SZABADSÁGOLÁSOK ELŐTT – amikor az egyenlőbbeknek megjön az étvágyuk

Megbántottam egy nagyszerű embert.
Aztán utána többet is, sorra.
Miután „velük voltam volna én boldogan”, s úgy vezettem a hajómat, hogy ideig-óráig az ő kikötőjükből is jól látszódhassak.
Hiba volt, belátom!
Kénytelenek voltak azt elhitetni velem, mintha volna lelkiismeretük. Mintha bizony furdalna nékik, de nagyon. Pedig csak megsajnáltak. Azt is csak néhány ezred másodpercre, mert a legbitangabb ember is megfeledkezhet magáról. Ez a lesajnálás és annak fájdalmas pillanatai bizony nagyon elszomorították őket. Mert persze úgy érzik, én játszottam ki őket, ármánykodva, kihasználva gyengeségüket, miközben táplálkozni méltóztattak.

Rájuk rontottam, és éppen akkor, amikor megjött az étvágyuk!

Ifjú korukra emlékeztettem valamennyit, amikor együtt láttuk bélyegezni valónak a kor patkányait, s meg akartuk váltani a világot, mely éppen csak a térdeire vonszolta nemzedékünket. Féltve a konc elé engedte kíváncsi tekintetünket, aztán gondosan a fejünkre csapott, hogy tudjuk, „ráérünk arra még”! Nem volt jogunk, még elképzelni sem, amint a bőség-tányér széléhez érhetünk, s az ízek helyett sem jutott más, csak a vattacukor émelygése.

Pedig mindegyre csak a bünti készült. A leckéztetés.

Akkoriban tűrt-tiltott konstellációban vergődhettünk, ez volt a szabadság, s csak páran mertünk a homokból kikandikálni. Most ez a pár egykori cimbora, a barátok brigádja aláz éppen!
Zavarja őket, ha jó előre szólok, ha felfedem mocskos üzelmeiket, ha nem tudok cinkosan összekacsintani velük, amikor éppen a zsebeiket tömködik. Aki hazudik az lop, mondogattuk, s ki tudja, ez is miféle módosítások után vált lehetőséggé: az igazság tesz mérhetetlenül gazdaggá, persze, csak, ha a te igazságod az!

00001

Így magányosodtam, s kerestem mindegyre a megvesztegethetetlent, aki tudtam, hamarosan elballag odaátra. Addig is a nyomába szegődve bíztam jövendöléseiben. Ezt a kort már nem érhette meg, pedig szerette volna látni, amint a léhűtők tovasomfordálnak. Csak örökül hagyhatta kérlelhetetlenségét. Most, hogy őt idézem, szinte hallom, amint magában morog:

Szabadságra mennek, hetekre, hónapokra, míg a rövid emlékezetűek emlékeiből kipörög a mocsok, aztán kényelmes foteljeikbe visszahuppanva folytatják tovább játékaikat.

Ennyit érnek ezek a jobbágyok!

(…)

Bélyeget kaptam ma, sokadikat, s lassan elhiszem, jár ez nekem, rászolgáltam!
Pedig elég egy pillanat, amikor kizárom az éhengzők bandáját, s visszarepülök oda, amikor még létezett a közös ellenség. A várt győzelem, amiért ébredni és tervezni volt jó. Mert tudtuk, hogy nem tűrhetünk tovább, hogy a barbár eleink által örökül adott mindenséget vissza kell vennünk, újraosztanunk, hogy soha többé ne kerülhessen piszok a szerkezetbe.

Valamit akkor nagyon elszámoltunk!

Nem törődtünk a beidegződéseinkkel, hogy akadnak majd mozdulatok, amelyeket képtelenek leszünk másként befejezni. Mert a mentalitást „onnan” hoztuk, s a vágyakozást is, egy maréknyi jó után. Csak azt nem hittük volna akkor még, hogy közülünk kerülnek majd ki az egyenlőbbek, akiknek megjön az étvágyuk.

És latolgatás nélkül fognak csalni és rabolni a közös jövőre, “nemzetre” hivatkozva. Aztán, hogy túlzabálják magukat, majd valakik lefülelik ócska életüket, s ők szabadságra kényszerülnek osonni… Ez a legnagyobb hazugság. Ugye?
De jó volna elhinni, hogy csak ennyi történik! hogy majd eljön az idő, amikor „a jó elnyeri jutalmát, a rossz meg a büntetését”.

Megbántottam egy nagyszerű embert. Aztán utána többet is, sorra. Miután „velük voltam volna én boldogan”, s úgy vezettem a hajómat, hogy ideig-óráig az ő kikötőjükből is jól látszódhassak. Hiba volt, belátom! Kénytelenek voltak azt elhitetni velem, mintha volna lelkiismeretük. Mintha bizony furdalna nékik, de nagyon. Pedig csak megsajnáltak. Aztán mert magam még mindig kutatom mások aljasságait, azok udvariasan összeszedelőzködtek, aztán elköszöntek. Megígérték, hogy hamarosan találkozunk, csak gondolkozniuk kell rólam.

Pedig csak az fáj nekik, hogy mozdulatlanságomban, nekik már a másik oldalhoz tartozónak tűnhetek… Fiúk, egyre jobban szégyellem, hogy valaha ugyanonnan indultunk!