KARÁCSONYI MESE – a kis kertész elhervadt virágairól

A mai karácsony éneke nem dölyfös pénzemberről, csak egy szorgos kis kertészről szól…

Az Óperencián túl élt… egyszer egy derék legényke, egy kertész, aki elhatározta, hogy virágokat ültet, s azokkal megajándékozza a világban nélkülözve élőket.

Földje apróka, kavicsos volt, a virágmagokat maga gyűjtögette, s bár tudta jól, sem a bőséges esőre, sem a jóságosan simogató napocskára nem igazán számíthat, azért nekiveselkedett… A föld megműveléséhez szükséges eszköze sem volt túl erős, sem elég kezes, ő mégis az elhatározásának élt – szeretett volna mindenáron örömet okozni! Karjait fájdalom gyötörte, ő mégis tette a dolgát…

qqq
.

Amikor művelni kezdte a földjét, arra jöttek páran, s kinevették. Ugyan, mit képzel, ilyen kavicsos földben nem teremnek majd növények, nem kapnak elég táplálékot, s ha kihajtanak is, valamennyi elpusztul majd!

Aztán, hogy a virágok kibújtak a földből, ismét jött arra néhány bámészkodó, akik mind tudni vélték, hogy a növények elől elfogja majd a fényt a rengeteg gaz, hogy a szél kifordítja majd a virágokat, s a nyári szárazságban is meghalnak majd a fiatal hajtások. A kis kertész csak hallgatta őket. Mivel segítséget senki nem nyújtott, megtanult mosolyogni a jóságos tanácsokon, s nem hagyta, hogy az álmai elillanjanak.

Telt, múlt az idő, a virágok felcseperedtek. A parányi kertet jóságos napsugarak és bársonyos esőcseppek nevelgették, s bár a kis kertésznek közben tönkrementek az eszközei, s volt, hogy szűkölködött… Elérkezett a nagy nap, a megajándékozás napja, amikor a kis kertész elhatározása végre valódi örömöt okozhatott… Nekilátott és leszaggatta a kertje összes virágát, színes szalagokat kötött valamennyire, s elindult, hogy a világnak örömet szerezhessen.

Utazott, gyalogolt sokat, csengetett és kopogtatott mindazok ajtaján, akiknek tudta, szüksége lehet a boldogság virágaira. Kikapcsolt csengők, „zárva” táblák és elhagyott porták fogadták; akire rátalált, sajnos épp nem ért rá, vagy fontosabb dolga volt. Napok, hetek múltak el, úgy, hogy közben egyre csak bízott abban, hogy a kiskert virágaival mégis eléri a célját…

A lassan hervadó csokorral végül egy sötét erdőhöz ért. Erdőhöz, ahová soha nem süthet be a Nap, ahol nem hallatszik madárfütty, ahol nem csörgedeznek patakok… Leült egy öreg tölgy alatt és elszenderedett. Álmában egy tündér jelent meg, vakítóan fényes tündér, aki a mesékben végtelen örömet és boldogságot „szokott” hozni. Ránézett a kis kertészre, s csak ennyit súgott neki: Pihenj meg barátom…

Mire felébredt, a virágai mind elhervadtak, senkinek nem okozva örömet, vidámságot…

Így esett, hogy a kis kertész hiába bízott önmagában és virágaiban, a jóságban és az ünnepek örömében.

A világ művirágai zenére táncoltak, gombnyomásra parfüm illatot árasztottak, s ha valaki mégsem lett volna vidám, még vicceket is meséltek alkalmasint… Ugyan, kit érdekelnek a valódi szeretet pillanatai?

Karácsony ünnepén, ha a morajló tömegben egy pillanatra nagyon magadra maradsz, gondolj a kis kertészre…

Hozzászólások lezárva.