JUHÁSZEMBEREK A VESZTES OLDALON – ahol a nyáj elbitangol!

Még javában perzselt a nyár, amikor az elmúlt év augusztusában az alábbi meglepő hirdetésbe botlottam:

„Egész nap a gép előtt görnyed, hogy aztán hazautazzon egy tömött buszon abba a szűk kis lyukba, amit az élet lakásnak osztott? Ahol nem tarthat kutyát, pedig szeretne? Ahol a friss tej és hús, a jó levegő luxusnak számít?
Talán itt az idő, hogy pályát váltson!
Három egyetemen indul felnőtt juhászképzés nemsokára! Jelenleg mintegy hatezer juhász dolgozik az országban, a juhászok fele tagja a szövetségnek, de már azzal elégedettek lennének, ha legalább 500 juhászt sikerülne bevonni a képzésbe.
Ha sikerült felkeltenünk az érdeklődését, jelentkezzen!”

Karácsony előtt valamivel, már az első eredményes kurzusról tudósítottak.

„A juhászat nagyon bonyolult tudomány, nagyon nehéz állattal foglalkozni. Ez egy néma állat, a baját sem nagyon közli, nagyon kell érteni hozzá, a szeméből, a mozgásából, az életjelenségeiből a bajokat fel kell tudnia tárni egy juhásznak, ezen túlmenően új takarmányozási ismereteket, genetikát, kiválasztást, szelekciót és szaporodásbiológiát is kell tanulniuk.”

( Részlet az első egyetemi juhászkurzus hallgatóinak köszöntőjéből; Jávor András, rektor-helyettes, Debreceni Egyetem Mezőgazdaság-, Élelmiszer-tudományi és Környezetgazdálkodási Kar )

A magyar pásztorkultúra, ősi mezőgazdasági mesterségeink története évezredekkel ezelőttre vezethető vissza. Mivel már az ősmagyarok is alapvetően állattartásból és pásztorkodásból éltek, a különböző állatfajok pásztorainak más-más nevet adtak.

A legjelentősebb pásztornépek: a csikósok – „lópásztorok”, a ménes legeltetői, őrzői, a gulyások azaz marhapásztorok, a gulya őrzői, a juhászok – juhpásztorok, a juhnyáj őrzői, a kondások, kanászok – disznópásztorok, a konda vagy falka őrzői, végül a csordások és a csürhések – az istállóban tartott, csak napközben kihajtott négylábú állatok őrzői voltak. Megmaradásunk alapvető feltétele, hogy képesek vagyunk-e értékelni a pásztornépek intelligenciáját, mentalitását…

Mivel a nyugati határszélen élők számára meglehetősen különös megérteni a juhászemberek, e rendkívüli mesterség őrzőinek mentalitását, felidézném egy a közelmúltban tragikus hirtelenséggel, igen gyanús körülmények között meghalt juhászember legendáját, és megemlékezem egy még élő, öreg barátomként szeretett nagybeteg juhász sorsáról, akit a huszonegyedik századi kiskunsági népnyelv csak nagy jótevőként emleget… akit a hatalom adócsalóként börtönbe záratott.

Váradi András 1964. május 7-én született.
A legendásan jólelkű juhászember a Csákvár és Alcsútdoboz közötti különböző földterületeken folytatott mezőgazdasági tevékenységet: birka- és kecsketenyésztést valamint búzatermesztést. Míg tehette…

001
.

„Két gyerekével és feleségével egykori cselédlakásban élt, lavórban mosdott. Ott, a szomszédban a gazdagok világa van, mondta, nem a miénk. Mégis küzdött az igazáért, mert hitte: neki is jár a tér, a lehetőség, nem csak azoknak, akiket a kormányfő barátsága hizlalt fel.”

Az igazság iránti elkötelezettsége okán, meg, mert Mészáros Lőrinc szerette volna a Föld színéről is eltűntetni a cigány származású juhászt, Váradi András elindult a 2014-es magyarországi önkormányzati választáson.

003
.

A választás előestéjén plakátokat ragasztott Alcsútdobozon, majd hazaindult autójával. A 8106-os közút 16. kilométerszelvényében leesett a létra az autójáról, ezért Váradi megállt és kiszállt a kocsiból. Ekkor elgázolta egy „véletlenül” éppen arra haladó osztrák rendszámú Mercedes, amelyet egy 84 éves magyar–osztrák kettős állampolgárságú férfi vezetett…

„Az édesanyámnak köszönhetek mindent. Ő volt az, aki hatalmas tudással és tapasztalattal rendelkezett, miközben nagyon szorgos asszony volt. Hatan voltunk testvérek, de neki mindig volt ideje arra, hogy velünk is foglalkozzon. A föld, a haza szeretete, a jóság, a tisztaság – ezt mind-mind ő táplálta belém gyermekkorom óta. Sokszor hallottam tőle, hogy mindegy, milyen szakképzettségem lesz, de maradjak mindig jó ember. Ő egy elismert gazdasszony volt a környéken, szerették és tisztelték. És „megfertőzött” engem is, mindenképp azt akartam folytatni, amit ő elkezdett. Ő a földben látta a megélhetést, a jövőt. Szeretettel gazdálkodott, és jól is csinálta, s én ezt nagyra értékeltem. Az első földemet tőle kaptam, majd aratáskor elsírta magát Etyeken, amikor látta, hogy rekordtermésünk lett. Tőle kaptam meg az alapokat, de mindig tanultam, képeztem magam. Esti tagozaton fejeztem be az iskolát, majd aranykalászos gazda lettem. Sikeresen gazdálkodtam, és ennek már híre is ment, de ekkor jött Mészáros Lőrinc, és szinte minden összeomlott…” (magyarnarancs.hu)

A temetése kapcsán írta a hatalmasságokhoz írt döbbenetes bejegyzését a közismert blogger, Szabó Gábor, vagy ahogy többen emlegetik, Tuareg:

„Ott, Etyeken, a temetésen, és utána, mikor a “baleset” helyszínén megálltunk, sokat beszéltünk helyiekkel: senki nem hiszi el a végelgyengülésben szenvedő kettősállampolgár gázoló meséjét. Egyszerűen túl sokat tudnak túl sokan az előzményekről és a kapcsolódásokról, na meg a helyszínről, hogy beetethessétek Őket. Ki fogjuk nyomozni, mi a valóság, kerüljön amibe kerül, és tartson ameddig tart.

002
.

Titeket egy kislány fog lehúzni a vécén: az a kislány, aki a korábbi képeken az édesapjába kapaszkodik két kézzel, mint biztos, rendíthetetlen pontba a félelmetes világban. Az a kislány, aki tegnap a temetésen végig tartotta magát, pedig nemcsak az édesapját vesztette el, hanem a biztos talajt is a lába alól. Annak a kislánynak a végtelen, leírhatatlan fájdalmát, azokat a szemeket SOHA nem fogjuk elfelejteni, mert egyszerűen nem lehet elfelejteni…”

Váradi András juhász meghalt.

Stadler József juhász… még él.

Börtöncellák és kórtermek közt imbolyog az egykori akasztói juhász, a vállalkozó, akit a kiskunsági szegényvilágban csak jótevőként, Józsi bácsiként, Jóskaként, több ezer mélyszegénységben élő ember megmentőjeként, egykori munkaadójaként tartanak számon.

A hatalom pedig adócsalóként tartja nyilván és zár alatt…

„Tanyán születtem, Akasztótól hat kilométerre. Volt egy csomó földünk, megműveltük, búza, kukorica, takarmányok, kellett az állatoknak. Anyámnak akkor sok műtétje volt, kimaradtam az iskolából, és apámmal vittük a tanyát.

A nyolc általánost úgy ahogy elvégeztem. Ott voltak ezek az idős juhászok, akik világéletükben juhászok voltak, de én már tizenöt évesen egy bárányról egy kilóval több gyapjút nyírtam, mint ők. Gondozni, olajozni a birkákat, a patájukat késsel kezelni, nevelgetni, az is tudomány, nem csak a filozófia. Egy háromszázas nyájnál nem mindegy, hogy a kezed alatt háromszázötven lesz belőle, vagy kettőszázra fogy.

Tizennyolc éves koromban katona lettem két évre. Miután megjöttem, még egy évig juhászkodtam, de láttam, hogy tovább kell lépnem. Nekiálltam kereskedni, bőr- és tollfelvásárlónak álltam, jó szakma volt. A libatollhoz kevesen értettek, én meg ebben nőttem fel. Nem mindegy, hogy első tépés, második, harmadik vagy negyedik, a fejpárnába csak első tépésű toll a jó, mert abban a legtöbb a pehelytartalom.

Egy nap alatt annyit kerestem vele, mint a juhászkodással egy hónap alatt. Ebből indultam el, aztán jött bőr, de adtam-vettem szőlőket is itt a megyében. Sokat mozogtam az országban, és nyitott szemmel jártam.

Huszonöt-huszonhat. Akkor már a környéken ismertek, Akasztón is akkor vettem egy szép házat.

Harmincévesen elmentem Ceglédre, a megyei tsz-ker-hez bőrfelvásárlónak, majd bővítettem a munkakörömet minden irányba. Tíz évet dolgoztam ott. Rengeteg pincegazdasággal, gyárral, feldolgozó üzemmel, tsz-szel kerültem kapcsolatba. Szállítottunk szőlőt meg bort az egész országba, de adtunk el kifelé is, főleg a Szovjetunióba. Annyira jól ment a bolt, hogy majdnem egymagam tartottam el a kétszáz fős céget, már akkor piszkálni kezdtek, de az igazgató urak elrendezték, hogy hagyjanak békében dolgozni. Mindig megláttam azt, hogy mibe kell belenyúlni. Mikor eljöttem, a maszek világ egyik legelső kft.-je az enyém volt. Megszimatoltam, hogy a sörösüveg betétjét, ami akkor két forint volt, fel fogják emelni jócskán.

Kapcsolatban voltam sok sörgyárral, nem bírtak kiszolgálni, mert nem volt mibe tölteni, akkor láttam, hogy más nem következhet, csak áremelés. Szépen elkezdtem fölvásárolni országszerte az üvegeket, így még inkább hiányt képeztem. De nemcsak az üreset, a telit is. Sörrekeszhegyek álltak a tsz-ker telephelyein. Na, két hét múlva fel is ment a betét ára hat forintra. Csak az üvegeken tisztán hatvanmilliót kerestem.

Kilencvenegyben szabályosan, lepapírozva csináltam, semmi csalás nem volt benne. Csak ügyes voltam, és merész. Először a románokhoz szállítottunk magyar árut, aztán jöttek a szlovákok, lengyelek, végül az orosz piac lett a nagy üzlet. Kilencvenháromban nyolcvanezer vagon árut szállítottam hozzájuk, elsősorban élelmiszert. Magyarország összes bent ragadt, eladhatatlannak vélt készletét kitakarítottam.

004
.

A liszttől kezdve, konzerveken, üdítőkön, felvágottakon, befőtteken, a boron, sörön, a pezsgőn át minden. Mikor a legjobban ment, így-úgy ötvenezer embernek volt munkája rajtam keresztül. Sok gyár Szobtól Nagykanizsáig a belföldi szállításain kívül csak nekem termelt. Mentünk egészen Vlagyivosztokig. Mentünk volna Mongóliába is, már fel volt térképezve a terület, de azt már nem hagyta az adóhivatal.

Két éven keresztül itt ültek mindennap az irodámban, együtt a személyzetemmel. Nem akarom mondani, ki került akkor az adóhivatal élére, egy tollvonással áthúzta az addig szabályosnak tartott dolgaimat.

Sztornó.

Ez az ember azt mondta, hogy szabálytalan az eddigi összes áfa-visszaigénylésem. Én a nyolcvanezer vagonnyi árut áfástól vásároltam meg, ahogy kiment az áru az országból, az áfát vissza lehet igényelni. És rendesen vissza is fizették. Amelyik árut nem áfásan vettem, ott nem is igényeltem vissza semmit. Az apeh-os azt mondta, hogy ez mind jogtalan, és utólagosan a nyolcvanezer vagonnyi áru áfáját vissza kell fizetnem.

Elindították a bűntető eljárást, a futballcsapatot lefoglalták, a játékosokat gyakorlatilag elkobozták. A stadion ellen még ma is tart a felszámolás, be se tehetem a lábam.”

„Az boldogít, mikor a földből vagy a semmiből egyszer csak kinő valami a kezem alatt.” (Stadler József: Életem)

Hogy valójában milyen ember Stadler József, csak az tudja, aki szorította már kérges tenyerét, aki nézett már mélyen a szemébe, s ott meglátta a könnycseppet, miközben édesanyjáról mesélt… Én tudom!

001
.

Hetekkel utolsó börtönbe vonulása előtt jártam soltvadkerti áruházában. Tudta jól, hogy esélytelen, mégis bizakodott. A juhászemberek mesterségéről mesélt… Meg a stadionjáról, amelyhez egyetlen fillért sem kellett a szegény emberektől, a közösből elragadni… Röviddel ezután bevonulhatott a magas falak közé.

Az akasztói juhászember története hamarosan véget ér…

Betegségei elhatalmasodtak felette, a mindig csillogó szemére furcsa fátyol ereszkedett. Már csak az egyetlen kifelé vezető útról beszél, a koporsóról, amiben hazaszállítják édesanyja falujába.

003
.

Az én juhászembereimet lehet szidni, ócsárolni. Gazembernek, nyughatatlan fickónak nevezni mindkettőjüket. Mert mentalitásuk, képességeik előbbre vitték őket, mint a kisemberek többségét. Juhászemberek, a pásztornépek különleges egyedei ők, Váradi András és Stadler József.

Mert a juhászat nagyon bonyolult tudomány, nagyon nehéz állattal foglalkozni. Ez egy néma állat, a baját sem nagyon közli, nagyon kell érteni hozzá, a szeméből, a mozgásából, az életjelenségeiből a bajokat fel kell tudnia tárni egy juhásznak…

ÉVÉRTÉKELŐ – Má’ megint itt van a szerelem!

Jó három évtizeddel ezelőtt, az akkortájt még szolid vasi kisváros színpadán, bizonyos A.E.Bizottság / Wahorn András – testes pali, a lábai között méretes dunyhát szorongatva – rekedtes hangon danolta a nagyérdemű arcába aktuális „évértékelőjét”, bizonyos szerelemről.

Volt is nagy felháborodás, a helyi sajtó derék ítésze, emlékezetesen dörgedelmes glosszában ellenméltatta a polgárpukkasztó eseményt, a dalocska refrénje pedig nekilódult, hogy mielébb beépülhessen a közbeszédbe. Ez a „köpni kell” típusú liturgia pedig a legújabb napok hordalékaival, – a számunkra minden eddiginél lenyűgözőbb filmművészeti alkotás megjelenésével -, újfent reneszánszát élheti. És éli, természetesen.

A kép ma is ugyanaz. Testes pali, nagy fehér alkalmatosság, meg a lényeg, melytől ma is ugyanazzal a hangsúllyal tör elő az a bizonyos mondat a szükségletről… már mea culpa, a Bizottság felé!

Wahorn dala talán a leghevültebb pillanatban érte nemzedékünket, furcsa, szívszorító érzéseket keltett a szerelembe fülig szerelmes generáció lelkében, amint olyan valaki kántál az állítólag legnemesebb emberi érzésről, akitől ez a lehető legtávolabb állhat – cinikus viselkedése, testbeszéde mind ezt sugallta.

Irracionálisnak tűnt, tehát a szó, amint az énekes száját elhagyva arcunkba csapott. És most tessék, itt ez a bűbájos déjà vu érzés; és tolja maga előtt a képet, amint a dagadt pali szerelmet vall a publikum előtt. És itt még csak nem is a köbcentiken van a hangsúly! Az egész mai helyzet olyan mérhetetlenül megalázó és nonszensz!

Itt élünk Magyarországon, a velünk határos országban, Ukrajnában, emberek ezrei halnak meg a közelmúltban hazánkban turnézó orosz elnök agressziója jóvoltából. A kárpátaljai magyarság, mely Ukrajna lakosságának 12%-át jelenti, éppen attól retteg, nehogy élő pajzsként áldozzák fel a fiait ebben a háborúban. Ekkor a mi országunk, a magyarok honvédelmi minisztere, – mi mást tarthatna ma időszerűbbnek? – negédes vallomással üzen az ő népéhez, fehér pamlagon, ahogy kell: ő bizony szerelmes és, ha Móni is úgy gondolja, tán frigy is lehet a dologból az elkövetkezendő időkben!

001
(…)

Körmendi Gábor videóiban rendre megelevenedik a hazai celebvilág krémje, szinte nem is igazi k…va, aki ne felelhetne olykor egy-egy szívbemarkoló kérdésére! Vendégei, alanyai, – de leginkább megrendelői – azok a galád piperkőcök, akik kedvüket lelik az egyszerű emberek gyötrésében. A videók egytől egyig azért készülnek, hogy szenvedjünk, keseregjünk – lám, a mi lúzerségünk e magasságokba sosem engedheti egyikünket sem!

De íme, a Sarka Katák és Katánék, Vajnák és Vajnánék lidércnyomásos egypercesei után nyakunkba kapjuk városunk országgyűlési képviselőjét, amint pajkos tizenévesként, el-elpirulva élvezkedik élettársa kényeztető ujjbegyei alatt…

A jó miniszter aztán elrebegi a maga által gondosan felépített kronológiai rendet, mely szerint elébb anyust dobta, aztán a minisztériumból a mátka repült, végül, mert eltűnt minden csúf akadály, összejöttek, mert nyilván, ennek tükrében akár megyénk zászlóanyja is válhat még a vadiúj nejből…

Mindehhez még jön a büszkeség, a lecserélt feleséggel töltött évtizedekről, meg a rövidke líra az ikerlányokról, akik persze rajongásig imádják, az édesanyjukat kiebrudaló Mónit!

Igazi mézédes nyalánkság az egész!

A sajátságosan értelmezet keresztényi etika, a hazugságok nyilvánvaló löttye keveredik itt a jó ízlés granulátumával, s elkészül a mű, amit most már kedvünkre kortyolhatunk, nézegethetünk, akár éjjel és nappal. A vicc az, hogy ebben már semmiféle politikai színezet, semmiféle valahová tartozás nincs. Csak gáz, mindenféle minőségben. Mert a dolognak az „itt és most” ad hangsúlyt!

A tavasz, a mi tavaszunk most is évértékelőket terem. A góré ma elmondhatja büszkeségeit, akár gratulálhat ötvenöt esztendős minisztere bimbódzó szerelméhez, Mónihoz, meg úgy tehet, mintha a kárpátaljai magyarok gondja magától is megoldódhatna a honvédő háborúban. Minek ide honvédelem, meg főleg miniszter!

(…)

Csak ne zengene a fülünkben ez a fránya refrén!

TUDJUK, MIT CSINÁLSZ EZENTÚL VASÁRNAP! – закрытые воскресенье Часы

Szombat, éjfél előtt valamivel, az áruházi bemondónő álmos hangon kitessékeli a még bambán őgyelgő nézelődőket, turikáló vevőket a hipermarketből, a biztonsági őr hagy még egy kicsinyke rést a legeslegutolsó ajtón, hogy a lustábbak kislisszolhassanak, aztán az automata kapuk bezárulnak.

005

Megkezdődik a vasárnap éjfélig tartó, закрытые воскресенье Часы.

A minden normális emberi szabadságot és szükségletet felülíró semjéni demagógia első jelentős győzelme, íme bekövetkezik, kezdődhet a multik és egyéb mocskos kereskedő patkányok kivéreztetése, a móresre tanítás, melyhez a mi jóságos kereszténydemokratáink mindennél jobban tetszenek érteni!

001

Mostantól a magyar ember – alaptörvényi szinten persze – utálja a bankokat, utálja a kereskedőket és vendéglátó egységeket! Kvázi az összes vállalkozót, hiszen mind ellenség, mer’ kőgazdag, lopta temérdek vagyonát. Egy rendes magyar utálja az országunkat körülölelő nemzeteket, meg az egész EU-t, mert azok meg nem magyarok!

Tehát megfelelünk felcsúti istenünk elvárásainak. Egy fontos dologban biztosak lehetünk. Magyarország mostantól, végképp és vitathatatlanul, mindenkinél jobban teljesít. Nem vitás! Elértünk minden elképzelhető csúcs fölé, mondhatni a tökéletességet írtuk felül.

003

És mi már azt is tudjuk, Ön, mit csinál ezentúl vasárnap! Mi az, hogy… úgytudjuk!

A program világos és egyszerű. A vasárnapi hajnali ébresztő után a magyarok templomokba igyekeznek, hosszú, tömött sorokban. Az eddig boltokban herdált pénzeket nemzetiszín szalagokkal átkötött perselyekbe helyezik szigorúan a nemzeti érdekek mentén, majd a törvény szerint, családi alapon szerveződő lerakatokba sietnek, hogy a megmaradt pénz egy részéből megvásárolják azt a több liter kannás bort és kommersz szeszesitalt, amit a nap hátralévő periódusában boldogan belötykölhetnek…

Aztán délután kollektíve felkeresnek egy a közelükben található futballstadiont, melyet a tartalmas időtöltés érdekében emeltetett mennynek és földnek felcsúti ura. A maradék lóvét feldobva szurkolnak és üvöltöznek, szotyolát és tökmagot köpködnek szerteszét, aztán a földbe verik az ellenfelet a megérdemelt győzelem után is éltetni merészelő ellen-drukkerek csoportját. Naná!

Este a televízió elé özönlenek, megtekintik az egyes csatorna hírműsorát, mely bemutatja a kedves vezető e heti moszkvabarát diadalútjait, aztán, ha van még erejük, elvonulnak, ki-ki a maga idézet-gyűjteményével, melyekben a nagy Orbán kiváló tanításai, bölcseletei rejlenek…

U.i.:

004

Már alig várom az első zárva-vasárnapot! 2015 március 15-ét, amikor leszarhatom az addig nyitva tartó kereskedelmi egységeket. A Petőfi és Kossuth utcák sarkán a nagy He-he-he-hende ötlete szerint elszavalom majd a Nemzeti dalt:

„Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok!” Naaaa?

HENDÉK

Különleges levél érkezett ma a postaládánkba. Lelkes olvasónk, egy szombathelyi nyugdíjas írta, nem volt szívünk módosítani, változtatni rajta:

„Fiatalabb korunkban képesek voltunk önmagunkat másokhoz hasonlítani. Ez volt az értékítéletünk alapja. A mindenáron, mindenkinek megfelelés. Sokszor eltűnődtünk, mit tettünk volna, „azok”, a hősök helyében. Magunkat rendszeresen megmérettetésekbe űztük, kerestük a valós, vagy vélt versenyhelyzeteket, s eltökélten vágytunk – mint „azok”, a győzelemre. A versenytársak előtt érni a célba. Ez adott alapot a világról alkotott szemléletünkhöz, akkor. Mert ilyen a gyermekkor gyermetegsége, az ifjúkor hevülete…

Az ember idővel megérik, megöregszik. Már szinte szemrebbenés nélkül, mondhatni tétlenül képes nézni, tűrni, amint „ezek”vergődnek. Zavarja, idegesíti, mégsem tesz ellene. „A tehetség nem az akarat gyermeke!” Többségünk tudja, belátja, ezért hallgat. Pontosabban, csak értelmetlennek érzünk minden reflexiót mindarra, amit „ezek” művelnek. Mert szinte minden megmozdulásukból hiányzik a felnőtt tudatossága, a magabiztosság, a határozottság, a leginkább pedig az elegancia, a méltóság.

Mert mindent csak kifelé tesznek, a valamiből lesz a „mintha”; hiteltelen mindaz, amit mondanak és mutatnak. Sem lélek, sem hév, minden csak szerepjáték. Éppen, mint az infantilis gyerekek, a világmegváltó kamaszok… Keresztényinek vallott képmutatásuk ráadásul sérti is a valódi hitben élőket!

Párbeszéd nélkül, a minimális „együtt-élés” elfogadása nélkül, önmaguk hangjának, kimondott mondatainak meghallása, vissza-hallgatása nélkül mondják a magukét. Ha közben nem kellene végig szenvednünk badarságaikat, talán még mulatságosnak is nevezhetnénk állandó tévedéseiket. Heroikus küzdelmüket a tehetetlenségük ellen. Fáj, de amit keresünk a szavaik, tetteik mögött, a koncepció, a terv szerint való haladás legcsekélyebb érzését sem vélhetjük felfedezni. Minden csak látszat.

Csak fotók, azokon pózolva fotózkodó egyének, egy lehetetlen mosolyalbum tagjai ők. Egy ideje, idős barátaim körében így nevezzük őket: a Hendék. Hendék valamennyien. Mosolyognak, grimaszolnak. Láthatóan jól érzik magukat, nekik ez az állapot bőven elég. Van valami a „mosolyuk mögött”, ami megmagyarázhatatlan – persze csak a meglett korú emberek számára… Sokáig e mosolyt ravaszságnak, agyafúrtságnak, lazaságnak gondoltuk, de ma már jól látszik – bizonytalanságuk leplezése teszi valóban szerencsétlenné ezeket a kisszerű, durcás embereket.

Akik jelenleg éppen rajtunk „gyakorolják a hatalmat”, a hatalom gyakorlása közben.

A Hendék láthatóan szeretnek szerepelni. Hatalmas felhajtással megjelenni, pózolni, s milyen furcsa, miközben ők imádják a kamerákat, a kamerák valahogy nem igazán szeretik őket. A mosolyaik rendre bárgyúra, esetlenre sikerülnek, az interneten komoly gyűjtemény díszeleg már e grimaszokból, mémekből. Orbán emlékezetes „kivezetése” óta megcsúszott a föld, s a rettenthetetlenekről szép csendben kiderült, miféle ostoba szerepjátékok figurái valamennyien.

fidesz

Veszprémbe is csak mosolyogni siettek. (Közösségi oldalukon erre voltak oly büszkék!) Állni és mosolyogni, fürdeni a várt győzelemben. Eltervezték, milyen jó mulatság lesz majd belevigyorogni a fényképezőgépek objektívjeibe: lám, „győzve győz a győzedelmes… ”

De nem sikerült.
Nem győzhettek. Veszítettek!

A Hendék berendezkedtek a permanens ünneplésre, komfortossá vált számukra az a világ, amelyben éljenezik, megtapsolják őket, hiszen ez a végtelen „hurrá”, úgy gondolják jár nekik, megilleti őket, pontosabban, őket illeti, kizárólag. Csak a gépezetbe hulló, apró porszemekkel feledtek el olykor törődni. Gondolták, arra jó lesz majd az őket „mindörökké” támogató bamba plebs.

Csakhogy a plebs egy ideje éhes! Nagyon. És egyre elviselhetetlenebbül!

Még tapsikolnak, éljenzik ugyan, ha a Hendék szidni kezdik a kommunistákat, csak a nemes folklórműsor után nem következik a pénzhullás. A köznek a legkevésbé sem! A „cirkuszt, kenyeret” ünnepéből éppen a kenyér hibádzik! Következetesen. És bár a vezér ígér stadiont, templomot, a kisembereknek minden hónapban pár napig tart csak a biztonság és hetekre szól a „hóvége”, a böjt.

Tessék mondani! Vajon, meddig leszünk még a Hendék vendégei, mi, szombathelyiek, Szombathelyen?”

No Comment! Köszönjük, hogy közölhettük!

A GANG EVANGÉLIUMA – Aranka néni ötletei a rezsicsökkentés népszerűsítésére

Aranka néni évtizedek óta közösségi életet él.
Internet és facebook nélkül.

Mindennapjai jelentős részét a gangon tölti.
Évtizedekkel ezelőtt került sor a téliesítésre, nyaranta muskátlik virítanak szerteszét. (A fiatalabbak kedvéért, idézve a lexikont sietve leírjuk: „A gang a hagyományos többszintes, városi bérházak emeletein található függőfolyosó. A közösségi élet fontos színtere, a lakóközösség találkozásának és kommunikációjának alapvető helyszíne.”)

Itt lüktet, burjánzik tehát Aranka néniék lakóközösségi élete, melynek hagyományosan, mindig is voltak, s lesznek ünnepei, közös gondjai, tragédiái, meg persze „ügyes-bajos”, „apró-cseprő” dolgai. Működésük alapja a lakógyűlés, mely lényegileg azonos Krúdy Gyula néhai kávénénikéinek műsoraival. Ott is azokról szólt a disputa, akik éppen nincsenek ott, így egy lakógyűlésen szinte biztosabb a stabil jelenlét, mint a parlamenti kétharmad győztesei közt. A lógás kizárt!

002
.

Legújabban a lakógyűléseknek komoly forgatókönyve van. A pontos kezdés minden lakó közérdeke, így a pillanatot, mellyel kezdetét veszi az együttlét, szignál jelzi, melyet egy a közelmúltban felszerelt audio eszköz biztosít. A gyűlés első órájában – megemlékezve ezzel a Polgári körök alkotói által kifundált Történelem főutca rendezvények egykori felépítésérenemzeti folklórműsort tartanak. Gizike, a nyugdíjas bérszámfejtő, meg Lali bácsi, a még mindig aktív fűtő, verseket szavalnak, idézeteket olvasnak fel Magyarország Alaptörvényéből, vagy O. Viktor emlékezetes beszédeiből.

004
.

Egy-egy remekbe sikerült dakota közmondásokkal tarkított rész után vigyázzba vágják magukat, és ütemes tapssal kísérve háromszor egymás után kántálni kezdik: Viktor, Viktor, Viktor!

Minden lakógyűlés műsorának elengedhetetlen része az imádság H. Csaba és P. Tivadar lelki üdvéért, melyet általában Karcsi bácsi, egykori munkásőr parancsnok baritonja dörmög a gang légterébe. A műsor közös énekléssel zárul, mely egyben remek átkötés az érdemi munkához, a rezsicsökkentés legeslegújabb örömhíreinek taglalásához.

Minden hónapra jut egy-egy evangélium.

December végére készült el, – a lakóközösség állhatatos kuporgatásának eredményeként – éppen az egykori házirend helyére az esténként megvilágított üveges tárló, a zárható vitrin, törhetetlen üveggel – a fiatalok kedvéért display! – veres bársony borítású, hungarocell háttérrel, mely színes fejű gombostűkkel remekül tartja a kifüggesztett, aktuális, nemzeti rezsicsökkentő örömhíreket. A tárló, barbár balosok által feltörhetetlen, alja úgy lett kialakítva, hogy néhány szál művirág folyamatos virulásával emelhesse a mindig és mindenkor csökkenő rezsidíjak plakátjainak fényét, ugyanakkor ne takarja bosszantó mértékben a kedves vezető egészalakos portréját.

006
.

A fent említett lakógyűlésen az itt elhelyezett örömhírek szakavatott bemutatása, vitája és egyhangú elfogadása zajlik. A vita építő jellegű, mintha maga N. Szilárd szavai visszhangoznának, a jobban teljesítésről, vagy R. Bence örökbecsű gondolatai özönlenének a felszámolt szegénységről, a Magyarország területén sehol nem tapasztalható nélkülözésről. Minden lakó felkészül, persze önszorgalomból, színes híreket hoznak a Magyar Hírlap legutóbbi számaiból.

Aranka néni, közös képviselő, mint a ház legidősebb lakója, múlhatatlan aktivitása jeléül minden lakógyűlés alkalmából újításokkal, ötletekkel rukkol elő. Nem elégszik meg a kötelezően kifüggesztendő eredményekkel, melyeket a ház a megtakarítások révén produkál! Neki köszönhetjük a rezsicsökkentő riadóláncot, az azonnali információ áramlás csúcs-fegyverét, a nyaranta havonta fellobbanó, füstjeleket is okádó, rezsicsökkentő tábortüzet, a már említett rezsicsökkentő audio rendszert, mely a madárodukra emlékeztető hangszóró-dobozokkal az egykori néprádiók hangulatát hivatott a gangra csempészni, naná, hogy a kommunista idők előttről.

005
.

Aranka néni minden hónapban meghív egy vendéget a helyi közgyűlésben döntő többséget kiverekedett frakcióból, júniusban vakációt hirdetve, nehogy valakinek feltűnjön, hogy mindössze tizenegyen lettek döntőek…

A lakógyűlés záró részeként minden alkalommal megelevenedik a “nagy hasítás”. Ilyenkor egy önként jelentkező, kezében konyhakéssel kettényiszálja felsőruházatának egy kevéssé sajnált darabját, s a kisebbik részt jelképesen felajánlja a szegényeknek…

Mi jöhet még?

A gang evangéliuma címmel hamarosan könyv kerül az ország különböző részein serénykedő lakógyűlések asztalaira, mely nemes olvasmány extra mellékleteként minden lakóközösség hozzájuthat az egyébként a NER által kötelezően előírt rezsicsökkentő tárlók kivitelezésének leírásához. A nemzeti dohányboltok megjelenéséhez hasonlóan itt is lesz előírt betűtípus, javasolt szín a festett részekhez, Pantone skála számokkal, no és persze elhelyezési ötletekkel, a kiváló szemlélhetőség kedvéért.

A könyvecske modern imádságokat, csasztuskákat is tartalmaz majd, a kipontozott részekre az adott településeken megválasztott fidesz/kdnp győztesek nevét kéretnek beírni!

001
(…)

Ha pedig valaki e fenti iromány egyetlen szavát kétkedve fogadta volna, kéretik szégyellni magát! Nem ötvenes évek, nem utópia! Ez itten kérem Magyarország, 2015-ben! Aki nem hiszi, járjon utána!

(Képeink csak illusztrációk…)

ELVESZETT ILLÚZIÓK – Ave, Caesar, morituri te salutant!

Jó volna tudni, hol tartanak most!?
Hogy kitalálták-e már Szombathelyt, vagy még mindig a nekirugaszkodás fázisában, a tanulóévek legelején végzi gyakorlatait a megválasztott.
Akitől az első ciklus legemlékezetesebb sajtó-szereplése volt az az interjú, amiben töredelmesen bevallotta, hogy a T betű, bizony ott virít a hajtókáján.

pusi

Az sem volt túl rég, amikor nekiveselkedtek, s feladatukat a város kitalálásában jelölték meg, s eldöntötték, hogy a teljes megújulásig meg sem állnak. Ezt követte pár év semmi. Pontosabban, úgy tettek, mintha güriznének, – Hende-Land épült! – mintha felhívást intéztek volna a város közönsége felé, pedig csak újraosztották a belterjes lapokat, mint a nemzeti bagóboltokat.

(Még a szennylapok is megírták… meg a szennyblogok.)

Talán ez sem volna baj,- ugyan miért is… – ha előbb legalább megszemlélgették volna gondosan a porig rombolandót, ha elmélyedtek volna a múltban, – akkor is, ha Hende átkokkal illette – megtartva, megóvva az örökölt értékeket. Nem ez történt. Szombathelyen jó ideje már, hogy minden a rombolást követő víziók „mintha teremtésében” teljesedik ki.

A túl nagy zakó, meg a szemrebbenés nélküli hazudozások persze gyümölcsöt, bő termést hoztak, avatásokat, átadásokat… mennyiséget; csak éppen az ötletek kezdtek bután kiüresedni, lassan komoly gondokat okoz a giccsek új néven nevezése. A pénz mindeközben bőven áramlott, és állítólag áramlik felénk, – mert a jó vazallusok megérdemlik -, megszámlálhatatlan likon azután egyre folyt, folyik mindez, elfelé, s megtakarításoknak nyomát sem fedezhettük fel, bár a közgazdász zseninek kikiáltott „pluszegyfő” algóré, akit szintén Hende szerzett, teli gőzzel toporzékolt! És valahányszor kiderül egy nagy krach, felmutatták az egyetlen „hibást”, máris megjelent az aktuális gond, a hogyan tovább.

Vajon akadhat még, akár egyetlen valódi „hozzá értő”, s nem kell sokadszorra harangokat kongatni?
Lesz még nyár, lesz karnevál, s nem holmi zsibvásár, némi beidegződött felvonulással, megszokásból, helyi lelkesedésből, átverésből leginkább?
Mert ami ma bizonytalan, az holnap „csakazértis” letudott aktus lesz, s a dilettantizmussal vádoltak politikai indíttatást kiáltanak majd, a féltékeny vesztesek csaholásától reszketve. Az „alkotók” meg minden kritikát ellökve maguktól a kérdő hangok hozzá nem értésével vádaskodnak csak.

003

Öt hónappal a szokásos Savaria Karnevál előtt egyetlen dolog biztos, hogy minden bizonytalan!

A város vezetői szerint semmi gond, a bölccsé avanzsált székely parasztember is tudta, hogy „úgy még soha nem volt, hogy ne lett volna valahogy”! Nyilván, így kell nekilátni egy országos rendezvénynek, ezzel a „profizmussal” kell gondoskodni az érdeklődőkről, majd az érkezőkről, senkinek semmi köze nincs ahhoz, hogy áll a dolog; fejek hullnak, felelősök cserélődnek, majd elhúznak sértődötten, a pénz is jóval kevesebb – sebaj!

A központi program, a gerinc már adott: jön Hende Csaba, meg Szaljai Mónika, együtt, nahát! Jókat integetnek majd saruban, tógában, jobbra-balra, a nép meg majd sikoltozik örömében.

002

Ők csak engedelmeskednek, a választás joga adott volt; döntött a nép! Őket akartuk, ők a miénk!

Nyilván lesznek, lennének a bizonytalan időjárás ellenére milliókat kockáztató árusok, vendéglátók, akik minden karnevál végén megfogadják, hogy soha többé nem teszik be a lábukat Szombathelyre… aztán mégis útnak indulnak.

Lesznek, lennének helyi vállalkozások, melyek „na, még egyszer utoljára” megtámogatják, jelenlétükkel emelik majd a hacacáré színvonalát, lesz diadalív, meg vízóra, lobogó tűz a tér közepén, s még ezernyi káprázat a komoly helypénzek begyűjtése reményében…

Uraim, ott fent!

Csak a lényeg veszett el!

Az illúzió, a város összetartozásának érzése, a gondok, amikhez most sincs semmi közünk, meg majd az elégedettre mímelt öröm, amit csak messziről bámulhatunk, ha mégis lesz…

Ave, Caesar, morituri te salutant!*

004

Az idei karnevál nem az ellopott, lenyúlt, eltékozolt milliók miatt lesz sivár. Hanem mert ez a dolga! De akkor meg mi végre erőlködünk?

Miért nem lehet udvariasan bejelenteni az adásszünetet? Elköszönni, mint anno, vasárnap esténként a Takács Marika, vagy a Kudlik Júlia, s kellemes időtöltést kívánni a nélkülözés idejére…

Ma újabb „biztos pont”, újabb vezető, Vörös-Borsody Csilla, a Savaria Turizmus Nonprofit Kft. ügyvezetője katapultált.

Felmondott. Azonnal.

Mi, Savaria polgárai…Megértjük a tradíciót, az írott és íratlan törvényeket, de, ha világossá válik, hogy tényleg mekkora a baj, szóval, ha már mindenki lelépett, tessék mondani, ugye a kapitány is elhagyhatja a fedélzetet végre?

*Ave, Caesar, morituri te salutant! – Üdvözlégy Caesar, a halálba menők köszöntenek!

ELMARADT TAPSIKOLÁSOK – február 19 lett a mélyrepülés, meg a lázárjani nagy napja

Nem egyszerűen lekéstük!
Direkt szerettünk volna, utólag, összegezve a lényeget, írni és szólni az elmaradt tapsikolásokról.

Véleményünket kifejezni és másokét formálni a csalódott és megalázó csöndről, a csődről mely a mai napra bőséggel kijutott. Pontosan ugyanazt adni, amit egyvégtében kapunk, mint valami alamizsnát!

Ha eddig nem tűnt volna fel a rajongóknak, fanoknak, szimpatizánsoknak, imádóknak – ma bizony fügét mutatott a dvabratanki egykori menetszakasza, talán éppen azok csapták rá az ajtót a gőgös nagyúrra, akik korábban fenntartások nélkül imádták. Mert bevették a kamut, ahogy a mieink, pár millióan!

A lengyelek, akik mindeddig, mondhatni igaz szeretetből, barátságból „lengyelbe álmodták a magyart”, berántották a féket, mert nem kérnek az előző napok putyin-nyalása után kihányt ételmaradékokból! Orbán persze mindebből semmit nem érezhetett.

Csak a sokat emlegetett nép, az ő népe vált miatta elfogadhatatlanná!

111
.

Viktor ment, nyeglén nyalakodott egy keveset, kioktatott mindenkit, mint egy cicanadrágos verőlegény, aztán mert tényleg mindenki elfelejtett örvendezni, jól hazajött! Ennyi!

Nem jó dolog körülnézni, ebben a zsebkendőnyi hazában, nem jó nézegetni kifelé, mert csak bezárt ablakszemek bambulnak felénk. Mélyrepülésünkről talán csak a detonáció, a becsapódás pillanatát feledték közölni. Zuhanunk…

A hírek szűkszavúak és színtelenek voltak február 19-én: „Fájó visszautasítással szembesült Orbán Viktor miniszterelnök Varsóban, ahol nemcsak a lengyel kormányfővel, de a volt miniszterelnökkel is találkozni szeretett volna. Jarosław Kaczyński nem volt hajlandó fogadni a magyar kormányfőt.
Maga Orbán Viktor kezdeményezte a találkozót Jarosław Kaczyński volt lengyel kormányfővel, aki ezt a Putyin-látogatásra hivatkozva utasította vissza. Ezt Jarosław Kaczyński politikai szövetségese is megerősítette egy lengyel hírportálon.
A közismert lengyel újságíró, Jacek Karnowski szerint valójában ez a diplomáciai elutasítás volt a varsói út legnagyobb fiaskója, mert Lengyelországban nem a jelenlegi miniszterelnököt, Ewa Kopaczot, hanem a volt miniszterelnököt tekintik Orbán Viktor természetes politikai szövetségesének. A konzervatív Jog és Igazságosság Párt (PiS) elnöke négy évvel ezelőtt még „Budapestet akart csinálni Varsóból”, és azt mondta, Orbán Viktor politikáját példaértékűnek tekinti.”
(Origo)

Orbán, az elvetemült, illiberális kispolgár, aki az általa a hendekutyival kreáltatott polgári körös Magyarországát kívánja még mindig mindenek fölé helyezni, megtapasztalta, amint a csalódottak fanyalogva fordulnak el, ha érkezik.

Nincs már tánc, ha Orbán fütyül!

„Ewa Kopacz miniszterelnök a kora délutáni közös sajtótájékoztatót így kezdte: Őszinte és nehéz beszélgetést folytattunk az Európai Unió és a visegrádi országok Oroszországhoz és Ukrajnához fűződő viszonyáról, ahogy ez barátok közt szokás, egymás szemébe nézve, és kimondva, amit gondolunk. Ebben az őszinte és nehéz beszélgetésben tudattam Orbán miniszterelnök úrral, hogy alapvető jelentőségű az uniós országok és a visegrádi négyek egységes fellépése az ukrán helyzettel kapcsolatban, az agresszió közös elítélése. Közös történelmünk során mindig veszítettünk, ha a nemzetközi politikában a jog helyét az erő vette át.
Jaroslaw Kaczynski, a jobboldali ellenzéki Jog és Igazságosság párt elnöke, aki korábban rajongott Orbán Viktorért, hívei pedig tömegesen vettek részt a Békemeneteken, ma nem kívánt találkozni vele. A sajtónak azzal indokolták a szerdán magyar részről kezdeményezett találkozó elutasítását, miszerint a mostani helyzetben nem lenne értelme, Orbán Viktor magatartása ugyanis rombolja az európai szolidaritást. ”
(Hírhatár)

Akinek nincs semmije, az annyit is ér!

222

Mert ma megtanulhattuk a lázári mondat valódi értelmét!

Akinek nincs semmije, az annyit is ér!

U.i.:

Ha akarta, akkor sem tudta volna jobban időzíteni ezt a kudarcot Orbán. Február 19-én… Legjelentéktelenebb és leggyűlöltebb segg nyalói közül a kis vásárhelyi kegyenc negyvenedik születésnapján éppen a libling lázárjani elhíresült mondata hullott vissza az egyre töpörödő bálványra:

Mert, akinek nincs semmije, az bizony annyit is ér!

A VILÁGTALANOK ZENEKARA – meg a “gyengénlátó” vendégmuzsikus kálváriája

„Az emberi faj egyik legnagyobb ajándéka, hogy képes a lélekre ható hangokat adni, és eszközöket is tud alkotni ezeknek a hangsoroknak a megszólaltatásához. A zenének köze van a művészi kifejezéshez és a mulattatáshoz is, de annyira fontos jelenség, hogy önálló feladatot jelent. A zene befolyásolja az egész emberiséget, energiája gyógyítja a testet és a bolygót. Az emberi pulzus ütemére lüktető békés muzsika hallgatása pozitív változásokat idézhet elő az ideg- és elmeállapotban. Minden zene, és a zene mindenre hat. A lelkünk szólal meg a zenében. A zene a világmindenséggel társalgó bolygónk hangja.” (Marlo Morgan)

Mindannyian hallgatunk zenét.
Van, aki zene nélkül képtelen felébredni, dolgozni, tanulni, akad, aki egyetlen métert sem képes megtenni a fülese nélkül, hallhattunk már zenére főző, mosogató, vagy éppen takarító embertársainkról, akik olykor, mindössze hangulatuk megalapozása céljából hallgatják és élvezik a muzsikát.

Ahogy a zenét hallgatók millió félék, úgy természetesen a muzsika hangjait előadók közege is különleges sokaság. A muzsikusok, a zenészek, a zenekarok tagjai együtt és egyenként is csodálatos emberek. Amit tesznek, a hangszer megszólaltatása tehetséget, szorgalmat, alázatot kíván, és persze a zenekarhoz még ezen felül is kell rengeteg plusz, a mérhetetlen kohézió, a precíz egymásra figyelés, a többiek elfogadása, tisztelete.

Olykor a közös sors…

A „világtalanok zenekara” egyetlen közös jellegzetesség alapján kapta furcsa nevét.
A tagok egyike sem lát.

003

002

005

007

Vakok a vonósok, vakok a fúvósok, az ütősök, s ami talán ennél is különösebb – a karmesterük, a zenekar vezetője is világtalan.
Maguk keresték, választották, s bármilyen furcsa, a döntésükben csak egyetlen meghatározó elem volt a virtuozitás felett: az illető „tökéletes” vaksága.

Velük történik a mai ige…

Látó embernek elképzelhetetlen, miféle érzés lehetett az őket csodáló, közéjük vágyakozó, a zenét velük együtt előadni szándékozó gyengénlátó ember megjelenésének különös varázsa!
A legelső közös pillanat.

006

Valaki, aki már hosszú ideje figyelte, kereste a percet, mely izzásba, lüktetésbe mehet át, s hangszerét maga is megszólaltathatja, velük, „azokkal” együtt. Bár tudta jól, ebben a zenekarban csak vendégmuzsikus lehet, azért gyakorolt, egyre. Gyengénlátó és nem vak volt, de azért muzsikálni szeretett volna velük…

Látta, amit „azok” csak érezhettek, hallhattak, tapinthattak. Látta, ahogy olykor úgy tettek, mintha mosolyognának, és látta, ha elfordultak, amint egy félénk szólóba belekezdett. Látta és érezte, hogy nem szeretik, hiszen lát! Féltékenyek lettek, s a vakok mindegyre némították, a gyengénlátót, aki csak segíteni szerette volna világtalan társait… Mert büszke volt rájuk, meg a velük való együttlétre…

Volt egy kedves története a gyengénlátó embernek. Így szólt:

„Egyszer, egy öregember sétált az erdőben. Ráköszönt egy alakra, az visszaköszönt, és bemutatkozott: Én vagyok a jó tündér. Mivel rám találtál kívánhatsz tőlem hármat! De jól fontold meg, mert egyiket sem lehet visszacsinálni, és havonta csak egyet kívánhatsz!
Az öregember szinte gondolkodás nélkül rávágta: az első legyen az, hogy szép és fiatal legyek.
Az addig öregember hazament, immáron fiatalon.
Elment egy hónap múlva a jó tündérhez, mire ő így kérdezte: nos, hogy telt el ez a hónap?
Emberünk mesélt: az elején nagyon jó volt, aztán jöttek a gondok. Vissza kellett mennem, dolgozni, mert így már nem járt a nyugdíj. De sajnos nem kerestem sokat, mert már elfelejtettem mindent, ami a szakmámhoz tartozott, meg hát annyi új dolog van…
A jó tündér kérdezte: Mi legyen a második kívánságod?
Erre az öregember: Azt akarom, hogy gazdag legyek. Ne kelljen dolgoznom.
Hazament. Jött egy hónap múlva.
Mesélt a jó tündérnek: óh, olyan jó volt, mindent megvettem, ami megtetszett. Új házat, kocsit, Plazmatévét. Aztán jöttek a régi barátok kunyerálni, meg egyre több ismeretlen ember kezdett nekem kedveskedni. Persze mindig kiderült, hogy csak pénzt akarnak kicsikarni belőlem. Még a nők is csak azért voltak velem, mert tudták, hogy gazdag vagyok. Közben meg senki sem kedvelt igazán, mert mogorva vagyok, régimódi és szinte teljesen elidegenedtem az emberektől öreg koromra…
Értem, felelte a jó tündér.. és mi legyen a harmadik kívánságod?
Az öregember nem válaszolt. Csak nézett maga elé… aztán kinyögte: az a baj, hogy bármit kívánok végül csak szenvedéssel jár…. tanácstalan vagyok. Te mit javasolsz?
Mire a jó tündér: Ó, te szegény öregember… hát kívánd azt, hogy mindig minden helyzetben legyél elégedett…”

Ezt a mesét mormolta, mormolja ma is.
A világtalanok zenekarának gyengénlátó muzsikusa – bár nem szeretik vak társai – egyre csak muzsikál. Velük. Csak velük… És estéről estére belehal, amint gyűlölik.

Muzsikál.
Olykor fájdalommal, s könnyekkel a még látó szemeiben.

Muzsikál, de nem érti: vajon, miért nem képesek „azok” ott a közös elégedettségre?

Nem akar mást, csak a zenekar sikerét, ajándékot a hallóknak, a muzsikát hallgatóknak! Vajon, miért? Szeretetből…? mert neki fontos tartozni valahová?

Érti, értheti valaki ma még, itt ezt a történetet?

„Ahogy a zenész szüntelenül keresi a legszebb hangot, úgy várja a zene a világmindenségben, hogy valaki megszólaltassa. A muzsikus magában hordozza a zenét, nincs szüksége különleges hangszerekre. Ő maga a zene.” (Marlo Morgan)

HÓHÉR, VIGYÁZZ! – a halálraítéltek csöndje a putyini ellenforradalomban

A mai nap csöndjét mindenki hallhatta!
A lapítás aljas nesztelenségét, mindazok bújását, akik korábban, mindig oly hangos “nemzeti” hazafiak voltak.
Szégyentelenül és szenvtelenül kussolták végig a napot; így hazudtak reggel, délben, meg este…

Talán még a papírzsebkendőik sem fogytak ma úgy, mint máskor!

Okuk volt a méla tümmedésre, valami ostoba időtöltésre, talán éppen varrogattak, keresztrejtvényt fejtettek – míg Vlagyimír Vlagyimírovics Putyin, a tovaris, méltó és elvárt magányban megkoszorúzta az ellenforradalom elfojtásában jeles szovjet hősök sírjait.

Orosz fotóriporterek, katonák és ügynökök gyűrűjében, egyetlen magyar politikust sem engedve a magyarországi, budapesti temető közelébe.

0001

Orbán Viktor meghívására Magyarországon koszorúzott és emlékezett a magyar forradalmat letipró, leigázó szovjet hadseregre az Ukrajnát épp kivéreztető hóhér, az orosz cár, a manapság leggyűlöltebb hatalmasság.

Emlékezni jött a hazánk földjén harcokban elesett szovjet katonákra, azokra a néhai agresszorokra, akiknek egyetlen feladata volt: a magyar szabadságharc vérbefojtása.

Hiába íródott házfalakra, kapukra, lánctalpasok oldalára 56 őszén: ruszkik haza! – évtizedekig a nyakunkon maradtak. Hiába mészároltattak le, akasztattak fel annyi magyar embert, az utókor, a jelen magyar miniszterelnöke pacsizott egy jót a hóhérral, nem törődve az állítólag oly hevesen szeretett halálraítélt érzéseivel.

0005

És Wittner Marika csak ült, ült, ült, a parlamenti évek során összehordott, kényelmes otthonában, és nem szólt, nem gondolt, nem gondolt gondolni az áldozatokra!

Nem gondolt ma Wittner Marika az – arccal a földnek fordított, drótokkal összekötött végtagokkal, kátránypapírba tekerve, a puszta földbe temetett – áldozatokra, azokra a társaira, akik az életüket áldozták, mert forradalomnak hitték, amit lám, ellenforradalomnak nevezhettek újra a Putyin kedvébe járó dörgölőzők.

Azokra, akik a mai napig így hevernek jeltelen parcellákban, ugyanabban a temetőben, ahol hőssé lehettek az agresszorok. Nem szólalt meg, lapított az éveken át fidesz képviselő, a jobbik szimpatizáns, a vitéz, a gárdista, nem hívta az ő kezeit oly átéléssel csókolgató miniszterelnökét telefonon, hogy megálljt parancsoljon, nem sietett a dolgozószobájába, sem a parlamenti ülésterembe, elmondani egy új, hírhedt beszédet…

0004

Nem szólt, ahogy szokott, olykor: hóhér, vigyázz!

Sem ő, sem a többiek. A nyilván jelentős júdás-pénzt azóta is naponta számlálgatók, a politikusok, meg kiszolgálóik, akiknek kötelességük lett volna ma, – amint a hírek felröppentek a szégyenteljes mutatványról -, felsírni, felordítani: elég!

0002

Itt éppen Bábinéval szégyelli magát, akinek nincs munkája, emitt meg a jó tanítvány, az orbán polgári körös, mű-ellenzéki Vonával…

0003

Munka közben…

0007

Akik végigasszisztálták a 2006-os puccskísérletet, hogy a következőt, a 2010-est már dicsőséges fülkeforradalomként éltethessék. Akik polcra vették – a felvágatlan bibliák tőszomszédságába – az ősi tan helyébe hányt alaptörvényt, mely deklarálta az 1956-os Forradalmat és Szabadságharcot; de akik úgy tudnak elérzékenyülten neveket emlegetni.

Vajon, mit gondoltak magukról mindazok, akik úgy szeretnek Mansfeld Péter, Szabó bácsi, Falábú Jancsi, Cinka Panna, Tóth Ilonka és főleg Pongrátz Gergely nevében cselekedni?

Ma valamennyien hallgattak, talán csak egy morgott egy keveset…

S akiknek ezek a forradalmárok vállalhatatlanok, s nekik Nagy Imre moszkovita miniszterelnök jelentette 1956 értékét, vajon mit gondoltak ma, amikor Oroszország vezére a hős szovjet katonákat ünnepelte? Eszükbe jutott még az a mondat, amit azóta sem helyezett senki hatályon kívül?

„Csapataink harcban állnak!”

Ma hallgattak, lapítottak, akiknek kutya kötelességük lett volna ordítani.

P.s.:
Holnap reggel pedig, – ha ugyan eszébe jut akár csak egynek is közülük – a szokásos képmutatással, előkotorják a gönceik mögül az öreg gyertyát, átkötve nemzetiszín szalaggal, aztán meggyújtják, kellő átéléssel. Gyertyát gyújt ez a rengeteg beszari, megalkuvó művitéz, megvásárolt házi-hős, a néhai Pongrátz Gergely, Corvin közi főparancsnok születésnapja alkalmából.

0008

Mert csak a szólamok, az ünnepelhető, tapsikolható évfordulók maradtak, – persze, csak, ha szólnak… – a valódi hév, a dac elveszett. Örökre!

TÖRÖLHETŐ SZERELEM? – a jövő generációja pénzt keres (?) öröm helyett

Tizenöt másodperc morfondírozás után, nekem, a szerzőnek ront az első, aztán negyed óra múlva a második.
„Hozzám-szólók”, mindketten.
A többi, részért kiáltó kisvártatva jön utánuk.
Amiért védekeznek, és amitől felháborodtak, ugyan éppen az enyém, vagyis az író szégyene, mégis ők, a „szereplők” érzik tabunak, amiről szerintük szinte nem is volt érdemes „másoknak” írni, sem szólni!
Ez van.
Nekik ez az élet része. Az úthenger dübörög, az elnyerhető „érték” fontosabb, mint az öröm, ráadásul, úgy tűnik, boldogítóbb is. Aki pedig ostobaságokat posztol a fészen, azt egyszerűen törlik – így már rég nincs az „egy hétig tartó szerelem”!
Íme egy vélemény:

Csak „rájuk” számítanak, ők már senkire.

Egyáltalán nem tartottam furcsának, hogy Bálint nap környékén – amit évekkel ezelőtt, jó üzleti érzékkel Valentin-day-re kereszteltek, kikiáltva ezzel a boldog szerelmesek ünnepének -, kellett szóra bírni a fiatal lányt. Egy „önként jelentkező” története elevenedik meg, a közelmúltban általam fellelt hírportálon.
A szereplő – hogy még véletlenül se legyen felismerhető – egy Andi nevű egyetemi hallgató, valahonnan, talán egy tiszántúli kisvárosból. Aki gyermekévei és a gimi után, a majdani biztos megélhetést, karriert ígérő végzettség reményében egy jó nevű felsőoktatási intézménybe nyer felvételt, most is ott tanul.

Távol a lakhelyétől, a neki felnőttként is minden lehetőt megadni szándékozó szülőktől. Tehát az átlaghoz képest méregdrága albérletben, megfizethetetlennek tűnő utazási költségekkel, no meg az „ifjúság bocsánatos bűneinek” igényével. Andrea, mint minden vele egykorú fiatal, szeret jegyeiben hasonlóvá, szinte azonossá válni „menő” kortársaival; megjelenésével, szokásaival, programjaival, mely „kibővült szükségletek” csakhamar egyértelművé teszik számára, hogy a “csóró” családtól mindezekre megkapható javak a legkevésbé sem képesek fedezetet nyújtani…

0001

Diákmunkát vállal, de hamarosan az abból nyerhető jövedelem is kevésnek bizonyul az egyre növekvő igényekhez képest. Aztán, mint derült égből a villámcsapás, egy átbulizott éjszaka végén megjelenik a pénzes férfi, aki komoly summát ajánl a szolgálatért – három percnyi, mosdó béli hezitálás, sminkigazítás után dönt, ekkor fekszik le először, negyven ezer forintért egy vadidegen illetővel. Aztán az alkalomból folyamat, életforma lesz, melyet az újságíró „kurválkodásnak” nevez.

A diáklány válasza már végképp nem okoz megdöbbenést:

„…nem tartom magam annak. Jelenleg hat férfi van, akik rendszeresen látogatnak, és ők csak fizetnek egy szolgáltatásért. Nem a négyes mellett ácsorgok, hogy egy kamionost szopjak fél órában ötezerért. A mai világban vagy ezt teszed, vagy dolgozol óránként négyötvenért és vársz a csodára.”

De akinek ez sem elég, Andi röviden vázolja a jövőképét is:

„…a diplomám megszerzésével felhagyok az egésszel. Addigra csak lesz rendes állásom, és nem érzem magam kevesebbnek azért, amiért így keresem meg a kenyérre valót. A vizsgáim megvannak, a számláim be vannak fizetve, pasim pedig nincs. Ne gondold, hogy én vagyok az egyetlen ezen az egyetemen, aki így él.”

Az egyetemi évek alatt, önmagát illegális prostitúcióból fenntartó „hölgyből” diplomás, jól szituált nő kíván lenni, aki önmagát nem érzi majd kevesebbnek, s elvárja, hogy a társadalmunk is tárt karokkal várja, befogadja.

0002

A diplomaosztó után nyilván „csak lesz rendes állása”, mely pályakezdőként képes lesz pótolni hat kuncsaft alkalmankénti negyven ezrét!

Csak lesz férfi, aki megpillantva őt, gyermekei édesanyját véli majd felfedezni varázslatos alakjában, miközben édes öleléssel forrnak egybe, azon a szép estén, hosszas udvarlás után! Brrrrrr!

Andi a „fészen” még aznap törli a kuncsaftokat, korábbi lakhelyétől messze költözik, új életébe belerázódva elvárja majd „szerető férje” – akit persze lesz kikhez hasonlítania – folyamatos, emberfeletti versenyfutását a pénzért, s ha valaha, valaki mégis felismeri, majd arrogáns hangon fogja kiosztani a kis mihasznát…

Különös, de a társadalmunk erőtlen, nem tud majd mit kezdeni Andival, Andrea nénivel! Ahogy most is csak arra volt jó az általa felvázolt élet-epizód, hogy a bulvár szemetével együtt, néhány értéktelen pillanatra maga is gyémántként ragyoghasson a fekália legtetején. ( Illusztrációként egy izgató, fiatal lány képével… )

Így lesz később is, örök életére egy kiégett, jöttment hárpia, agresszívan elismerést követelő fúrja, akit tökéletesen tud majd alkalmazni a világ a szimplán normális közeggel szemben.

Életen át fog védekezni, csak mert most sem hajlandó felvállalni tettét, foglalkozását, amivel a pénz közelébe vergődhet. Hogy a kurválkodást elfogadhatónak és főleg elfogadandónak tartja!

Nem könnyű leírni mindezt. Közzé teszem. Elolvassák. Tizenöt másodperc morfondírozás után, nekem, a szerzőnek ront az első, aztán negyed óra múlva a második.
„Hozzám-szólók”, mindketten.
A többi, részért kiáltó kisvártatva jön utánuk.
Védekeznek, és felháborodnak, ugyan éppen az enyém, az író szégyene, mégis ők, a „szereplők” érzik tabunak, amiről szerintük nem volt érdemes „másoknak” írni, sem szólni!

Talán akad, aki érti: Az én szégyenem, a mi szégyenünk, akik a hátunkra vettük ezt a vergődő országot, és elhatároztuk, hogy építünk valamit, ami sokkal több és jobb, mindannál, ami korábban volt. Információkat osztunk meg, tanítunk és véleményt formálunk, s olykor „modernségre” hivatkozva, gondolkodás nélkül fejet hajtunk a deviancia előtt, vajon miért nem vagyunk képesek kimondani, ha valami szenny és mocsok, és csak a haldoklásainkból profitot kinyerők számára jelenthet értéket?

„A múltat nem lehet elfelejteni, kitörölni. Úgy tenni, mintha nem lenne az életünk meghatározó része. Mert egyszer úgyis utolér minket. A múlt olyan, mint egy gennyedző seb, amit hiába fáslizunk be, az anyag alatt egyre csak rothad, bűzlik, váladékozik, mert nincs kitisztítva, s ezáltal megállíthatatlanul végigfertőzi az egész testet. S amikor végre észrevesszük a sebet, amely régóta ott volt, de megpróbáltuk egyre csak elfedni és tudomást sem venni róla, már késő. Addigra haldoklunk tőle. Megmérgezte a testünket és a lelkünket. Az életben mindennek ára van. Minden döntésnek, minden kimondott szónak, minden cselekedetnek. És minden összeadódik. Aztán egyszer, éppen akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá, és azt hisszük, megúsztuk, eljön az elszámolás ideje. És akkor meg kell fizetnünk bűneinkért.”
(Szalai Vivien: Drága kéj)

Az idézett cikk itt olvasható: http://4024.hu/2015/02/10/nem-a-negyes-mellett-acsorgok-hogy-egy-kamionost-szopjak-fel-oraban-otezerert/