“AKI HAZUDIK, AZ CSAL, AKI HAZUDIK, AZ LOP – Hazudni, csalni…”

Lakótelepi monológ – elhangzik 2014.november 14-én Szombathelyen…

Egy hónapja már, hogy nem kellünk semmire!
Túl vagyunk rajta… lecsengett az utolsó választás is, megtettük, amit elvártak tőlünk – szavaztunk!

Hónapokon, heteken keresztül azt figyeltük, miről beszélnek, mit ígérnek, mivel szeretnének becserkészni – maguknak – a jelöltek. Így illették önmagukat…
Naponta, kivétel nélkül, gondosan végigolvastuk az összes aznap érkezett szórólapot, a legfrissebb napi híreket, kiértékeltük magunkban az abban írottakat, s azok, a jelöltek fej-fej melletti, a képzeletünkben vívott küzdelme után végül döntést hoztunk. Felelősséggel tettük a dolgunkat! Azt gondoltuk, olyan valakinek adjuk a voksainkat, akiktől a legtöbbet remélhettük.

Igen, önző módon jól akartunk járni!

(Persze, mondhatnánk, hogy azt kerestük, akivel a közösségünk, lakótelepünk a legtöbbre viheti, de minden korábbi gondolatunk fölé keveredett az a mérhetetlen vágy, hogy végre jól érezzük magunkat!)

Négy teljes éven át görgettük magunk előtt a számtalan sérelmet, amit meg kellett élnünk. Bántott, hogy nem az történt, amire készültünk, hogy az általunk akkor, négy éve választott politikusok hülyére vettek… bár a négy évvel korábbi ígéreteik alapján, ma boldogabbnak, kiegyensúlyozottabbnak, elégedettebbnek kellene lennünk! Nem így történt… Úgy éreztük, hát, hogy jogunkban áll tőlük megvonni a bizalmat, mert hazudtak.

Hazudtak, csaltak és loptak.

Mert az általunk oly sokra tartott főorvos bebizonyította, hogy az elhivatott embernél létezik egy magasabb rendű lény, a hatalom és a pénz fogságában vergődő lény, aki csak beszél a böcsületről, az ember méltóságáról.

Mert miközben a botrányok, munkatársai, közvetlen kollégái ügyletei nyilvánvalóan ismertté váltak előtte, ő rendre úgy tett, mintha semmi különös nem történt volna körötte. A város, közösségünk, hetek, hónapok alatt a kiszolgáltatottságban vergődött, vártunk egy igazán férfias kiállást, összegzést az elkövetett cselekedetekről, melyekkel megtelt a média és a hallgatagon magukba forduló városlakók lelke. Vártuk, hogy a polgármester példát mutat.

Azt mondják, nem tehette. Azt mondják, a kapitány szerepét végsőkig vállalva, az utolsó pillanatig kellett kormányoznia a süllyedő bárkát… Bár azt láthattuk, ő már akkor, ott, egy másik hajó fedélzetéről figyelte az agóniát, amikor a város sorsa még menthető lett volna.

Bélyegek, sebek nélkül! Mert mondják, a politikussá vált lény már nem emlékeztet a korábbi emberre.

Csak vonásait menekíti, csak álarcként viseli előbbi mosolyát, grimaszait. A tisztesség rostáin kihullott, bukott inasai helyébe újak után nézett, akikkel pillanatnyi torpanás nélkül kezdett új történetekbe, meg persze a választások folyamába. Minden megmérettetést megkerülve, a nagy testvér oszthatatlan köpönyegére hivatkozva.

Nem az éveken át egyre magasabbra nőtt fű miatt, nem is a tereinket árasztó szemét okán, nem a bezárt iskola, meg az örökös ígéretek beteljesülésének hiánya miatt akartuk őket lapátra tenni, csak időt szerettünk volna adni nekik. Mert négy esztendő után is értékelhetőnek éreztük az ártatlanságuk vélelmét…

Több, mint egy hónapja már, hogy elveszítették a fél város bizalmát!

Több, mint egy hónapja már, hogy bizonyíthatnák, képesek rászolgálni a rájuk rótt bizalomra!

És akkor a héten, egy interjúban elolvashattuk annak az embernek egy gondolatát, akit előbb elengedtek, megköpködtek, aki aztán kinyilatkoztatott és viszonozta azok arcátlanságát, majd a választások tökéletesen kiegyenlített végeredménye után, pusztán a matematikai fölény biztosítása céljából, újra az őt elüldözők keblére hajtotta fejét:

„Össze kellett rakni a közgyűlés és a város működőképességét, ami a kis többség miatt most különösen érzékeny kérdés. Ellenzéki szemszögből nézve talán jogos is volt néhány kritika, városvezetői szempontból viszont biztosítani kell a döntéshozás feltételeit. Ilyennek gondolom azt, hogy a napirend elfogadásához minősített többségre, azaz 11 szavazatra van szükség. E nélkül semmi más nem lenne az elkövetkezendő hónapokban, mint rendkívüli közgyűlések sora, ahol a baloldal a választási programban megígért 6-8 pontját próbálja megvalósítani. Ezeknek egy része – ilyen a parkolás vagy a szociális vállalások – amúgy is megvalósíthatatlan.” (Molnár Miklós interjú, Alon)

001
(…)

Nem a választások napján, nem a népítélet utáni eszelős csöndben – most vált élhetetlenné Szombathely!

Miközben egyre a távozásra készülünk, Márai sora zengnek a szívünkben:

„A tömegek világa csak mohó, de nem igényes. Te maradj mértéktartó és igényes. A világ egyre jobban hasonlít egyfajta Woolworths-áruházra, ahol egy hatosért megkapni mindent, silány kivitelben, ami az élvező hajlamú tömegek napi vágyait gyorsan, olcsón és krajcáros minőségben kielégítheti. Ennek a tömegkielégülésnek veszélyei már mutatkoznak, az élet és a szellem minden területén. Egy kultúra nemcsak akkor pusztul el, ha Athén és Róma finom terein megjelennek csatabárddal a barbárok, hanem elpusztul akkor is, ha ugyanezek a barbárok megjelennek egy kultúra közterein és igény nélkül nagy keresletet, kínálatot és árucserét bonyolítanak le. Te válogass. Ne finnyásan és orrfintorgatva válogass, hanem szigorúan és könyörtelenül. Nem lehetsz elég igényes erkölcsiekben, szellemiekben. Nem mondhatod elég következetesen: ez nemes, ez talmi, ez érték, ez vacak. Ez a dolgod, ha ember vagy, s meg akarod tartani ezt a rangot.”

Lehetetlen lesz egy nap visszatérnünk…