NINCS MESE – Luca napi mese-nincs!

Kedves Gyerekek!
Ma este az igazságról mondok nektek szép mesét.

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl, az Üveghegyen innen, ahol a kurta farkú malac túr élt egyszer majdnem kilenc millió szegény ember.
Ez a sok szegény ember csak úgy nézett ki az ő szegény fejéből, hogy micsoda dolgok is történhetnek mostanság körötte.

A dombokon nem volt rét, sem szélben ringatózó búzakalász, a kosárban nem bégettek báránykák, a lankán nem legelésztek sem aranyszőrű, sem ezüst szőrű, sem bronzszőrű, de még bizony bocitarka tehenek sem… nagy üresség tátongott a falu határában, ott, ahol réges-régen a tejipari üzemek álltak.
A baromfiudvar üresen állt, gyöngytyúkot, kakast, libát vagy kacsát bíz hosszú esztendők óta nem vittek már oda, no, hiszen, minek is vittek vóna, ha búza nem terem, még éhenveszik a jószág! Ejh, hogy a kórságba is feledhettem el, ott bíz már baromfiudvar sem vót, mert azt még a mesebeli baromfinátha idején mind elbontották…

Szegénység, csönd és levetett gúnyák, kifosztott házak meredtek a népek városaiban, a falakon a gyűlölet szavai égtek, az otthonokban villódzó kalitkákban dögkeselyűk ordítottak…a városlakók nyakába ólombilincset feszített a pénzváltók és vámszedők serege, asszonyaik méhében a bűn fogant…
Ott, a szegény emberek között történt bíz a csúfság, hogy néhány öreg, kik még a nagyapjuk nagyapjánál is vénebbek vótak, nótázni, meg táncot ropni mentek a nagyméltóságú király uraság háza elejbe.
Emlékeikben ott éltek még jajdulások és rándulások, a mindenfelől zengő égi menkű villódzó dörgedelme, regéltek tizenhárom nemesember szélbe hajításáról, szóllottak egynek sírbul emeléséről és méltó földbe engedéséről, oszt ezen a napon mégis egynek gerjedelmétől ittasulva özönlöttek a nagy palota elé, látni az öszödi átok csönddé töpörítését.

Volt ebben a házban egy kicsi királyfi. Szavára kapuk nyílottak, lobogók lobogtak, úgy hírlett a nagy veszedelmek idején tán kiereszti a hangját… jött is, szóllott is, megmondta bíz az igen nagy igazat, oszt dolgavégezetlen hazazavarta az ő népét…
Így esett, hogy a nyáj elbitangolt. Nem volt immár pásztor, sem terelő jószág, csak esők és szelek, csak égzengés és kiégett pusztaság.
Volt, ki tudni vélte, hogy az átok örökkön megmarad, de voltak az őrzők, kik emlegették a fényt, a szeretet erejét, az igazságot, a minden hatalmasság fölötti szent koronát, melynek igazát hitték és tapasztalták a sokat látott öregek és a hadak iramainak igazítói.

És az átok felégette az utcákat, megbecstelenítette a jövendőmondó, bölcs látókat, farkassá változtatta az engedelmeseket. A koldus papokat behajtóvá, az igazság védelmezőit hóhérokká változtatta, nekik már kín volt a szolgálat és csak az átkot védték a jel alatt…olykor jel nélkül.
És akkor megjelentek a harcosok. Arcukon jeltelen ragyogott az elszántság, szemükben láng lobogott. Rájuk rontott az átok, nyomukban sár, vér szaga szállt, és az átok maga alá gyűrte, felzabálta a dicsőségüket.

A sátán kalitkái hazudtak. Reggel, délben és este. És a harcosok színeit kékké mosták, zászlóik piros-fehér csíkjait vérrel festették vörössé, és csizmák tapostak a Szabadság betűin, míg a kardlapozó lovasroham féktelen dühével végigrontott a békesség útján…
Az őrzőket megbilincselték, nyakukba táblát kötöztek, így állították piedesztára a gőg áldozatait. Csőcselék. Ez maradt immár a nevük, és többé senki sem szólt róluk, mint a harcosok népéről, a láng őrzőiről.

Bűn lett a harc, szégyen a dal, a vers. Mesékké töpörödtek a dicső mondák…
És már senkinek nem jelentettek semmit a lámpavasak… a fényforrások tartószerkezeteivé váltak, bambán, szürkén, álmosan…

A kicsi királyfik felcseperedtek. Trónra ültek és rendíthetetlenné váltak. Új szolgálóikat megvásárolták, füleiket vattával tömték, szemeik elé üveggömböket hordattak, hogy látásukat a fényességes kincsek felé fordíthassák.
Az igazmondók csönddé váltak, a bérkiáltók hazugságokat fröcsögtek és a kitartottak immár ökökkön védelmük alá kerültek. Az emlékeikből egyenként törölték a dicső álmokat, helyükbe a mammon filmjeit kódolták.

plak

Így történt, hogy az a sok szegény ember egyre csak bámult kifelé az ő fejéből…
Megtanították félni, lemondani és tűrni, a szabadság madarát megkopasztották, tollaiból a kényelem puha párnáit tömték. Útjaikból a gyötrelem gödrei emelkedtek, s hulltak alá, vizeiket vörös méreg szennyezte, s otthonaikat lassanként mind átadták önként a pusztító patkányoknak.
És azok, ott, fogyni keztek, fogytak egyre, míg egy szép napon magára maradt az utolsó. Csak ült, mozdulni nem mert, már nem emlékezett a múlt dalaira, nem tudott a dicsőségről, sem a vének lángjáról. Olykor körülvették sokan. Látogatták rendre. Rácsain tábla virított, valahol ott, ahol az etetés tilalmát hirdették a legyőzők nyelvén.

Magyar.

És már senki nem tudott róla semmit. Itt a vég…fuss el véle!
Ha az igazság fontos lett volna, az én mesém is tovább tartott volna. Aludjatok jól, álmodjatok szépeket…gyerekek.

NINCS MIT KÉRJEN A JÉZUSKÁTÓL – Több mint egymilliárd forintjáról feledkezett meg …

A Lőrinc latin eredetű férfinév, a Laurentius névből származik, jelentése: Laurentum vidékéről származó férfi. (Wikipedia)

Visszataszító érzés lehet látni ezt a rengeteg irigy, magyar embert!
Nézik ezt a szép nagydarab vállalkozót, aki világ életében gazdagnak, gondtalannak készült és az „égvilágon semmi furcsa nincs a meggazdagodásában”.

Ugyan, mi volna furcsa abban, hogy van egy pali, aki egész egyszerűen, nincs mit kérjen a Jézuskától!? Mert ugyan, mit kérhetne? A Holdat? Ülne ott, az aprócska irodája szegletében és rákörmölné a papírosra, hogy drágajézuska, hozzál mán nekem egy holdat…

Ez a derék, vidékről származó férfi, hogy, hogy nem, így karácsony közeledtével elült, amint kiderült, hogy a nagy munkában megfeledkezett egy csekélyke összegről. Nem nagy lóvé, éppen csak egy nagycsalád minden tagjának négy élet alatt összegürizhető, bruttó bére… Vagy annál is több! A szegény pára meg éppen erről a brifkónyi kis pénzecskéről feledkezett el. Amint arról a hvg. beszámolt:

„1 milliárd 27 millió forintot vett fel 2014 májusában osztalékként, ám ezt elfelejtette beleírni a vagyonnyilatkozatába Mészáros Lőrinc, felcsúti polgármester és Orbán Viktor jó barátja. Úgyhogy most felhívta az RTL Klub Híradóját és elmondta a műsornak, mi történt.
Novemberi vagyonbevallása szerint június óta 300 millió forinttal hízott a felcsúti polgármester, Mészáros Lőrinc bankbetétje, amely korábban is már 400 millió forintot tett ki. Nyáron azt nyilatkozta az RTL Híradónak, hogy 1991 óta vállalkozó, és a kilencvenes évektől jómódban él, a Blikknek pedig nemrég azt mondta: “mindennek a titka a munka, a szorgalom, a hozzáállás”, de mondott olyat is korábban, hogy sikereiben bizonyára szerepet játszik “a jóisten, a szerencse és Orbán Viktor személye”.

lörinc

Most ő maga hívta fel az RTL Híradóját, hogy elmondja: a júniusban nyilvánosságra hozott vagyonnyilatkozatát januárban adta le, így a 300 milliós vagyongyarapodás nem öt, hanem tíz hónap alatt jött össze neki, de a Híradó szerint ez se jött volna ki abból a havi 1,7 millió forintból, amit cégéből vesz fel tanácsadásért, és a korábbi vagyonnyilatkozatában feltüntetett 943 milliós osztalékon kívül más jövedelmről nem számolt be.
Mészáros azt mondta a Híradónak, hogy novemberi vagyonnyilatkozatában hibázott, ugyanis elfelejtette beleírni, hogy 2014 májusában 1 milliárd 27 millió forint osztalékot vett fel, amiből ingatlanokat vett és megélhetését is ebből fedezte, így maradt 300 millió.

Hozzátette: jövedelme minden forintjával el tud számolni és nem érintett semmilyen korrupciós ügyben.”

Még két hét, és ülünk majd a fa alatt, nézzük, amint a gyertyák imbolygó lángocskái elálmosítják lurkóink éhes tekintetét.

Elmeséljük a Megváltó születésének történetét, az ínséges istálló jászlát, meg a kérődző barmokat, elmondjuk a pásztorokat, háromkirályokat… Aztán fegyelmezetten és összeszorított fogakkal aludni kezdünk a falnak fordulva…

Aztán elfeledjük a dörgést, mint karácsonyt a magányos paraszt…

SEGÍTSETEK VÉGRE JÓT TENNI! – a másokért futó magányossága

Nehéz volna pontosan meghatározni, mióta elviselhetetlen, „zavaró tényező”, ha valaki, vállalva a gondjait, nehézségeit, küzdelmét a lehetetlennel, erőt vesz magán, kiáll, megmutatja és elmondja, mindazt, ami a szívét nyomja…

Kér…

002

De talán ennél is bonyolultabb annak a helyzete, aki látva mások nehézségeit, elhatározza, eldönti, hogy másokért változtat, hogy tesz azokért, akiknek ez saját erejükből nem megy.

Helyettük kér…

Akikről beszélni kellene, nem holmi „adománygyűjtők”, „jótékonykodók”, akikből lassan seregnyi áll lesben állva, úgymond tettre készen, amikor szinte még a lépcsőházakban van a nyugdíjat hordó pénzes postások, meg a pénz szaga…

A másokért futókról kellene szólni! Egyről közülük…

Találkoztam vele. Nincs egyenruhája, nem visel feliratot, jelzést, karszalagot a ruháján, nem öltözködik kihívóan, sem túl slamposan. Átlagos. Szeretne szinte mindenhez és mindenkihez alkalmazkodni. Leginkább a közönyhöz. Próbálnám meghatározni, kivel van dolgom, de nem jut jobb eszembe. Ő a másokért futó. A legváratlanabb helyen és pillanatban – minden hely és pillanat ilyen! – szelíden kopogtat, udvariasan köszön, tudakolja, zavarkodhat-e, rabolhatja-e azok idejét, akikhez beállított. Aztán harcolni próbál az idővel, azzal a kevéssel, amivel megkínálják, és elmondja, mondaná a jövetele célját.

000

Úgy a második mondatnál a szavába vágnak, leállítják a mindent tudni vélők, a megszólítottak, akiknek a „fene tudja” miért, de azonnal védekezni kell. Hmmm. A kifogással élők világa meglehetősen sivár. Sivatagos… Elvárással bírnak, melynek engedelmeskedve a futó csomagol és megszégyenülten távozni kényszerül.

Már fel sem tűnik, de érvek nélkül távozik. Mert nincs miért harcolnia!

Amikor a minap kiderült, hogy az „aljas indokból másoknak ételt osztani szándékozó” levele „csak rémhír”, elgondolkoztam. Vajon, tényleg kötelező manipulálni mindazokat, akikbe szorult még egy kevés emberség? Akiknek fontos lehetne a mások jobb sorsa, közérzete? Mert úgy tűnik, lehetetlen a kívánságuk:

SEGÍTSETEK VÉGRE JÓT TENNI!

003

Ps.:
Kevés annál veszedelmesebb dolog törhet ránk, mint amikor a világ, hazánk és szűkebb pátriánk hatalmasságai a szegénység felszámolásáról, a béke megőrzéséről, vagy éppen az emberi jogokról kezdenek hadovázni. Akár éppen december tizedikén, Az Emberi Jogok Napján…

TÉLAPÓ HÓSUBÁJA – vén csont, akit nem tudtak árulásra bírni

Hivatalos források szerint bár a „nemzetközi helyzet egyre fokozódik”, ma reggelig a hazánkban élő gyermekek mintegy 99,5%-a tett eleget az általános elvárásoknak; sárkefék, dörzsivel kombinált szivacsok és némi Bagarolnak tetsző paszta segedelmével alaposan megtisztították a szennyeződésektől téli lábbelijüket.

Tették mindezt azzal a nem titkolt szándékukkal, hogy az éj leple alatt a központi füstelvezetőn, kéményen és egyéb légjáratokon keresztül érkező vörös ruhás, nagy szakállú egyén cipőikbe elhelyezhesse a jól megérdemelt ajándékokat.

télapó

Hogy a művelet garantáltan sikeres lehessen, a biztonság kedvéért elénekelték azt a rendkívül elavult, a globális felmelegedés miatt gyakorlatilag lehetetlenné vált helyzetet idéző dalocskát, mely a várható télies csapadékra hivatkozva próbálja érkezésre biztatni a nagy szakállút. Bár a megye autentikus hírportálja szokás szerint garantálta a hóesést, a szállingózásból semmi nem lett. A „hullapelyhes” így leginkább folklórelemmé silányulva epedezhetett a puttonyos eljövetele iránt.

Évekkel ezelőtt történt, amikor minden és mindenki a „rendszerváltozás” áldozatává válhatott, hogy ideiglenesen szanálni próbálták a kisded óvó intézményekből a Télapó személyét – felemlegetve annak ádáz kötődését bizonyos Gyed Marózhoz! A kutya fáját! Aztán, valahogy az öregúr mégis megúszta…

Akadtak, akik csak nyelvbotlásból, de ki-kimondták a nevét, bár suttogtak olyan óvodáról is, ahol a derék óvónéni egyenesen átírta a dalt! Valahogy így: Hull a pelyhes fehér hó, jöjj el kedves Mikulás… Nem zavarták őt a ritmus, meg a rím bonyodalmai, s görcsös megfelelési mániájának köszönhetően egy télen egyenesen Szent Miklósra javította a filigrán nótácska főszereplőjének nevét.

A minap mégis, tisztán hallhatóan, vakmerő bátorságról tanúbizonyságot téve, gyermekek sokasága zengedezett Télapóról. E nóta tényként kezeli, hogy Télapó itt van, hó a subája, jég a cipője, leng a szakálla… Zsák, zsák, teli zsák, piros alma, aranyág. Bizonyos Donászy Magdára hivatkozva – egy ideig ő is komcsi volt, vállalhatatlanul! – egyes lókötő lurkók azt is tudni vélik, hogy két szarvas húzta, szán repítette,gömbölyű zsákját száz fele vitte. Így aztán zsák, zsák, teli zsák, piros alma, aranyág…

Izmusok jönnek, mennek, Télapó hósubája mégsem ment ki a divatból! A vén csont, akit nem tudtak árulásra bírni, talán még itt bóklászik a kertek alatt; kinek piros zsákocskát hozott, teli mindenféle fogrontó finomsággal, kinek meg virgácsot! A cipőcskék napokig emlékeztetnek még az érkezésére, bár a latyak néha feledtetni próbálja majd ezt a példás hagyatékot is.

Fundálják, nyilván, hogy fundálják már, miként lehetne ebbe a nyomorult kis örömbe is belecsempészni valami otrombaságot… Csak a vörös ruhás tatában bízhatunk. Meg a rettenthetetlenül lengő szakállában! Ha hallgatózni tetszenek, még hallatszanak a léptei, meg a botja koppanása!

A KITALÁLT KARÁCSONY – ahol már minden “csak” pótolható…

Jó tudni, hogy egyszer ez is elmúlik!
Ahogy a felcsíptethető, flitteres gyertyáktól, a minden karácsony estére garantáltan kiégő izzósoron át eljutottunk a hatalmas világító, majd villogva zenélő gömbökig, nyilván ez az őrület is véget ér egyszer. De most muszáj körbeaggatni a házat, a kerítést, meg a fákat, kell, hogy a kertben szanaszét villogjon néhány fényfüzér őzike, s a futófények egyenest a bejáratot mutassák – itt kérem a nagy ünnep hírnökei laknak, rénszarvasszánnal a garázsban, csillagszórós görögtűzzel, mostantól vízkeresztig, minden estétől reggelig, Ollé!

08

Van abban valami lenyűgöző, amikor a szembe szomszéd tekeregni kezd a háza előtt, a kifagyott muskátlik helyébe fenyőágakat biggyeszt, az örökzöldekre masnikat kötöz, s valamennyit felcicomázza egy-egy fényfüzérrel. Bájos, ahogy az éven át reumára, meg mindenféle ízületi nyavalyára panaszkodó asszonyság, lélegzetelállító bátorsággal egyensúlyoz két ablak közt a törékeny ablakpucoló létrán, csak, hogy elkészüljön a nagy mű! Hogy lássák, bámulja mindenki; hogy megpukkadjon a fél falu az irigységtől: lám, „ez itten maga a fényességes Mennyország földi mása”, ingyen látható, csak tessék, tessék!

Felénk egészen pontosan, egyetlen rövid szóval jegyzik ezt a különlegesnek aligha nevezhető vizuális vircsaftot: ordenáré. Igen, ilyen egyszerűen összefoglalható mindaz, ami átellenben látszik.

Elmondható, hogy az egésznek az égvilágon semmi értelme, esténként a munkába és munkából igyekvők szinte csak tovasuhannak, bámészkodni, mi több elájulni épp senkinek nincs ideje. Fix, hogy senki nem látja, akkor meg minek? Igaz, így december elejétől január közepéig akár olvashatunk is a hálóban – nappali világosság honol kora estétől reggelig! A nagyságos asszony szerint, ők már a nagy ünnepre készülődnek, ilyen kis egyszerűen!

Ő aztán tudja, ez így dukál ilyenkor! Tudja ő, nem műveletlen! Nem ám, mert néz tévét!

Végigtippeli a műveltségi vetélkedőket, a valóságshow-kat végigizgulja, s minden elleshetőt a magáévá tesz. Most éppen a kriszmasz műsorokból szerzett ismereteket prezentálja! Itt kérem kitört a láz! Tiszta Amerika! Még a dermesztő hideg is onnan jött! Naná!

Amikor pár évvel ezelőtt először láttuk a művet, azt hittük, ez is majd elmúlik.

Hogy véget ér az évente megújuló cicoma. De az arzenál inkább folyamatosan növekszik. Kül- és beltéri füzérek villódznak évről évre, miközben alkotóik egyre fáradtabbak és egyre fásultabbak lesznek. Évről évre ugyanazt teszik: kitalálják a karácsonyt! Mindazt, ami valami helyett előmozdítható… Csak lemaradni nem szabad! Minden évben illik fejleszteni egy keveset! Aztán szilveszterkor majd lehet kitelepülni a ház elé, s lehet hajnalig trombitálni, meg puffogtatni, petárdázni, hogy a nyomorult kutyák és macskák meg se állhassanak az erdőig…

© Evocative Photography, 2013. ALL RIGHTS RESERVED.
(…)

A kocsma a faluközpont. A piactér, a centrum, a főrum…ahol a legtöbb falubéliről a leggyorsabban terjednek a pletykák. Szembe szomszédjainkról nem beszélnek soha… Tapintatból persze. Nehéz volna mit mondani az évek óta ágyhoz kötött haldokló mamikáról, meg a szobáját elhagyni képtelen, fogyatékos nagylegényről…

Lehet, a fényfüzérek is csak helyettük villognak. Úgy magukban… Addig sem kell a valóságra gondolni…

ELNAPOLT ÉTELOSZTÁS A MENNYORSZÁG KAPUJÁBAN – karácsonyi “rend és nyugalom”

Nem szép dolog elrontani mások ünnepét!
Még belegondolni is szörnyű, amint a népünkért – Európával, Amerikával s lassan az egész világgal – fáradhatatlanul harcban állók kénytelenek a szívük mélyéig hatoló döntést hozni… Muszájból, a hatalmuknál fogva intézkedést foganatosítani mindazokkal szemben, akik az esztendő legszentebb napján sem átallnának éhezni és fázni!
Szégyen, hogy ráadásul még olyan egyének is akadnak, akik felvállalnák „megetetésüket, megitatásukat”, s talán bizony még a melegségből is juttatnának a rongyosoknak! Hát hová jutunk így!

0001

Az alaptörvényükben foglalt jóságos rendszeretetük és az evangéliumokhoz való töretlen ragaszkodásuk nyújt erőt és segedelmet e derék hatalmasságoknak, hogy a rend és nyugalom fenntartása érdekében megvonják a lehetőséget mindazon felforgató elemektől, akik a Karácsonyra hivatkozva, nyilván (gyomorforgató!) aljas indokból ételosztás címén engedélyért folyamodnának az illetékes szervekhez!

0002

Még mit nem!
Jól néznénk ki, ha a fél világ előtt lesütött szemekkel kellene járnunk, míg a közterületeket elözönlik az éhezők hordái!

Az internet bugyraiban pedig ilyen és ehhez hasonló levelek terjengnek, rólunk, akik a Mennyország kapujától már csak pár lépésre volnánk!
Íme:

„Idén karácsonykor valami igazán jót akartam csinálni. Segíteni több száz, vagy akár több ezer embernek, ha még csak egy kis ideig is, de legalább segíteni nekik, karácsony idején.
Mivel ételkiszállító cégem van és rendelkezésemre áll egy egész konyha, így adta magát, hogy idén karácsonykor bizony étel osztást fogok szervezni valamelyik nagyobb budapesti téren az arra rászorulóknak.
Megszületett a döntés és elkezdtük szervezni az ételosztást. Mindenki tette a dolgát, beszereztünk mindent, ami szükséges, hogy ez megvalósulhasson. A konyhával lebeszéltük, hogy milyen levest fogunk adni milyen főétellel, már az alapanyagokat is megrendeltük, így hát nem maradt más hátra, mint területfoglalási engedélyt kérnünk.

0003

Bemegyek az önkormányzathoz a szükséges papírokért és itt valami olyan történt, amit egészen egyszerűen még most sem vagyok képes feldolgozni.
Kitöltöm a területfoglalási engedélyhez szükséges igénylőlapot, befizetem hozzá az illetéket is és beadom a papírokat az ablakon, mire a nő megkérdezi, mihez szeretnék engedélyt kérni? Mondom, ételt szeretnénk osztani, erre a nő a következőket mondja.
„FIATALEMBER. NEM FOG ÉTELOSZTÁSHOZ ENGEDÉLYT KAPNI JOBB HA ELŐRE SZÓLOK, MERT A KORMÁNY NEM AKARJA, HOGY AZ EMBEREK ANNYI SZEGÉNY EMBERT LÁSSANAK AZ UTCÁN, EGY HELYEN”

0006

!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Azt a BDSKRVSTNT.
– Ez most valami vicc vagy teljesen komoly? Kérdezem a nőt.
– Ezt kaptuk utasításba. Nem adhatunk ki engedélyt ételosztáshoz köztereken.
Itt azért kellett pár perc, amíg magamhoz térek, de tovább kérdezek.
– Minden feltételnek és előírásnak megfelelünk. Mi alapján fogják elutasítani a kérelmünket?
– Nem utasítják el fiatalember, hanem elnapolják a döntést határozatlan ideig.
Tehát hadd összegezzem. Az önkormányzat nem ad területfoglalási engedélyt karitatív ételosztáshoz még akkor sem, ha minden feltételnek, szabályozásnak, és előírásnak megfelelünk, mert a kormány nem akarja, hogy az emberek annyi szegény embert lássanak az utcákon.

0005

És itt padló és azt mondom, ilyen ország pedig nincs.
Magyarországon az egészséges demokrácia több sebből vérzik és a döntések, amik az elmúlt években születtek erősen megkérdőjelezhetőek, ezzel mindenki tisztába lehet, akik csak minimálisan követik a híreket, BBC normatívákat a közmédiában már meg sem említem.

Fotó Móricz Simon 2008.12.29.  Krisna ételosztás a Blaha Lujza téren

Na de hogy intézményes keretek között akadályozzák meg az elesettek és a rászorultak megsegítését azok számára, akik ha csak egy kicsit is, akár csak egy tál meleg étellel is, de segíteni szeretnének azokon, akinek ez igen is sokat jelentene, na az már tényleg kurvára túl megy minden határon.
Én ezt egyszerűen még most sem hiszem el, hogy ez megtörténhet. Nem csak Európa közepén, hanem bárhol máshol a világon.”

Eddig az idézet, amit persze annak rendje és módja szerint azonnal támadnak is, ahol érik.

Ez is csak humbug…

0008

Már egy jó ideje gaz vádakkal illeti a jobban teljesítők országát az EU, a demokrácia ellenfeleként, újfasisztának aposztrofálja a magyar miniszterelnököt az USA szenátora…

Elgondolkozhatnánk, ha mindez nem igaz, akkor vajon kinek az érdeke mindezt összehozni? Ki találja ki ezeket az egyszerű embereket porig alázó történeteket? ( A hír amúgy a https://www.facebook.com/homeless.bp oldalról való. Nekik valószínűleg nem igazán lehet érdekük a valóság elferdítése…)

Ha így van…Ki tartja életben, három héttel a Szenteste előtt… az állítólagos “rémhírt”? Végül: ki adhat parancsot az efféle “rémhír” mindenféle tények nélkül való cáfolatára? Mert, bár hihetetlen, cáfolják…

Álláspontunk szerint… igenis akadnak szegények, éhezők és hajléktalanok, akiknek megjelenése egy ételosztáson, súlyosan rontja a kormány presztízsét! Bizony…

SOK HŰHÓ SEMMIÉRT – avagy hóban ismerszik meg az Ember a leginkább!

Ha hinni lehet az időjósoknak, (meg persze a klérus is jól teszi a dolgát), akár a Mikulás, sőt, a Karácsony is valódi hóval fog érkezni. Sok hóval, s nem hűhóval, vagy műhóval… Rebesgetik… Esni fog, hullni, hullogálni, s ez a hír rögtön kétségbeesésre sarkallja derék nemzetünk katasztrófavédőit.
Riadókészültségbe helyezik magukat! Ahogy e Földön senki más!

005

( Elnevezésükön sokan vitatkoztak, szerintünk a magyar nyelv éke, amint ők, erejüket nem kímélve képesek védeni a katasztrófákat, ha kicsik, ha nagyok! Főleg a hó a liblingjük! Bakondi bácsival az élen, egyenesen téli katasztrófa-művészek! Talán emlékeznek még: Most kaptam az sms-t a belügyminisztériumtól, hogy ha elfogy a benzinem üljek át egy másik autóba. Elfogyott, úgyhogy kérném szépen, hogy ha olvassa ezt az üzenetet az, aki tegnap egy Bentley Continental-al állt a gyömrői úti shell kútnál, adja át a kulcsokat, mert azt választottam! )

Nem tudom, megfigyelték-e már, ha az ég beborul, s a hó mutatkozni kezd, repked, szállingózik, a közlekedők népes serege, varázsütésre megkergül.
Az autósok fokoznak a tempón, mintha csak ez volna a feladat: hamarabb szeretnék letudni az egész herce-hurcát. Gázt neki, serényen!

002

A gyalogosok behúzott nyakkal, (mindenféle kelet-ázsiai prémes fejfedőben caplatnak, akad, akin egy egész róka csorda ücsörög), nem nézve se jobbra, se balra, mintha bizony néhány csepp hótól kellene félteniük sörényük maradékát. Vágtáznak a kocsik közt keresztül-kasul, minden olyan fellelhető helyen, ahol száraz időben soha nem járkálnának…

Winter Weather

A kerékpárosok pedig, dacolva az akár arasznyi hóval, csakazértis tekerni akarnak, naná, majd rajtuk fog ki egy kis porcukor! Aztán, hogy a hulló hóból förgeteg növekszik, s nekikeseredvén ádáz módon dőlni kezd, kezdetét veszi a káosz, a csőd, virulni kezd a „sokkoló rovat” mezeje.

Persze, mindez nem a nyájas olvasókról szól, nem, nem, önök kivételek…

Kisgyermek korunkban, bölcsis és óvodás lurkóként, alig vártuk a téli világ eljövetelét! Emlékeznek még, milyen „normális ember módjára” tudtunk örülni a szállingózó hópihéknek!? Nem láttuk előre, mennyi veszélyt jelent a jeges úttest, nem paráztunk feleslegesen a latyakká barnuló hótorlaszokon! Emlékeinkben ott élnek a méternél magasabbra tornyosult hófalak, amiket a szél emelt, s melyek közt szarvasként húzták szánkóinkat édesapáink! Ha tehettük, hó csatát vívtunk, hógolyóztunk, végül a suliudvar kellős közepére hóembert építettünk. Sárgarépa orral, szénből biggyesztett ajakkal, meg persze likas lábasból teremtett fejfedővel. Határozottan állíthatom, szerettük a havat, a hóesést. Fogalmunk nem volt a hó „probléma jellegéről”!

Sem bekerülési értéke, sem a megdolgozásának ára nem volt ismert, csak azt tudtuk, hogy fantasztikusan jó érzés nyakig latyakban szaladgálni, míg hull a hó!

003

A kisgyermek felnő, felnőtté, majd vénemberré válik, aki haragszik a hóra…

Nem hisszük, hogy képesek lehetnénk újra úgy gondolni a hóesésre, a zúzmarára, a jégcsapokra, mint egykoron! Ugye…? Nem hisszük, hogy tudnánk újra önfeledten örülni, ugye, még bele gondolni is képtelenség, hogy csak úgy, egyszerűen felkiáltsunk örömünkben, ha a hajnalba kikukucskálva az ablakrésen megpillantjuk a behavazott parkot? Mert igazodnunk illik és kell az elvárásokhoz. Mert a nagy nemzeti katasztrófavédelem figyelmeztetéseinek eleget téve, egy emberként mozdulunk! Riadókészültségbe helyezzük magunkat, ha szólnak, rettenetesen félni kezdünk, meg cidrizni! Az elrendelt pániknak eleget téve gázt adunk, nehogy különbözni merészeljünk!

U.i.:

Hírlik, amint a belváros kellős közepén, egy kisebb csapat fölnőtt, szembeszállva az előírásokkal, forradalmi tettre szánta el magát. A felelőtlen csőcselék előbb csak szaladgálni kezdett hajadon főve a téren, olykor nagyokat kurjongatva, gyúrni kezdték a hógolyókat, s dobálóztak, hógolyóztak egy fertály órán át. Aztán görgetni kezdtek néhány nagyobb hó gömböt, s mire bárki felocsúdhatott volna, a legnagyobb felelőtlenséget megvalósítva elkészítették a város Hó-Emberét! Aki a hóban ismerszik meg a leginkább! …ki is ő valójában…?

004

Emberek! Ti szerencsétlen, becsapott városlakók! Legyetek már kicsit boldogabbak! Ennek az egésznek épp nincs semmi köze a jobban teljesítéshez, meg a rezsicsökkentéshez! Örvendjetek! Csak, mert a szeretet havában járunk…