EGY TÁL MELEG ÉTEL – amit valakikért, de soha nem valakik ellen ad, aki ad

Jó tudni, hogy Szombathelyen 2015-ben is van/volt megyebál!

Mindazoknak, akiknek éhsége több, mint egyszerű áhítozás a falatok, ízek után, akiknek öröme éppen ezért sokkal több lehet, mint azoknak, ott a Hegyháton… (Megjelenni puccosan, elegánsan, új frizurával, nercben és lakkcipőben, egy másokat mindenben kirekesztő rendezvényen. Ahol végre nem lesznek szegények!) Pontosan úgy, mint ahogy esztendővel, kettővel ezelőtt, ahogy sajnos az éhségből és nélkülözésből, úgy az ígéretekből sem lehet évről évre egyre kevesebb. Mert a gondoskodásnak éppen ez a lényege!

Ez az egy tál meleg étel az, ami nekünk, szombathelyieknek, ebből a valamikori nemes ünneplésből végül megmaradt! ENNYI!

eee
(…)

Az ételosztásról éveken át tudni vélték, Szombathelyen csak azért jön létre, hogy sértse, bántsa a hatalmasságok örömét, hogy belerondítson áhított méltóságukba. Hiszen, ha tudták volna, mit érez, aki úgy boldog, hogy közben másoknak is jó szívvel ad! Ha értették volna, hogy a kívül rekedtek osztozkodása a bentiek örömén teszi ünneppé egy város egy megye tradicionális alkalmát! Nem akarták megérteni, nem akarták megtudni.

Csak az volt a fontos, hogy ne kelljen látni a szegénységet, a számkivetettséget, a nyomort. Vagy ahogy ők mondták: a szocialisták gyomorforgató tevékenységét. Így nevezte alig egy esztendővel ezelőtt a város azóta bukott tanácsnoka az akkori ételosztást: gyomorforgató tevékenység…

Kereszténydemokraták és fiatal demokraták közös boldogságát akadályozták a meleg étellel megtöltött tálak, falatnyi harapnivalók, miközben odabent marcangolták a bőségtálakat. Odakint csönd volt és metsző hideg, de bent, a forróra fűtött táncparketten kegyesen keringőztek az orbáni egyenlőbbek uraságai az andalító muzsikaszóra…

Az idén, ezen az estén is ünnep költözött megannyi szombathelyi család otthonába. Akkor is, ha a hivatalosnak szánt vasvári „megyebálba” nem juthatott más, csak a csókosok nyálas serege, akik valahogy nem viselik igazán könnyedén a szegények és nincstelenek szagát. Szombathely elesett, egyszerű polgárainak nem kell bemutatni, kitől, kiktől származik majd az ízletes vacsora, nem fontos, hogy aki adja, sokadszorra is a fókuszba álljon, s bármilyen furcsa, hosszas, fotókkal illusztrált írásművek sem kellenek, kontrasztként, a maskarás mulatság ellenpontjaként!

EGY TÁL MELEG ÉTEL – amit valakikért, de soha nem valakik ellen adsz!

Ha valamit jó örökül hagyni fiainknak, az utókornak, csak ennyi. Úgy adni, hogy közben magunk, akik a jót megcselekedjük, névtelenek maradhatunk…

Él Amerikában egy úr, bizonyos Dr. Gerald G. Jampolsky a Stanford orvosegyetemen végzett, világhírű felnőtt- és gyermekpszichiáter, számos könyv szerzője és a Magatartásterápiás Intézet alapítója. Akinek nevezetes könyve megtalálta az emberekhez az utat, 5 kontinens 30 országában több mint 4 millió példányban kelt el. A címe: A szeretet legyőzi a félelmet. Ebből való az idézet, mely az adakozásról szól: „Az adakozásra tett kísérleteink sikertelenek maradnak, ha az ajándék átadásakor visszatartjuk szeretetünk egy részét. Mindegy, milyen formát ölt az ajándék, mert a valódi ajándék mindenképpen a szeretet mozzanata a szívünkben. Első, néma adakozási kísérleteink csekélynek tűnhetnek ahhoz képest, ami adható még marad bennünk, de ezek is elegendőnek bizonyulhatnak ahhoz, hogy megérezzük, milyen határtalan az a kincs, amelyből adakozunk. És még egy tényre fölfigyelhetünk: minél többet adunk át békességünk, szeretetünk tárházából, annál bőségesebben termelődik újra.”

Az idei bőségvacsorán résztevőknek ebből a rengeteg békességből és szeretetből bőven jutott, s annak, aki sokadszorra sem feledkezhetett el róluk, helyettük, s a nevükben is szóljon egy őszinte KÖSZÖNJÜK SZÉPEN!
Szerényen és szelíden csak ennyi, annak, aki mindig csak valakikért, de soha nem valakik ellen teszi a dolgát.

HÉ, HÁLÁS MAGYARORSZÁG! – a “szíven szúrt” édesapja tűzhalálra készül

Egy román állampolgár Jan Palachhoz, Bauer Sándorhoz hasonlóan önkéntes tűzhalálra készül. Mindezt az évforduló kapcsán, Magyarország romániai nagykövetsége előtt. Az önégetést választja, ezzel kívánja felhívni a világ figyelmét személyes sorsára, fia tragédiája után tönkrement életére. Azt mondja, nem tehet mást, vállalja a szörnyű testi kínt, mert már minden lehetséges és egyszerűbb módját megpróbálta, hogy igazsága megmozdítsa a magyar közvéleményt.

001

Nem kér mást, csak ami megítéltetett, folyton fölemlegetett hálán, ünnepségeken át hulló medáliákon, meg a vadidegenektől elviselt hátba veregetéseken túl. Nem akar többet, csak azt a gondoskodást, amit szeretett fiától megkaphatott volna, akinek meggyilkolásával maga is „szíven szúrt” áldozattá vált.
Egy „román”, akinek a fia sportolóként Magyarországnak, a magyaroknak hozott dicsőséget, de akit orvul legyilkolt a „roma” kisebbség néhány elvetemült tagja.

„Marian Cozmát, az MKB Veszprém román beállósát 2009. február 8-án hajnalban késelték meg a veszprémi Patrióta lokál előtt. Két évvel később megszületett az elsőfokú ítélet, amely az első- és másodrendű vádlottat, Raffael Sándort és Németh Győzőt életfogytig tartó fegyházra ítélte. A harmadrendű vádlott, Sztojka Iván húszévi fegyházbüntetést kapott. 2012 áprilisában Raffael és Németh büntetését 18 évre, Sztojkáét 8 évre csökkentették.
Tavaly júliusban a bíróság összesen 680 ezer euró értékű kártérítést ítélt meg a meggyilkolt sportoló családjának: egyformán 170 ezer eurót Marian Cozma szüleinek, testvérének és menyasszonyának. (A nem vagyoni kártérítésért folyó per még nem zárult le a Fővárosi Törvényszéken.) Az apa, Petre Cozma viszont azt állítja, hogy eddig mindössze erkölcsi jóvátételt kapott: kevéssel a gyilkosságot követően a Magyar Sportért Emlékérem arany fokozatát adományozta neki az akkori magyar kormány.”

Petre Cozma azt mondja, nincs veszíteni valója.

A fia után indul, s értelmetlen halálával egy utolsó kísérletet tesz arra, hogy a fejekben „rendet tegyen”. De ugyan miféle rend az, ami az ő halála, a neki jutó semmi árán oszt igazságot? Az elkövetők meg – jó magaviseletükre való tekintettel – hamarosan újra szabad emberek lesznek. Élhetnek, ahogy korábban is, akár indokolatlan jómódban, s a tőlük behajthatatlan, elérhetetlen követelések majd elévülnek, eltűnnek szép csendben.

003

Vajon mit érezhet egy román ember, aki alig-alig tud magyarul, azok nyelvén, akik fia nevét ezer torokból üvöltötték a veszprémi csapat győzelmei kapcsán, akinek az utódok örök időkre szobrot emeltek a veszprémi aréna előtt? Vajon mit érezhet, amikor gondoskodást, törődést, segítséget kíván, megtörten, megromlott egészségi állapotban? Pénzt, garasokat, pótlékot, adományt… Vagy tényleg ennyit tesz a hála? Hé, Magyarország, ennyire nem fontos a valódi ember?

Olvasom, olvassuk a jajkiáltást, próbálunk – persze csak mélyen, a lelkünkben -megoldást találni Petre Cosma helyzetére, de mindegyre ugyanoda jutunk: az ő fájdalma valójában csak hasonlatos több millió magyar ember napi bajához… Hiszen erkölcsi jóvátételt mi is kapunk. Akár naponta! Tudjuk már, hogy a magyarok a környékünkön valaha élt legkülönb népek unokái, s hogy ma is több tisztelet jár(na) nekünk, derék magyaroknak. Tudjuk, mert a fejünkbe verik. Csak éppen a tisztességből, az emberi életminőségből vagyunk kénytelenek „csehül” állni!

Kár, hogy évek óta tudjuk, tapasztaljuk: az által váltunk számkivetetté, hogy hatalmasságaink növekedésnek indultak. Naponta megharcolunk az életben maradásunkért, aztán, ha mégis elbukunk, támadóink és legyőzőink védelmére kelnek a fölénnyel győztesek, a kétharmados oligarchák, a birodalom felkentjei, akiknek hazugságai immár nem korlátozódnak reggelre, estére, vagy épp a déli időszakra…

004
U.i.:

Marian Cosma emléktábláját Veszprémben a járda aszfaltjába süllyesztették, az arra járók a földet bámulva adózhatnak emléke előtt. Jó volna soha meg nem tudni, hogy Magyarország bukaresti nagykövetsége előtt, vajon hová kerülne Petre Cosma emléktáblája, ugyanazzal a gyötrelmes mondattal a végén: Odihnească-se în Pace!

ÖNFEGYELEM VAGY ÖNBÍRÁSKODÁS? – Mi az apák dolga, ha egyiküknek megerőszakolják a lányát?

Pár héttel a rendőrség ominózus, – a nők megerőszakolásáról vallott véleményüket tükröző – videói után, és pár nappal Maksa otromba viccelődésén túl megtörtént a baj.

001

Az otthonába igyekvő tizenhét esztendős diáklányt kileste, elkapta, késével megfenyegette és az engedelmeskedni kényszerülő, védtelen gyermeket megerőszakolta egy börtönből frissen szabadult, tehát nyilván példás magaviseletű, elengedői szerint a normális élet gyakorlásához mindenben megfelelő, mindennel felszerelt véglény. Egy állat, mindazok közül, akik hemzseghetnek abban az országban, ahol a rendőrség álláspontja szerint a potenciális áldozatok hibái miatt történhetnek hasonló borzalmak!

A (törvényeinket figyelembe véve, tehát biztosítva a személyiségi jogokat, meg az ártatlanság vélelmét – mekkora ökörség!) M. Balázsnak anyakönyvezett, degenerált őrült, miután bevégezte aznapi dolgát (mert miért gondolnánk, hogy három nappal a szabadulása után, két napig tétlenkedett!), odébb állt. A „helybenhagyott” fiatalkorú, az áldozat, nem törődve az átélt borzalmakkal, fájdalmaival, képes volt az azonnali cselekedetre, mobiltelefonján felhívta az édesapját, aki szintén nem teketóriázva, amúgy házi papucsban a bandita után eredt. Miután hamarosan a nyomába ért, néhány ökölcsapással a földre küldve a bitangot, értesítette a rendőrséget, s azok kiérkezéséig, erejét bevetve fogva tartotta gyermeke megrontóját.

Az édesapa nem tépte ki a szörnyeteg karjait, nem taposta szét a fejét, nem szakította le helyben a férfiasságát, önfegyelemből jelesre vizsgázva várta a hatóság embereit, ott, az elkövető hátán, az építési törmelékek között.

002

Amúgy a diáklány megerőszakolásának tanúi is voltak, bizonyos kutyasétáltató egyedek, akik nem kívántak beleavatkozni a látottakba, ugyanakkor percekkel azután, az erőszaktevőt a földre teperő, és azt példás fegyelemmel őrző édesapát kutyáikkal fenyegették(!), látva azok dulakodását. Senki nem segített az édesapának!

A rendőrség percek alatt, nagy erőkkel kiérkezett. Furgonba takarították a retardált állatot, gratuláltak egykori kollégájuknak, a példás önfegyelemmel eljáró édesapának, és megállapították, hogy nem történt önbíráskodás… így valószínűleg nem indul ellene eljárás!

A történetről nyilván sokféle szemszögből írogatnak még napokig, hiszen a bulvársajtó hiénáinak dolga itt nem ér véget, a szaftos sztorihoz majd lenyomozzák az elkövető kilétét, viselkedési szokásait, sőt, ha netán kiderül, hogy az M. vezetéknév alapján a véglény a kisebbség soraiból érkezett, akár a Cosma ügy kapcsán, itt is sorban állnak majd a jogvédők, egyenlő elbánásért ordítozva.

Firkálnak még egy keveset a kínokat átélt tizenhét esztendős lányról is, nyilván lefotózzák majd az üres iskolapadot, meg a mackót, amivel aludni szokott, tudósítanak a rehabilitációs kezelésről, mintha bizony ezekhez bárkinek is köze volna!

Az édesapáról nem fognak írni! Mert TABU! Egy bűnelkövető után eredni, verekedni vele, ártalmatlanná tenni, harcképtelenné változtatni… nos, minderről nem ildomos, nem szokás, nem szabad írni! Mert még véletlenül magához tér a társadalmunk, s egy következő, hasonló esetben talán komolyabb sérülései is történhetnek az elkövetőknek! Mert azt tesszük majd, amit az „ösztöneink” diktálnak és védelmére kelünk a szenvedőnek! Nyilván nem szabad, hogy az igazságszolgáltatás egyetlen és egyedül üdvözítő, tehát elfogadható tevékenysége előtt bárki is tenni próbáljon! Főként akkor nem, ugye, ha az áldozat a családtagja, netán a gyermeke?

Az eset óta várjuk, hogy a belügyminiszter a nyilvánosság elé állva, az esetet részletesen taglalva megdicsérje, piedesztálra emelje az édesapa tettét. Hogy elmondja, mennyire fontos, hogy ne csorbuljon az igazságérzetünk, s ha aljasságot látunk, tapasztalunk, ne legyünk restek, cselekedjünk! De vajon meddig leszünk képesek minderre bambán várni? Meddig gondolkozgatunk a cselekvés helyett, hogy mikor szükséges az önfegyelem, s mikor kezdődik az önbíráskodás? Meddig fogadjuk el, hogy a „szolgálók és védők” helyett cselekedni hiba, bűn, és az egyetlen dolgunk az engedelmesség, kerülgetve a mindenkor kilátásba helyezett büntetések útvesztőit? Miért várjuk, hogy együttműködve, – de nem kizárólag engedelmeskedve – velük, újra biztonságos országban engedhetjük útjára a gyermekeinket?

Túl sok kérdés, de talán a leglényegesebb maradt a végére. Vajon a példás önfegyelmet tanúsító édesapa, mit gondol ma? Aki korábban maga is a rendőrség kötelékében szolgált, és aki állítólag azt nyilatkozta: „– Szívem szerint széttéptem volna, kitéptem volna a karját és a lábát. De nem tettem. Tudtam, hogy az enyhe büntetés lenne neki. Ami a börtönben vár rá, az sokkal rosszabb lesz majd.” Azóta eltelt pár nap.

A sebek beforrnak.

A sebek mindig beforrnak? Ez a dolguk?

TÚLÉLNI? DE HOGYAN? – meddig lehet csak valami helyett cselekedni?

Ha valóban nem ismerik az érzést, megpróbálom körülírni. Képzeljék el, hogy teszik a dolgukat, gyakorolják a mesterségüket, aztán, miután elkészültek a munkával, az, amit készítettek, bekerül egy tágas raktárba. Elzárva, gondosan, mindenki elől! Idővel aztán a raktárban már másnak kell a hely, mehet a portéka a hulladék gyűjtőbe! Így lesz a titokból, a kincsből felesleg, végül selejt! Nincs mese, megöregedett, elfásult, kifakult mindaz, ami valaha fontos lehetett volna, csak hát az ítészek, a meósok úgy látták, hogy értéktelen, gagyi, egyből a pokolban a helye! Nos, a gond csak akkor van, amikor a hely, ami nem volt képes értékelni igyekezetünket, maga nem több egy nyikorgó taligánál, a tönk szélén táncolva rikoltozza önnön kiválóságát, közben nyalogatva tátongó sebeit és nem látja, nem hallja, hogy a világban, a róla való említés rendre csak a legyintésig jut el. Tehát téved, vagy csak balog mód rosszindulatú. Esetleg féltékeny…Segítségre szorul, de aki jelenlétével tenne érte, nem kell. Mert csak! Nincs miért erőlködni…

Ha így nem érthető, leegyszerűsíthetem, elvégre, erre valók a székely viccek! A székely bácsi rohan a vonat után, végül csak lekési, a vonat akkor gördül ki a peronról, mikor odaér. Erre a bácsi: – Eredj csak, eredj, a jegy úgyes nálam van!

Mert feltételezem, hogy még mindig akadnak, akik nem értik a mai írásom okát, elmesélem, miért értelmetlen bízni a változásban, még vagy három évtizedig! No, ha most többen felkapták a fejüket, azt is hozzá teszem, hogy néhány éve elmúltam már huszonöt, így a várakozással a lehetőségeim határait súrolom. Gyanítom, esélyem sincs arra, hogy megérjem, amíg a dolgok – így -, jóra fordulnak!
Miután sem fortély, sem alkalmas, tehát valódi szakember nincs köröttünk, elhatároztam, hogy megírom a receptet. (Gondoltam, ha ma, amikor minden építész, minden közgazdász és minden szabász gasztronómiai kalandokba merészkedik – miközben persze sem táplálkozás-tudományi alapműveltségük, sem szakmai, ételkészítési előképzettségük nem létezik – magam is nekiveselkedhetek egy szelíd ötleteléssel. Én így készíteném, így főzném ki a jövőt, aztán, ha akad valakinek kedve, lehet utánam csinálni!)

Nem gondolom, hogy többet, vagy akár jobban tudnék a világ dolgairól bárkinél, talán inkább csak kímélni próbálnék másokat mindazoktól a tragédiáktól, melyeket már igen nagy nehézségek árán volt alkalmam néhányszor túlélni. Survivor. Így nevezik a magamfajtát.
Aztán arra is gondoltam hogy körkérdést intézhetnék: Ön mit tenne, hogy 2015 jobb esztendő lehessen, mint a hátunk mögött hagyott? Hátha hatna! Csak attól félek, hogy a pragmatikus lemondók azonnal zárnának minden kaput, teret: Ami van, megvan; magunknak teremtettük a gondokat, viseljük hát a következményeket! Mégsem jó élni kétségbe esetten, jó volna tenni valamit, nem csak a túlélésre berendezkedve várni. Várni bambán és csak valami helyett cselekedni…

orbinagy

Egyre több irányból hallatszik az elégedetlenség, mondják sokan, sok féle módon, hogy így tovább nem lehet élni, a dolgok nem mehetnek tovább. Akadnak, akik kifogásolják a hatalmasságok személyes dolgait, bűneit, akadnak, akiknek nem tetszik a fennálló rendszer, és persze már olyan hangok is hallatszanak, hogy mindaz, ami mostanáig tartott, hiba volt, az elejétől fogva.

Éppen csak a RESET gombot nem találja senki, van igény az expanziós mátrixra, csak éppen arról nem szónokol senki, mi jön majd a semmi után? Mi lesz a sok fehér papírlappal, üres képernyővel, kisöpört éléskamrával, padlással, hová jutunk a senkivel sem tartható kapcsolatok után, magunkba roskadva? Mert, ha mindenkinek mennie kell, ugyan, ki dönti majd el, a maradék kikből állhat? Kinek lesz joga rostálni és főleg, mi alapján válogathatunk majd, ha csak olyanok dolga lesz a teremtés, akik ezzel még soha sehol, semmiféle színekben nem próbálkoztak?

TÚLÉLNI? DE HOGYAN? – meddig lehet valami helyett cselekedni? Ezek a fontos kérdések, melyek leendő vezérek, azok tapasztalatai nélkül olyan badarságként jelentkeznek, mint a homokozóinkban mindeddig felépített homokvárak, melyeket a záporok rendre elmostak. Ugyan, ki lesz, aki ezek után észhez téríthet minket? Mindenki lapátra került…A tüntetések, közösségi oldalak hangadói kinek ítélik majd a döntés jogát, s ugyan, ők mi alapján határozhatják majd meg, ki viselheti a jövőnk felelősségét?

Dale Carnegie így ír erről:
„Ha emberekkel van dolgunk, sose feledjük el, hogy nem logikus lényekkel van dolgunk. Érzelmi lények vagyunk, akikben hemzsegnek az előítéletek, és akiket büszkeség és hiúság kormányoz.”

Nagy bajban vagyunk. Írunk és a döntéshozók nem tudni miért, nem engedik, hogy mások elé kerüljenek a javallataink. Soha nem tapasztalt cenzúra zárja el a gondolkozás lehetősége elől mindazokat, akik számíthatnának ránk. Ez a cenzúra pedig nem a hatalomtól való, csak a meglévő hatalom féltése okán van jelen, mint beidegződés! Csak lazulni, szórakozni, kielégülni hívnak és bíztatnak mindenkit a médiáink, válogatás nélkül, miközben az ország kétharmada éhen döglik. Így csak a maradék bizonyos rétegei fejezhetik ki az elégedettségüket, vagy éppen elégedetlenségüket.

Ebből a legkevésbé sem jöhet változás! Az önámítások, az egyhelyben futás, az általunk vezérelt ellenségekkel szemben felvállalt ütközetek rendre hazugsággá töpörítik a lehetőségek világát. Lehetnek tüntetések nyolc, meg tízezer ember előtt, ahol a szónokok kijelentik, hogy nem akarnak erőszakot, a hatalmasságok hatalmát megdönteni, s a legkevésbé sem szeretnének maguk a hatalomba kerülni, mint politikai erő. Csak éppen a politikával foglalkozók tűnjenek el, akik számára a gondok megoldása akár sikerülhetne is. De akkor meg mit akarnak, mit akarhatunk? Amit ma követelnek a hangok, csak az anarchia felé vihetik az amúgy is zilált országot! Miért nem inkább a választásokon győzteseket, a munkát mostanáig elodázókat kötelezik végre munkavégzésre? Miért nem a választásokat vesztőket ösztönzik a sértődöttség helyett komoly szerepvállalásra? Miért egyszerűbb újra a kollektív bűnösség elvét hangoztatni?

Az írástudó csak egy oldalért eseng. Ennyire képes, nem más a dolga. Többet szeretne az egyszerű túlélésnél. Vagy legalább a túlélés egy magasabb fokát… Többet a távozó vonat „példás megbűntetésénél”!
„Az élet élésének, a túlélés magasabb szintjei felé való törekvésnek a lendülete maga az élet.”* Ez a gondolat még akkor is megszívlelendő, ha szerzőjével, – akár a tudatlanságunk okán is -, nem érthetünk egyet…
* (Lafayette Ron Hubbard)

Utóirat 1.:
Magyarország minisztere azt nyilatkozza egy útról és annak lehetséges útdíjáról, hogy szerinte az adott úton nem lesz útdíj. Aztán másnap kikerülnek az útdíjra emlékeztető táblák és az utak csak az útdíjat megfizetők számára használhatóak. A demokratikus választáson alul maradtak – az ellenzék tagjai – felszólítják a minisztert a cselekvésre, aki bejelenti, hogy kezdeményezni próbálja a rendelet módosítását, az útdíj visszavonását, miközben már rengetegen befizették annak éves díját. Mindez az egyszerű emberek törekvése a túlélésre, amit az őket képviselő ellenzékiek megerősítenek. Ők is a túlélésre rendezkedtek be…Ugyanakkor mindez a miniszter borítékolható győzelme lehet. Amit az ellenzéki politikusoknak köszönhet.

Mindez azon a héten történik, amikor a fővárosi tüntetések vezetői kinyilvánítják, hogy az elmúlt 25 év valamennyi politikusát bűnbaknak tekintik. A magyar miniszterelnök dolga ezek után „csak” az államrend megőrzése marad.
Ahogy mondani szokás: ennyi!

Ahogy tehát Dale Carnegie tanította: „Ha emberekkel van dolgunk, sose feledjük el, hogy nem logikus lényekkel van dolgunk. Érzelmi lények vagyunk, akikben hemzsegnek az előítéletek, és akiket büszkeség és hiúság kormányoz.”

Utóirat 2.:
„Ha ellenzéki politikus lennék, szégyellném magam, amikor azt kellene látnom, hogy csak abban reménykedhetünk, hogy talán a saját emberei megbuktathatják Orbánt, de nekünk halvány fogalmunk, és még annál is kevesebb esélyünk van erre. Egy amerikai két hónap alatt többet tett Budapesten, mint az egész, magát ellenzékinek nevező bagázs. Szép dolog az akarás, de akinek fogalma nincs, mit akar, mire készül, aki nem látja a holnapot és talán még a holnaputáni napot is, az ne kezdjen a hurok pengetésibe, mert csak becsapja azokat, akik azt hiszik, hogy történik valami, és van valami terv.
Ha Orbánt az öregek nem buktatták meg a 2006-os vereség, majd a 2006-os utcai harcok, puccskísérlet után, amiről ők pontosan tudták, hogy ezért most börtön járna, és sokaknak nem tetszett, akkor most sem fogják. Ha akkor Magyarországnak akkor egy férfi és egy demokrata lett volna a miniszterelnöke, akkor le is tartóztatják ezeket. Ennek következménye, hogy Orbán 2010-ben a sikertelen puccsot követően „fülkeforradalomra” cserélte a „forradalom” szót, és ugyanazt végrehajtotta, amit már 2006-ban tervezett.” (Bartus László)

ZÁRÓRA – amikor a „bocs, hogy élek” kiveri a biztosítékot

Egy helybéli, tüzelőanyagok forgalmazására szakosodott üzletben történt, a minap.
Az eladó a pultra rogyva töprengett “magányában”, vajon mit hozhat még a nap, meg a „boldog újesztendő”, a jövő…

Négy óra lehetett… A bolt előtt egy negyvenes évei legelején járó nő támasztotta falhoz ócska bringáját. Egy keveset igazított – persze csak megszokásból – lehetetlenül túlhordott nagykabátján, letopogta elnyűtt bakancsáról a kásás havat, aztán tétova mozdulattal ajtót kinyitva belépett az épületbe.

Aznap ő volt a hetedik, éppen…

Odalépdelt a pulthoz, félénken a pénztárgép mellé helyezett egy nejlonzacskónyi aprót, aztán cérnavékony hangon kért két egység fa brikettet. Még tolt egy keveset a fém garasokkal telt zacskón, s valami ártatlan és megmagyarázhatatlan szenvedéllyel kiegészítette az iménti mondatot:

– Ennyink maradt a papánk januári nyugdíjáig…

Míg az eladó a forintosok közt szortírozni kezdett, a nő egy láthatóan használt papírzsebkendő kihajtogatása után mélyről felszakadó köhögésbe kezdett, erőlködve könnyített hörgőin, aztán, mert a boltos még matatott, bámulni kezdte az üzlet dekorációjaként a feje fölé festett, szikrázóan sárga Napot. Különös fénye volt a farkasordító hidegben.

Miután az egymásra halmozott pénzecskék oszlopai gondosan elkészültek, a tüzépes úr szakszerűen beütötte a nemzeti adóhatósággal elektronikus úton összekötött pénztárgépbe a két egység fa brikett árát, aztán készségesen az udvarra invitálta a különös kimódoltságához oly kevéssé szokott asszonyt. Az udvari raktárban aztán néhány szóval ecsetelve a „cudar időjárást”, a rozoga kerékpár csomagtartójára, meg a kormányára kötözött „nagy kék tesco táskába” gyömöszölt tíz-tíz kiló fűtőanyagot. Még utoljára majdnem megszólalt, hogy szokása szerint eligazítást tartson a majd két napra elegendő, ám rendkívül korszerű fűtőanyag helyes használatáról, aminek az árából pár akácfa ághoz sem juthatna…de valami miatt inkább dörmögni kezdett a szilveszter, meg a boldog új esztendő című unalmas habratyból, várva, hogy a tragacsra erősített kétszer tíz kiló, meg az „alig több, mint kétszer annyi”, vézna nő elhagyja az üzlet udvarát.

00001

Ahogy újra a boltba tért, az ablakon át, egy darabig még nézte a távozó nő alakját, elgondolta, amint a törékeny pára hazatér a városhoz egykor csatolt falu, erdő menti, legfelső utcájába, a nyirkos falú házhoz, ahol dermedten várja a három kiskorú gyermeke, meg az őket eltartó, sántikálva is alig-alig járni tudó apja, a néhai lovász mester. Elképzelte, amint a vaskályha jeges tűzterébe órák múlva izzani kezdenek a brikettdarabok, annak az illúzióját keltve, mintha legalábbis véget érhetne a hideg, a tél, meg talán a még el sem kezdődött január… Meg a nyomor.

Az eladó mindent pontosan tudott a nőről, a történet hétről hétre ismétlődött, jött a brikettért, talán, csak a mondat, a következő hónap közepén érkező megváltásról, csak az volt más, mint eddig… Szokatlan?…

Nézett a negyvenes, megfonnyadt nő után, akit ismert jól, mert vagy húsz éve ő, és a város víg legényei szerelmesen álmodoztak róla, a leányról, a lovász lányáról, akkor még barna, szélben hullámzó hajjal… amint egy paripa nyergében ülve fogadta a bámuló pillantásokat.

Nézett utána, a ma hetedikre… aki legalább pénzzel érkezett. Egy nejlonzacskó apróval.

(…)

Azok, hatan, valamennyien azt próbálták tudakolni, vajon kaphatnának-e, előlegezve a következő hónapban érkező nyugdíjig, amolyan hitelféleséget. Kaphatnak-e néhány begyújtásnyi tüzelőt, „fabrikettet” a flancos tüzelőanyag kereskedésben.

Abban az országban, ahol az erdőkről összegyűjtött, hullott faágak gaz hazacipelőit az őrszobákra viszik, majd gyorsított eljárásban elítélik. Példát statuálva a közvagyont szétlopók közt.
Orbán Viktor, Simicska Lajos, Mészáros Lőrinc, Lázár János, Hende Csaba, meg Puskás Tivadar birodalmában…