűncselekményekről, de az is előfordul, hogy közvetlen lakókörnyezetünkben, vagy éppen családunkban történik hasonló eset. Vas megyére nem jellemzőek a nőket érő utcai zaklatások, erőszakos bűncselekmények, azonban nem árt az óvatosság.
Az ENSZ 1999-ben nyilvánította november 25-ét a Nők Elleni Erőszak Megszüntetésének Világnapjává, így emlékezve meg a Mirabal nővérekről, akiket 1960-ban ezen a napon öltek meg Rafael Trujillo tábornok parancsára a Dominikai Köztársaságban. A nővérek a feminista ellenállás szimbólumai lettek. Ezen a napon emlékezünk minden olyan nőre, aki embertelen körülmények között él, akit erőszak sújt.

A legcélszerűbb elkerülni a veszélyes helyzeteket, ehhez azonban elengedhetetlen az erőszakra irányuló szándék időben történő felismerése. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a megelőzésben a női metakommunikációnak óriási szerepe van. A fiatal lányok kacérkodása gyakran válthat ki erőszakot. Fontos, hogy csak akkor közvetítsünk ismerkedési szándékot, ha valóban kapcsolatba kívánunk lépni a másik féllel, mivel a visszautasítás dühöt kelthet a hozzánk közeledőben.

Sok esetben nehéz felismerni, ha valakit követnek, hiszen ez gyakorta tömegben indul. A verbális és non verbális jelek azonban megmutatják a támadó szándékát. Akiben felmerül a gyanú, hogy figyelik, igyekezzen jól látható, kivilágított helyre sietni, vagy elvegyülni egy társaságban.
Viselkedésünkkel minden esetben igyekezzünk magabiztosságot sugározni. Fontos az önbizalom, fontos, hogy magunk is higgyünk abban, sikerülhet elkerülni az áldozattá válást!”

*A Vas megyei rendőrség mai közleménye

HAJRÁ HALI – morgolódás a londoni 6:3 feledhetetlen évfordulóján!

Szombathelyen születni és felcseperedni, valahol éppen a hírhedt Rohonci úti aréna mellett; felnőtt emberré lenni a pályával átellenben, nyilván sokaknak egyértelműen azt jelentené, hogy egy megszállott foci őrült, egy fanatikus ír most a kedvenc csapatáról. Éppen most…
Fájdalmat kell okoznom… Bevallom, – talán szégyen -, de soha egyetlen mérkőzésen nem jártam, nem szurkoltam, nem lógtam a lelátókon, számlálva a nyári vakáció hátralévő napjait, nem dekázgattam a gőzmozdony árnyékában – mert, mint egy igazi okulárés, ballábas, sőt falábú kölyökként, telis tele szorongató érzésekkel, éppen csak messziről sóvároghattam, nap mint nap: Ó, hogy azok ott mennyire imádják a focit!

0001

Nem volt labdaérzékem, hát nem tudtam bűvölni a bogyót, ráadásul nem rajongtam egyetlen focistáért sem, így nem érdekelt, milyen lehet teli tüdőből üvöltve szurkolni a csapatnak: Hajrá Hali!

A szobából hallgattam, amint morajlik a lelátó, ha dörgött a taps, meg visított a fütty, egy-egy jól sikerült akció után. Ennyi volt és nem több a kötődésem a Haladáshoz. A csapathoz, amit rengeteg cimborám Halinak, Halikának becézgetett, s volt olyan padtársam, aki mindent elkövetett, hogy egyszer mégis kimenjek, és szurkoljak, de nem lett szerencséje… Hívott, de otthon maradtam. A televízióban néztem meccseket, de azt is csak ritkán…

Az életem egyetlen és így felejthetetlen foci élménye Budapesten ért…

1981-ben egy gimnáziumi osztálykirándulás keretében négy félidőt ültem végig a Népstadion lelátóján. Hogy mi történt a második, a „tét-mérkőzésen”, nos arra sajnos nem emlékszem…De a nagy meccs előtt volt egy bemutató játék is, az akkor először hazalátogató kicsit pocakos, de alig-alig öregedő Puskás Öcsivel! A Magyarország-Anglia VB-selejtező előtt megrendezett Budapest-Vidék öregfiúk gálán ünnepelhette őt a közönség. Bámultuk, ahogy bűvölte a labdát, rúgta a gólokat. Aztán a szünetben, vigyázzban állva elénekeltük a himnuszt…

A néhai Aranycsapat legendás játékosaira emlékeztünk. Felolvasták a neveket… Grosics Gyula, Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály, Bozsik József, Zakariás József, Budai László, Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán és a csere Gellér Sándor diadalára, amit most a pár nap múlva aktuális évforduló kapcsán oly jól esik felidézni.

0003

Anglia – Magyarország 3 : 6, 1953.november 25 15:15. Hatvanegy évvel ezelőtt a világ a magyarokra figyelt. Ugyan, ki ne volna büszke az Aranycsapatunkra! Lehet az illető, akár falábú, akár csak egyszerűen foci-közömbös, aki magyar ember, a tizenhárom aradi vértanú mellett az ő neveiket illik, hogy kívülről fújja…

Mert ettől MAGYAR!

Szombathelyen születni és felcseperedni, valahol éppen a hírhedt Rohonci úti aréna mellett; felnőtt emberré lenni a pályával átellenben, nyilván sokaknak egyértelműen azt jelentené, hogy egy megszállott foci őrült, egy fanatikus ír most a kedvenc csapatáról. Talán még időben… A Haliról úgy mesélek, járva az országot, a világot, mint a gyermekkorom nélkülözhetetlen tükörcserepéről, mely nélkül nem lennék, nem lehetnék tősgyökeres szombathelyi ember. Ahogy bennem él a Csótó, bennem lüktet a Lord, ahogy szülőfalum a Derkó, s a hegyem az Oladi domb, úgy természetesen minden stadion és focilabda láttán újra és újra felsóhajtok: Hajrá Hali!

Mert az ember ettől SZOMBATHELYI!

Ha nem szurkolt soha a lelátón, a csapata akkor is a Hali! A legenda!

Ez a legenda most hallom, látom, éppen halódik. Mert felőrölték és most ócsítják és elpusztíthatják! Úgy tűnik, az esztelen stadionvarázslás és hatalommánia áldozata lesz. Hallom és látom, amint agóniáját vívja, vergődik a néhai Haladás nevét jelenleg viselő csapat, akik felett csak a döntéseket hozók pöffeszkednek. Hendék és Puskások, Koczkák és a Tenki mami meg a társaik, akik ugyanúgy, mint én, a fociról máig mit sem tudva, (talán a falábuk miatt, talán csak a labdaérzékük híján), mindeddig tudtak tisztes távolságot tartani. Ahogy illik…

SONY DSC

Rárontottak és most egyszeriben vezérelni próbálják ezt az 1919 óta elpusztíthatatlan csodát… A tizenegyedik haladás bukta után, a tizenhatodik helyen álló csapatért kér a hétfői közgyűlés előtt meghallgatást egy “nagyon nem foci-őrült” szombathelyi polgár:

„Mert ez a csapat is csak olyan, mint a kor!” Engedjék végre szabadon a Halit!

A csapatunkat!

Keressenek végre mást, amit elronthatnak, még inkább tönkre tehetnek és végül elpazarolhatnak és elvehetnek a szombathelyi emberektől!

Utóirat:
Aki pedig tanulni szeretne, falábúként, vagy csak egyszerűen, mert foci-közömbös – nézzük meg együtt a leglelkesebb magyar srácokról szóló filmet!
Minarik Ede, mosodás egyetlen szenvedélye a foci. Arról álmodik, hogy csapata, a Csabagyöngye bejusson az első osztályba. Ezért a célért hajlandó lenne feláldozni mindent, amije csak van. De nincsen semmije, még játékosa is alig van. A csapat is csak olyan, mint a kor…
De akkor is „kell egy csapat!”

ELŐ A VÉSZTARTALÉKOKKAL! – A szeretetünnep, meg a közfelháborodás

A „felkentek” bosszúsan nézik a lombokat – a természet szembe megy az elvárásaikkal!
Ott, ahol már napok óta fényfüzéreknek kellene a nagy karácsonyi adóbevételekről suttogni, ahol az évi rendes legatyásodásra készülhetne a nép, levelek zörögnek…
Novemberi tavasz van!
Mit számít, hogy alig egy hónap és itt a karácsony, amit egykor Jézus Krisztus megszületésével, majd a mímes „szeretet ünnepével”, ma meg a leginkább az „áruházi akciókkal”, a vésztartalékok felélésének kikövetelésével, a gyorshitelek kierőszakolt felvételével azonosíthatunk, no persze most is krisztusi szülinapnak hazudva az egészet! Saját akaratunkból…

Készülődünk az „össznépi +lepire”!
Mert…Imádjuk átverni önmagunkat!

Vagy inkább mellébeszélni szeretünk, és tudunk csak egyvégtében?
Kalkuláljuk a még várható bevételeket, aztán mit sem törődve a kötelezettségekkel, véget nem érő költekezésre adjuk a fejünket. Mert az üres „fa alja” idióta szégyenérzete felülírja a józanész belátását! Mint rendesen, téveszméket formálunk mindarról, amiről éppen „gondolkozunk”, vagy nyilatkozunk! Jöhet a rengeteg „csecse-becse”, mert a születésnapon így dukál! Aztán december 24-én este mindenki oltári happy, lehet úszni a megvásárolt örömben, hogy azután huszonötödikétől jöjjön a szorongás, meg a fogakhoz vert garasok időszaka!

Mennyből az angyal? Hulla pelyhes…

Az „időben szólók” is a lombokra merednek. Meg néha azon is túlra…Tudják jól, hiába minden! A mi fajtánknak segíteni, tanácsolni, netán „megálljt parancsolni” nem lehet! Aki itt a józanságra, meg a realitásokra hivatkozik, elveszett ember! Mit kell okoskodni! Karácsonykor tavaszolunk, húsvétkor hó esik, de az ünnep az ünnep, az ajándéktorlaszokat emelő szép napok értelmüket veszítenék a túlvállalások nélkül! Különben is, mit szólnának „mások”? Mitől irigykednének az ismerősök és barátok ott, a mindenható frászbúkon, ha nem szelfiznénk magukat vigyorogva, ott, a fa alatt, evickélve a rengeteg csomag között? Most készülnek majd a legújabb kori legendák, a „nekemisvanámmár” csodák, kipipálva az aktuális és kötelező kütyüket, ketyeréket, melyekről ráadásul olyan együgyűen tudunk gügyögni, mint eleink a talált agyarról, a varázskövekről, meg egyéb fétisekről. Elég csak ránk szabadítani a frászt, elnevezzük, kimondogatjuk párszor, becézgetjük, mint a vérünkből valót és persze birtokolni kezdjük, hogy azt képzelhessük, örülünk!

wwwwwww

Mi történik így, karácsony táján velünk?

Újabban „önszerveződve” tesszük dolgainkat, vagy úgy teszünk, mintha tennénk, aztán mindent rögvest elnevezünk. Az olyan ütős! Elégedettségünkhöz – azt gondoljuk – ez is hozzá tartozik! Képtelenek vagyunk elviselni a minket körülölelő gondokat, ezért lázadnunk illenék, de az olyan macerás, ezért „közfelháborodás napjaként” tudjuk le az aktuális sült galambot!

Közfelháborodunk.

A dolog annyit tesz, hogy lemásoljuk azokat, akiket éppen nagyon, de nagyon utálunk!

Így csinálták ők is – anno! Nekik – lám! – bejött!

Kimentek a placcra, – az egykori Köztársaság térre – a főgúnár kurjantására kórusba szerveződtek és gajdolták egyre a rigmusokat. Viktor, viktor, viktor… Előtte, utána folklórműsor. Kabátjukon „az én miniszterelnököm” jelmondattal körülírva Orbán volt látható. Lobogók lengtek, meg táblák, Torony, Szeleste, meg Chernelházadamonya feliratokkal…

Olyan „mintha gúnárunk” nekünk is van, estéről estére más és más; táblát, plakátot mi is alkotunk, még a folklórelemeknek is adunk, van élőlánc, meg közben csasztuskák. Sőt, olyan is akad, aki annyira bátor, hogy még jól be is olvas a nagyfőnöknek. Ott, ahol még kisfőnök sincs jelen, meg másnap, ott, ahol elvétve sem böngészget a nagyúr… Pótcselekvés? Ahogy a karácsonyinak nevezett tavaszolás is az, a száraz levelek köré tekert fényfüzérekkel, ahogy a megmondogatás is az, a dühödt tömeget meg nem halló kegyúr felé. Szép elképzelés, ugyan jelentős bátorságra a legkevésbé sem valló…

Jó lenne helyretenni a dolgainkat! Nem minden helyett mindig valami újat, mást kitalálni! A karácsonyi akciók, a gyorshitelek, meg a brutális legatyásítás helyett neki lehet állni mézeskalács házikókat sütni, apró ajándékokat alkotni, hímezni, batikolni, faragni stb. Még elkészül!
Mert arra van tehetségünk, hát tiszta szívből adakozni!

A közfelháborodás hetente, havonta, fogyó tömeggel… értelmetlen így folytatni! (Ez, a mi olvasatunkban – már elnézést – sajnos nem egyéb, mint egy másik egyén bizonyos szervét használva jó alaposan elhupálni a csalán nevű nemes gyógynövényt…) Szóval, helyette szerveződni, együtt lenni, tanítani, tanulni és tervezni, új vezetőkre találni és azokat követni, majd programot írni kell, és megvívni a legkevésbé sem kényelmes csatát! A demokratikus választásokon veszteseknek kikaparandó gesztenyék ideje lejárt! A szakavatottak olykor népi forradalomról regélnek. Hmmm. Ez, itt, mostanáig maximum zavargás, politikusokat mellőző jelzés, nem tetszés felmutatásaként fog a történelemkönyvekbe kerülni, melyet a bátor nyugat, karosszékekből dirigálva, elismerően felemlegethet majd… mint szokásos és sajnálatos, magyar eseményeket.

Vezetők nélkül, valódi és egyértelmű célok nélkül, alternatívák és megoldások keresése nélkül ez a mostani csetepaté még csak foltokban sem emlékeztethet senkit Párizsra, 48-ra, vagy 56-ra! Vigyázó szemeink monitorokra vetülnek a leginkább…

Amúgy meg, ha mégis, ha alakul…az egészről illik tájékoztatni mindazokat, akiket a szemétbe kívánunk dobni. Azok meg majd utalnak arra, hogy legalább latolgatják ennek lehetőségét. Na, akkor, ha ez utóbbi elmarad, lehet felháborodni! Aztán jöhet a köz… a vésztartalékok! Mert addig csak csodálkozhatunk, ha nem úgy történnek a dolgaink, mint szeretnénk.

Ott, a Fő téren, ahol a fényfűzérek szerelői is elcsodálkoztak az ágak végén csüngő lombokon.

2018. NOVEMBER 19. HÉTFŐ – Közgyűlésre várva…

Harminc esztendővel ezelőtt az egykori Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán egy szombathelyi illetőségű hallgató szakdolgozatot készített, „Válni, vagy rossz házasságban maradni?” címmel. Diplomamunkáját, melyet a Neveléstudományi Tanszék neves konzulense irányításával alakítgatott, csak kín-keserves lemondások, javítások után vihette bírái elé. Kutatásai, adatgyűjtései, interjúi, szociológiai felmérései után szinte minden megközelítés alapján azt a konklúziót volt kénytelen levonni, hogy a megromlott viszonyok között fenntartott „látszat összetartozás” több mérget ont, mintha a felek, férj és feleség egyetlenegyszer megszenvedik a válást. Sajnos a szakdolgozatot végül kénytelen volt alaposan átdolgozni. Az akkori aktuális világnézetet kiszolgáló tanszék és vezetői nem tűrhették, hogy a korszellemnek megfelelő családmodell széthulljon, tagjainak nem adhattak új esélyt. Így történhetett, hogy a dolgozat végkicsengése nagyon pozitívra sikeredett: a család, mely a nemzet legapróbb sejtje, együtt kell, hogy maradjon, bármi áron.

aaaaa

A hallgató lediplomázott, aztán pár esztendő múlva megházasodott, majd, mivel a mikroközösség nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, feleségével a házasság felbontása mellett döntöttek. Elváltak, mert a gyakorlat felülírta a dicsőséget!

Harminc esztendővel a többszörösen átdolgozott, kijavított és kozmetikázott szakdolgozat után, az egykori főiskolai hallgató elhatározza; megkísérli, hogy felvázolja a szombathelyiek számára megoldhatatlannak tűnő helyzet menekülési útvonalait.

Készít egy reális állapotrajzot 2018 november 19-ről! Arról a hétfői rendkívüli közgyűlésről, amikor éppen negyvennyolcadik alkalommal, tehát évente tizenkettedszer, minden addig eltelő hónapban újra és újra összehívatott a demokratikus ellenzék kilenc rendíthetetlen képviselője. Negyvennyolcadszorra is szándékként megfogalmazva, hogy a szavazóik akaratából elnyert mandátumuk megszerzése érdekében, annak idején, a választásokra készülődve, kinyilvánították akaratukat a városban elharapódzott gondok és dolgok megváltoztatása iránt!

A város élére majd félezer ember előnyével megválasztott polgármester, aznap negyvennyolcadszor is tíz perc késéssel köszönti az egybegyűlteket, majd megállapítja, hogy a közgyűlés szavazatképes, tehát egyetlen képviselője nem merészkedett áthágni a pártfegyelem követelményét. Nem hiányzik senki, mind a kilenc szavazógép nyomogatásra szakosodott kollégája megértette a feladatott. Tudja a dolgát a tízedikként a polgármester, meg a kormánypárt többségének megőrzésére hivatott és elhivatott mérlegnyelv is, így megkezdődhet az érdemi munka.

A polgármester felolvassa, bár negyvennyolcadszorra akár már kívülről is elmondhatná a rendkívüli közgyűlés témaköreit, az ellenzék által negyvennyolcadszor beterjesztett feladatokat, majd szavazást rendel el, ahol a képviselő testület tizenegy nem, kilenc igen, egy tartózkodás mellett nem fogadja el az ellenzéki napirend javaslatokat. A mondat legvégén még egy apró, alig észrevehető kaján kis vigyor odacsüccsen a négy esztendeje faarcú polgármester képére, majd az ülést berekeszti, és mint, ki jól végezte dolgát, eloson…

A szerény képességű tanárember szelíden megjegyzi: ő ugyan nem jövendőmondó, nem jós, még csak látnoki képességekkel sem bír, de ebben a formában szükségtelen végigcsinálni a következő negyvennyolc hónapot! A közgyűlés csapata ugyan mindvégig hasonlítani fog egy borzas szemöldökű, morgós családapára no meg a családjára… de a felesége és gyermekei, mindannyian rettegve gondolnak majd az esténként a külvilág előtt bezáródó ajtókra!

Itt az idő, most kell tájékoztatni a tisztelt választópolgárokat, hogy az általuk ilyen módon összeszavazott család – a közgyűlés alkalmatlan a működésre! Lehet ugyan együtt maradni, szervezni és pénzt költeni, egymást kerülgetni még négy évig, – sőt, az előrelátó kormányzat még mindezt egy „bonus” esztendővel is megtoldotta -, szíveskedjenek tudomásul venni, hogy a városlakók fele PERSONA NON GRATA Szombathelyen!

bbbbb

A konzulens most végre hallgat. De vajon a városlakók, ha végül mégis megértik, mekkora a baj, és képesek lesznek végre iszonyatos üvöltésbe kezdeni…

“AKI HAZUDIK, AZ CSAL, AKI HAZUDIK, AZ LOP – Hazudni, csalni…”

Lakótelepi monológ – elhangzik 2014.november 14-én Szombathelyen…

Egy hónapja már, hogy nem kellünk semmire!
Túl vagyunk rajta… lecsengett az utolsó választás is, megtettük, amit elvártak tőlünk – szavaztunk!

Hónapokon, heteken keresztül azt figyeltük, miről beszélnek, mit ígérnek, mivel szeretnének becserkészni – maguknak – a jelöltek. Így illették önmagukat…
Naponta, kivétel nélkül, gondosan végigolvastuk az összes aznap érkezett szórólapot, a legfrissebb napi híreket, kiértékeltük magunkban az abban írottakat, s azok, a jelöltek fej-fej melletti, a képzeletünkben vívott küzdelme után végül döntést hoztunk. Felelősséggel tettük a dolgunkat! Azt gondoltuk, olyan valakinek adjuk a voksainkat, akiktől a legtöbbet remélhettük.

Igen, önző módon jól akartunk járni!

(Persze, mondhatnánk, hogy azt kerestük, akivel a közösségünk, lakótelepünk a legtöbbre viheti, de minden korábbi gondolatunk fölé keveredett az a mérhetetlen vágy, hogy végre jól érezzük magunkat!)

Négy teljes éven át görgettük magunk előtt a számtalan sérelmet, amit meg kellett élnünk. Bántott, hogy nem az történt, amire készültünk, hogy az általunk akkor, négy éve választott politikusok hülyére vettek… bár a négy évvel korábbi ígéreteik alapján, ma boldogabbnak, kiegyensúlyozottabbnak, elégedettebbnek kellene lennünk! Nem így történt… Úgy éreztük, hát, hogy jogunkban áll tőlük megvonni a bizalmat, mert hazudtak.

Hazudtak, csaltak és loptak.

Mert az általunk oly sokra tartott főorvos bebizonyította, hogy az elhivatott embernél létezik egy magasabb rendű lény, a hatalom és a pénz fogságában vergődő lény, aki csak beszél a böcsületről, az ember méltóságáról.

Mert miközben a botrányok, munkatársai, közvetlen kollégái ügyletei nyilvánvalóan ismertté váltak előtte, ő rendre úgy tett, mintha semmi különös nem történt volna körötte. A város, közösségünk, hetek, hónapok alatt a kiszolgáltatottságban vergődött, vártunk egy igazán férfias kiállást, összegzést az elkövetett cselekedetekről, melyekkel megtelt a média és a hallgatagon magukba forduló városlakók lelke. Vártuk, hogy a polgármester példát mutat.

Azt mondják, nem tehette. Azt mondják, a kapitány szerepét végsőkig vállalva, az utolsó pillanatig kellett kormányoznia a süllyedő bárkát… Bár azt láthattuk, ő már akkor, ott, egy másik hajó fedélzetéről figyelte az agóniát, amikor a város sorsa még menthető lett volna.

Bélyegek, sebek nélkül! Mert mondják, a politikussá vált lény már nem emlékeztet a korábbi emberre.

Csak vonásait menekíti, csak álarcként viseli előbbi mosolyát, grimaszait. A tisztesség rostáin kihullott, bukott inasai helyébe újak után nézett, akikkel pillanatnyi torpanás nélkül kezdett új történetekbe, meg persze a választások folyamába. Minden megmérettetést megkerülve, a nagy testvér oszthatatlan köpönyegére hivatkozva.

Nem az éveken át egyre magasabbra nőtt fű miatt, nem is a tereinket árasztó szemét okán, nem a bezárt iskola, meg az örökös ígéretek beteljesülésének hiánya miatt akartuk őket lapátra tenni, csak időt szerettünk volna adni nekik. Mert négy esztendő után is értékelhetőnek éreztük az ártatlanságuk vélelmét…

Több, mint egy hónapja már, hogy elveszítették a fél város bizalmát!

Több, mint egy hónapja már, hogy bizonyíthatnák, képesek rászolgálni a rájuk rótt bizalomra!

És akkor a héten, egy interjúban elolvashattuk annak az embernek egy gondolatát, akit előbb elengedtek, megköpködtek, aki aztán kinyilatkoztatott és viszonozta azok arcátlanságát, majd a választások tökéletesen kiegyenlített végeredménye után, pusztán a matematikai fölény biztosítása céljából, újra az őt elüldözők keblére hajtotta fejét:

„Össze kellett rakni a közgyűlés és a város működőképességét, ami a kis többség miatt most különösen érzékeny kérdés. Ellenzéki szemszögből nézve talán jogos is volt néhány kritika, városvezetői szempontból viszont biztosítani kell a döntéshozás feltételeit. Ilyennek gondolom azt, hogy a napirend elfogadásához minősített többségre, azaz 11 szavazatra van szükség. E nélkül semmi más nem lenne az elkövetkezendő hónapokban, mint rendkívüli közgyűlések sora, ahol a baloldal a választási programban megígért 6-8 pontját próbálja megvalósítani. Ezeknek egy része – ilyen a parkolás vagy a szociális vállalások – amúgy is megvalósíthatatlan.” (Molnár Miklós interjú, Alon)

001
(…)

Nem a választások napján, nem a népítélet utáni eszelős csöndben – most vált élhetetlenné Szombathely!

Miközben egyre a távozásra készülünk, Márai sora zengnek a szívünkben:

„A tömegek világa csak mohó, de nem igényes. Te maradj mértéktartó és igényes. A világ egyre jobban hasonlít egyfajta Woolworths-áruházra, ahol egy hatosért megkapni mindent, silány kivitelben, ami az élvező hajlamú tömegek napi vágyait gyorsan, olcsón és krajcáros minőségben kielégítheti. Ennek a tömegkielégülésnek veszélyei már mutatkoznak, az élet és a szellem minden területén. Egy kultúra nemcsak akkor pusztul el, ha Athén és Róma finom terein megjelennek csatabárddal a barbárok, hanem elpusztul akkor is, ha ugyanezek a barbárok megjelennek egy kultúra közterein és igény nélkül nagy keresletet, kínálatot és árucserét bonyolítanak le. Te válogass. Ne finnyásan és orrfintorgatva válogass, hanem szigorúan és könyörtelenül. Nem lehetsz elég igényes erkölcsiekben, szellemiekben. Nem mondhatod elég következetesen: ez nemes, ez talmi, ez érték, ez vacak. Ez a dolgod, ha ember vagy, s meg akarod tartani ezt a rangot.”

Lehetetlen lesz egy nap visszatérnünk…

EZT IS ELBALTÁZTUK… – Stiglitz tanulásra bíztatná a magyarokat

Ilham Aliyev érkezéséről írtak és beszéltek a héten a tűz közeli hangok.
Megírták, de valahogy senki nem olvassa… Jött a „baltás gyilkos” gazdája! Érkezése után, a mi derék miniszterelnökünk, rögtön körbenyalta a fontos médiák által az évszázad legkorruptabb emberének választott diktátort. Igen, Ilham Aliyev pontosan az az elnök, az azeri, akinek 2012. augusztus 31-én átadták – Orbán Viktor személyes utasítására – az „azeri baltás gyilkos” néven elhíresült Ramil Safarovot. ( Ő az, aki a NATO Partnerség a Békéért program keretében részt vett egy, a budapesti Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen 2004 elején tartott angol nyelvtanfolyamon, amin egy Gurgen Margarjan nevű örmény tisztet az éj leple alatt lefejezett. Safarovot ezért 2006 tavaszán a magyar bíróság előre kitervelt módon, különös kegyetlenséggel és aljas indokból elkövetett emberölés bűntettéért legkorábban 30 év múlva felülvizsgálható életfogytiglanra és Magyarországról 10 évre való kiutasításra ítélt.) A kegyetlen gyilkost, miután hazatért, azonnal szabad lábra helyezték, majd nemzeti hősnek kijáró ünnepségek után kártalanítottak. „Hiszen csak egy örmény, keresztény ember életét oltotta ki!” A fél világ felhördült, de Orbán birodalma ezt is megcselekedhette. Elvégre itt illiberális világrend épül!

ALIYEV, Ilham; Orbán Viktor

Miközben a bakui cár a miniszterelnökünket szórakoztatta, a Közép-európai Egyetem (CEU) által szervezett előadásán Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász próbálta megváltoztatni a gondolkodásunkat. Úgy tűnik a lehetetlenre vállalkozott. Hogy ki is Joseph Stiglitz? „Stiglitz jelenleg a Columbia Universityn közgazdászprofesszor, de korábban a Világbank főközgazdásza és alelnöke is volt, valamint Bill Clinton gazdasági tanácsadójaként is dolgozott. 2001-ben kapott közgazdaságtani Nobel-díjat az aszimetrikus információkkal rendelkező piacok tanulmányozásáért. Akadémiai hivatkozások alapján Stiglitz idén a világ negyedik legbefolyásosabb közgazdásza, 2011-ben a Time a világ 100 legbefolyásosabb embere közé választotta. Akadémiai munkája mellett közéleti és tudományos ismeretterjesztő műveket is ír, 2012-es, az Egyenlőtlenség ára című könyve a The New York Times bestseller-listáján szerepelt. Legújabb könyve idén jelent meg, ebben a gazdasági növekedést és a társadalmi fejlődést a tudásalapú társadalom koncepciója felől közelíti meg.”

„A neves amerikai közgazdász szerint a XVIII. sz. második felében elkezdődő klasszikus ipari forradalommal és a piacgazdaság kialakulásával az életminőség, a várható élettartam és a reálbérek is növekedni kezdtek több ezer évnyi stagnálás után. Szinte minden a változás útjára lépett!
A közgazdászok ezt eredetileg leginkább a tőkefelhalmozás beindulásával magyarázták, meg azzal, hogy a piac a gazdaság egészén belül minden addiginál nagyobb mértékben kezdte el megszervezni a gazdaság működését, ami soha nem látott hatékonyságot tett lehetővé. Joseph Stiglitz szerint azonban volt egy kevesebbet emlegetett ok, mégpedig a tanulás.
A tanulás tette ugyanis lehetővé azt, hogy a társadalom tagjai minden addiginál többet tudjanak. Az iskolák, az egyetemek is ezért terjedtek el, és ezek biztosítására politikai intézményeket is létrehoztak. Így alakult ki a jogállam is, amely létrehozta a jog uralmát a kevesek zsarnoksága helyett.
A tudásalapú társadalom és a demokrácia ugyanannak az éremnek a két oldala. Ezért van az, hogy az illiberális demokrácia nem összeegyeztethető a tudásalapú társadalommal” (Index)

7146969_881c81a0ca3112d959761df3d62547f4_wm

És akkor nézzük, hol a közös pont…

A neveléstudománnyal foglalkozó szakemberek egyik sarkalatos témája a szeretetre nevelés, annak sommázata, vajon milyen motivációk következménye az örömben élő ember. Sokáig tartotta magát az az eszme, mely szeretet-érzéseinknek gyökerét a „hozott ragaszkodáshoz”, egyfajta ős-öleléshez kötötte, s kinyilvánította, hogy tulajdonképpen mindannyian úgy jövünk a világra, hogy „magunkkal cipeljük” a kötődés eme legnemesebb formáját. Szeretjük édesanyánkat, rajta keresztül tehát mindazokat, akik a szülői házat jelentik, azután lassanként mindenkit, aki mosolyogva a bölcsőnk fölé hajol… De szép is volna! Jönnek a jóságos rokonok, ismerősök, papok, tanítók, orvosok, óvónénik, dadusok…, akiket a „jólnevelt gyermek” mind-mind megszeretget, annak rendje és módja szerint, s ez a végtelen harmónia átjárja az egész gyermekkort. De akkor hogy a csudában van az, hogy a gyermek egyszer csak közösségbe ér, ahonnan hazabatyuzva csak kiböki a kis ebadta, a bántó szót, hogy: utállak!? Megtanul civódni, csipkedni és pofozkodni, elagyabugyálni a mackót, a kiskutyát, később a kistesót, aztán jön az első durci, a hiszti, később a napokig tartó duzzogás, meg a káromkodás. Hja, a gyermek, íme, szocializálódik, a közösség tükörcserepei otthonainkba térnek, annyi a mintanevelésnek, meg az elveinknek.

Idővel aztán jönnek a szülő-nevelő ütközetek, az izmusok harcai, aztán a nyakunkra nő a szép, nagy, deviáns utód, akiről kiderül, mennyire gyűlöli mindazt, amiről az gondoltuk, hogy maga a neki teremtődött tejjel-mézzel folyó Kánaán.

A szülő – az EMBER – először csak szomorkodni kezd, azután elméleteket gyárt az elkényeztetésről, meg azokról az ellenfelekről, akik hátráltatták őt a mondhatni tökéletes gyermek megalkotása közben, legvégül kiborul, feladja a harcot és odaveti porontyát a köznek. Az utód elindul a tökéletesnek aligha nevezhető elmagányosodás útján. Így készül az a társadalom egy-egy eleme, mely/aki a leginkább leszarni képes a problémákat. A milliónyi kívülálló egyszerűen megéli az eróziót, mely végül a nagy manipulátorok malmaira hajtja vizeinket.

Talán képes megbocsájtani a kedves olvasó, ha a bakui gyönyörök várható kiteljesedése kapcsán kénytelen voltam e körmönfont okfejtésre, ahelyett, hogy egyszerűen csak káromkodtam volna egy méreteset, igaz szívből, mondhatni, szeretetből!

get

Mert az embert a tudományok mellett tanítani kell szeretni és tudjuk jól, tanítani kell gyűlölni is! Hiába is tagadjuk, ez utóbbira legalább annyi energiát fordítunk, ha nem éppen többet, mint a „jól szeretés tudományára”. Itt élünk…. Ahol tudás helyett a balta kerül a kirakatba!

Aki pedig megtanult gyűlölni, attól hiába várjuk a tolerancia jeleit.