A VILÁGTALANOK ZENEKARA – meg a “gyengénlátó” vendégmuzsikus kálváriája

„Az emberi faj egyik legnagyobb ajándéka, hogy képes a lélekre ható hangokat adni, és eszközöket is tud alkotni ezeknek a hangsoroknak a megszólaltatásához. A zenének köze van a művészi kifejezéshez és a mulattatáshoz is, de annyira fontos jelenség, hogy önálló feladatot jelent. A zene befolyásolja az egész emberiséget, energiája gyógyítja a testet és a bolygót. Az emberi pulzus ütemére lüktető békés muzsika hallgatása pozitív változásokat idézhet elő az ideg- és elmeállapotban. Minden zene, és a zene mindenre hat. A lelkünk szólal meg a zenében. A zene a világmindenséggel társalgó bolygónk hangja.” (Marlo Morgan)

Mindannyian hallgatunk zenét.
Van, aki zene nélkül képtelen felébredni, dolgozni, tanulni, akad, aki egyetlen métert sem képes megtenni a fülese nélkül, hallhattunk már zenére főző, mosogató, vagy éppen takarító embertársainkról, akik olykor, mindössze hangulatuk megalapozása céljából hallgatják és élvezik a muzsikát.

Ahogy a zenét hallgatók millió félék, úgy természetesen a muzsika hangjait előadók közege is különleges sokaság. A muzsikusok, a zenészek, a zenekarok tagjai együtt és egyenként is csodálatos emberek. Amit tesznek, a hangszer megszólaltatása tehetséget, szorgalmat, alázatot kíván, és persze a zenekarhoz még ezen felül is kell rengeteg plusz, a mérhetetlen kohézió, a precíz egymásra figyelés, a többiek elfogadása, tisztelete.

Olykor a közös sors…

A „világtalanok zenekara” egyetlen közös jellegzetesség alapján kapta furcsa nevét.
A tagok egyike sem lát.

003

002

005

007

Vakok a vonósok, vakok a fúvósok, az ütősök, s ami talán ennél is különösebb – a karmesterük, a zenekar vezetője is világtalan.
Maguk keresték, választották, s bármilyen furcsa, a döntésükben csak egyetlen meghatározó elem volt a virtuozitás felett: az illető „tökéletes” vaksága.

Velük történik a mai ige…

Látó embernek elképzelhetetlen, miféle érzés lehetett az őket csodáló, közéjük vágyakozó, a zenét velük együtt előadni szándékozó gyengénlátó ember megjelenésének különös varázsa!
A legelső közös pillanat.

006

Valaki, aki már hosszú ideje figyelte, kereste a percet, mely izzásba, lüktetésbe mehet át, s hangszerét maga is megszólaltathatja, velük, „azokkal” együtt. Bár tudta jól, ebben a zenekarban csak vendégmuzsikus lehet, azért gyakorolt, egyre. Gyengénlátó és nem vak volt, de azért muzsikálni szeretett volna velük…

Látta, amit „azok” csak érezhettek, hallhattak, tapinthattak. Látta, ahogy olykor úgy tettek, mintha mosolyognának, és látta, ha elfordultak, amint egy félénk szólóba belekezdett. Látta és érezte, hogy nem szeretik, hiszen lát! Féltékenyek lettek, s a vakok mindegyre némították, a gyengénlátót, aki csak segíteni szerette volna világtalan társait… Mert büszke volt rájuk, meg a velük való együttlétre…

Volt egy kedves története a gyengénlátó embernek. Így szólt:

„Egyszer, egy öregember sétált az erdőben. Ráköszönt egy alakra, az visszaköszönt, és bemutatkozott: Én vagyok a jó tündér. Mivel rám találtál kívánhatsz tőlem hármat! De jól fontold meg, mert egyiket sem lehet visszacsinálni, és havonta csak egyet kívánhatsz!
Az öregember szinte gondolkodás nélkül rávágta: az első legyen az, hogy szép és fiatal legyek.
Az addig öregember hazament, immáron fiatalon.
Elment egy hónap múlva a jó tündérhez, mire ő így kérdezte: nos, hogy telt el ez a hónap?
Emberünk mesélt: az elején nagyon jó volt, aztán jöttek a gondok. Vissza kellett mennem, dolgozni, mert így már nem járt a nyugdíj. De sajnos nem kerestem sokat, mert már elfelejtettem mindent, ami a szakmámhoz tartozott, meg hát annyi új dolog van…
A jó tündér kérdezte: Mi legyen a második kívánságod?
Erre az öregember: Azt akarom, hogy gazdag legyek. Ne kelljen dolgoznom.
Hazament. Jött egy hónap múlva.
Mesélt a jó tündérnek: óh, olyan jó volt, mindent megvettem, ami megtetszett. Új házat, kocsit, Plazmatévét. Aztán jöttek a régi barátok kunyerálni, meg egyre több ismeretlen ember kezdett nekem kedveskedni. Persze mindig kiderült, hogy csak pénzt akarnak kicsikarni belőlem. Még a nők is csak azért voltak velem, mert tudták, hogy gazdag vagyok. Közben meg senki sem kedvelt igazán, mert mogorva vagyok, régimódi és szinte teljesen elidegenedtem az emberektől öreg koromra…
Értem, felelte a jó tündér.. és mi legyen a harmadik kívánságod?
Az öregember nem válaszolt. Csak nézett maga elé… aztán kinyögte: az a baj, hogy bármit kívánok végül csak szenvedéssel jár…. tanácstalan vagyok. Te mit javasolsz?
Mire a jó tündér: Ó, te szegény öregember… hát kívánd azt, hogy mindig minden helyzetben legyél elégedett…”

Ezt a mesét mormolta, mormolja ma is.
A világtalanok zenekarának gyengénlátó muzsikusa – bár nem szeretik vak társai – egyre csak muzsikál. Velük. Csak velük… És estéről estére belehal, amint gyűlölik.

Muzsikál.
Olykor fájdalommal, s könnyekkel a még látó szemeiben.

Muzsikál, de nem érti: vajon, miért nem képesek „azok” ott a közös elégedettségre?

Nem akar mást, csak a zenekar sikerét, ajándékot a hallóknak, a muzsikát hallgatóknak! Vajon, miért? Szeretetből…? mert neki fontos tartozni valahová?

Érti, értheti valaki ma még, itt ezt a történetet?

„Ahogy a zenész szüntelenül keresi a legszebb hangot, úgy várja a zene a világmindenségben, hogy valaki megszólaltassa. A muzsikus magában hordozza a zenét, nincs szüksége különleges hangszerekre. Ő maga a zene.” (Marlo Morgan)

One thought on “A VILÁGTALANOK ZENEKARA – meg a “gyengénlátó” vendégmuzsikus kálváriája”

  1. Ha minden igaz, ez egy egyiptomi zenekar. Valamikor olvastam már róluk. Jó, hogy ilyen témákat is észrevesznek!

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.