HAZUDJ VALAMI SZÉPET – lájklapátolók a szeretetözön partján

Karácsony. A hírportálok megtelnek „szívet melengető” írásokkal…

Írnak a mély-szegénységben élőkről, a hajléktalanokról, a naponta éhezőkről, a koldusokról, a rászorulókról, meg a ruha és ételosztásokról, a másoknak tűzifát felajánlókról, a karitatív tevékenységet végzőkről, az önkéntesekről, a segítőkről, támogatókról. Írnak a jóságos és kedves adakozókról, a mindent jóvá tenni kész szervezetekről, gyülekezetekről, társaságokról, meg a minden igyekezetük ellenére egyre romló életkörülményekről; azok sorsáról, akik feleslegessé váltak.

Társadalmi összefogásról, a sosem-volt nagy közösségről, meg a kohézióról hadováznak, miközben a planéták legszélén naponta mélybe zuhannak millió szám a lelkek…

Olykor fellélegeznek. Megpihennek. Ha csak pillanatokra is, de a nyomor szövegdobozai közt képbe kerülnek az aktuális fogyókúrák által kilóiktól varázslatos módon megszabaduló, hibátlan testű sztárok, celebek, szinglik és modellek. Tudósítások szólhatnak az egymás közt társat és partnert cserélgető hírességek, a partik és világraszóló semmittevések eseménytelen eseményeiről, meg persze műbalhékról, rendesen. Jönnek a természeti katasztrófák, a sokkoló közlekedési balesetek, a vérfagyasztó storyk, gyilkosságok, rablások, betörések, csalások történetei.

Ez is a karácsony tartozéka, nyilván, akár a rengeteg nélkülöző…

Csak karácsonyról nem szólhat semmi. Nem a körítésről, a melléktermékek özönéről, a kísérő jelenségek garmadáról! Magáról a karácsonyról! Mert az annyira snassz, olyan uncsi. Giccs – mondják a lájklapátolók a szeretetözön partján…

0002

Ahogy giccs szólni a szeretetről, a szerelemről, egy szál virágról, a naplementéről, meg a gyermekeiért küzdő édesanyákról. Tippek és ötletek, túlzások és kifelé mutatott csillogás szólhat a karácsonyról. Akarod? Hazudj valami szépet! Jönnek majd a lájkok, imádni fogják a népek, nő az olvasottsági, nézettségi adatok, a mutatók tömege! Mennyiség kell, már a karácsony kapcsán is. Csak az! Mert erre futja az akarnok dilettantizmusból…

A minap az „internet bugyrait” járva akadtam egy rövid történetre. Persze, ez is giccs, nyilván. Az íróját megkövetném, de hiába kerestem, nem leltem a nyomára… Olvasóim bocsánatáért esengve közlöm most, szóról szóra. Talán mégis lesz, aki megérti, miért…

„Karácsony előtti utolsó napon a szupermarketbe siettem megvenni a maradék ajándékokat, amiket korábban nem tudtam.
Amikor megláttam a sok embert, panaszkodni kezdtem magamban: ” Egy örökkévalóságig fogok itt várni és még annyi más helyre kell mennem. Karácsony kezd egyre idegesítőbbé válni minden egyes évvel. Mennyire szeretnék csak lefeküdni és átaludni az egészet.

Végül is át tudtam magam fúrni a játékosztályra és el is kezdtem átkozni az árakat, azon tűnődve hogy a gyerekek tényleg játszani is fognak ezekkel a drága játékokkal? Amíg nézelődtem a játékosztályon,észrevettem egy kisfiút, aki olyan ötévesforma lehetett, egy babát szorítva a mellkasához.
Csak a haját simogatta a babának és olyan szomorúan nézett. Aztán a kisfiú odafordult a mellette álló idős hölgyhöz:
– Nagyi, biztos vagy benne, hogy nincs elég pénzem,hogy megvegyem ezt a babát?
Az idős hölgy ezt felelte:
– Tudod te is: nincs elég pénzed, hogy megvedd ezt a babát, kedveském
Aztán megkérte a fiút, hogy várjon meg itt öt percet, amíg ô elmegy szétnézni. Hamar el is ment. A kisfiúnak még mindig a kezében volt a baba.
Végül, elindultam felé, és megkérdeztem tőle, kinek szeretné adni ezt a babát?
– Ezt a babát szerette a húgom leginkább és ezt akarta a legjobban most Karácsonyra. Nagyon biztos volt benne hogy a Télapó elhozza neki.
Azt válaszoltam, hogy talán télapó tényleg el is viszi neki, de a kisfiú sajnálkozva mondta:
– Nem, Télapó nem viheti oda neki, ahol most ő van. Oda kell ahhoz adnom anyukámnak, és így ő odaadhatja a húgocskámnak amikor odamegy.

0001

A szemei olyan szomorúak voltak, amikor ezt mondta.
– A húgom Istenhez ment, hogy vele legyen. Apa az mondja, hogy Anya is el fog menni Istenhez hamarosan, úgyhogy azt gondoltam, el tudná így vinni a húgomhoz.
Megkértem a kisfiút hogy várjon meg, míg visszajövök az üzletből. Ezután mutatott egy nagyon kedves kis fotót magáról, amelyen éppen nevetett. Aztán azt mondta nekem:
– És meg azt is akarom, hogy Anya elvigye neki ezt a képet is, így soha nem fog engem elfelejteni.Szeretem anyukámat, és azt kívánom, bárcsak ne kellene elhagynia engem, de apa azt mondja, hogy el kell mennie, hogy a húgommal legyen.

Aztán ismét a babára nézett a szomorú szemeivel, nagyon csendesen. Gyorsan a pénztárcámhoz nyúltam, és kivettem belőle pár papírpénzt és megkérdeztem a fiút:
– Mi lenne, ha megszámolnánk a pénzed, hátha mégis lenne elég?”
– Oké – mondta. – Remélem, van elég. – Én hozzáadtam némi pénzt a fiúéhoz, anélkül hogy látta volna, majd elkezdtük a számolást. Elég pénz volt a babára, még egy kicsivel több is.
A fiú ezt mondta:
– Köszönöm Istenem, hogy adtál elég pénzt.
Aztán rám nézett és hozzátette:
– Megkértem tegnap Istent mielőtt lefeküdtem aludni, hogy segítsen, legyen elég pénzem, hogy megvehessem ezt a babát, így anyukám neki tudná adni a húgomnak. Meghallgatott! Még szerettem volna annyi pénzt is, hogy vehessek egy szál fehér rózsát anyukámnak, de azért ezt már nem mertem kérni Istentől. De ô mégis adott nekem eleget, hogy megvehessem a babát és a fehér rózsát. Tudod, anyukám szereti a fehér rózsát.
Pár perc múlva az idős hölgy visszajött, majd távoztak.
Teljesen más hangulatban fejeztem be a bevásárlást, mint ahogy elkezdtem. Sehogy se tudtam kiverni a kisfiút a fejemből…

Aztán eszembe jutott egy helyi újság cikke két nappal ezelőttről, amelyik említett egy részeg embert, aki ütközött egy másik kocsival, amelyben egy fiatal nő és egy kislány volt. A kislány azonnal meghalt, az anya kritikus állapotban van. A családnak el kellett határoznia, hogy kikapcsolják-e az életfunkciók fenntartását szolgáló gépet, mert a fiatal hölgy soha sem tudna felkelni a kómából, amibe esett.
Ez a család lenne a kisfiú családja? Két nappal azután, hogy találkoztam a kisfiúval, megakadt a szemem egy újságcikken, amely arról tudósított, hogy a fiatalasszony elhunyt.

Nem tudtam megállítani magam, hogy ne vegyek egy csokor fehér rózsát, majd ezzel a ravatalozóba mentem, ahol a fiatalasszony ki volt téve a látgatóknak, akik így megtehették az utolsó búcsújukat a temetés előtt. Ott feküdt, a koporsóban, egy csokor fehér rózsát tartva a kezében a fotóval, a baba a mellkasára volt helyezve. Sírva hagytam el a helyet, úgy érezve, hogy az életem örökre megváltozott.”

Mennyi mindenről lehetne még írni! Milyen kár, hogy “hiába hát a bánat”…