ELŐ A VÉSZTARTALÉKOKKAL! – A szeretetünnep, meg a közfelháborodás

A „felkentek” bosszúsan nézik a lombokat – a természet szembe megy az elvárásaikkal!
Ott, ahol már napok óta fényfüzéreknek kellene a nagy karácsonyi adóbevételekről suttogni, ahol az évi rendes legatyásodásra készülhetne a nép, levelek zörögnek…
Novemberi tavasz van!
Mit számít, hogy alig egy hónap és itt a karácsony, amit egykor Jézus Krisztus megszületésével, majd a mímes „szeretet ünnepével”, ma meg a leginkább az „áruházi akciókkal”, a vésztartalékok felélésének kikövetelésével, a gyorshitelek kierőszakolt felvételével azonosíthatunk, no persze most is krisztusi szülinapnak hazudva az egészet! Saját akaratunkból…

Készülődünk az „össznépi +lepire”!
Mert…Imádjuk átverni önmagunkat!

Vagy inkább mellébeszélni szeretünk, és tudunk csak egyvégtében?
Kalkuláljuk a még várható bevételeket, aztán mit sem törődve a kötelezettségekkel, véget nem érő költekezésre adjuk a fejünket. Mert az üres „fa alja” idióta szégyenérzete felülírja a józanész belátását! Mint rendesen, téveszméket formálunk mindarról, amiről éppen „gondolkozunk”, vagy nyilatkozunk! Jöhet a rengeteg „csecse-becse”, mert a születésnapon így dukál! Aztán december 24-én este mindenki oltári happy, lehet úszni a megvásárolt örömben, hogy azután huszonötödikétől jöjjön a szorongás, meg a fogakhoz vert garasok időszaka!

Mennyből az angyal? Hulla pelyhes…

Az „időben szólók” is a lombokra merednek. Meg néha azon is túlra…Tudják jól, hiába minden! A mi fajtánknak segíteni, tanácsolni, netán „megálljt parancsolni” nem lehet! Aki itt a józanságra, meg a realitásokra hivatkozik, elveszett ember! Mit kell okoskodni! Karácsonykor tavaszolunk, húsvétkor hó esik, de az ünnep az ünnep, az ajándéktorlaszokat emelő szép napok értelmüket veszítenék a túlvállalások nélkül! Különben is, mit szólnának „mások”? Mitől irigykednének az ismerősök és barátok ott, a mindenható frászbúkon, ha nem szelfiznénk magukat vigyorogva, ott, a fa alatt, evickélve a rengeteg csomag között? Most készülnek majd a legújabb kori legendák, a „nekemisvanámmár” csodák, kipipálva az aktuális és kötelező kütyüket, ketyeréket, melyekről ráadásul olyan együgyűen tudunk gügyögni, mint eleink a talált agyarról, a varázskövekről, meg egyéb fétisekről. Elég csak ránk szabadítani a frászt, elnevezzük, kimondogatjuk párszor, becézgetjük, mint a vérünkből valót és persze birtokolni kezdjük, hogy azt képzelhessük, örülünk!

wwwwwww

Mi történik így, karácsony táján velünk?

Újabban „önszerveződve” tesszük dolgainkat, vagy úgy teszünk, mintha tennénk, aztán mindent rögvest elnevezünk. Az olyan ütős! Elégedettségünkhöz – azt gondoljuk – ez is hozzá tartozik! Képtelenek vagyunk elviselni a minket körülölelő gondokat, ezért lázadnunk illenék, de az olyan macerás, ezért „közfelháborodás napjaként” tudjuk le az aktuális sült galambot!

Közfelháborodunk.

A dolog annyit tesz, hogy lemásoljuk azokat, akiket éppen nagyon, de nagyon utálunk!

Így csinálták ők is – anno! Nekik – lám! – bejött!

Kimentek a placcra, – az egykori Köztársaság térre – a főgúnár kurjantására kórusba szerveződtek és gajdolták egyre a rigmusokat. Viktor, viktor, viktor… Előtte, utána folklórműsor. Kabátjukon „az én miniszterelnököm” jelmondattal körülírva Orbán volt látható. Lobogók lengtek, meg táblák, Torony, Szeleste, meg Chernelházadamonya feliratokkal…

Olyan „mintha gúnárunk” nekünk is van, estéről estére más és más; táblát, plakátot mi is alkotunk, még a folklórelemeknek is adunk, van élőlánc, meg közben csasztuskák. Sőt, olyan is akad, aki annyira bátor, hogy még jól be is olvas a nagyfőnöknek. Ott, ahol még kisfőnök sincs jelen, meg másnap, ott, ahol elvétve sem böngészget a nagyúr… Pótcselekvés? Ahogy a karácsonyinak nevezett tavaszolás is az, a száraz levelek köré tekert fényfüzérekkel, ahogy a megmondogatás is az, a dühödt tömeget meg nem halló kegyúr felé. Szép elképzelés, ugyan jelentős bátorságra a legkevésbé sem valló…

Jó lenne helyretenni a dolgainkat! Nem minden helyett mindig valami újat, mást kitalálni! A karácsonyi akciók, a gyorshitelek, meg a brutális legatyásítás helyett neki lehet állni mézeskalács házikókat sütni, apró ajándékokat alkotni, hímezni, batikolni, faragni stb. Még elkészül!
Mert arra van tehetségünk, hát tiszta szívből adakozni!

A közfelháborodás hetente, havonta, fogyó tömeggel… értelmetlen így folytatni! (Ez, a mi olvasatunkban – már elnézést – sajnos nem egyéb, mint egy másik egyén bizonyos szervét használva jó alaposan elhupálni a csalán nevű nemes gyógynövényt…) Szóval, helyette szerveződni, együtt lenni, tanítani, tanulni és tervezni, új vezetőkre találni és azokat követni, majd programot írni kell, és megvívni a legkevésbé sem kényelmes csatát! A demokratikus választásokon veszteseknek kikaparandó gesztenyék ideje lejárt! A szakavatottak olykor népi forradalomról regélnek. Hmmm. Ez, itt, mostanáig maximum zavargás, politikusokat mellőző jelzés, nem tetszés felmutatásaként fog a történelemkönyvekbe kerülni, melyet a bátor nyugat, karosszékekből dirigálva, elismerően felemlegethet majd… mint szokásos és sajnálatos, magyar eseményeket.

Vezetők nélkül, valódi és egyértelmű célok nélkül, alternatívák és megoldások keresése nélkül ez a mostani csetepaté még csak foltokban sem emlékeztethet senkit Párizsra, 48-ra, vagy 56-ra! Vigyázó szemeink monitorokra vetülnek a leginkább…

Amúgy meg, ha mégis, ha alakul…az egészről illik tájékoztatni mindazokat, akiket a szemétbe kívánunk dobni. Azok meg majd utalnak arra, hogy legalább latolgatják ennek lehetőségét. Na, akkor, ha ez utóbbi elmarad, lehet felháborodni! Aztán jöhet a köz… a vésztartalékok! Mert addig csak csodálkozhatunk, ha nem úgy történnek a dolgaink, mint szeretnénk.

Ott, a Fő téren, ahol a fényfűzérek szerelői is elcsodálkoztak az ágak végén csüngő lombokon.