HAJRÁ HALI – morgolódás a londoni 6:3 feledhetetlen évfordulóján!

Szombathelyen születni és felcseperedni, valahol éppen a hírhedt Rohonci úti aréna mellett; felnőtt emberré lenni a pályával átellenben, nyilván sokaknak egyértelműen azt jelentené, hogy egy megszállott foci őrült, egy fanatikus ír most a kedvenc csapatáról. Éppen most…
Fájdalmat kell okoznom… Bevallom, – talán szégyen -, de soha egyetlen mérkőzésen nem jártam, nem szurkoltam, nem lógtam a lelátókon, számlálva a nyári vakáció hátralévő napjait, nem dekázgattam a gőzmozdony árnyékában – mert, mint egy igazi okulárés, ballábas, sőt falábú kölyökként, telis tele szorongató érzésekkel, éppen csak messziről sóvároghattam, nap mint nap: Ó, hogy azok ott mennyire imádják a focit!

0001

Nem volt labdaérzékem, hát nem tudtam bűvölni a bogyót, ráadásul nem rajongtam egyetlen focistáért sem, így nem érdekelt, milyen lehet teli tüdőből üvöltve szurkolni a csapatnak: Hajrá Hali!

A szobából hallgattam, amint morajlik a lelátó, ha dörgött a taps, meg visított a fütty, egy-egy jól sikerült akció után. Ennyi volt és nem több a kötődésem a Haladáshoz. A csapathoz, amit rengeteg cimborám Halinak, Halikának becézgetett, s volt olyan padtársam, aki mindent elkövetett, hogy egyszer mégis kimenjek, és szurkoljak, de nem lett szerencséje… Hívott, de otthon maradtam. A televízióban néztem meccseket, de azt is csak ritkán…

Az életem egyetlen és így felejthetetlen foci élménye Budapesten ért…

1981-ben egy gimnáziumi osztálykirándulás keretében négy félidőt ültem végig a Népstadion lelátóján. Hogy mi történt a második, a „tét-mérkőzésen”, nos arra sajnos nem emlékszem…De a nagy meccs előtt volt egy bemutató játék is, az akkor először hazalátogató kicsit pocakos, de alig-alig öregedő Puskás Öcsivel! A Magyarország-Anglia VB-selejtező előtt megrendezett Budapest-Vidék öregfiúk gálán ünnepelhette őt a közönség. Bámultuk, ahogy bűvölte a labdát, rúgta a gólokat. Aztán a szünetben, vigyázzban állva elénekeltük a himnuszt…

A néhai Aranycsapat legendás játékosaira emlékeztünk. Felolvasták a neveket… Grosics Gyula, Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály, Bozsik József, Zakariás József, Budai László, Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán és a csere Gellér Sándor diadalára, amit most a pár nap múlva aktuális évforduló kapcsán oly jól esik felidézni.

0003

Anglia – Magyarország 3 : 6, 1953.november 25 15:15. Hatvanegy évvel ezelőtt a világ a magyarokra figyelt. Ugyan, ki ne volna büszke az Aranycsapatunkra! Lehet az illető, akár falábú, akár csak egyszerűen foci-közömbös, aki magyar ember, a tizenhárom aradi vértanú mellett az ő neveiket illik, hogy kívülről fújja…

Mert ettől MAGYAR!

Szombathelyen születni és felcseperedni, valahol éppen a hírhedt Rohonci úti aréna mellett; felnőtt emberré lenni a pályával átellenben, nyilván sokaknak egyértelműen azt jelentené, hogy egy megszállott foci őrült, egy fanatikus ír most a kedvenc csapatáról. Talán még időben… A Haliról úgy mesélek, járva az országot, a világot, mint a gyermekkorom nélkülözhetetlen tükörcserepéről, mely nélkül nem lennék, nem lehetnék tősgyökeres szombathelyi ember. Ahogy bennem él a Csótó, bennem lüktet a Lord, ahogy szülőfalum a Derkó, s a hegyem az Oladi domb, úgy természetesen minden stadion és focilabda láttán újra és újra felsóhajtok: Hajrá Hali!

Mert az ember ettől SZOMBATHELYI!

Ha nem szurkolt soha a lelátón, a csapata akkor is a Hali! A legenda!

Ez a legenda most hallom, látom, éppen halódik. Mert felőrölték és most ócsítják és elpusztíthatják! Úgy tűnik, az esztelen stadionvarázslás és hatalommánia áldozata lesz. Hallom és látom, amint agóniáját vívja, vergődik a néhai Haladás nevét jelenleg viselő csapat, akik felett csak a döntéseket hozók pöffeszkednek. Hendék és Puskások, Koczkák és a Tenki mami meg a társaik, akik ugyanúgy, mint én, a fociról máig mit sem tudva, (talán a falábuk miatt, talán csak a labdaérzékük híján), mindeddig tudtak tisztes távolságot tartani. Ahogy illik…

SONY DSC

Rárontottak és most egyszeriben vezérelni próbálják ezt az 1919 óta elpusztíthatatlan csodát… A tizenegyedik haladás bukta után, a tizenhatodik helyen álló csapatért kér a hétfői közgyűlés előtt meghallgatást egy “nagyon nem foci-őrült” szombathelyi polgár:

„Mert ez a csapat is csak olyan, mint a kor!” Engedjék végre szabadon a Halit!

A csapatunkat!

Keressenek végre mást, amit elronthatnak, még inkább tönkre tehetnek és végül elpazarolhatnak és elvehetnek a szombathelyi emberektől!

Utóirat:
Aki pedig tanulni szeretne, falábúként, vagy csak egyszerűen, mert foci-közömbös – nézzük meg együtt a leglelkesebb magyar srácokról szóló filmet!
Minarik Ede, mosodás egyetlen szenvedélye a foci. Arról álmodik, hogy csapata, a Csabagyöngye bejusson az első osztályba. Ezért a célért hajlandó lenne feláldozni mindent, amije csak van. De nincsen semmije, még játékosa is alig van. A csapat is csak olyan, mint a kor…
De akkor is „kell egy csapat!”