9570 NÉZŐ – Puskás Stadion, kenyér és cirkusz nélkül

Ha a szigorú statisztikai adatokat vizsgálva megállapítjuk, hogy 1990 és 2014 között cirka ennyi emberrel lett kevesebb városunk lakossága, talán nem túlzás kijelenteni: tuti telitalálat volt éppen 9570 fő befogadására alkalmas stadiont felvázolni Szombathely előtt!
Aranyoskáim! Ez bizony szívet melengető!
S, ha a tendencia így folytatódik, úgy kb. száz év múlva minden csecsemő és aggastyán megjelenését kötelezővé kell majd tenni, ha az akkori szilveszteri mulatságra is telt házas bulit szerveznek, megemlékezésül, nyikorgó római bigán betolva majd Puskás Tivadar omladozó kőszobrát.

9570 fő…addigra, mi szombathelyiek, illetve unokáink, lehetünk majd összesen ennyien!

2016-ban mindenesetre nyilván „minden jegy elkel” majd a megnyitó parádéra, melynek díszvendége Orbán Viktor lesz. Ki más? A megtelt táblák kihelyezését, – ha kell -, a buszokkal érkező birkamenetes tömeganyag egyetlenegyszer talán garantálni tudja. Az ünnepséget aztán évről-évre, muszájból megrendeznék majd, nehogy valaki elfeledni méltóztasson a csodát, Szombathely örökkön und örökké legeslegnagyobb léptékű építkezését!

Amiért ráadásul egyetlen munkával eltöltött órát, egyetlen petákot sem áldoz közülünk senki, hiszen ajándékba kapjuk, mi, a Derkó lakói, mert megérdemeljük!

Szóval, megrendeznék, ha sikerülhetne…

megtelt

(…)
Éldegél egy kiváló ember Szombathelyen, egy “nagybecsű színi direktor”, bizonyos Jordán Tamás úr, aki érkezése óta a lenyűgöző előadásokon túl egyetlen általa okozott tevékenységével írta be magát a város történelem könyvébe. Szeret és tud is futni, szaladgálni nézők, polgárok után. Caplat ő eleget, csak, hogy olykor ne virítsanak oly bambán az üres széksorok; néha elkeseredett leveleket ont, keresve ötlet-gazdákat, mindhiába. Szombathely népe állítólag “nem igazán toborozható”!

Ez a sok rohangálás rövid sommázata, mely – valljuk be! – nem túl barátságos végeredmény!

A „nem túl rövid emlékezetűek” talán még képesek felidézni a sokáig egyetlen előadó-terünk, a Művelődési és Sportház belsejét, azokkal a hihetetlenül izgalmasan felapplikált, térelválasztó falként szolgálatot teljesítő függönyökkel, melyekkel a hodályból hangulatos kis kamaratermet óhajtottak varázsolni.

Hogy mi annak hogy tudtunk örvendezni!
Némi rafinéria, és a „hülyéknek ez is jó lesz” alapon, nem tűnt fel, ha alig pár százan vagyunk csak kíváncsiak egy-egy produkcióra. Szükség. Hmm…

Aztán persze lett Aréna Savariánk, amiben szintén jól mutat pár száz ember, ide is készül időről időre némi firhang, de az ostoba helyzeten ez sem tud változtatni! A szinte mindenről leszoktatott, passzívvá tett szombathelyi polgárok becserkészése nem működik elég automatikusan, a tömeg nem az új helyek létrejöttének következménye! Milyen kár, hogy ezzel a nagy stratégák soha nem törődnek!

Szombathely „elgondolói” korábban, és most sem arról nevezetesek, hogy az aprónak tűnő „egyéb körülményeket” is figyelembe vegyék!

Itt sajnos rövid a nyár, de természetesen csak szabad téri strandjaink vannak, a fedett létesítmény vagy negyven éve ígéret csupán. Létrehozták a környék legmostohább sorsú műjégpályáját, ami november végén méltóztatik kinyitni, februárban meg becsukni, mert sajnos a többi hónapban a pálya hűthetetlen, mivel szabadtéri! Lett szánkó-pályánk, hóágyúval, s évről évre rengeteg átmeditált nappal, hogy vajon mű-havazzunk-e, vagy sem! A rég pusztulásra ítélt Szabadidő Központról, meg a kertmoziról nem is érdemes szólnunk… ahogy siralmas bekukkantani az egykori városi strand földdel betömött medencéjére! Van romhalmaz SZTK-nk, meg többször felavatott kongó kórházunk, stb.stb.stb. Nincs miért folytatni, bár mementó akad, bőven!

Most stadionunk lesz, és kész! Ez ma már tény! Mint Pestnek, úgy nekünk is lesz Puskás Stadionunk! ( Előtte állhat majd évtizedek múltán egy egész alakos Hende emlékmű, köszönetül a rengeteg jó cselekedetért.) A sportlétesítményt méltósággal körbeöleli az öregekkel teli lakótelep, mely az örökké éhes proletárfestő nevét viseli, ahol az ott élők névadójukhoz hasonlóan tengetik majd utolsó éveiket, napjaikat. Szegényen, kifosztottan, olykor a stadion fényeiben fürdőzve…

stadion

Ennyi.

A Domus romjai közt összegyűlve, hordáik felidézhetik majd az egykori NB-1-es focicsapat felejthetetlen mérkőzéseit, – volt ilyen!!! – a legendás súlyemelők és kalapácsvetők bravúrjait, a teniszpályákon töltött békés pillanatokat.

Az új stadion, ott a Derkón, nekik sem kenyeret, sem cirkuszt nem adhat!

AJÁNDÉK LAPTOP – a heroikus küzdelmek hűséges társáról… álmodozva

Hordozható számítógépet – laptopot – kaptak a szombathelyi önkormányzati képviselők. Eddig a hír – amolyan napi evangélium -, mely nyilván engem is csak örömmel tölthetett el, látva azt a rengeteg izgatott és önfeledten boldog embert, akik a közgyűlés alkalmával átvehették leendő munkaeszközüket.

Nem vagyok irigy, tudok mások öröméért lelkesedni.
Elgondolkoztam, mennyi odaadás, mennyi türelem kell majd e „nemes városatyák” részéről, hogy ezen masinák mostantól a legteljesebb mértékben kiegészíthessék mindennapi harcaikat, azt a heroikus küzdelmet, melyet a választókért nap mint nap vívnak. Jó ötlet, naná! hogy azoknak, akiknek percre pontosan, szinte minden általuk képviselt lakosról mindent tudni kell, mostantól egyetlen gombnyomással legyűrhetőek lesznek a legkomiszabb gondok is. Mert megérdemlik! – ahogy a reklámszöveg is sugallta -, amint az öregecske hölgyek által magukra kent ránckrémet, a reklámarcok, anno.

609974-620311-800

Néztem a közgyűlés közvetítését. Láttam, amint egyeseket magával ragadott a csoda megélésének vágya, ujjbegyeikkel a vadiúj klaviatúrán suhanva máris munkához láttak – befogták a masinákat. Láttam az örömöt, – mert nyilván nem lehetett azt eljátszani, még a szeretett polgármester úr előtt sem -, amint a hp monogramos készülékek fedlapjai feltárultak, s a laptopok képernyőjén felragyogott az üdvözlőszöveg, aztán a frappáns háttérkép az előre odabiggyesztett ikonokkal. „Szombathely üdvözli Önt!” „HP, azaz Hende és Puskás köszönti engedelmes alattvalóit!” A háttérképen az új stadión képe dereng – mi más! -, mely hamarosan a világ előtt is ismertté teheti ezt a kis porfészket. 9570 fős befogadó képesség, melyet olykor hatszor, hétszer is dugig töltenek majd a szombathelyiek, hogy már a gondolatába is belesárgulhat Jordán Tamás! Az ikonok – gy.k. tipikus képek, piktogramok – a miniszterelnök úr és „becses” hadügyminisztere arcvonásait sugallva, felugró menükkel tárja a felhasználó elé Magyarország alaptörvényét, a fülkeforradalom vívmányait, a dicsőséges rezsicsökkentés fázisait, no és a közmunkaprogramok vívmányait persze.

El sem tudom képzelni, hogy azok a szemet gyönyörködtető masinák valami más bambaságok áldozatává válhatnának! Ezek a nemes gesztusok bizony belevésettek a vincsesztereikbe, s, ha a felhasználó lágy muzsikaszóval kívánja feldobni a munkával eltöltött pillanatokat, egyetlen gombnyomásra megszólal Pataky Attilával az élen a „Kitörő örömre lelj végre Magyarország” című örökbecsű eposz, vagy Ákos egy-egy múlhatatlan slágere a terrorházi gyöngyökből…

Azt hiszem, valami nagyon fog hiányozni mostantól az életemből! Lehet… Elszúrtam a dolgot, nem sertepertéltem eleget a kellő időben, s nem jelöltettem magamat képviselőnek! Pedig, ha esélyes lehettem volna, most nagy örömmel használnék én is egy ilyen bűvös masinát, az egyszer biztos!

Úgy érezném, ha olvasok, tanulok, írok rajta, hogy a „legeslegújabb kori nemzet” íróasztalánál serénykedek; amikor írásaimmal rendre a fennálló dicsőséges helyzetet ecsetelem… Összegyűjteném a nehéz sorsú emberek ügyes-bajos dolgait, a legyőzendő nehézségeket, s próbálnám persze megoldani valamennyit! Rendezném mindazok gondját, akik rászorulnak mások segítségére, helyet hagynék a méltatlanul elfeledetteknek, s írások, adatok szolgálnának mindenkiről, akit korábban vesztésre ítéltünk…

Arra is gondoltam, felkereshetném e nemes képviselőket, hátha akad köztük, aki lemondana a javamra eszközéről. Hiszen a képviselők mindegyike jó módban él, akad, akinek remekül prosperáló vállalkozása, komoly múltja van, s nyilván e szerény eszköznél, jóval komolyabb számítógéppel rendelkezik. Arra gondoltam, kölcsön kérném, talán, hogy feltöltsem ezt a most néki rendelt gépet a magam által évtizedek alatt összegyűjtött értékekkel, tudással, praktikákkal, amiket önzetlenül adnék át később neki, s a köz javára. Használatra, továbbművelésre…

Aztán magamba zuhantam.
Ugyan, kit érdekelhet egy választópolgár!
Főleg a választások után, s láthatatlan távolságra egy következő választástól…

Szomorúan elmesélném, hogy a munkaeszközöm, egy gép, az enyém, amit éveken át, mostanáig nyűttem, használtam, gyengélkedik, s már alig emlékeztet arra az örömre, amit bizakodva éreztem, amikor “azt” megkaptam! Talán, mert megköszönni sem tudtam. Mert nem adatott meg az a gyermeki, tiszta öröm, amivel az ember a munkaeszközét magához ölelheti!

Magamba zuhantam. Rádöbbentem, hogy én, a kisember, akihez annyi értékes gondolat jut négy-ötévente, a választások előtt, vajon miért nem szólhatok, kérhetek, adhatok magam is a kiválasztottakhoz, a megválasztottakhoz?

Miért gondolom, hogy a megválasztóknak kellene időről-időre számítógépet, laptopot adni? Talán, mert valaha úgy tanultam, hogy akkor kaphatunk igazán, ha adunk is érte.

Tessék mondani, tisztelt Képviselő Urak, Polgármester Úr, mit kellene tennem, hogy én, a választó, egy szerény géphez juthassak, s vele magam is adhassak? Tetszenek érteni a kérdésemet, ugye?

VILLALAKÓINK ÜZELMEI – Mindenkitől bocsánatot kér Szombathely!

Miközben állítólag a fél ország egy nagyhajú, „egyszerű” nő és egy túlgerjedt szőrös hím mindennapi koituszán csámcsog, akadnak „mindenről lemaradó”, világvégi népek, akik televízió és internet nélkül éhezik át napról napra a való világot. Köröttünk…

Igen, akadnak, akik nem néznek tévét, mert egyszerűen nincs televíziójuk, sem számítógépük, nincs facebook profiljuk, sőt okostelefonnal sem rendelkeznek. Elképesztő, de nem járnak pszichiáterhez, nincs kocsijuk, nem lötyögnek konditermekben, egészségtelenül táplálkoznak és egyetlen politikusra sem tudnak gyűlölettel, vagy odaadással gondolni.

Esténként elálmosodnak, olykor naponta többször is megéheznek, s ha fontosnak érzik, életük párjához simulnak, örömet okoznak, úgy, hogy senki ne tudjon róla, akire mindebből semmi nem tartozik. Mert az egyén boldogsága, ahogy valaha a „semmi közöd hozzá” kategóriától (volt) valódi érték!

Talán hihetetlen, de Szombathelyen is élnek ilyen „különös” emberek, akik egyáltalán nem néznek furcsán, ha torzszülöttekkel, notórius hazudozókkal, másokat átverőkkel hozza össze őket a sorsuk.

Együtt szabira
.

Meghallgatják az önjelölt prédikátorokat, a nagy hazudozó-álmodozókat, meg az aktuális bölcselkedőket is, akik épp kabátjuk alatt hordozzák az egyetlennek vélt igazságot.

Meghallgatják a demokratikus úton megválasztott politikusokat, azokat a pénzéhes önjelölteket, akik általában az életüket a köz javára áldoznák, ha a köz volna szíves egy életen át eltartani őket.

Meghallgatják az egykor sértődötten és a feleslegességük okán indoklás nélkül elzavarta(ka)t, akik felvértezve mérhetetlen hatalmukkal, visszatérnek aljas bosszút állni, „becstelenül” mindazokon, akiknek egyszer már elegük lett belőlük.

Mert a különös emberek füllel és csak azután szájjal élő emberek, a csend türelmes őrzői.

Valaha békében élhettek az ország bármely szegletében, ma a dilettantizmustól való félelem és a visszafordíthatatlan döntések nyomán elszenvedett fájdalmaik viselői valamennyien. Megélik a villalakóink üzelmeit. Amúgy, ebben az országban, több millióan…

Míg a maguk által felkentek tönkretesznek lassan mindent, bennü(n)k, a „különösekben” megszólal, rendre, az örökség, amit „lelkiismeretnek” nevezünk. Egy ideje mást sem szeretnénk, csak bocsánatot kérni! Mindazért, amit magunk is megélni kényszerülünk. Ez a mi hitük, s nem vallásunk szerint való tennivaló. Ettől maradunk emberek valamennyien. Nincs párthovatartozásunk, identitászavarunk, elfogultságunk, csak szándékunk, egy valaha szebb napokat megélt közösség újraverbuválására, egy város újjáépítésére. Amit volt szíves szétzilálni néhány izgága „jobbágy”, szolga…

A minap furcsává vált egy közülünk, aki mindenkinél előbb, maga is bocsánatot kért.

(Aki a lelkiismerete szerint él, s elhatározta, kijelölte az utat a lehetséges rend felé. Akitől ezért rettenetesen félnek a villalakók.)

Holnap mindenkitől bocsánatot kér Szombathely! Ez az egyetlen lehetőségünk. Még jó, hogy ez lehetséges! Bocsánatot kérni, megbánni mindent – mások helyett. Azok helyett is, akik majd otrombán az utunkba állnak, idiótának bélyegezve szándékainkat, akiknek nem lesz elég trendi, meg cool, ha nem engedelmeskedve nyalakodásaiknak, „csakazértis” felnőtt emberként tesszük a dolgainkat.

Nem kell hozzá ordítanunk, elmaszkírozott arccal az utcára vonulnunk, transzparensek alatt menetelnünk, csak egyszerűen kitárni a kapuinkat, s feltételeket nem szabva, örülni az érkezőknek. Akik hozzánk hasonlatosan álmosodnak estefelé, s éheznek, akár naponta többször is…

Bocsánatot kérünk, hogy nem becsültük meg az értékeinket, hagyományainkat, és ki akartuk találni ezt a több ezer esztendős várost. Bocsánatot kérünk, hogy a sorba beállva lampionokkal meneteltünk egy új bálvány mögött, hogy egykori legyőzőinknek szobrokat emelve kocsmákká változtattuk utcáinkat, s behódoltunk egy valaha messze, utánunk ballagó világnak, csak mert ez lett az elvárás!

Akkor is bocsánatot kérünk, ha semmi közünk ezekhez a pénzéhes, szar alakokhoz és az általuk elszúrt évekhez!

Ja és akkor is bocsánatot kérünk, most, azonnal, ha ezek a haszontalan gyüttmentek valahogy nem érzik úgy, hogy semmi keresni valójuk nincs az utjainkban! Mert tudjuk, a villalakók parázna koitusza után is lesz világ. Való világ!

ELENGEDÉS VAGY ELTAKARÍTÁS? – A fortélyosoknak ismét gyengélkedni tetszik

Bizonyára önök is ismerik az öreg lakótelepi tanító történetét… Vagy öt évtizeddel ezelőtt játszódik. Egy kisiskolás fiúról szól. A „módos, értelmiségi szülők gyermekének” meséje, aki a közértből elcsen egy tábla tejcsokoládét. Aki a szüleivel megvetethette volna, mégis a kabátjába rejteti a holmit. Lop. A boltosok elkapják, a raktárba viszik, „vallatják”, elmeséltetik vele a történetet. A fiú elmondja, már máskor is lovasított… A történet szerint talán jegyzőkönyvet is írtak, s, hogy kifaggatták, megtudták kik a szülei… Hamarosan útjára engedték. Azután hetek múltak el… De senki nem értesített senkit. Sem az apát, sem az anyát, sem az iskolát. Szinte semmi nem történt. Talán csak, hogy a fiú soha többé nem akart abba a boltba menni. Hiába küldték.

Az elmúlt esztendő őszén 25.744 ember döntött.
Csak ennyien tartották fontosnak, hogy beleszóljanak saját sorsuk alakulásába.

Eredmény született.
Lehangoló.
Alig győzelem egy épphogy vesztessel szemben.

Azóta tart a képtelen vesszőfutás. Felelősségnek, böcsületnek, keresztényi magatartásnak csúfolt vergődés, mely hetente vajúdja, termi torzszülöttjeit. Alkuval, fortéllyal kieszelt és felépített csakazértis hatalom, mely nem törődik „azok” döntésével, akaratával. Azokkal, a másokkal, akik már az első botlásnál megálljt parancsoltak volna. Akik számszakilag kevesebben lettek.

Elkergették volna a „vétkezőket”, mielőtt további kísértésekbe viszik a cinkosokat, csak a játékszabályokat vélték fontosnak betartani. És alább maradtak az egyenlőbbeknél.

Most éppen áll a bál.
Szezon van, úgy tűnik!
Kiderült, hogy az általuk élhetetlenné döngölt település mára egyetlen attrakciójának kikiáltott hacacáré, meg a vezetője szimpla világhíre által dübörgő zenekar deficitje jóval magasabb az „elképzelhetőnél”.

A bűnbak felkutatása és felmutatása nem tart sokáig. Szabadságolják, így eltakarítják hát az „alkotót” és pénztárnokát, majd hírül adják, hogy „elengedik a mester kezét”. Az őszi vesztesek elé vetnék a prédát, hogy míg azok tépik, marcangolják, a maguk irháját mentők új istent favorizálhassanak. Hogy bár égbekiáltó a bűnük, senki ne kutakodhasson. Mert a show-nak tovább kell menni. Így döntöttek a fortélyosok. Akiknek csak a félelem adhat erőt. A mások tőlük való félelme. Most az egyszer lehet, hogy tévednek…

Tessék mondani, tényleg nincs ott, a hatalmasságoknál egy méretes tükör? Amiben a gazember gazembernek, a tehetetlen pedig szimplán tehetetlennek látszik?

TARTHATATLAN ÁPOLTAK – a gondoskodók agóniáján spórol az állam

„Mindenki tudja, hogy ennyi az egész. Az élet, csak arasznyi repülés földtől a földig. A világnak mindegy, hogy meddig élsz, de neked és nekem ez most az egyetlen az első és az utolsó bevetés!*”

Egyes szám első személyben „elgondolkozni, és azután írni” nem túl hálás feladat.
Nem tehetek mást!
Talán, mert így több hozzám hasonló „feleslegeshez” juthatok el.
(Ha bele gondolok, hány boldogságra önmagát ítéltnek okozok ezzel megint fejtörést!)

Délelőtt csapott arcul a hír: „Márciustól megszűnik az önkormányzatok által adható méltányossági ápolási díj, így aki hozzátartozóját ápolja, egy fillért sem kap majd ezért ezentúl. Mivel ezzel együtt az egészségbiztosításuk is megszűnik, köteles lesz egészségügyi szolgáltatási díjat fizetni, amelynek jelenlegi összege 6810 forint havonta.”

Megyek felfelé a kihalt lépcsőházban. Naponta négyszer… Valaha minden lépcsőfokot ismertem, mindig fütyültem fel és le. Az emeletiek tudták, a „füttyös” hazaért. Most sötét és hideg minden; akkor, gyermekként különös lények formáit véltem felfedezni a málló vakolatban, ma csak a lepusztult, öreg épületet látom. Meg a házzal vénült lakókat. Apám és anyám magukra maradtak, a testvérem és én évekkel ezelőtt elköltöztünk. Kirepültek a gyerekek – mondták -, egy darabig éltük, ki-ki a maga életét. Aztán egy szép napon beköszöntöttek a nehéz napok, hetek, hónapok, amikor az ember szembe találkozott az öregség gyötrelmeivel, a gyógyíthatatlan betegségekkel. Amiről az Alaptörvény oly lelkesen rendelkezett: „A nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni.” (Magyarország Alkotmánya XV.cikk.4.)

Törvénytiszteletből is, meg persze a lelkiismeretemre hallgatva váltam szüleim gondozójává. Nem kell rögtön az ápolás bonyolult feladatkörébe csavarodni, elég csak egyszerűen gondoskodni, törődni, naponta készenlétben állni, tenni a rám méretett dolgokat és közben minden másról lemondani. Talán még a mindenki által „tisztességesnek” gondolt és mondott munkáról is. Mert nehéz volna egyszerre két helyen „helytállni”, maradéktalan tisztességgel tenni a dolgot a munkáltató által megjelölt helyen, és készen állni a nehézségeket egyedül leküzdeni képtelen öreg emberek mellett. Így van ez, lassan egy évtizede. Akadtak jobb, rosszabb időszakok, a jóság áldott támaszainak köszönhetően reményteljes pillanatok, de a betegségek szinte egymást érve egyre több időt töltöttem a szüleim ápolásával. Ragaszkodtam a feladatomhoz egyetlen fillér állami segítség nélkül…

Az elmúlt esztendőben, a vége felé, úgy októberben szántam el magam. Vagy inkább a kényszer vitt rá… Jelentkeztem az önkormányzatnál, nyomtatványokat kértem és kaptam, hogy ún. méltányossági ápolási díjat kérelmezve, a szüleimet hivatalosan támogatva magamat is biztonságosabb helyzetbe juttathassam. „A szociális törvény szerint alanyi jogon az jogosult ápolási díjra, aki súlyosan fogyatékost, vagy tartósan beteg gyermeket ápol. Fogyatékosnak a jelenlegi szabályok szerint a különböző érzékszervi fogyatékosok, a mozgáskorlátozottak, autisták, értelmi fogyatékosok számítanak. Ezen felül az állapottól függően számít valaki súlyosan fogyatékosnak, illetve szintén ebbe a kategóriába tartoznak az olyan kromoszóma-betegségben szenvedők, akik önálló életvitelre képtelenek.” Azt mondták, az alanyi jogon járó ápolási díj összege 29 500 forint lesz havonta, az ápolással töltött évek bele számítanak majd a szolgálati időbe a nyugdíj meghatározásánál, és még a saját egészségbiztosítását is fizették volna…

A „volna” határait nem léphettem túl, vagy másfél hónapig! Előbb az űrlapokkal a szüleim körzeti orvosához fordultam. Neki, valamennyi betegségük, gondjuk jó ismerőjének kellett – volna – bélyegzővel és aláírással igazolni, hogy valóban rászorulnak a segítségre, ápolásra. A doktor, mert nyilván nem tehetett mást, úgy döntött, betartja a hivatalos utat, beutalja a szüleimet szakorvosi vizsgálatokra, ahol – immár másodszorra -, hosszú hetek, hónapok után jöhetett „volna” csak létre maga a vizsgálat. Felénk a korábbi történések utólagos dokumentálására is, lám, várni kell!

Időpontokat a várólisták végtelen hosszúságára hivatkozva csak az idén tavaszra kaptunk!

Telt múlt az idő, s a sok „volna” végére, vagy inkább közben, megszületett a mostani döntés.
Az értelmetlen várakozások után a feleslegesség kiteljesedése.
Okafogyottá vált maga a várakozás!

A mindmáig „fű alatt”, tisztességből, önszorgalomból végzett ápolási tevékenység státusza nem változik, nem változhat. Szegény államunknak éppen erre fogyott el az utolsó fillérje! A „nincsből” Orbán sem adhat. A „kevésből” nyilván neki sem juthat mindenre! A dicsőséges fülkeforradalom által megalkotott alaptörvényhez pedig ő is csak ragaszkodni tud – a törvény az törvény!

Eddig a szomorú történet, egyes szám első személyben. Eldönthetem, hogy a sorsukra hagyom a szüleimet, vagy magamat teszem végérvényesen tönkre… Mert persze a dolog nagyon egyszerű “volna”, ha ez az egész csak „velem” történik meg. Túltenném magam rajta! Hozzászoknék, mint a szódás lova a veréshez… De ez a történet vagy tíz ezer családról szól, tíz ezer eddig a családtagjait ápoló önkéntesről, meg persze tíz ezernyi rászorultról, akiknek eddig tartott éppen a kapaszkodó… Most valamennyien dönteni kényszerülnek.

qqqqq

Utóirat:
„Az idősek átfogó helyzetéről először elkészített globális listán Magyarország a 91 ország közül a negyvenedik helyet foglalja el. A világ gyorsan öregszik – a hatvan éven felüliek száma máris meghaladta az öt éven aluliakét, és 2050-re felülmúlja a 15 éven aluli gyerekekét.
Az öregedés témája ugyanakkor folyamatosan kiszorul a globális és a nemzeti napirendi kérdések közül. Magyarország a vizsgált összes mutató alapján negyvenedik a Global AgeWatch Indexben. Egészségügyi téren az 57. helyre sorolták az országot, amely az Európai Unión belül viszonylag alacsony helyezés, és az idősek foglalkoztatási aránya szintén alacsonyabb a többi uniós országhoz képest.
A Global AgeWatch Index összeállítói felhívták a figyelmet arra, hogy az idősek számának emelkedése gazdasági és társadalmi következményekkel jár, amelyekre a világnak fel kell készülnie. A jelentésben hangsúlyozták, hogy a felkészülést nem lehet elég korán kezdeni.
A kontinensek közül Európában a legmagasabb a hatvan éven felettiek aránya: a földrész teljes lakosságának 22 százaléka. 2050-re ez az arány várhatóan 34 százalékos lesz, így továbbra is Európa marad a “legöregebb” kontinens.”

(…)
Az élet, csak arasznyi repülés földtől a földig… „Márciustól megszűnik az önkormányzatok által adható méltányossági ápolási díj, így aki hozzátartozóját ápolja, egy fillért sem kap majd ezért ezentúl.”

A gondoskodó államot, íme, felváltja az illiberális állam.
Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

*Dusán verse

SÜRGÉSZETI HELYZETJELENTÉS – „vészhelyzet” szombathelyi módra

Néhány éve, amikor a „véletlen úgy hozta”, hogy betévedtem az SZTK szinte mára már horrorisztikus épületébe, és fényképeket készíthettem – persze titokban – a mellékhelyiségek és váróhelyek siralmas állapotáról, a leamortizálódott WC-kről, pissoárokról, mosdókról, néhány olvasó felháborodásán túl nem igazán sikerült az áhított változásokig eljutni. Az egykor szebb napokat megélt épület állaga azóta csak romlott, bár az orvosi ellátás azóta is folyamatos. A hodály most leginkább egy számkivetettek részére rendszeresített háborús ispotályra hasonlít, melyet a szükség tart életben. Úgy tűnik, a városból, megyéből ide beutalt, erre kényszerített embereknek ez is jó – gajdolják a Rétvárhy báró és társai szerint nem létező szegénységet hirdető hatalmasságok. Nem gondolja az ott látható és tapasztalható visszásságokról a város orvos-polgármestere sem, hogy változtatni kéne rajtuk, így az SZTK-katasztrófa-turizmus nyilván a következő öt esztendőben is tárt kapukkal várja az „érdeklődőket”!

Kívülállóként megdöbbenni persze más, mint amikor az ember maga is belekényszerül, s átadja magát a hazai egészségügy egy-egy fellegvárának. A minap, „szenvedő alanyként”, igaz, csak „hozzátartozói” minőségben, de ellátogathattam a nagy fősürgész által oly büszkén emlegetett Sürgősségi Betegellátó Centrumba, amit korábban úgy méltóztattak emlegetni, mint a „szombathelyi vészhelyzet palotát”, melynek tetején, ha kell, még helikopterek is leszállhatnak. Ott, ahol csúcs szuper a technika, korszerű a berendezések sora, meg persze maga az ellátás is vagy ötcsillagos. Ahol kétség nem férhet a biztonsághoz, a gyógyulás reményéhez, ahová a rászorultak többségét mentők hozzák, s ahol a vizsgálatokat követően engedelmessé, vagyis pácienssé változhatnak a földi halandók, vagy a gyors ellátás után otthonaikba vonulhatnak vissza.

00001

Már a megközelítés is pazar! A hozzátartozó, ha a későbbi eltávozás felemelő reményével és így, persze gépjárművel érkezik, választhat! Vagy bizonyos időközönként ki-kiillan a kórházból, hogy újra, meg újra megetesse a parkoló órát, mert nem elég a betegért aggódni, jobb félni a kíméletlen ellenőröktől, vagy szétnéz a környéken, hátha akad még „megváltás mentes” zúg, ahol a verda a garantált bűntik nélkül várakozhat. Van ilyen, igaz vagy fél kilométerre a kapuktól, de a mozgás mindent megér! Főleg, miközben betegünk alig él… A körház területén ugyan akad lehetőség a parkolásra, de az előrelátó ember, aki ráadásul szereti a békét, meg talán a szerény jövedelme maradékát is, találékonnyá válik, s inkább tekereg… (Hallottunk már a kapuból bebocsájtáshoz nem jutó, törött végtaggal érkező áldozatról, így jobb távol, mint a kapuoroszlán utálatának örvendve!)

A nagy SBC-be lépve az első benyomások leginkább különösnek nevezhetőek. Nagyanyám füstös konyhájára emlékeztető félhomály, néhol egy-egy „vészkijárat” feliratú, pislákoló, derengő lámpa, amúgy ostoba vakság, melyben az érkező beteg és családja helyet kereshet. Az országunk címerébe hamarosan bekerülő stadionokból jól ismert, ötösével szerelt székek kerítik körbe a várót, a székek mellett parányi asztalkákkal. Ötösével szerelt – írtam, nem véletlenül – melyek közül a két szélső használhatatlan. Imbolyognak, lötyögnek, a legjobb esetben már sikerrel letörtek az acélból készült merevítőik, s a balesetveszélyt elkerülendő, az ülő alkalmatosságok a hajdanvolt székek helyére vannak biggyesztve.

Találékony, igen eredeti megoldás! Haldoklás és egyéb fájdalmai közben az emberek többsége nem gondol a „szerzés” örömeire, de, ahogy ezeket a székeket nézi az ember, a leginkább, mint hulladék ugrik be az emlékezetébe. Így ezek a felforgatott néhai székek nem tűnnek el, de sajnos, nem is kerülnek pótlásra – ugyan miért is kellene hozzájuk nyúlni! Az imént még asztalkákról is írtam, de azt elfeledtem megörökíteni, hogy ezek az eredetileg négy lábú asztalkák bizony „falrögzítésben” részesültek, hiszen a lábacskáik közül egy, kettő itt-ott hiányzik. A lényeg, hogy mindenki saját felelősségére foglalhat helyet, vagy cuccolhat, hiszen a váró félhomályában bármi megtörténhet!

A félhomályból kikukucskálva jól látható az emeletenként fényárban úszó Hende-tömb, mely nevét az örökös avatási ceremóniáiról elhíresült miniszterről kapta, s a köznyelvben nem is igen várható más elnevezése! Szép, impozáns épület. Üres! Már ami az orvosokat, betegeket illeti! Még jó, hogy a helyén egykor álló, Hende szerint kommunista maradékot sikerült eltüntetni! Ott ugyanis aktív gyógyító tevékenység folyt! Így a Horthy által egykor építtetett szárnyhoz később hozzá vajákolt kék csempés kötőelem mellett csillogó-villogó vadiúj építmény vakító neonjai az este eljövetelével némi fényt küldenek a váróba. Míg telik az idő, ez sem utolsó élmény!

Aztán, mert a betegek a sorsukra, meg a leginkább orvosra várnak, a hozzátartozó megszomjazik, megéhezik. Ez úgy öt-hat átidegeskedett óra után talán elnézhető gyarlóság! Ha pedig valaki szomjas, a recepció mellett automaták sora várja! Jól néznek ki, mint az üres belgyógyászati tömb! A három automatából az egyik a leg emberbarátibb! Nem jó! Hirdeti a kézzel írott ákombákom! Marad a kávégép, meg a másik nyerőgép! A kávégép tizenkét lehetőséget szűkít egyetlenre! Mindegy mennyi pénzt szán rá az áhítozó, nyolcvanért, vagy százötvenért is csak kongó, üres poharat kap. Ha valaki üres pohárral a folyosókon sétálgató egyedeket lát, az nem a véletlen műve. Ők nem vizeletmintáért osonnak, csak egy mosdót keresnek, ahol talán vizet ereszthetnek a méregdrágán frissiben vásárolt pvc flakonba.

És íme, a korszerű épület modern mosdói, melyek persze megindultak a lejtőn! Mintha ellátogattak volna az SZTK-ba! Üdvözlet Barbarisztánból! A két pissoir közül az egyik rossz, a másik ezernyi rágógumi, csikk és papír zsebkendő darabjaival fuldokló. A WC sártól és úgy tűnik, széklettől varacskos, míg a mosdót utoljára használók által felfedezett papír törölközők sokaságától dús kézmosó látványa is elkeserítő. A nevelhetetlen és felvilágosíthatatlan, rendre szoktathatatlan közeg és a legkevésbé sem hatékony takarító személyzet közös munkája. Ha valakinek netán eszébe ötlik a vendéglátó egységek szigorú HACCP előírásainak tömkelege, itt, az egészségügyi intézményben jobb ezeket elfelejteni! Itt a kosz és mocsok a betegek „velejárója”. Úgy tűnik, az ÁNTSZ itt ritka vendég, ahogy az SZTK-t sem riogatják bezárással!

Élménytúránk végén, a megmenekülés örömével hagyhatom el a sürgészetet! Jó volt látni ennyi korszerűséget, ezt a modern kórházi együttest, aminek falán búcsúzóul még megcsodálhattam egy táblát. A táblát, mely az itt dolgozók többletmunkájáért az állam által megítélt 99,99 millió forintról szól. Fogadok, az olvasók többsége nem találná ki, miért éppen ennyi?

Ha tehetik, őrizzék meg az egészségüket!

RÉTVÁRHY BENCUS – a lumpenhund, aki kiböjtölte a szabad vasárnapot

Pontosabban, aki úgy véli, hogy valóban diadal, amit ő és törpepártja, bizonyos csereértékek ellenében átverekedett a magyar országgyűlésen. A világ nagyobbik részén simán csak „lumpenhund” megjelölést kaphatna, no nem feltétlenül e defektes vélekedéséért, ezért a kiböjtölt semmiért, hanem, amit az ügy kapcsán eljáró újságíró kérdésére a nézők elé tárt a minap.

Az ugyanis bicskákat nyitogat! (Hátha van, aki nem látta, hallotta még!)

Történt pedig, – sajnos, nem mese! – hogy az atv stúdiójába invitált ifjú titán, az iksz néhai elnöke – elnézést a bántó kifejezésért! – miután kiömlengte magát a már-már heroikusnak tűnő küzdelemről, mellyel a kereskedelmi alkalmazottak – leginkább a CBA tulajdonosi kör! – megsegítésének álcázott vasárnapi zárvatartás ürügyén a köz elé tódultak, azt találta mondani, hogy Magyarországon nincs szegénység, sőt, bizonyos statisztikák szerint egyenest a Nirvána felé robogunk ezerrel! Íme Rétvárhy Bencus aljassága:

„-A kereskedelemben most már folyamatosan nő a bevétel, ugye…az embereknek ugye több pénze van, több pénzt költenek el a kereskedelemben, mi ebből arra is tudunk következtetni, hogy jobban élnek az emberek, hiszen, hogyha nő a kereskedelmi forgalom, az azt jelenti, hogy a szegénység csökken.”

rb

A riporternő – Kálmán Olga – ezek után azt bátorkodta kérdezni az államtitkár úrtól: – Ugye, nem állítja azt, hogy a szegénység csökkent Magyarországon? Mire Rétvárhy őnagysága az alábbi választ adta:

„De, én azt állítom, hogy igen! Ezt nem csak én állítom, hanem a statisztikai felmérések is… az is azt támasztja alá, hogy bővül a kereskedelmi forgalom, hogy 2013 óta egyre több építési engedély kérelmet adnak be. Azért mégis csak négyszáz ezer emberrel több dolgozik, mint négy évvel ezelőtt. A közmunkában kétszer annyi jövedelemre tesznek szert, mint korábban, amikor a segélyek világában voltak.”

A riporter kérdése: – Mennyit lehet vásárolgatni ötven ezer forintból?

„Hát, kétszer annyit, mint egy huszonhárom ezer forintos segélyből…”

Ha Rétvárhy Bencus ezt az aljasságot szemrebbenés nélkül a kamerákba nem makogta volna, a mi mai mesénk is tovább tarthatott volna! Szándékunk sajnos okafogyottá vált.

Orbán lumpenhundja egy elvetemült gazember!

Aki nem hiszi, járjon utána:

http://www.atv.hu/videok/video-20150116-retvari-kibojtoltuk-a-szabad-vasarnapot

SZABADSÁGOLÁSOK ELŐTT – amikor az egyenlőbbeknek megjön az étvágyuk

Megbántottam egy nagyszerű embert.
Aztán utána többet is, sorra.
Miután „velük voltam volna én boldogan”, s úgy vezettem a hajómat, hogy ideig-óráig az ő kikötőjükből is jól látszódhassak.
Hiba volt, belátom!
Kénytelenek voltak azt elhitetni velem, mintha volna lelkiismeretük. Mintha bizony furdalna nékik, de nagyon. Pedig csak megsajnáltak. Azt is csak néhány ezred másodpercre, mert a legbitangabb ember is megfeledkezhet magáról. Ez a lesajnálás és annak fájdalmas pillanatai bizony nagyon elszomorították őket. Mert persze úgy érzik, én játszottam ki őket, ármánykodva, kihasználva gyengeségüket, miközben táplálkozni méltóztattak.

Rájuk rontottam, és éppen akkor, amikor megjött az étvágyuk!

Ifjú korukra emlékeztettem valamennyit, amikor együtt láttuk bélyegezni valónak a kor patkányait, s meg akartuk váltani a világot, mely éppen csak a térdeire vonszolta nemzedékünket. Féltve a konc elé engedte kíváncsi tekintetünket, aztán gondosan a fejünkre csapott, hogy tudjuk, „ráérünk arra még”! Nem volt jogunk, még elképzelni sem, amint a bőség-tányér széléhez érhetünk, s az ízek helyett sem jutott más, csak a vattacukor émelygése.

Pedig mindegyre csak a bünti készült. A leckéztetés.

Akkoriban tűrt-tiltott konstellációban vergődhettünk, ez volt a szabadság, s csak páran mertünk a homokból kikandikálni. Most ez a pár egykori cimbora, a barátok brigádja aláz éppen!
Zavarja őket, ha jó előre szólok, ha felfedem mocskos üzelmeiket, ha nem tudok cinkosan összekacsintani velük, amikor éppen a zsebeiket tömködik. Aki hazudik az lop, mondogattuk, s ki tudja, ez is miféle módosítások után vált lehetőséggé: az igazság tesz mérhetetlenül gazdaggá, persze, csak, ha a te igazságod az!

00001

Így magányosodtam, s kerestem mindegyre a megvesztegethetetlent, aki tudtam, hamarosan elballag odaátra. Addig is a nyomába szegődve bíztam jövendöléseiben. Ezt a kort már nem érhette meg, pedig szerette volna látni, amint a léhűtők tovasomfordálnak. Csak örökül hagyhatta kérlelhetetlenségét. Most, hogy őt idézem, szinte hallom, amint magában morog:

Szabadságra mennek, hetekre, hónapokra, míg a rövid emlékezetűek emlékeiből kipörög a mocsok, aztán kényelmes foteljeikbe visszahuppanva folytatják tovább játékaikat.

Ennyit érnek ezek a jobbágyok!

(…)

Bélyeget kaptam ma, sokadikat, s lassan elhiszem, jár ez nekem, rászolgáltam!
Pedig elég egy pillanat, amikor kizárom az éhengzők bandáját, s visszarepülök oda, amikor még létezett a közös ellenség. A várt győzelem, amiért ébredni és tervezni volt jó. Mert tudtuk, hogy nem tűrhetünk tovább, hogy a barbár eleink által örökül adott mindenséget vissza kell vennünk, újraosztanunk, hogy soha többé ne kerülhessen piszok a szerkezetbe.

Valamit akkor nagyon elszámoltunk!

Nem törődtünk a beidegződéseinkkel, hogy akadnak majd mozdulatok, amelyeket képtelenek leszünk másként befejezni. Mert a mentalitást „onnan” hoztuk, s a vágyakozást is, egy maréknyi jó után. Csak azt nem hittük volna akkor még, hogy közülünk kerülnek majd ki az egyenlőbbek, akiknek megjön az étvágyuk.

És latolgatás nélkül fognak csalni és rabolni a közös jövőre, “nemzetre” hivatkozva. Aztán, hogy túlzabálják magukat, majd valakik lefülelik ócska életüket, s ők szabadságra kényszerülnek osonni… Ez a legnagyobb hazugság. Ugye?
De jó volna elhinni, hogy csak ennyi történik! hogy majd eljön az idő, amikor „a jó elnyeri jutalmát, a rossz meg a büntetését”.

Megbántottam egy nagyszerű embert. Aztán utána többet is, sorra. Miután „velük voltam volna én boldogan”, s úgy vezettem a hajómat, hogy ideig-óráig az ő kikötőjükből is jól látszódhassak. Hiba volt, belátom! Kénytelenek voltak azt elhitetni velem, mintha volna lelkiismeretük. Mintha bizony furdalna nékik, de nagyon. Pedig csak megsajnáltak. Aztán mert magam még mindig kutatom mások aljasságait, azok udvariasan összeszedelőzködtek, aztán elköszöntek. Megígérték, hogy hamarosan találkozunk, csak gondolkozniuk kell rólam.

Pedig csak az fáj nekik, hogy mozdulatlanságomban, nekik már a másik oldalhoz tartozónak tűnhetek… Fiúk, egyre jobban szégyellem, hogy valaha ugyanonnan indultunk!

A FÖLDRE SZÁLLT PUSKÁS ESETE – avagy újabb esély a lépcsőháznyi győzelemre

Kár lenne elkapkodni a jól időzített hirdetések becuccolását! Mióta a korábbi médiaközpont főnöke gyakorolja az alpolgármesteri teendőket, megváltozott a választásokon alkalmazott marketing stratégia; íme a frappáns bizonyíték!

0001
.

Nem elég hetekkel a választások előtt belevigyorogni a választópolgár képébe! A jó polgármester akár hónapok múlva is győzködheti választóit, esenghet a voksokért, dacolva esővel, hóval, meg a beste talajmenti mínuszokkal.

Ott, földközelben. Nem kérem, nem lecsúszva, hanem vadiúj perspektívát felvállalva, mintegy januári mementóként! Újév – régi Tivadar! Neki ez is belefér! Ő ugyanis a Magyar Népköztársaságra is felesküdött, anno – elvégre! Teszi mindezt vagy húsz méterrel néhai cinkosa, Marton Zsolt óriásplakátjától, aki meg a város reggeli ébresztős műsorát hirdeti. Persze, még abból az időből, amikor ez volt a reménye. Azóta ugyan kiszeretett belőle a gazdája, de azért a “jó-reggelt vigyor”, azon a rozoga óriásplakáton, ott a sportpálya kerítése felett, himbálódzik egyre. Megtévesztésig kecsesen!

Ahol minden csak manír, minden csak majdhogynem…

Megfigyelték már? Itt, Szombathelyen, olykor megáll az idő. És persze megáll az ész, ha arra gondolunk, vajon, mi minden felett siklanak át „sirálymód” még nagy igyekezetük közben a mi derék vezéreink. Mert annyira, de annyira szeretnének végre rivaldafénybe kerülni, de olykor minden csak pislákolós gyertyára sikeredik.

Lássuk csak! Morzsák a közelmúltból…
Ugyan, ki a fene emlékezik még a beharangozott Placido Domingo bulira? A tenor koronázatlan királyának „becserkészéséről” ugyanúgy írtak, mint a Ramón Vargas jelenését hirdető tesco-s villámcsődületről. Tudják, mikor a polcfeltöltők a raktárba illantak néhány brácsás, meg csellista elől, a biztonságiakra meg a frászt hozták a zsebesek. Aztán a nagy eljövetelek helyett béna nagy hallgatás következett. Az nyilván olcsóbb volt az ámításnál! A világsztárok elgyengélkedték a találkozást. Még jó, hogy csak páran vették Méreit, meg a hantáit komolyan! Mert hanta volt!

Azután lehetett volna a közelben repterünk. Kovács Ferenc, megyei főmufti felvette a legszebb narancsszínű ingecskéjét, hófehér zakóját és Kínába reppent. Tárgyalni a megvalósíthatóságról. Azok ott, a kis sárgák, körbehordozták szakállas bálványunkat, a szőrös fehérembert, mint valami istent, nézegették, fotózták, megírták, milyen szép nagy darab, aztán, miután hazajött és lelkendezett egy keveset a hűmekkorasikerről, kiderült, hogy Szombathely elővárosában, Pápán létesül a reptér Porpácról szó sem esett. Szép, egészséges pofára esés sikeredett újfent! Nemdebár? Az is hanta volt.

Most itt ez a sámándob, ami Hende szerint gyökeresen megváltoztatja majd a világ rólunk alkotott véleményét. Na, ez megint úgy jön, hogy nem jön, mert a magyar pavilon olasz dokumentációja elgáncsolja a simának tűnt ügyleteket! Még egy-két cikk születik majd a témában, aztán jön a csönd. Mi meg el méltóztatjuk felejteni majd, mint korábban már a huszárlaktanyába szánt tudományos sci-fi projectet, a sok-sok hablaty egyikét. De legalább továbbra is lesz szép, pusztuló épületegyüttesünk! Az nem lesz hanta!

Vajon, mi mindent feledtünk el még elfeledni?

Ahogy azt már korábban is bátorkodtunk megírni, nem ártana kicsit finomítani a 2016-os pápalátogatás bezengetésén. Mert ugyan hívta őt Veres, hívta Áder, sőt, maga a mindenható Hende is, a pápa leginkább a meghívás köszönetével bíbelődött, s kellő eleganciával kerülte ki a konkrét választ. Legutóbb éppen Veres nyilatkozta, mi lesz, ha mégsem jön, de mi azért várakozunk, felvillanyozva, mint a hülyegyerekek búcsú előtt… Ha mégsem jön, majd jön helyette más! És akkor mi van! Mi lesz?

Majd napokkal a pápa meg-nem-érkezése előtt Hende nyilatkozik, ugyan, miért ne jönne, aztán a nagy nap elmúlik majd pápátlanul. Ugyan már! Mit kicsinyeskedünk! Így volt ez a nem fizetős autóúttal is, amiért azóta is egyvégtében harcol ez a becses ember!

A nagyérdemű meg – mit tehet mást – perkál.

0002
.

Állok a földre szállt Puskás előtt. Nézem ezt a súlytalan embert, ahogy úgy térdmagasságban mosolyog. Helyes nagyon. Túlélte az elmúlt év őszét. Fergeteges nagy – egy egész lépcsőháznyi – győzelmet aratott, aztán túlélte itt a Mindenszenteket, a Mikulás napsütötte eljövetelét, a Karácsonyt, meg a szilveszteri petárdázásokat is. A vízkereszt sem árthat neki, talán a május elsejét még megérhetné, a parkoló sarkában, lassan örökösnek tetsző helyén.

Stabil ember egy tökéletes városban, mely az igazak álmát alussza.

BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT! – a gondoskodó állam halálpontos ajándéka

Ha úgy adódik…Ne készüljenek hatalmas ünnepségre! Orbánt is váratlanul érte, ahogy ismerjük, naná, hogy nem is igazán volt kedvére való a templomi hacacáré, a rengeteg hófehér rózsa, az asszonykórus, a hálaadó szentmise, meg az orgonára, lantokra és cselesztákra írt alkalmi dalmű, amiben a miniszterelnöki életmű kiemelkedő epizódjait énekelte meg a trubadúr…

Emlékeznek még? Valahogy így szólt a hírverés: „A Belvárosi Plébániatemplomban tartanak hálaadó misét Orbán Viktor miniszterelnök úr 50. születésnapja alkalmából május 31-én este hat órakor! A hvg.hu megkereste a templomot, ahol megerősítették a hírt. A templomtól azt is megtudtuk, hogy a Lányok és Asszonyok Orbán Viktorért Egyesület kérte a hálaadó szentmisét a kormányfő születésnapjára. Az egyesület nincs bejegyezve. A templom plébánosa Osztie Zoltán, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének (KÉSZ) országos elnöke. Ő korábban egy médiakonferencián kifejezte büszkeségét a jelenlegi kormány intézkedései iránt, amelyek képesek voltak végre megkérdőjelezni a sokáig megkérdőjelezhetetlennek tűnő liberális hatalmi pilléreket, a pénzvilág és a tömegmédia legyőzhetetlennek tűnt hatalmi ágazatait.”

Ha valaki méltóztatik megérni a negyvenkilencediket, jobb, ha elkezd készülődni; az ötvenedik jön, rohan, s szinte magától ráront az áldozatára. Vannak persze bizonyos megkerülhetetlen jelek, tünetek, amiket illik észrevenni, még a kezdő ötveneseknek is. Olyanoknak, akik nem államférfiak, nem közszereplők, nem celebek, nem politikusok, tehát eleve a mínusz értékek sokaságával kapaszkodnak egyre, előfordul, hogy családjában, népes famíliájában, baráti körében megfeledkeznek az ünnepléséről, senki észre sem veszi, mi végre a nagy lelki készülődés.

Nem nagy ügy, valakinek évfordulója lesz, éppen az ötvenedik, egy szürkénél is szürkébb nap, fél évszázaddal a gólya érkezése után. Ugyan már! És a meglepi elmarad…

Aki szerencsésebb, vagy inkább előrelátóbb, évek óta úton, útfélen hangoztatta, hogy már csak mennyi az annyi; tudatta, akivel csak lehet, mit szeretne majd a nagy napon, januárban, ha netán megéri, most számíthat az extra bónuszra: eredetibbnél eredetibb kacatok sokaságát gyártják ötvenes felirattal!

003

Van már „ötvennel behajtani tilos bugyi”, meg „lám meddig eláll a…” feliratos pulcsi is. Készülnek ötikszes kulcstartók, csattok, nyakkendőtűk, meg hózentrágerek, gyártanak ötvenesével csomagolt gyertyapakkot ötemeletes tortákra, ötven darabos tűzijátékpakkot ugyanoda, akadnak ötvenest formázó flaskák, butykosok, a kocsi szélvédőjére ön-tapasztható integető mancsok, ötvenes felirattal, de bizony, hogy akad már nagymagyarországmatrica is fluoreszkáló ötvenes bónusszal! Ja és van kalocsai mintával hímzett, „ötven és még mindig vagány!” feliratos póló is! Ugyan, ki a fene bajlódna valami ezeknél szellemesebb ajándékkal, éppen, pont valaki ötvenedik születésnapjára? Jönnek a haverok, a húúúúdevicces meglepik, lehet meghatódni!

Ugyan, ki tudná ezt überelni? Kivel történhet különösebb születésnap?

Azért akad… A mi hősünk, egy egészen kicsike kisember. Íme az ő története:

001

A nagy testvér, íme, mindent lát és hall! A bigbrader bizony tud mindent, a legtökösebb ajándékot sem túl nehéz kieszelnie! Miután tudja, ismeri az adatainkat, nyilvántartja sorszámainkat, numerikus jeleinket, nyilván (nem) csak a véletlen okán okozza a legprofánabb meglepetést! Levelet küld, alig egy héttel a nagy alkalom, a születésnap előtt. Sárga csekkel, befizetési határnappal, mely éppen arra a napra esik, pont aznap esedékes! Nem előbb, nem utóbb, ha már akkor van, legyen a legaktuálisabb!

Tudják, mi az, amire nem számítunk, amit kizártnak tartunk, ami eszünkbe nem jutna magunktól, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni? Nem, nem a saját születésnapunk, mert azt azért még őrizgetjük, dédelgetjük, akárhányadik is lehet! Úgysem találják ki! Elfeledkezni az éves leolvasásról, meg annak következményéről szoktunk, az észrevétlenül érkező, besurranó, jogainál fogva szabadon garázdálkodó szakiról, aki már nem csenget, csak érkezik, betoppan, kitárja a helyes kis szekrényt, pittyent egy rövidet, becsuk és elillan, itt járt, aztán nyomában hamarosan jöhet a meglepi! És jön, jön, jön! Kopogtat a kisember ajtaján.

Nem számíthat az ember a cifra ajándékokra, a boboboltok gügyeségeire, mert a családtagok fegyelmezetten megértették, hogy az efféle poénok hiába valóak, az ilyen ajándéknál olykor többet ér egy jó szó, egy korty ital, némi olvasnivaló…

A nagy tesó vaskos levelet küldött, időzítve, benne az általa érthetetlenül és körmönfontan kiszámolt tartozással, összeggel, mely minden képzeletet felülmúlóan, szemtelenül, sőt idegtépően magas! Túlon-túl a havonta fizetett sarcon, meg persze a kegyes hazugságon, mely mostanság a rezsicsökkentést fújja arcátlanul a képünkbe…

Egy havi becsületes munkával elérhető jövedelem, egy hónap munkájával előteremthető összeg az, amit éppen aznap követelnek, amikor a kisember betölti az ötvenediket. Szép, átgondolt, ötletes ajándék. Persze, csak a magunkfajta ünneplők lehetnek olyan rosszmájúak, hogy a véletlen egybeesést szándékosságként merészelik megélni. Naná, hogy a szolgáltató mit sem sejtett az időpontról. Arra jött ki.

Pech! Ennyi!

Amit pedig kiszámolt, az amúgy földi halandó számára érthetetlen kimutatásban, nem más, mint az örökké, mániákus takarékosságból lekapcsolgatott fogyasztók, a gyakran meleget alig-alig adó tűzhely, a kicsi hűtő, számítógép és energiatakarékos lámpák által elpocsékolt energia ára, amit elherdálni méltóztattunk egy éven át! Pluszban!!! Szégyelljük magunkat!

Semmi heppibörszdéj, semmi tüzijáték. Csak egy utálatos ötjegyű ákombákom. Ez sárgállik ott, a szülinap tortája helyén, a konyhaasztalon. Egy csekk. A kisember asztalán, akiért nem kiáltanak a világhálón át Lányok és Asszonyok. Egy csekk, meg a szankciók, ha a szemérmetlenül pazarló ötvenes nem rohan azonnal rendezni a becsületén esett foltot.