AJÁNDÉK LAPTOP – a heroikus küzdelmek hűséges társáról… álmodozva

Hordozható számítógépet – laptopot – kaptak a szombathelyi önkormányzati képviselők. Eddig a hír – amolyan napi evangélium -, mely nyilván engem is csak örömmel tölthetett el, látva azt a rengeteg izgatott és önfeledten boldog embert, akik a közgyűlés alkalmával átvehették leendő munkaeszközüket.

Nem vagyok irigy, tudok mások öröméért lelkesedni.
Elgondolkoztam, mennyi odaadás, mennyi türelem kell majd e „nemes városatyák” részéről, hogy ezen masinák mostantól a legteljesebb mértékben kiegészíthessék mindennapi harcaikat, azt a heroikus küzdelmet, melyet a választókért nap mint nap vívnak. Jó ötlet, naná! hogy azoknak, akiknek percre pontosan, szinte minden általuk képviselt lakosról mindent tudni kell, mostantól egyetlen gombnyomással legyűrhetőek lesznek a legkomiszabb gondok is. Mert megérdemlik! – ahogy a reklámszöveg is sugallta -, amint az öregecske hölgyek által magukra kent ránckrémet, a reklámarcok, anno.

609974-620311-800

Néztem a közgyűlés közvetítését. Láttam, amint egyeseket magával ragadott a csoda megélésének vágya, ujjbegyeikkel a vadiúj klaviatúrán suhanva máris munkához láttak – befogták a masinákat. Láttam az örömöt, – mert nyilván nem lehetett azt eljátszani, még a szeretett polgármester úr előtt sem -, amint a hp monogramos készülékek fedlapjai feltárultak, s a laptopok képernyőjén felragyogott az üdvözlőszöveg, aztán a frappáns háttérkép az előre odabiggyesztett ikonokkal. „Szombathely üdvözli Önt!” „HP, azaz Hende és Puskás köszönti engedelmes alattvalóit!” A háttérképen az új stadión képe dereng – mi más! -, mely hamarosan a világ előtt is ismertté teheti ezt a kis porfészket. 9570 fős befogadó képesség, melyet olykor hatszor, hétszer is dugig töltenek majd a szombathelyiek, hogy már a gondolatába is belesárgulhat Jordán Tamás! Az ikonok – gy.k. tipikus képek, piktogramok – a miniszterelnök úr és „becses” hadügyminisztere arcvonásait sugallva, felugró menükkel tárja a felhasználó elé Magyarország alaptörvényét, a fülkeforradalom vívmányait, a dicsőséges rezsicsökkentés fázisait, no és a közmunkaprogramok vívmányait persze.

El sem tudom képzelni, hogy azok a szemet gyönyörködtető masinák valami más bambaságok áldozatává válhatnának! Ezek a nemes gesztusok bizony belevésettek a vincsesztereikbe, s, ha a felhasználó lágy muzsikaszóval kívánja feldobni a munkával eltöltött pillanatokat, egyetlen gombnyomásra megszólal Pataky Attilával az élen a „Kitörő örömre lelj végre Magyarország” című örökbecsű eposz, vagy Ákos egy-egy múlhatatlan slágere a terrorházi gyöngyökből…

Azt hiszem, valami nagyon fog hiányozni mostantól az életemből! Lehet… Elszúrtam a dolgot, nem sertepertéltem eleget a kellő időben, s nem jelöltettem magamat képviselőnek! Pedig, ha esélyes lehettem volna, most nagy örömmel használnék én is egy ilyen bűvös masinát, az egyszer biztos!

Úgy érezném, ha olvasok, tanulok, írok rajta, hogy a „legeslegújabb kori nemzet” íróasztalánál serénykedek; amikor írásaimmal rendre a fennálló dicsőséges helyzetet ecsetelem… Összegyűjteném a nehéz sorsú emberek ügyes-bajos dolgait, a legyőzendő nehézségeket, s próbálnám persze megoldani valamennyit! Rendezném mindazok gondját, akik rászorulnak mások segítségére, helyet hagynék a méltatlanul elfeledetteknek, s írások, adatok szolgálnának mindenkiről, akit korábban vesztésre ítéltünk…

Arra is gondoltam, felkereshetném e nemes képviselőket, hátha akad köztük, aki lemondana a javamra eszközéről. Hiszen a képviselők mindegyike jó módban él, akad, akinek remekül prosperáló vállalkozása, komoly múltja van, s nyilván e szerény eszköznél, jóval komolyabb számítógéppel rendelkezik. Arra gondoltam, kölcsön kérném, talán, hogy feltöltsem ezt a most néki rendelt gépet a magam által évtizedek alatt összegyűjtött értékekkel, tudással, praktikákkal, amiket önzetlenül adnék át később neki, s a köz javára. Használatra, továbbművelésre…

Aztán magamba zuhantam.
Ugyan, kit érdekelhet egy választópolgár!
Főleg a választások után, s láthatatlan távolságra egy következő választástól…

Szomorúan elmesélném, hogy a munkaeszközöm, egy gép, az enyém, amit éveken át, mostanáig nyűttem, használtam, gyengélkedik, s már alig emlékeztet arra az örömre, amit bizakodva éreztem, amikor “azt” megkaptam! Talán, mert megköszönni sem tudtam. Mert nem adatott meg az a gyermeki, tiszta öröm, amivel az ember a munkaeszközét magához ölelheti!

Magamba zuhantam. Rádöbbentem, hogy én, a kisember, akihez annyi értékes gondolat jut négy-ötévente, a választások előtt, vajon miért nem szólhatok, kérhetek, adhatok magam is a kiválasztottakhoz, a megválasztottakhoz?

Miért gondolom, hogy a megválasztóknak kellene időről-időre számítógépet, laptopot adni? Talán, mert valaha úgy tanultam, hogy akkor kaphatunk igazán, ha adunk is érte.

Tessék mondani, tisztelt Képviselő Urak, Polgármester Úr, mit kellene tennem, hogy én, a választó, egy szerény géphez juthassak, s vele magam is adhassak? Tetszenek érteni a kérdésemet, ugye?