12.31. FOGADKOZÁSAINK NAPJA – aljas mese a politikusunkról, aki soha nem hazudna

Képzeljék el, amint az ódon szerkesztőség felső szegletében ülő, elegánsnak már évek óta aligha nevezhető, humorérzéktől mentes, állítólag könyörtelen főszerkesztő az asztalra helyezi tollát, a szemüvegét a homlokára tolja, lusta mozdulatokkal a cigarettás dobozában matat, rágyújt, aztán alig észrevehetően írni kezd: „Mindent lehet, csak akarni kell; de aki semmit se akar, annak minden lehetetlen!”

01

Ez minden „néhai zsurnaliszta” legjobbikának legmagvasabb megállapítása, idézet egy kortárstól, mely valaha az igazmondó politikus témában megszülethetett, valódi „firkász blöff”, bizsergető átverés, amolyan negédes szimfónia, amit, egy az olvasót mindenen kiszolgálni kész szennylap feldobhatott.

Egyben ez volt a világ eddigi legunalmasabb cikkének a címsora… na persze messze tőlünk, egy lehetetlen időszak delén… A mondat, ami egy ideig az újságíró ajkán lógott, majd életét a kinyomtatott cejtungban folytatta. A gondolat – amúgy – a politikusok igazmondása kapcsán vált valódi költeménnyé…

Azt írta, volt, idézem:

„A politikus egy különös „állat”. A maga módján persze ember, (volt ő, na persze, egy ideig) „politikai karrierjéhez” nem kellett tehetség, sem szakismeretek sokasága, hanem csupán akarnia kellett a hatalmat. És akarta! Istenem, de mennyire, hogy akarta! Politikus éppen ezért bárhol, bárki lehet, akár egy „dilinyós”, vagy éppen egy mániákus hatalomvágyó pszichopata is. Aki oltárian tud akarni.
A „politika története” – oh, be pompás szópár! – erre rengeteg példát mutat.
Néha a plebs émelyült kiszolgáltatottsága és bárgyú védtelensége olyan nagy, hogy bármilyen önjelölt, idióta akarnokot képes imádni, ölelni, elfogadni.”

„Számtalan elkeserítő példával igazolható, hogy az emberiség minden aljas gaztettét, perverzióját szadizmusát és véres kegyetlenségű tömeggyilkoló erőszak valamennyi formáját nemcsak megtaláljuk a politika történetében, hanem valamennyi onnan is származik Mert minden borzalom kitalálásában és véghezvitelében mindig is a hatalmát kiharcoló politikus volt az első, eredeti elem. A politikus hatalma a másik felett az ellenfélnél (aki ellenség) erőszakosabb, gyilkosabb és hatalmasabb erővel és eszközzel valósítható meg. Minél aljasabban, annál sikeresebben.
A deviáns, kéjgyilkos bűnözők amatőrök a profi politikussal szemben.”

04

A mi politikusunk hazudozása nem füllentés. Nem mellébeszélés, elterelés – még véletlenül sem az! A mi politikusunk biztosra megy. Elintézi, hogy a szavait elfogadják, éltessék, elájuljon tőle, megzabálja a nép, az istenadta… Szavai ravaszak, behízelgőek és olykor készek szenteskedni, hivatkozni meghittségre, hitre, imákra, vallásra, istenre, mások tiszteletére. Felér akár a pápáig…

A mi politikusunk egész lénye maga a hazugság.

Az újév első napján is bizonyítani fogja lényegét.

03

Majd beül a gépjárműbe, – ő, a cinkosával -, a járműbe, ami villogó kék fénnyel repíti, naná, hogy ingyen, az úton, azon a másfél tucat kilométeren. Valahol az út feléhez érve, egy híd tetején megállva, odacsődítve néhány loppertdanit, komor arccal elmeséli még, milyen becstelen ember Szombathely korábbi polgármestere. Meg persze mindazok, akik benne bízva szerették volna visszaadni szeretett városuk korábbi méltóságát. Aztán elzúg…

2015. csak az újabb mérhetetlen aljasságok, az “aljas mesék” éve lesz Szombathelyen. Semmi új, semmi boldog…

Ez ma vált bizonyossá!!!

Éljen és erősödjék pártunk és kormányunk, meg persze a szovjet-magyar nép örök és megbonthatatlan barátsága! Nye ponyemájú?

EGY CICA HALÁLA – a börtönbe zárt fafaragó ember története tükrében

Még javában benne jártunk az idei őszben, amikor a barátom, “falubéli bátyám” macskáinak takaros otthont készíthettem télire. Banános ládák, dupla falú, bélelt építménye került az árnyas teraszra, hogy esőtől, hótól védhesse a jószágokat. Mivel magam is fél tucat doromboló apróság közt élek, örömmel ragasztgattam, szigeteltem a házikót, mely biztos menedéknek tűnt a barátom szelíd cicáinak…

Hétről hétre meglátogattam valamennyit, s valamiféle hálát, szeretetet éreztem a közelségükben, amint a lábamhoz dörgölőztek… Amióta világ a világ, ez az ember dolga, óvni, vigyázni a gyengébbeket, a ház körüli állatokat, s ha jön a hideg, segíteni embertársainknak a róluk való gondoskodásban.

Ma délután, amint a messzi utamról hazatérve, a szomszédban lakó öregeknek segítettem, a tüzelő aprításában és pincébe hordásában, riadtan szaladt felénk a barátom. A macskák gondos gazdája: – Megölte a szomszéd megvadult kutyája az anyacicámat! Pár pillanat volt csak. Mire az éktelen lármára, jajveszékelésre a ház mellé értem, már semmit nem tehettem. A megvadult eb szétmarcangolta, halálos sebeket ejtve a kert végéig cibálta kedvenc cicusomat…

Hiába volt a sokadik kérésem, a szomszédjaimnak hiába könyörögtem, hogy kössék meg azt a veszedelmet, nem ez az első eset, hogy miatta kell elsiratnom egy jószágomat…

002

A férfi arcán látható elkeseredés leírhatatlan volt. Az izmai megfeszültek, a fogai közt bosszúról sziszegett, miközben látnom kellett a tehetetlenségében vergődő ember végtelen szomorúságát.

Egy igazi, állatszerető ember dühét, mely még véletlenül sem a gyilkos kutya ellen, de annak „nemtörődöm” gazdái ellen morgott, mérgelődött. Akiknek annyiszor szólt, akiket annyit kért előbb kedvesen, később, a sorozatos „kutyahistóriák” után egyre indulatosabban…

Csak feszült maga elé ez a csupa-izom ember és egyre csitította magát, mert talán több annál, mint, hogy indulatainak engedelmeskedjen. Vigasztalni sem próbáltam, tudtam, hiába volna minden jó szó, a megmagyarázhatatlan történet végén úgyis csak az emberi felelőtlenségről beszélhetnénk…
Különös, hogy éppen most, karácsony után kellett megtörténni a „cica halálának”.

(Akik nem különösebben tudják elfogadni az állattartók lelki világát, csak legyintenek, de mi, akik magunk is állatokkal osztjuk meg az otthonainkat, most, a cica halála kapcsán, nem igazán tudunk igazságról, meg főleg igazságszolgáltatásról morfondírozni.)

Mert éppen karácsony előtt kaptam levelet Dr.Papp Lajos szívsebésztől, a neves professzortól, aki arra kért, egy szál gyertyával magam is tegyem tiszteletemet a baracskai börtön előtt… Tiltakozzak a börtönbe zárt Móricz József 66 éves fafaragó kisizsáki lakos sorsa ellen, akit egy év letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Az elítélt 2014. november 25-én börtönbe vonult…

Bebörtönözték, mert kertjében dolgozva rátámadt egy arra kóborló kutya, és ő félelmében, életösztöneire hallgatva, a bírósági ítélet szerint hurokba fogta, majd felgyújtotta „buci macit”! Egy éve rengeteget írtak a különös esetről…

http://archivum.magyarhirlap.hu/csak-az-eletet-vedte-az-allatkinzo – http://magyarhirlap.hu/cikk/11128/Bortonbe_kerult_a_kisizsaki_fafarago

„Móricz József eredeti végzettsége állattenyésztő. Nyugdíjas falugondnokként jól ismerte települését, annak állatait. Tanult szakmájából ismeretei voltak az állatok természetéről, viselkedéséről.” Így érvelt a levelében az ismert professzor, aki emberséget kért az emberért, egy másodfokon kiszabott évnyi börtönnel szemben… Mondják: a bíróság a kutyát bántalmazó idős ember kapcsán szeretett volna példát statuálni, felmutatni a jog erejét. Ezért szabta ki a letöltendő büntetést. Melyből egyetlen napra kieresztette a rabot. Éppen csak kivételesen, szenteste adott kimenőt a megtört bácsinak. Már másnap folytatnia kellett „méltó bűntetését”.

Most pedig itt az én bátyám története. Ahol senki nem kerül börtönbe, bár a cica elpusztult. A felelőst sem igazán kutathatjuk, hiszen csak egy cica életét oltotta ki egy szabadon tekergő kutya, akinek a szabadsága fontosabb a mások biztonságánál – már, ahogy a gazdái gondolják!

001

A történet lehetetlen folytatása az, amiért ma írnom kell! Mert bár szeretném, félek, nincs vége a szomorúságnak. Mert a barátom önfegyelme eddig példás volt, igazság érzete forralja őt, s féltem, még maga is szomorú tettre juttathatja a most megzabolázott erejét. Csendben, épp, hogy hallhatóan mondta: legközelebb nem éli túl a kutya sem! Bár visszatarthatnám! Félek, erősebb a fájdalom, mint a józan ész!

A barátom a cica megöléséről nem szól „azoknak”, a kutya gazdáinak, bár láthatták, amint kutyájuk vértől lucskosan hazasomfordált. Nem szólt, mert tudta, ugyanaz a „semmi” volna a válasz, mint akkor, amikor egy másik cicáját temethette el…

Vannak az egyenlőbbek! A törvényeken felüliek. Akikre nem vonatkoznak a kutyatartási szabályok. Legalábbis úgy tűnik… Semmi kétség! De vajon meddig kell tűrni, meddig van lehetősége a türelemnek, s a félelem mikor vezet az értelmetlen önbíráskodáshoz? Annyi kérdés!

Milyen kár, hogy mindez egy kedves jószág értelmetlen halálával juthat a felszínre…
És milyen kár, hogy nagyon úgy tűnik, hiába…

FAGYHALÁLT HOZHAT A SZILVESZTER! – ne hidd, hogy közömbös lehetsz!

„Magyarországon huszonöten fagytak meg december közepéig, a hideg beállta óta – adott róla hírt a Magyar Szociális Fórum szerdán. November végéig tízen, november vége és december közepe között tizenöten fagytak meg, többségükben a szabad ég alatt. A fagyhalál legfiatalabb áldozatának életkora 36, a legidősebbé 73 év. A legújabb áldozatok között három nő akad. A szomorú statisztikai adatra jellemző, hogy az áldozatok túlnyomó többsége (17 fő) hajléktalan, és közterületen, a szabad ég alatt hűlt ki, nyolcan pedig saját fűtetlen otthonukban.”

004

Egy esztendővel ezelőtt írták: „A viszonylag enyhe időjárás dacára Magyarországon január elejéig 53-an fagytak meg tavaly ősz óta. December közepéig 26-an, december közepe és január 4. között pedig 27-en – állítja Simó Endre, a Magyar Szociális Fórum vezetője. 2013 ősze és január 4-e között összesen 19-en fagytak meg otthonuk falain belül, és további 19-en a szabad ég alatt. Számításai szerint 15-en kórházba szállításuk közben, vagy után hunytak el, mert már nem tudtak rajtuk segíteni.”
„Magyarországon 1149-en szenvedtek fagyhalált az elmúlt négy évben, 2010. október eleje és 2014. március 20. között…”
(forrás: HVG.hu)

Ugye, az ember, ez a nagyszerű közösségi lény, persze, semmit nem tehet!?

A fagyhalál a legszemélyesebb magánügyek egyike! „A hidegben meggebedni éppen csak annyi, mint éhen veszni! Senkit nem zavar!” Ezt nyilatkozta a minap egy potenciális veszélyeztetett, egy hajléktalan, a lüktető belváros lakója. Aki a mostanáig szokatlanul enyhe télben az éjszakák javát a szabad ég alatt töltötte. Aki, ha a következő napok egyikén ismét fedél nélkül marad, kihűl, megfagy. És ahogy érzi: ez senkit nem zavar!

Vajon lesz-e időnk, figyelmünk a következő napokban; tudunk-e gondoskodni a magatehetetlen, olykor mozgásképtelen ismerőseinkről, öregeinkről, vagy éppen az ismeretlenekről, akiket elég csak megpillantanunk, amint meggémberedett végtagokkal vonszolják magukat…? Akadhat-e köztünk, akár csak egy is, aki megmentheti egy embertársát a fagyhaláltól?

001

Mozduljunk meg, keressük fel a közelünkben élő, nehezen mozgó időskorúakat, kérdezzük meg, felkészülhettek-e a jelentős lehűlésre! Ne restelljük, ha kell, segítsünk felaprítani a tüzelőt, hordjunk a kályháik közelébe elegendő fát, fűtőanyagot!

Nekik, már néha az is életmentő segítség lehet, ha segítünk annak megítélésében, vajon meddig elég a fűtőanyag, amit felhalmoztak.

Szombathely – egy ideje hangoztatják –, a segítés városa. Mégis láthattunk már a földön fekvő, magatehetetlen embert, akiről a legtöbben rögtön tudni véljük, csak részeg, nem érdemel segítséget. Most, és éppen szilveszter éjszakáján még ezt sem tehetjük meg. Fatális tévedés, hogy az alkohol megmentheti a kihűléstől a földön fekvőt! Tegyük félre az ilyenkor megszokott beidegződéseket és segítsünk! Vigyük az illetőt meleg helyre, vagy hívjunk segítséget a mentőket, akik gondoskodni tudnak az ellátásáról!

Az előrejelzések szerint akár mínusz 15 fok hideg is jöhet!

„Az emberi szervezet normális hőmérséklete 36 és 37 °C között van, amelynek csökkenése hipotermiás állapothoz vezethet. A kihűlés nem csak a szélsőséges hidegben lévőkre jelent veszélyt, hosszabb távon akár egy fűtetlen lakás is kiválthatja. A gyermekek, az idősek és a sérültek fokozottan vannak kitéve a szervezet kihűlésének, ezért az extrém sportok során fellépő balesetek ellátásának fontos része a szervezet hőveszteségének megakadályozása, amíg a hivatásos segítség megérkezik.
002

A hipotermia kialakulását nagymértékben fokozza, ha a test vízben van, ugyanis a víz hővezető képessége huszonötször nagyobb a levegőnél. Az átnedvesedett ruha és erős szél szintén elősegíti a szervezet vészes lehűlését.
Az 1-2 fokos hőveszteség izomremegéssel, reszketéssel jár. A pulzus szapora, gyors lélegzés, kissé megemelkedett vérnyomás észlelhető. Tartós hatás esetén a szervezet hőszabályozása kimerül, a testhőmérséklet folyamatosan csökken. A remegés megszűnik, bágyadtság, álmosság, érzékcsalódás jelentkezik. A vérnyomás csökkenni kezd, a légzés ritkul és felületessé válik. Szívritmuszavar lép fel. A szervezet eszméletvesztéssel járó, tetszhalál-szerű állapotba esik.
A 27-20 fokos belső testhőmérsékletnél a pupillák tágak, a vércukorszint alacsony, mígnem a kamrafibrilláció vagy a keringési rendszer bénulása következtében beáll a halál.”
( forrás: Wikipédia )

2010-2011 telén több mint 400-an, 2011-2012 telén 330-an, 2012-2013 telén csaknem 300-an szenvedtek fagyhalált. A mögöttünk álló télen, 2013. október eleje és az idén március 20. között 119-en távoztak az élők sorából.
Az emberek többsége saját fűtetlen otthonában hűlt ki, illetve kórházba szállítása közben, vagy kórházba kerülése után hunyt el, mert már nem tudtak rajta segíteni. Kisebbik részük hűlt csak ki közterületen, a szabad ég alatt.
A Magyar Szociális Fórum állítása szerint a kormány a fagyhalál-esetekre hírközlési tilalmat rendelt el az irányítása alá tartozó közszolgálati médiában. Emiatt a Magyar Távirati Iroda, a Magyar Televízió és a Magyar Rádió csak külföldi fagyhalál-esetekről számolhat be, szerkesztőinek tilos hírt adni a hazai fagyhalál esetekről, még akkor is, ha az adatok hivatalos állami forrásból származnak
– jelenti ki a szervezet.

A Magyar Szociális Fórum úgy véli: az állami média elmulasztotta mozgósítani a lakosságot a veszélyeztetett helyzetbe került emberekkel való fokozott törődésre, a szolidaritásra és az emberbaráti segítségre, a fagyhalál megelőzésére.”

003

„A világvége nem egy látványos durranás lesz, vagy fagyhalál, hanem a langymeleg, a közömbösség fog elvinni minket… „
(Novák Péter)

HOGY MONDJÁK ANGOLUL? – “Vigyázz magadra az újesztendőben!”

Az esztendő végeztével számvetést készítünk, így van ez rendjén. Megvizsgáljuk szerzett és elveszejtett javainkat, azok maradékát; megemlékezünk halottainkról, a soha vissza nem térőkről, s az eltávozottakról, akiket örökké visszavárunk. Szombathelyen születtünk, itt nőttünk fel, minden kivágott fáért, elbontott öreg épületért történetekkel tartozunk az utánunk érkezőknek, meg a kitántorgottaknak.
Most kell, hogy összegezzük az esztendő változásait, leírjuk és elmondjuk, olykor megmagyarázzuk a sorsunk, helyzetünk alakulását, vagy ahogy leginkább nevezzük őket, a „dolgainkat”, melyek körbevesznek. Leltárt készítünk, s elkomorodunk, kimondva a mérhetetlen deficitet. Mulasztásaink következményeit. Mentegetőzések, mások hibáztatása nélkül, hogy azok, ott, távol a szülővárosuktól, megérthessék…

Barátaim, ott, a messzi idegenben!

Mióta elmentetek, eltelt egy hosszú év. A múlt év karácsonyán még együtt voltunk, ünnepeltünk, aztán útra keltetek. Szinte lehetetlen leírni, mennyi minden történt azóta, mennyi furcsa változás! Azért, „mi szombathelyiek” maradtunk: ti, akik elmentetek, – mert idehaza élhetetlenné vált számotokra az élet -, hogy szerencsét próbáljatok odakint, meg mi, akik – ahogy tréfásan a minap megjegyeztétek egy telefonbeszélgetés alkalmával – kalandvágyból itthon maradtunk. Mert ez az állapot mit sem változik… Csak most már másként éljük és élitek meg a „szombathelyiséget”, meg a változásainkat.

05

Akik maradtunk, mert nem tudunk élni a városunk nélkül, mert akad köztünk, akinek még nem szűnt meg a munkahelye, vagy épp a kishitűségünk nem engedte, hogy szárnyakat növesszünk, s veletek tartsunk, szóval, mi, az itthon maradtak változást álmodtunk a városunkba, mert sehogy nem tetszett a dolgok alakulása. Reméltünk, tavasszal és ősszel is, azt hittük, erőn felül mozdultunk, végül mégis alul maradtunk. Mi, meg a jelöltjeink. Igen, akkor, a választások éjszakáján még azt hittük, kiegyenlítettük az erőket, jöhet a megegyezés, de sajnos napokkal utána be kellett látnunk, Szombathely jövője a legkevésbé sem fontos, vannak „az egyenlőbbeknek magasztosabb célok”, eszmék. Ma azt látjuk, bele kell törődnünk a száraz matematika könyörtelenségébe. Akadnak még „szokatlan” lépések a patt helyzet után is… már „csak” öt esztendeig. Ahogy rég mondták: magunk sem hittük volna…

sb10066505e-001

A minap levél érkezett, felhívás a Szegénységellenes Hálózattól – mert nálunk már ilyen is van – melytől azóta sem tértünk magunkhoz: „Ebben az országban a kormány nem hallja vagy nem akarja meghallani milliók szavát. Háborút visel a szegénységben élők, a lecsúszók, a reményt föladók ellen, bűnbakot keres, és a kirekesztettekben találja meg, mert gyengének gondolja őket. Pedig Magyarországon a szegénységben élők és az elszegényedők, a megélhetésükért küzdők régen nem kisebbség. Milliók és milliók. Köztük vannak a generációk óta szegénységben élők, akik nem is látták maguk körül a kitörés lehetőségét soha. Gyerekek tömegei, akik vizes lakásokban, elegendő élelem nélkül nőnek fel, és akiket a családjuk nem tud egyetemre küldeni soha. Pályakezdő fiatalok, akik alig találnak munkát, pedig azt sulykolják beléjük, hogy spóroljanak, teremtsék meg az öngondoskodás körülményeit, mert nem lesz nyugdíjuk soha. Családjuk és önmaguk eltartása miatt kényszerből külföldre menők, akiknek arra, hogy itthon találják meg a számításukat, úgy érzik, itthon már nem lesz reményük soha. Évek, évtizedek óta pályán lévők, akik közül ezrek és ezrek tengernyi munkával sem keresnek eleget ahhoz, hogy megéljenek, és ha elvesztik az állásukat, lehet, hogy nem találnak új munkahelyet soha. Egész életüket végigdolgozó idős emberek, nyugdíjasok, akiknek arra, hogy tisztes megélhetésük legyen, már nincs kilátásuk soha”.

Barátaim, ott, a messzi idegenben!
Nehéz eldöntenem, hogy megmenekültetek mindettől, vagy csak árulók lettetek, amikor ránk zártátok a kapukat. A Magyar Szegénységellenes Hálózat aktivistái szerint 2015-ben éhen fogunk dögleni! A magyarok közül, talán legutolsóként, mert állítólag nekünk a legjobb még a sorunk, köszönhetően az osztrák határnak… De vajon meddig lesz elég csak ez a közelség?

01

Attól, hogy nem beszélünk róla, hogy a híreink egyre a kitalált és sosemvolt történetünkből táplálkoznak, s csak gyüttmentek tárcáit dagasztjuk, miközben magunk egyre céltalanabbul viseljük „szombathelyiségünket”, agyonhallgatott szegénységünket – tudjuk, félelmekkel terhes újesztendő előtt állunk! Talán még soha nem volt köröttünk ennyi bizonytalanság!

Ugyan, hogy mondják angolul, vigyázz magadra az újesztendőben? Kell-e ott, messze, ez a féltő óvatosság? Vagy mégis nektek volt igazatok, s mentetek vakon és vakmerően, menekülve, el, innen, bármi áron? Mert ott a holnap, meg a holnapután biztonsága közelít? Ahol ideje van még a vetésnek és aratásnak… Ott, New-Szombathelyen.

03

Mi itt napokon belül boldog újévet kívánunk majd egymásnak. Csak úgy, megszokásból. És elolvassuk hozzá az önfeledten szórakozókról szóló szemét, hazug híreket…

„Nem értünk egyet a szegénység tendenciájának alakulására vonatkozó megállapításokkal. A tendencia nagyon jó.” (Orbán Viktor)

KARÁCSONYI MESE – a kis kertész elhervadt virágairól

A mai karácsony éneke nem dölyfös pénzemberről, csak egy szorgos kis kertészről szól…

Az Óperencián túl élt… egyszer egy derék legényke, egy kertész, aki elhatározta, hogy virágokat ültet, s azokkal megajándékozza a világban nélkülözve élőket.

Földje apróka, kavicsos volt, a virágmagokat maga gyűjtögette, s bár tudta jól, sem a bőséges esőre, sem a jóságosan simogató napocskára nem igazán számíthat, azért nekiveselkedett… A föld megműveléséhez szükséges eszköze sem volt túl erős, sem elég kezes, ő mégis az elhatározásának élt – szeretett volna mindenáron örömet okozni! Karjait fájdalom gyötörte, ő mégis tette a dolgát…

qqq
.

Amikor művelni kezdte a földjét, arra jöttek páran, s kinevették. Ugyan, mit képzel, ilyen kavicsos földben nem teremnek majd növények, nem kapnak elég táplálékot, s ha kihajtanak is, valamennyi elpusztul majd!

Aztán, hogy a virágok kibújtak a földből, ismét jött arra néhány bámészkodó, akik mind tudni vélték, hogy a növények elől elfogja majd a fényt a rengeteg gaz, hogy a szél kifordítja majd a virágokat, s a nyári szárazságban is meghalnak majd a fiatal hajtások. A kis kertész csak hallgatta őket. Mivel segítséget senki nem nyújtott, megtanult mosolyogni a jóságos tanácsokon, s nem hagyta, hogy az álmai elillanjanak.

Telt, múlt az idő, a virágok felcseperedtek. A parányi kertet jóságos napsugarak és bársonyos esőcseppek nevelgették, s bár a kis kertésznek közben tönkrementek az eszközei, s volt, hogy szűkölködött… Elérkezett a nagy nap, a megajándékozás napja, amikor a kis kertész elhatározása végre valódi örömöt okozhatott… Nekilátott és leszaggatta a kertje összes virágát, színes szalagokat kötött valamennyire, s elindult, hogy a világnak örömet szerezhessen.

Utazott, gyalogolt sokat, csengetett és kopogtatott mindazok ajtaján, akiknek tudta, szüksége lehet a boldogság virágaira. Kikapcsolt csengők, „zárva” táblák és elhagyott porták fogadták; akire rátalált, sajnos épp nem ért rá, vagy fontosabb dolga volt. Napok, hetek múltak el, úgy, hogy közben egyre csak bízott abban, hogy a kiskert virágaival mégis eléri a célját…

A lassan hervadó csokorral végül egy sötét erdőhöz ért. Erdőhöz, ahová soha nem süthet be a Nap, ahol nem hallatszik madárfütty, ahol nem csörgedeznek patakok… Leült egy öreg tölgy alatt és elszenderedett. Álmában egy tündér jelent meg, vakítóan fényes tündér, aki a mesékben végtelen örömet és boldogságot „szokott” hozni. Ránézett a kis kertészre, s csak ennyit súgott neki: Pihenj meg barátom…

Mire felébredt, a virágai mind elhervadtak, senkinek nem okozva örömet, vidámságot…

Így esett, hogy a kis kertész hiába bízott önmagában és virágaiban, a jóságban és az ünnepek örömében.

A világ művirágai zenére táncoltak, gombnyomásra parfüm illatot árasztottak, s ha valaki mégsem lett volna vidám, még vicceket is meséltek alkalmasint… Ugyan, kit érdekelnek a valódi szeretet pillanatai?

Karácsony ünnepén, ha a morajló tömegben egy pillanatra nagyon magadra maradsz, gondolj a kis kertészre…

ORBÁN ÖRÖME? – …karácsonyra bézbólsapka vodkával!

Nemzetvezetőnk rokonai, családtagjai készülődnek, s a híradások szerint titkolóznak bőszen, amikor “őt” megajándékozni készülnek. Blablabla…
Amint a legnagyobb izgalommal és gondossággal állítják össze ajándékcsomagjaikat mindazok, akik tudják, mennyire fontos meglepni, figyelmességükről meggyőzni az ország szeretett miniszterelnökét.

A helyezkedés mércéje minden ünnep, alkalom, amikor kifejezhető a ragaszkodás. Mondhatnánk persze, hogy ez a vazallusok dolga, hódolni a hűbérúrnak, de Orbán esetében ez sokkal inkább káderpolitika, amit később megérdemelt státuszokkal, díjakkal honorálhat majd elv-társai felé.

Jól eshet képmutatóan -KDNP- mesélni a „szent családról”, angyalokról, meg a született dedről, valójában azonban ez a furcsa, év végére termelt „maradék” elosztása, mely még véletlenül sem „jutott”, vagy termelődött, sokkal inkább intéződött, ahogy az évek óta megszokott. A terv része. Amit árgus tekintetek figyelnek, feszült csenddel várakozva, hogy azután kedvükre ráronthassanak a tetemes koncra.

Orbán bőkezű. Otthonról ezt hozta…

A közös kóterévek alatt – ha jól emlékszem – csak egyszer láthattam igazán örülni. Mert mindig, minden körülmények között megkapta, ami után sóvárgott, komoly megpróbáltatást jelentett a számára pl. egy ruhadarab, ami még a másé! Ami már a megjelenése pillanatában is csak ideiglenes ruhadarabként díszeleghetett a gazdája… fején!

Ezt gondolta Laca bézbólsapkájáról Viktor, s nem kertelt, amikor az otthonról a kollégiumba visszatérő jóbarát fejéről egyetlen mozdulattal lekapta, s így szólt megdicsőülten: Ezt kérem karácsonyra, vodkával!

Ma azt mondanánk, „nem lehetett neki ellenállni”. Hogy csak ahhoz formált jogot, amit túláradó szeretetének álcázva, mértéktelen sóvárgása révén bekebelezni méltóztathatott. Mert tudta úgy formálni a szavakat, úgy kifundálni a másnak szánt gondolatokat, hogy az a más önkéntelenül is úgy érezte, a leghelyesebb, ha engedelmeskedik. „Nem állt módjában” másképp cselekedni.

FIRST

Akkor „csak” a bézbólsapka volt a sóvárgása tárgya. (Később a nő, majd az ország…) Ma felsorolni is nehéz volna, mi minden vált számára szükségessé és nélkülözhetetlenné; mit szerzett meg „karácsonyra” vodkával!

Csak aki akkor ott volt, az alapítók „mentén”, talán csak az rettenhet el igazán, látva a ma sóvárgását, telhetetlenségét!

Orbán bőkezű. Leginkább önmagával, családtagjaival, barátaival. Ahogy ezt az általa oly sokszor szidott szocializmusban elleste, megtanulta. Le sem tagadhatná – nem is igen akarja tagadni”, hogy mindent akkor tanult, akkor rögzített. Ez lett a mentalitása, ebből épül minden attitűd, ami körüllengi. Modorosságnak nem kell gondolnunk, az önzésnek ez a formája nem igényel szakmai megközelítést. Van az a „természet”, ami egyszerűen csak „nem kér, de vesz, elragad”.

Utóhang – amúgy…

Ma, amikor tanúk helyett a tudni vélők mondják meg a frankót, amikor olyanok bírálják – na persze – haverként, akik leginkább a gyermekei lehetnének, megmosolyogtató a dilettantizmus, amit a nyújtózkodó nagyokosok bírálatnak hisznek. Ha semmi más, ez sajnos röhejessé teszi a nagyember számára “ellenfelei” mendemondáit, és garantáltan biztosítja Mr.Orbánnak a jövő karácsonyait.

Amikor már szinte bármihez kérhet vodkát! Mi meg majd ihatjuk…a levét!

HAZUDJ VALAMI SZÉPET – lájklapátolók a szeretetözön partján

Karácsony. A hírportálok megtelnek „szívet melengető” írásokkal…

Írnak a mély-szegénységben élőkről, a hajléktalanokról, a naponta éhezőkről, a koldusokról, a rászorulókról, meg a ruha és ételosztásokról, a másoknak tűzifát felajánlókról, a karitatív tevékenységet végzőkről, az önkéntesekről, a segítőkről, támogatókról. Írnak a jóságos és kedves adakozókról, a mindent jóvá tenni kész szervezetekről, gyülekezetekről, társaságokról, meg a minden igyekezetük ellenére egyre romló életkörülményekről; azok sorsáról, akik feleslegessé váltak.

Társadalmi összefogásról, a sosem-volt nagy közösségről, meg a kohézióról hadováznak, miközben a planéták legszélén naponta mélybe zuhannak millió szám a lelkek…

Olykor fellélegeznek. Megpihennek. Ha csak pillanatokra is, de a nyomor szövegdobozai közt képbe kerülnek az aktuális fogyókúrák által kilóiktól varázslatos módon megszabaduló, hibátlan testű sztárok, celebek, szinglik és modellek. Tudósítások szólhatnak az egymás közt társat és partnert cserélgető hírességek, a partik és világraszóló semmittevések eseménytelen eseményeiről, meg persze műbalhékról, rendesen. Jönnek a természeti katasztrófák, a sokkoló közlekedési balesetek, a vérfagyasztó storyk, gyilkosságok, rablások, betörések, csalások történetei.

Ez is a karácsony tartozéka, nyilván, akár a rengeteg nélkülöző…

Csak karácsonyról nem szólhat semmi. Nem a körítésről, a melléktermékek özönéről, a kísérő jelenségek garmadáról! Magáról a karácsonyról! Mert az annyira snassz, olyan uncsi. Giccs – mondják a lájklapátolók a szeretetözön partján…

0002

Ahogy giccs szólni a szeretetről, a szerelemről, egy szál virágról, a naplementéről, meg a gyermekeiért küzdő édesanyákról. Tippek és ötletek, túlzások és kifelé mutatott csillogás szólhat a karácsonyról. Akarod? Hazudj valami szépet! Jönnek majd a lájkok, imádni fogják a népek, nő az olvasottsági, nézettségi adatok, a mutatók tömege! Mennyiség kell, már a karácsony kapcsán is. Csak az! Mert erre futja az akarnok dilettantizmusból…

A minap az „internet bugyrait” járva akadtam egy rövid történetre. Persze, ez is giccs, nyilván. Az íróját megkövetném, de hiába kerestem, nem leltem a nyomára… Olvasóim bocsánatáért esengve közlöm most, szóról szóra. Talán mégis lesz, aki megérti, miért…

„Karácsony előtti utolsó napon a szupermarketbe siettem megvenni a maradék ajándékokat, amiket korábban nem tudtam.
Amikor megláttam a sok embert, panaszkodni kezdtem magamban: ” Egy örökkévalóságig fogok itt várni és még annyi más helyre kell mennem. Karácsony kezd egyre idegesítőbbé válni minden egyes évvel. Mennyire szeretnék csak lefeküdni és átaludni az egészet.

Végül is át tudtam magam fúrni a játékosztályra és el is kezdtem átkozni az árakat, azon tűnődve hogy a gyerekek tényleg játszani is fognak ezekkel a drága játékokkal? Amíg nézelődtem a játékosztályon,észrevettem egy kisfiút, aki olyan ötévesforma lehetett, egy babát szorítva a mellkasához.
Csak a haját simogatta a babának és olyan szomorúan nézett. Aztán a kisfiú odafordult a mellette álló idős hölgyhöz:
– Nagyi, biztos vagy benne, hogy nincs elég pénzem,hogy megvegyem ezt a babát?
Az idős hölgy ezt felelte:
– Tudod te is: nincs elég pénzed, hogy megvedd ezt a babát, kedveském
Aztán megkérte a fiút, hogy várjon meg itt öt percet, amíg ô elmegy szétnézni. Hamar el is ment. A kisfiúnak még mindig a kezében volt a baba.
Végül, elindultam felé, és megkérdeztem tőle, kinek szeretné adni ezt a babát?
– Ezt a babát szerette a húgom leginkább és ezt akarta a legjobban most Karácsonyra. Nagyon biztos volt benne hogy a Télapó elhozza neki.
Azt válaszoltam, hogy talán télapó tényleg el is viszi neki, de a kisfiú sajnálkozva mondta:
– Nem, Télapó nem viheti oda neki, ahol most ő van. Oda kell ahhoz adnom anyukámnak, és így ő odaadhatja a húgocskámnak amikor odamegy.

0001

A szemei olyan szomorúak voltak, amikor ezt mondta.
– A húgom Istenhez ment, hogy vele legyen. Apa az mondja, hogy Anya is el fog menni Istenhez hamarosan, úgyhogy azt gondoltam, el tudná így vinni a húgomhoz.
Megkértem a kisfiút hogy várjon meg, míg visszajövök az üzletből. Ezután mutatott egy nagyon kedves kis fotót magáról, amelyen éppen nevetett. Aztán azt mondta nekem:
– És meg azt is akarom, hogy Anya elvigye neki ezt a képet is, így soha nem fog engem elfelejteni.Szeretem anyukámat, és azt kívánom, bárcsak ne kellene elhagynia engem, de apa azt mondja, hogy el kell mennie, hogy a húgommal legyen.

Aztán ismét a babára nézett a szomorú szemeivel, nagyon csendesen. Gyorsan a pénztárcámhoz nyúltam, és kivettem belőle pár papírpénzt és megkérdeztem a fiút:
– Mi lenne, ha megszámolnánk a pénzed, hátha mégis lenne elég?”
– Oké – mondta. – Remélem, van elég. – Én hozzáadtam némi pénzt a fiúéhoz, anélkül hogy látta volna, majd elkezdtük a számolást. Elég pénz volt a babára, még egy kicsivel több is.
A fiú ezt mondta:
– Köszönöm Istenem, hogy adtál elég pénzt.
Aztán rám nézett és hozzátette:
– Megkértem tegnap Istent mielőtt lefeküdtem aludni, hogy segítsen, legyen elég pénzem, hogy megvehessem ezt a babát, így anyukám neki tudná adni a húgomnak. Meghallgatott! Még szerettem volna annyi pénzt is, hogy vehessek egy szál fehér rózsát anyukámnak, de azért ezt már nem mertem kérni Istentől. De ô mégis adott nekem eleget, hogy megvehessem a babát és a fehér rózsát. Tudod, anyukám szereti a fehér rózsát.
Pár perc múlva az idős hölgy visszajött, majd távoztak.
Teljesen más hangulatban fejeztem be a bevásárlást, mint ahogy elkezdtem. Sehogy se tudtam kiverni a kisfiút a fejemből…

Aztán eszembe jutott egy helyi újság cikke két nappal ezelőttről, amelyik említett egy részeg embert, aki ütközött egy másik kocsival, amelyben egy fiatal nő és egy kislány volt. A kislány azonnal meghalt, az anya kritikus állapotban van. A családnak el kellett határoznia, hogy kikapcsolják-e az életfunkciók fenntartását szolgáló gépet, mert a fiatal hölgy soha sem tudna felkelni a kómából, amibe esett.
Ez a család lenne a kisfiú családja? Két nappal azután, hogy találkoztam a kisfiúval, megakadt a szemem egy újságcikken, amely arról tudósított, hogy a fiatalasszony elhunyt.

Nem tudtam megállítani magam, hogy ne vegyek egy csokor fehér rózsát, majd ezzel a ravatalozóba mentem, ahol a fiatalasszony ki volt téve a látgatóknak, akik így megtehették az utolsó búcsújukat a temetés előtt. Ott feküdt, a koporsóban, egy csokor fehér rózsát tartva a kezében a fotóval, a baba a mellkasára volt helyezve. Sírva hagytam el a helyet, úgy érezve, hogy az életem örökre megváltozott.”

Mennyi mindenről lehetne még írni! Milyen kár, hogy “hiába hát a bánat”…

HÉTFŐI ADÁSSZÜNET – Ne tessék aggódni, van még ötletük!

Monoszkóp.
Bizonyára felnőtt két-három generáció, úgy, hogy ez a szó talán soha nem került elő. Mi néztük eleget! Szorgos adó keresgéléseink közben olykor elő-elő került a más napokon „aktív” magyar egyes helyén. De, mert hétfőn „adásszünet” volt, ezt az op-art alkotást voltunk kénytelenek nézni!

iskepeslapmonoscope
Aki pedig ezen a bátor „hétnyitó zárvatartáson” túl is televíziózni szeretett volna, áttekerhetett a „grác” egyre, kettőre. Így neveztük akkoriban a vasfüggönyön túl rothadó, kapitalista Ausztria adóit, melyek hétfőnként a rózsaszín párduc fekete-fehér változatával és a Munsters-ek rémtörténeteivel kápráztatták a dolgos szocialista munkásosztály határ menti megyékben lakó tagjait.

Komoly összegekbe kerültek a káprázatos gömb antennák, amik a vételt igazán tökéletessé tették.

Az önámítás e pazar szintje csak a kezdet volt, mondhatni, a hőskor, amit jó néhány reprezentáns követett utóbb…

Az öregebb motorosok még emlékeznek azokra az ínséges időkre, amikor az üzletek bizony zárva voltak vasárnaponként. A lakótelepeken élők szombatonként bevásárolták az olcsó asztali borokat, Zöldszilvánikat, Szürkebarátokat, híg Ászok, Kinizsi, meg Balatoni Világos söröket, aztán maguk elé vették a csehszlovák ropik és bobik zacskóit és egyvégtében tévézni kezdtek. Takácsmari, meg Kudlikjuli vendégei, rabjai lettünk, hogy esteledvén Ipper, meg Pálfi feladja az aznapi politikai kenetet. Ma azt mondanánk, össznépi dögunalom, akkor – mert fogalmunk sem volt arról, hogy másként is lehetne – kiélveztük a szoci víkend házi lüktetéseit…

Átéltük a krízis időkben alkalmazott „rendszám panamát”, melyben az egyik nap a páros, a másikon a páratlan számra végződő fenségjelű autók kényszerültek mozdulatlanságra, de volt később reggeli alkoholtilalom, a szeszcsend hazai változata. Hiába álltak a kombrendik a polcokon, kilencig a munkás nem piálhatott.

Most újraélhetjük a múlt egyik meghatározó kettyét – ismét nem számítanak majd a szükségleteink. El kell fogadnunk, hogy döntöttek a szokásaink felett, s mint az óvodában, egyszerű a kérdéseinkre adható válasz: azért, mert bőr az egér!

Nézem, amint a háromszor vesztes ellenzék tagjai haragos tüntetésekbe és riogatásokba kezdenek a tömeges elbocsájtásokra hivatkozva, meg a katasztrofális kereskedelmi bérek további visszaesésére. Hallgatom, amint érvelni próbálnak egy lejátszott menettel kapcsolatban. Aztán felrémlik, amint az egykori első, nagy benzin áremelés idején, – mikor a kétforintos tarifa a rettenetes kettő forint húsz fillérre kúszott -, mint álltak a spájzolni kész trabantosok marmonkannáikkal az Ady téri kúttól a lakótelepig, szépen, sorban. Tudták jól, nincs mit tenni, de kapkodni kezdtek a levegő után.

Semmi nem változott!
Mi, hülyék, azóta is egyfolytában hülyék vagyunk!

516

Most az üzleteket zárják kulcsra, holnap beleszólnak majd, mivel, s főleg, mikor hagyhatjuk el a lakóhelyünket, jönnek az önként vállalandó nyomkövetők, s talán még visszatérhet később a jegyrendszer is, kenyérre, tejre, zsírra.

A közelgő karácsony, meg újév előtt még írhatunk néhány képeslapot. Kellemes Karácsonyi Ünnepeket Kívánunk az egész családnak! Eredményekben gazdag, boldog újévet stb. stb. Aztán feladhatnánk az összes rokonnak, akik szintén szorgalmasan küldhetnének nekünk hasonló képes jókívánságokat.

Járjunk újra ballonban, viseljünk kalucsnit, jöjjön végre, aminek jönnie kell! Éljen és erősödjék pártunk és kormányunk! Hajrá Magyarország, hajrá középkor!

A HŰSÉG FALVAI – ahol holnaptól a hazaárulókért (is) lobognak a gyertyák

Az Országgyűlés fejet hajt a nyugat-magyarországi területek elszakítása ellen 1921-ben kibontakozó fegyveres küzdelem résztvevői és az 1922. évi helyi népszavazást kikényszerítő falvak lakosainak bátor magatartása előtt, amellyel kivívták településeik Magyarországhoz tartozását, ezért az alábbi törvényt alkotja:
1. § Az Országgyűlés az 1922-es népszavazást kikényszerítő helyi lakosok tántoríthatatlan bátorságát örök emlékezetül törvénybe iktatja .
2. § Az Országgyűlés Szentpéterfa, Olmód, Narda, Felsőcsatár, Horvátlövő, Vaskeresztes, Pornóapáti falvaknak a „Hűség Falvai” („Communitates Fortissimae”) címet adományozza.
3. § Ez a törvény a kihirdetését követő 8. napon lép hatályba.

Hét falu.
A házakban gyertyák lobognak.
Azokért, akik mindenáron itthon maradtak.

Meg azokért, akik elmenekültek, hogy életben maradhassanak, hogy jobb, emberibb életet élhessenek.

Azokért, akik holnaptól, immár törvény szerint is hazaárulók.
Mert nem voltak elég bátrak, hogy azokkal tartsanak, akik kivívták településeik Magyarországhoz tartozását!

A magyar kormány – csupa kisbetűvel – sokadszor törvényesíti becsmérlő lenézését mindazokkal szemben, akik túlélni, megmaradni szerettek volna.
Ahogy nem törődik, évtizedek óta semmibe veszi Felsőőr, Alsóőr, Őrisziget és Felsőpulya magyarságát, az ott élő magyarokat.

Ahogy az 1956-os Magyar Forradalom és Szabadságharc hősei közt is akadtak mártírok, akiket kivégeztek, hősök, akiket könyörtelen börtönökben kínoztak, meg persze elmenekültek, akiket nemes egyszerűséggel hazaárulónak tekinthetünk, mert elmulasztották bátor magatartásukkal kivívni… inkább elmentek. Messze. Menekültek és a mai napig magyarként élik mindennapjaikat Amerikában, Kanadában, Ausztráliában.

A törvényt Hende Csaba kezdeményezésére tárgyalják a magyar parlamentben – csupa kisbetűvel. Hende Csaba honvédelmi miniszter, aki valaha Orbán Viktor felkérésére a polgári körök koordinátora volt.

001

Ebben a minőségében gyakran és szívesen utazott az amerikai magyarok közé, akik abból az országból menekültek el, ahol lehetetlenné vált számukra a további élet. Vállalták, hogy nem vesznek részt tovább a küzdelmekben a hátrahagyottak bátor magatartásában, amellyel kivívták településeik Magyarországhoz tartozását, és ezzel elárulták azokat, akik tovább harcoltak. Holnaptól ők valamennyien hazaárulók.

Köztük és velük nevezi önmagát magyar hazafinak Hende Csaba.

003
(…)

Szentpéterfa, Olmód, Narda, Felsőcsatár, Horvátlövő, Vaskeresztes, Pornóapáti lakói gyertyát gyújthatnak, megemlékezhetnek azokról a pillanatokról, amikor elődeik kiharcolhatták az elszakadást Ausztriától.

Ezeket a gyertyákat késő este gyújtják majd meg, miután hazatérnek az egész napos kemény munkából Ausztriából, ahová azért kényszerülnek naponta – többnyire feketén – ingázni, mert falvaikban nem találhatnának tisztességes megélhetést biztosító munkát.

Égnek a gyertyák… lobognak. Ugye?

EGY ÚJSÁGÍRÓ EMLÉKÉRE – mindenki muzsikál, aki nem ismeri a zenét

Levelet hozott a “postás”. Olyan tömött, zömök kis borítékot. (Hír volt, fotókkal.)

A szimpla hírek így érkeznek.

Semmi cicoma, ciráda, semmi iniciálé, kiemelő szín, csak szimplán a szöveg.
A kegyvesztettek nulla szövege. Eddig és nem tovább, lehet menni szotyit köpködni…
Éppen ideje volt, hogy vége legyen! Nem fért bele a képbe…

zzz

Röviden még elkövetkeznek az agyatlanságra rímelő, pl. demagóg pénzügyi megfontolások utáni zajok, stb. stb. aztán az invokáció: ámen!

Mindez, így karácsony előtt, azoktól, akiknek szolgálata mindeddig a legtermészetesebb dolog volt. A mustár így válik élvezhetetlenné a virsli hiányában. Lehet hányni akár, mindez a dilettantizmus és deviancia portálján tökéletesen elég.

Like!

Azt mondják, nincs az az étel, amit elkészítése közben ne lehetne elrontani. Előkotorjuk az alapanyagokat, lábasba aprítjuk, jön a köztes anyag, meg a víz; a gyufát morcosan a skatulya falához szorítva végigdörzsöljük, fellobban a láng, hördül a gáz és máris kezdődik a folyamat. Készül a főtt étel… Vagy mégsem!? Olykor csak a lényeg veszik el. És, mert a lényeg nélkül valójában csak kotyvalékok születnek, a táplálékot fogyasztók elébb csak fanyalognak, aztán elfordulnak, végleg, mert fűszerek nélkül az egész főzőcske csak blöff.

A fűszer adja az ízt, a főtt étel know-how-ját, az ínyességet, a lényeget: a fortélyt. Mert ettől lesz valaminek receptúrája, nem az élelmiszerhigiéniai rendszerek betartásától! Végül, legvégül marad a só. Mely a legkisebb leány óta köztudottan a legtöbb.

Like!

„A könnyű lebegést mindig a váratlan dolgok hozzák (…), melyek a szükségesen már túl vannak, a fontosság nélküli s látszólag haszontalan dolgok – s ez azért van így, mert ezek a létnek ama bizonyos másik oldalához tartoznak, a naposabbikhoz, a nélkülözhetőhöz, a játékoshoz és álomszerűhöz. A halál közelségében eltöltött esztendők után a bor nem egyszerűen bor, az ezüst nemcsak ezüst, a zene, amely valahonnan belopakodott a terembe, nemcsak zene, (…) mindez egy másik élet jelképe lett, a gyilkosság és rombolás nélküli életé, az életért való életé, mely már-már csak legenda, eleven és reménytelen álmodozás.” Erich Maria Remarque

Like!

Az írástudó felelősségéről csak az tud, aki kipróbálta már. Aki egyvégtében csak úgy csinál, mintha írna, alkotna, tudósítana, mintha az, amit írnia kell, nem bentről, hanem valamiféle fegyelmezett utasítás által születne, mit sem sejt az egészből. Vigyorog. Szimplán és primitív eszelősséggel, éppen bele a kamerába. Bár ezt a boldogságot is nyilván csak mímeli, mert ez a szirup annyira édes, kár volna nem fenékig nyalni! Az írástudó meg csak hallgat, mert tudja, ma mindenki muzsikál, aki nem ismeri a zenét, mindenki vizualizál, akinek ismeretlen a vonal és az ecsetvonás rezdülése, mindenki ripacskodik, akinek nem sikerült a színi világ egyeteme, harmadszorra, negyedszerre sem… Nem túl szívmelengető, de a gagyi, meg a giccs mindennapjait gügyörészők levegője is fogytán van! Csak ők ezen röhögnek még.

Like!

„Három médiabölcsességet mondok magának (…)! Mindegyik aranyszabály! Egy: VAN az a pénz! Kettő: nincs az a nívótlanság, amit nem kifizetődő alulmúlni! Három: nem nézheted eléggé hülyének a publikumot!” Vavyan Fable

Like!

Az újságíró emlékére szerettem volna írni, félig-meddig szürke nekrológot, hogy kilógjon belőle a fekete pántlika. Aztán meggondoltam magam! Nem érdemlik, hogy megtudják, mit ejtettek bénán az elképzelt szemetes kosarukba! A galacsin, meg a paca soha nem a véletlen műve! A diadal az, a tor, ami csak az önhittek tudománya.

Nincs Like…