ÖNFEGYELEM VAGY ÖNBÍRÁSKODÁS? – Mi az apák dolga, ha egyiküknek megerőszakolják a lányát?

Pár héttel a rendőrség ominózus, – a nők megerőszakolásáról vallott véleményüket tükröző – videói után, és pár nappal Maksa otromba viccelődésén túl megtörtént a baj.

001

Az otthonába igyekvő tizenhét esztendős diáklányt kileste, elkapta, késével megfenyegette és az engedelmeskedni kényszerülő, védtelen gyermeket megerőszakolta egy börtönből frissen szabadult, tehát nyilván példás magaviseletű, elengedői szerint a normális élet gyakorlásához mindenben megfelelő, mindennel felszerelt véglény. Egy állat, mindazok közül, akik hemzseghetnek abban az országban, ahol a rendőrség álláspontja szerint a potenciális áldozatok hibái miatt történhetnek hasonló borzalmak!

A (törvényeinket figyelembe véve, tehát biztosítva a személyiségi jogokat, meg az ártatlanság vélelmét – mekkora ökörség!) M. Balázsnak anyakönyvezett, degenerált őrült, miután bevégezte aznapi dolgát (mert miért gondolnánk, hogy három nappal a szabadulása után, két napig tétlenkedett!), odébb állt. A „helybenhagyott” fiatalkorú, az áldozat, nem törődve az átélt borzalmakkal, fájdalmaival, képes volt az azonnali cselekedetre, mobiltelefonján felhívta az édesapját, aki szintén nem teketóriázva, amúgy házi papucsban a bandita után eredt. Miután hamarosan a nyomába ért, néhány ökölcsapással a földre küldve a bitangot, értesítette a rendőrséget, s azok kiérkezéséig, erejét bevetve fogva tartotta gyermeke megrontóját.

Az édesapa nem tépte ki a szörnyeteg karjait, nem taposta szét a fejét, nem szakította le helyben a férfiasságát, önfegyelemből jelesre vizsgázva várta a hatóság embereit, ott, az elkövető hátán, az építési törmelékek között.

002

Amúgy a diáklány megerőszakolásának tanúi is voltak, bizonyos kutyasétáltató egyedek, akik nem kívántak beleavatkozni a látottakba, ugyanakkor percekkel azután, az erőszaktevőt a földre teperő, és azt példás fegyelemmel őrző édesapát kutyáikkal fenyegették(!), látva azok dulakodását. Senki nem segített az édesapának!

A rendőrség percek alatt, nagy erőkkel kiérkezett. Furgonba takarították a retardált állatot, gratuláltak egykori kollégájuknak, a példás önfegyelemmel eljáró édesapának, és megállapították, hogy nem történt önbíráskodás… így valószínűleg nem indul ellene eljárás!

A történetről nyilván sokféle szemszögből írogatnak még napokig, hiszen a bulvársajtó hiénáinak dolga itt nem ér véget, a szaftos sztorihoz majd lenyomozzák az elkövető kilétét, viselkedési szokásait, sőt, ha netán kiderül, hogy az M. vezetéknév alapján a véglény a kisebbség soraiból érkezett, akár a Cosma ügy kapcsán, itt is sorban állnak majd a jogvédők, egyenlő elbánásért ordítozva.

Firkálnak még egy keveset a kínokat átélt tizenhét esztendős lányról is, nyilván lefotózzák majd az üres iskolapadot, meg a mackót, amivel aludni szokott, tudósítanak a rehabilitációs kezelésről, mintha bizony ezekhez bárkinek is köze volna!

Az édesapáról nem fognak írni! Mert TABU! Egy bűnelkövető után eredni, verekedni vele, ártalmatlanná tenni, harcképtelenné változtatni… nos, minderről nem ildomos, nem szokás, nem szabad írni! Mert még véletlenül magához tér a társadalmunk, s egy következő, hasonló esetben talán komolyabb sérülései is történhetnek az elkövetőknek! Mert azt tesszük majd, amit az „ösztöneink” diktálnak és védelmére kelünk a szenvedőnek! Nyilván nem szabad, hogy az igazságszolgáltatás egyetlen és egyedül üdvözítő, tehát elfogadható tevékenysége előtt bárki is tenni próbáljon! Főként akkor nem, ugye, ha az áldozat a családtagja, netán a gyermeke?

Az eset óta várjuk, hogy a belügyminiszter a nyilvánosság elé állva, az esetet részletesen taglalva megdicsérje, piedesztálra emelje az édesapa tettét. Hogy elmondja, mennyire fontos, hogy ne csorbuljon az igazságérzetünk, s ha aljasságot látunk, tapasztalunk, ne legyünk restek, cselekedjünk! De vajon meddig leszünk képesek minderre bambán várni? Meddig gondolkozgatunk a cselekvés helyett, hogy mikor szükséges az önfegyelem, s mikor kezdődik az önbíráskodás? Meddig fogadjuk el, hogy a „szolgálók és védők” helyett cselekedni hiba, bűn, és az egyetlen dolgunk az engedelmesség, kerülgetve a mindenkor kilátásba helyezett büntetések útvesztőit? Miért várjuk, hogy együttműködve, – de nem kizárólag engedelmeskedve – velük, újra biztonságos országban engedhetjük útjára a gyermekeinket?

Túl sok kérdés, de talán a leglényegesebb maradt a végére. Vajon a példás önfegyelmet tanúsító édesapa, mit gondol ma? Aki korábban maga is a rendőrség kötelékében szolgált, és aki állítólag azt nyilatkozta: „– Szívem szerint széttéptem volna, kitéptem volna a karját és a lábát. De nem tettem. Tudtam, hogy az enyhe büntetés lenne neki. Ami a börtönben vár rá, az sokkal rosszabb lesz majd.” Azóta eltelt pár nap.

A sebek beforrnak.

A sebek mindig beforrnak? Ez a dolguk?

2 responses to “ÖNFEGYELEM VAGY ÖNBÍRÁSKODÁS? – Mi az apák dolga, ha egyiküknek megerőszakolják a lányát?

  1. ZSUZSAMAMA

    NEM! ez a seb soha nem forr be! az a baj, hogy akik ezt mérlegelik, nem nők, nincsenek szegény kislány helyében. lehet, hogy felnőtt élete ezért nem lesz olyan, mint lehetett volna. a magyar törvények úgy szarok, a hogy vannak. én elhatároztam, hogy aki az én hozzájárulásom nélkül bejön a házamba, nem kérdezem meg, hogy miért, lelövöm. aki az utcán – esetleg – megtámad, hasonló módon fog járni. próbáljon egyetlen hájfejű, hülye rendszernyaló, a valós élettől igen távol – de nagyon jól – élő bíró elmarasztalni! ennyire talán még soha nem forrt fel az agyvizem, mint ennek a szerencsétlen kislánynak az esetén, és egészen addig figyelemmel fogom kísérni, míg a jogerős ítélet meg nem születik (nagyon kiváncsi vagyok).

  2. Fehér Tamás

    Azért az furi, hogy a nyugat cikkfolyamában egész más címmel hirdetik az írást! Ebben a fenti írásban szó nincs arról, mi az apa dolga, ha megerőszakolják a lányát! Most akkor ki kit néz hülyének? Hja, hogy a nyugati lájkáradat megér ennyit! Szar ügy!
    Amúgy az írás elkövetője fontos kérdést feszeget. Még jó, hogy akad, akinek ez is az eszébe jutott az eset kapcsán!