TÖRÖLHETŐ SZERELEM? – a jövő generációja pénzt keres (?) öröm helyett

Tizenöt másodperc morfondírozás után, nekem, a szerzőnek ront az első, aztán negyed óra múlva a második.
„Hozzám-szólók”, mindketten.
A többi, részért kiáltó kisvártatva jön utánuk.
Amiért védekeznek, és amitől felháborodtak, ugyan éppen az enyém, vagyis az író szégyene, mégis ők, a „szereplők” érzik tabunak, amiről szerintük szinte nem is volt érdemes „másoknak” írni, sem szólni!
Ez van.
Nekik ez az élet része. Az úthenger dübörög, az elnyerhető „érték” fontosabb, mint az öröm, ráadásul, úgy tűnik, boldogítóbb is. Aki pedig ostobaságokat posztol a fészen, azt egyszerűen törlik – így már rég nincs az „egy hétig tartó szerelem”!
Íme egy vélemény:

Csak „rájuk” számítanak, ők már senkire.

Egyáltalán nem tartottam furcsának, hogy Bálint nap környékén – amit évekkel ezelőtt, jó üzleti érzékkel Valentin-day-re kereszteltek, kikiáltva ezzel a boldog szerelmesek ünnepének -, kellett szóra bírni a fiatal lányt. Egy „önként jelentkező” története elevenedik meg, a közelmúltban általam fellelt hírportálon.
A szereplő – hogy még véletlenül se legyen felismerhető – egy Andi nevű egyetemi hallgató, valahonnan, talán egy tiszántúli kisvárosból. Aki gyermekévei és a gimi után, a majdani biztos megélhetést, karriert ígérő végzettség reményében egy jó nevű felsőoktatási intézménybe nyer felvételt, most is ott tanul.

Távol a lakhelyétől, a neki felnőttként is minden lehetőt megadni szándékozó szülőktől. Tehát az átlaghoz képest méregdrága albérletben, megfizethetetlennek tűnő utazási költségekkel, no meg az „ifjúság bocsánatos bűneinek” igényével. Andrea, mint minden vele egykorú fiatal, szeret jegyeiben hasonlóvá, szinte azonossá válni „menő” kortársaival; megjelenésével, szokásaival, programjaival, mely „kibővült szükségletek” csakhamar egyértelművé teszik számára, hogy a “csóró” családtól mindezekre megkapható javak a legkevésbé sem képesek fedezetet nyújtani…

0001

Diákmunkát vállal, de hamarosan az abból nyerhető jövedelem is kevésnek bizonyul az egyre növekvő igényekhez képest. Aztán, mint derült égből a villámcsapás, egy átbulizott éjszaka végén megjelenik a pénzes férfi, aki komoly summát ajánl a szolgálatért – három percnyi, mosdó béli hezitálás, sminkigazítás után dönt, ekkor fekszik le először, negyven ezer forintért egy vadidegen illetővel. Aztán az alkalomból folyamat, életforma lesz, melyet az újságíró „kurválkodásnak” nevez.

A diáklány válasza már végképp nem okoz megdöbbenést:

„…nem tartom magam annak. Jelenleg hat férfi van, akik rendszeresen látogatnak, és ők csak fizetnek egy szolgáltatásért. Nem a négyes mellett ácsorgok, hogy egy kamionost szopjak fél órában ötezerért. A mai világban vagy ezt teszed, vagy dolgozol óránként négyötvenért és vársz a csodára.”

De akinek ez sem elég, Andi röviden vázolja a jövőképét is:

„…a diplomám megszerzésével felhagyok az egésszel. Addigra csak lesz rendes állásom, és nem érzem magam kevesebbnek azért, amiért így keresem meg a kenyérre valót. A vizsgáim megvannak, a számláim be vannak fizetve, pasim pedig nincs. Ne gondold, hogy én vagyok az egyetlen ezen az egyetemen, aki így él.”

Az egyetemi évek alatt, önmagát illegális prostitúcióból fenntartó „hölgyből” diplomás, jól szituált nő kíván lenni, aki önmagát nem érzi majd kevesebbnek, s elvárja, hogy a társadalmunk is tárt karokkal várja, befogadja.

0002

A diplomaosztó után nyilván „csak lesz rendes állása”, mely pályakezdőként képes lesz pótolni hat kuncsaft alkalmankénti negyven ezrét!

Csak lesz férfi, aki megpillantva őt, gyermekei édesanyját véli majd felfedezni varázslatos alakjában, miközben édes öleléssel forrnak egybe, azon a szép estén, hosszas udvarlás után! Brrrrrr!

Andi a „fészen” még aznap törli a kuncsaftokat, korábbi lakhelyétől messze költözik, új életébe belerázódva elvárja majd „szerető férje” – akit persze lesz kikhez hasonlítania – folyamatos, emberfeletti versenyfutását a pénzért, s ha valaha, valaki mégis felismeri, majd arrogáns hangon fogja kiosztani a kis mihasznát…

Különös, de a társadalmunk erőtlen, nem tud majd mit kezdeni Andival, Andrea nénivel! Ahogy most is csak arra volt jó az általa felvázolt élet-epizód, hogy a bulvár szemetével együtt, néhány értéktelen pillanatra maga is gyémántként ragyoghasson a fekália legtetején. ( Illusztrációként egy izgató, fiatal lány képével… )

Így lesz később is, örök életére egy kiégett, jöttment hárpia, agresszívan elismerést követelő fúrja, akit tökéletesen tud majd alkalmazni a világ a szimplán normális közeggel szemben.

Életen át fog védekezni, csak mert most sem hajlandó felvállalni tettét, foglalkozását, amivel a pénz közelébe vergődhet. Hogy a kurválkodást elfogadhatónak és főleg elfogadandónak tartja!

Nem könnyű leírni mindezt. Közzé teszem. Elolvassák. Tizenöt másodperc morfondírozás után, nekem, a szerzőnek ront az első, aztán negyed óra múlva a második.
„Hozzám-szólók”, mindketten.
A többi, részért kiáltó kisvártatva jön utánuk.
Védekeznek, és felháborodnak, ugyan éppen az enyém, az író szégyene, mégis ők, a „szereplők” érzik tabunak, amiről szerintük nem volt érdemes „másoknak” írni, sem szólni!

Talán akad, aki érti: Az én szégyenem, a mi szégyenünk, akik a hátunkra vettük ezt a vergődő országot, és elhatároztuk, hogy építünk valamit, ami sokkal több és jobb, mindannál, ami korábban volt. Információkat osztunk meg, tanítunk és véleményt formálunk, s olykor „modernségre” hivatkozva, gondolkodás nélkül fejet hajtunk a deviancia előtt, vajon miért nem vagyunk képesek kimondani, ha valami szenny és mocsok, és csak a haldoklásainkból profitot kinyerők számára jelenthet értéket?

„A múltat nem lehet elfelejteni, kitörölni. Úgy tenni, mintha nem lenne az életünk meghatározó része. Mert egyszer úgyis utolér minket. A múlt olyan, mint egy gennyedző seb, amit hiába fáslizunk be, az anyag alatt egyre csak rothad, bűzlik, váladékozik, mert nincs kitisztítva, s ezáltal megállíthatatlanul végigfertőzi az egész testet. S amikor végre észrevesszük a sebet, amely régóta ott volt, de megpróbáltuk egyre csak elfedni és tudomást sem venni róla, már késő. Addigra haldoklunk tőle. Megmérgezte a testünket és a lelkünket. Az életben mindennek ára van. Minden döntésnek, minden kimondott szónak, minden cselekedetnek. És minden összeadódik. Aztán egyszer, éppen akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá, és azt hisszük, megúsztuk, eljön az elszámolás ideje. És akkor meg kell fizetnünk bűneinkért.”
(Szalai Vivien: Drága kéj)

Az idézett cikk itt olvasható: http://4024.hu/2015/02/10/nem-a-negyes-mellett-acsorgok-hogy-egy-kamionost-szopjak-fel-oraban-otezerert/