TEHETETLENSÉG – töprengés az emberi természetről, egy megmérgezett kiscica ürügyén

Ember és állat különös kapcsolatáról szinte lehetetlen elégszer írni, beszélni. Csak vázlatról, gondolat foszlányokról szólni értelmetlen…

002

Mert az együttélés velük, sok esetben több, tartalmasabb, mint amit mi emberek képesek vagyunk “csak” egymás közelében megélni.

Odaadó ragaszkodásuk, a „gazdi” és kedvence viszony összefüggései szinte kizárólag a megélhető örömök mentén, de semmi esetre sem érdekekből fakadnak. Szóval, olykor kétségtelenül több lehet egy ember és állat „barátsága”, mint ami akárcsak elvárható volna egy idővel „hozzánk barátkoztatható” embertársunktól, mert itt az állandóság biztonsága csak egyetlen esetben sérülhet.
…ha szeretett társunk eltávozik, ha meghal.

Lám, mennyi ellenérzést válthatunk ki egyesekből, már a puszta szóhasználattal is! Tehát nem arról írnék, amikor egy állat elpusztul, megdöglik, hanem kizárólag arról a tehetetlenségről, vergődésről, amit akkor kell éreznünk, ha nem tudunk segíteni rajta, amikor meghal, akit a megszületése pillanatától dédelgettünk…

A mai nap pontosan ugyanúgy indult, mint a többi.
Botorkálás a derengő hajnali fényben, fogmosás, egy villámgyors mű-kávé, aztán irány a téliesített terasz, szaladni macskáink gondosan összeépített doboz-házikóihoz, ahol lábunkhoz dörgölőző éhes szájacskák várják a reggeli falatokat, meg persze a szűnni nem akaró cirógatást.
Rend ez a javából, napi indító adag, muníció a szeretetből, melyről persze az „állatok nélkül élők” rögtön tudni vélik, hogy ez is csak az alantas ösztönök szánni való megnyilvánulása, éhség, meg a pavlovi reflexek, bla-bla-bla.

004

A nap pontosan úgy indult, mint a többi, csak éppen hiába szólt a hívogató ciccegés, egy a „falkából” sehogy sem akart előbújni. Mozdulatlanul feküdt, szemmel láthatóan bágyadtan, megfakult, rendezetlen szőrével, vacka falához préselődve, sem örömről, sem bánatról jelet sem küldve. Így kezdődnek a nagyon nagy bajok, tudja már minden „gyakorló macskás”, amikor felborul a napi vágta, jöhet az „újratervezés” a gazdi minden idegszála a „miértek” és „hogyan tovább” után kutat. Találgatások, internetes kutakodás, aztán telefonok az elérhető segítség után kutatva.

Még egy kevés várakozás, az egészséges állatok biztonságba helyezése, aztán a kis beteg egy jókora bélelt dobozban útnak indulhat a kórház felé. Míg mások a napfogyatkozásban gyönyörködnek, a kocsi az állat-kórházhoz ér, a gazdik szíve már a torkukban dobog, s a doktorok megkezdik a vizsgálatot. Néhány pillanat múlva az orvos arca elkomorul, s a hőmérő vészesen alacsony hőfokát mutatva végérvényesen lelombozza az addig rendületlenül bizakodó gazdikat. Az egyetlen, amit megtehet, hogy megszabadítja szenvedéseitől a már alig pihegő kicsi állatot. A diagnózis mérgezésről szól, amit kihelyezett patkány-, vagy csiga-méregtől, permetszertől, vagy éppen gondatlanul kezelt fagyálló folyadéktól kaphatott a jószág. A végszó, a megszabadító injekcióról szól. Aztán az utolsó szívdobbanások közben kiszaladó könnycseppek fátylán át elillan egy ártatlan élet.

A kertben az öreg fenyőfa árnyékában, az évtizede itt nyugvó kutyánk sírja mellett találja meg a végső nyughelyét; s míg a száraz rögöket igazgatja a szótlan társ, a mostanáig gondoskodó gazdi, a kérdések és fájdalmas gondolatfoszlányok törnek egyre elő…

A tavasz első napján meghalt egy kiscica…

Eltemettük kedvenc macskánkat.

001

Alig három éve, egy tavaszi hajnalon érkezett, két kistestvérével együtt. Ők ketten az azóta messze hagyott forgalmas úton lelték halálukat. A harmadik, egyedül ő maradt nekünk, egészen ma reggelig.

Tehetetlenség.

Ennyit érzünk, s mióta hazatértünk a kertből, ahol eltemettük, keresgéljük, de sehogy nem találjuk az értelmüket vesztett szavakat, az emberi gonoszságról, felelőtlenségről.
Mert túl sok a miért! Mert a mérgezés a legnagyobb jóakarattal sem nevezhető balesetnek! Nem a felelősöket, a „hibást” kutatjuk, de szeretnénk bízni abban, hogy a mi veszteségünk volt a legutolsó! Bár tudjuk, ez lehetetlen!

003

„A macska érzelmei teljesen őszinték; az emberi lények mindenféle okoknál fogva elrejthetik érzelmeiket, de a macska sohasem tesz így.” Ernest Hemingway gondolata forog bennünk, s latolgatjuk, vajon eljuthat-e embertársainkhoz a szomorúságunk, s vajon mindezért kell-e még lakolnunk továbbra is? Mert most nagyon fáj!

És mert mindennél elszomorítóbb volna, ha bolondnak néznék azt, aki emberként megpróbál túllépni a szomorúságán, miután meghal egy állat, “csak” egy kiscica, a terasz dobozházikóinak lakója…