HENDÉK

Különleges levél érkezett ma a postaládánkba. Lelkes olvasónk, egy szombathelyi nyugdíjas írta, nem volt szívünk módosítani, változtatni rajta:

„Fiatalabb korunkban képesek voltunk önmagunkat másokhoz hasonlítani. Ez volt az értékítéletünk alapja. A mindenáron, mindenkinek megfelelés. Sokszor eltűnődtünk, mit tettünk volna, „azok”, a hősök helyében. Magunkat rendszeresen megmérettetésekbe űztük, kerestük a valós, vagy vélt versenyhelyzeteket, s eltökélten vágytunk – mint „azok”, a győzelemre. A versenytársak előtt érni a célba. Ez adott alapot a világról alkotott szemléletünkhöz, akkor. Mert ilyen a gyermekkor gyermetegsége, az ifjúkor hevülete…

Az ember idővel megérik, megöregszik. Már szinte szemrebbenés nélkül, mondhatni tétlenül képes nézni, tűrni, amint „ezek”vergődnek. Zavarja, idegesíti, mégsem tesz ellene. „A tehetség nem az akarat gyermeke!” Többségünk tudja, belátja, ezért hallgat. Pontosabban, csak értelmetlennek érzünk minden reflexiót mindarra, amit „ezek” művelnek. Mert szinte minden megmozdulásukból hiányzik a felnőtt tudatossága, a magabiztosság, a határozottság, a leginkább pedig az elegancia, a méltóság.

Mert mindent csak kifelé tesznek, a valamiből lesz a „mintha”; hiteltelen mindaz, amit mondanak és mutatnak. Sem lélek, sem hév, minden csak szerepjáték. Éppen, mint az infantilis gyerekek, a világmegváltó kamaszok… Keresztényinek vallott képmutatásuk ráadásul sérti is a valódi hitben élőket!

Párbeszéd nélkül, a minimális „együtt-élés” elfogadása nélkül, önmaguk hangjának, kimondott mondatainak meghallása, vissza-hallgatása nélkül mondják a magukét. Ha közben nem kellene végig szenvednünk badarságaikat, talán még mulatságosnak is nevezhetnénk állandó tévedéseiket. Heroikus küzdelmüket a tehetetlenségük ellen. Fáj, de amit keresünk a szavaik, tetteik mögött, a koncepció, a terv szerint való haladás legcsekélyebb érzését sem vélhetjük felfedezni. Minden csak látszat.

Csak fotók, azokon pózolva fotózkodó egyének, egy lehetetlen mosolyalbum tagjai ők. Egy ideje, idős barátaim körében így nevezzük őket: a Hendék. Hendék valamennyien. Mosolyognak, grimaszolnak. Láthatóan jól érzik magukat, nekik ez az állapot bőven elég. Van valami a „mosolyuk mögött”, ami megmagyarázhatatlan – persze csak a meglett korú emberek számára… Sokáig e mosolyt ravaszságnak, agyafúrtságnak, lazaságnak gondoltuk, de ma már jól látszik – bizonytalanságuk leplezése teszi valóban szerencsétlenné ezeket a kisszerű, durcás embereket.

Akik jelenleg éppen rajtunk „gyakorolják a hatalmat”, a hatalom gyakorlása közben.

A Hendék láthatóan szeretnek szerepelni. Hatalmas felhajtással megjelenni, pózolni, s milyen furcsa, miközben ők imádják a kamerákat, a kamerák valahogy nem igazán szeretik őket. A mosolyaik rendre bárgyúra, esetlenre sikerülnek, az interneten komoly gyűjtemény díszeleg már e grimaszokból, mémekből. Orbán emlékezetes „kivezetése” óta megcsúszott a föld, s a rettenthetetlenekről szép csendben kiderült, miféle ostoba szerepjátékok figurái valamennyien.

fidesz

Veszprémbe is csak mosolyogni siettek. (Közösségi oldalukon erre voltak oly büszkék!) Állni és mosolyogni, fürdeni a várt győzelemben. Eltervezték, milyen jó mulatság lesz majd belevigyorogni a fényképezőgépek objektívjeibe: lám, „győzve győz a győzedelmes… ”

De nem sikerült.
Nem győzhettek. Veszítettek!

A Hendék berendezkedtek a permanens ünneplésre, komfortossá vált számukra az a világ, amelyben éljenezik, megtapsolják őket, hiszen ez a végtelen „hurrá”, úgy gondolják jár nekik, megilleti őket, pontosabban, őket illeti, kizárólag. Csak a gépezetbe hulló, apró porszemekkel feledtek el olykor törődni. Gondolták, arra jó lesz majd az őket „mindörökké” támogató bamba plebs.

Csakhogy a plebs egy ideje éhes! Nagyon. És egyre elviselhetetlenebbül!

Még tapsikolnak, éljenzik ugyan, ha a Hendék szidni kezdik a kommunistákat, csak a nemes folklórműsor után nem következik a pénzhullás. A köznek a legkevésbé sem! A „cirkuszt, kenyeret” ünnepéből éppen a kenyér hibádzik! Következetesen. És bár a vezér ígér stadiont, templomot, a kisembereknek minden hónapban pár napig tart csak a biztonság és hetekre szól a „hóvége”, a böjt.

Tessék mondani! Vajon, meddig leszünk még a Hendék vendégei, mi, szombathelyiek, Szombathelyen?”

No Comment! Köszönjük, hogy közölhettük!