EGY CICA HALÁLA – a börtönbe zárt fafaragó ember története tükrében

Még javában benne jártunk az idei őszben, amikor a barátom, “falubéli bátyám” macskáinak takaros otthont készíthettem télire. Banános ládák, dupla falú, bélelt építménye került az árnyas teraszra, hogy esőtől, hótól védhesse a jószágokat. Mivel magam is fél tucat doromboló apróság közt élek, örömmel ragasztgattam, szigeteltem a házikót, mely biztos menedéknek tűnt a barátom szelíd cicáinak…

Hétről hétre meglátogattam valamennyit, s valamiféle hálát, szeretetet éreztem a közelségükben, amint a lábamhoz dörgölőztek… Amióta világ a világ, ez az ember dolga, óvni, vigyázni a gyengébbeket, a ház körüli állatokat, s ha jön a hideg, segíteni embertársainknak a róluk való gondoskodásban.

Ma délután, amint a messzi utamról hazatérve, a szomszédban lakó öregeknek segítettem, a tüzelő aprításában és pincébe hordásában, riadtan szaladt felénk a barátom. A macskák gondos gazdája: – Megölte a szomszéd megvadult kutyája az anyacicámat! Pár pillanat volt csak. Mire az éktelen lármára, jajveszékelésre a ház mellé értem, már semmit nem tehettem. A megvadult eb szétmarcangolta, halálos sebeket ejtve a kert végéig cibálta kedvenc cicusomat…

Hiába volt a sokadik kérésem, a szomszédjaimnak hiába könyörögtem, hogy kössék meg azt a veszedelmet, nem ez az első eset, hogy miatta kell elsiratnom egy jószágomat…

002

A férfi arcán látható elkeseredés leírhatatlan volt. Az izmai megfeszültek, a fogai közt bosszúról sziszegett, miközben látnom kellett a tehetetlenségében vergődő ember végtelen szomorúságát.

Egy igazi, állatszerető ember dühét, mely még véletlenül sem a gyilkos kutya ellen, de annak „nemtörődöm” gazdái ellen morgott, mérgelődött. Akiknek annyiszor szólt, akiket annyit kért előbb kedvesen, később, a sorozatos „kutyahistóriák” után egyre indulatosabban…

Csak feszült maga elé ez a csupa-izom ember és egyre csitította magát, mert talán több annál, mint, hogy indulatainak engedelmeskedjen. Vigasztalni sem próbáltam, tudtam, hiába volna minden jó szó, a megmagyarázhatatlan történet végén úgyis csak az emberi felelőtlenségről beszélhetnénk…
Különös, hogy éppen most, karácsony után kellett megtörténni a „cica halálának”.

(Akik nem különösebben tudják elfogadni az állattartók lelki világát, csak legyintenek, de mi, akik magunk is állatokkal osztjuk meg az otthonainkat, most, a cica halála kapcsán, nem igazán tudunk igazságról, meg főleg igazságszolgáltatásról morfondírozni.)

Mert éppen karácsony előtt kaptam levelet Dr.Papp Lajos szívsebésztől, a neves professzortól, aki arra kért, egy szál gyertyával magam is tegyem tiszteletemet a baracskai börtön előtt… Tiltakozzak a börtönbe zárt Móricz József 66 éves fafaragó kisizsáki lakos sorsa ellen, akit egy év letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Az elítélt 2014. november 25-én börtönbe vonult…

Bebörtönözték, mert kertjében dolgozva rátámadt egy arra kóborló kutya, és ő félelmében, életösztöneire hallgatva, a bírósági ítélet szerint hurokba fogta, majd felgyújtotta „buci macit”! Egy éve rengeteget írtak a különös esetről…

http://archivum.magyarhirlap.hu/csak-az-eletet-vedte-az-allatkinzo – http://magyarhirlap.hu/cikk/11128/Bortonbe_kerult_a_kisizsaki_fafarago

„Móricz József eredeti végzettsége állattenyésztő. Nyugdíjas falugondnokként jól ismerte települését, annak állatait. Tanult szakmájából ismeretei voltak az állatok természetéről, viselkedéséről.” Így érvelt a levelében az ismert professzor, aki emberséget kért az emberért, egy másodfokon kiszabott évnyi börtönnel szemben… Mondják: a bíróság a kutyát bántalmazó idős ember kapcsán szeretett volna példát statuálni, felmutatni a jog erejét. Ezért szabta ki a letöltendő büntetést. Melyből egyetlen napra kieresztette a rabot. Éppen csak kivételesen, szenteste adott kimenőt a megtört bácsinak. Már másnap folytatnia kellett „méltó bűntetését”.

Most pedig itt az én bátyám története. Ahol senki nem kerül börtönbe, bár a cica elpusztult. A felelőst sem igazán kutathatjuk, hiszen csak egy cica életét oltotta ki egy szabadon tekergő kutya, akinek a szabadsága fontosabb a mások biztonságánál – már, ahogy a gazdái gondolják!

001

A történet lehetetlen folytatása az, amiért ma írnom kell! Mert bár szeretném, félek, nincs vége a szomorúságnak. Mert a barátom önfegyelme eddig példás volt, igazság érzete forralja őt, s féltem, még maga is szomorú tettre juttathatja a most megzabolázott erejét. Csendben, épp, hogy hallhatóan mondta: legközelebb nem éli túl a kutya sem! Bár visszatarthatnám! Félek, erősebb a fájdalom, mint a józan ész!

A barátom a cica megöléséről nem szól „azoknak”, a kutya gazdáinak, bár láthatták, amint kutyájuk vértől lucskosan hazasomfordált. Nem szólt, mert tudta, ugyanaz a „semmi” volna a válasz, mint akkor, amikor egy másik cicáját temethette el…

Vannak az egyenlőbbek! A törvényeken felüliek. Akikre nem vonatkoznak a kutyatartási szabályok. Legalábbis úgy tűnik… Semmi kétség! De vajon meddig kell tűrni, meddig van lehetősége a türelemnek, s a félelem mikor vezet az értelmetlen önbíráskodáshoz? Annyi kérdés!

Milyen kár, hogy mindez egy kedves jószág értelmetlen halálával juthat a felszínre…
És milyen kár, hogy nagyon úgy tűnik, hiába…