KOPOGTAT A SZERETET HAVA – Adventi emlékezés Gyebróra…

„December az év tizenkettedik, 31 napos hónapja a Gergely-naptárban. Neve a latin decem (‘tíz’) szóból származik, utalva arra, hogy eredetileg ez volt a tizedik hónap a római naptárban, mielőtt a január és február hónapokat hozzáadták az évhez. A 18. századi nyelvújítók szerint a december: fagyláros. Az arvisurák szerint álom hava. A magyar népi kalendárium karácsony havának nevezi.”

005

Pár nap és kezdődik!

Van, akiknek a bevásárlás, a sütés-főzés, az egyvégtében való szíves-látás, a költekezés időszaka. Van, akinek a legzordabb hónap, akad, akinek a várva várt szakadó hó, megint másnak a sok átvacogott éjszaka hava… mégis, szinte mindenkinek jelent valamit, a nap, a legvége felé; amikor kitárulkozhatnak végre a kapuk, s rajtuk keresztül áradni kezd, szüntelenül, kifelé és befelé az áhított szeretet!

Nem foglalkoztatnak a megoldhatatlan gondok, a fájdalmas betegségek és nem kínoz az átkozott krajcárok után való mindennapos hajsza. Nincs morgás, veszekedés, civódások a ránk haragvókkal, nincs kikéshető idő-határ, csak a végtelen nyugalom és a csönd.

A csönd… A készülődés csöndje. Amikor csak másokra gondolunk…adni, adni egyre… heteken, napokon át.

Bizony, éppen két éve már, november legutolsó napján, hogy összefutottunk.

Nem ismerhetett, nem ismertem őt, csak, ahogy mondani szokás – látásból. Futólag. Képekről, a televízióból…Csak állt, ott, alig észrevehetően; fel sem foghattam igazán, amint megszólított, és jókívánságai közben megajándékozott. Ismeretlenül.

Egy kopertányi képet tartott a kezében, felém nyújtotta, elfogadtam, de igazán rá sem néztem az ajándékára, inkább csak megköszöntem a gesztust, amit a „békés karácsonyi ünnepek” mellé csúsztatott, míg mosolyát fürkészve mélyen a szemébe néztem. Aztán, hogy távoztam, gépiesen felébe hajtva, a papírost a nagykabátom belső zsebébe helyeztem, éppen a szívem fölé… persze, csak véletlenül oda, amúgy megszokásból.

0001

Hetek múlva, egy szomorkás, fárasztó délutánon, két nappal a Szenteste előtt, autóbuszra vártam éppen, s a csikorgó hidegben matatni kezdtem a zsebeimben, talán éppen zsebkendőt keresve, amikor rábukkantam az elfeledett ajándékra. Előhúztam a felébe hajtott képet, s ott, jégország kellős közepén, ahol autómobilok, meg motorok prüszköltek, az utcai lámpák fényében olvasni kezdtem a feliratot. Hozzám szólt, szeretettel, s a jégvirágok olvadni kezdtek…

Megérkezett a kimustrált Ikarus…A tömött autóbuszon, ahol mindenki a zord időjárásról, a kifosztott üzletekről, a méregdrága ajándékokról, meg az elérhetetlen csecsebecsékről, kütyükről hadovázott, két hatalmas táska közé bepréselődve olvashattam az üzenetet: „A 2012-es nehéz év után, egy könnyebb, küzdelmektől mentesebb újévet kívánok Önnek és Családjának, kívánom, hogy kevesebb megélhetési és anyagi problémája legyen 2013-ban.” Egy könnyebb, küzdelmektől mentesebb újévet kívánt, pedig az igazi küzdelmeit csak ezután vívta az ismeretlen…

Tudott adni és várakozni, tanítani a méltóságra. Ahogy senki, senki más!

Aztán elment…

2013 rég elmúlt, lassan elbandukol már a 2014. esztendő is, a jókívánságok mellett a naptár persze elévült, látszólag semmire sem használható az egész… az üzenetet, a gesztust mégsem tudom elveszíteni!

Két év után is felrémlik az a pillanat, ott az orvosi rendelőben, ahol ugyan sorstársak lehettünk, ő mégsem a fájdalmait, de a bíztatást osztotta meg velem. Ő, akit soha nem ismerhettem meg, akivel soha nem beszélhettem, megmutatta, milyen egy Ember, ma, az embertelenségben…

Gyebró…

Jól esik felidéznem őt, így, a közelgő SZERETET HAVA kapujában. Ádvent első vasárnapja előtt… Talán, nekem is lesz még – adatik – időm, sokak elé odaállni, és ismeretlenül ajándékozni, átadni egy üzenetet, akkor is, ha ezzel lesz, akit felbosszantok! Tenni, ahogy ő tette… a példa, a követendő…

„A karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése. Az a gyerek, aki az első hóesésre vár – jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.”
Pilinszky János