VOLT EGYSZER EGY… BARACSI!– lázas készülődés a május elsejei felvonulásra

Nincs annál különlegesebb dolog, mint visszaemlékezni a gimis évekre, felidézni a tavasz mézédes perceit, azokat a boldog április végi délelőttöket, amikor tanítás helyett órákon át gyakoroltuk a nagy-nagy felvonulást, „alakiztunk”, meneteltünk, kezünkben egy-egy falatka zászlócskával, a szombathelyi felszabadulási emlékmű előtti aszfalton.
Ott, ahol…Mocorogni, beszélgetni, pisszenni sem lehetett, mert a szigorú tanerő, „minden tanárok legszigorúbbika” folyton a nyomunkban járt… mindent látott és hallott!

Ha valaki azt gondolná, hogy ez egy szokásos nosztalgia-cikk az átkos időkről, melyben szidni fogom az öreg orosztanárt – szólok előre – téved!Aki pedig nem idevalósi, kéretik elviselni a nosztalgiát!

ccc

Élőkép.
Na, igen…Aki a múlt század hatvanas éveinek vége felé született, nos, annak nem kell sokat mesélni róla! Akik valamivel később jöttek, még kisgyermekként megbámulhatták, amint a nagy fölvonuláson, a tribün előtt illegettük magunkat, mi a középiskolások; hogy a szovjet elvtársak a magyar elvtársakkal egyetértésben örömüket lelhessék az általunk nyújtott látványban.
Merthogy, mi magunk voltunk az élőkép „alkatrészei”, ma leginkább úgy mondanák, a pixelek, akiknek közös mozdulataiból „impozáns” képek tárultak a tányérsapkások elé. A tröttyös zenekar sercegve, recsegve-ropogva nyomta az indulókat, a villanyoszlopokra szerelt hangszórókból fájdalmasan tutultak a dallamok, döngtek a dobok, cintányérok. Mi pedig ritmusukra totyorogtunk, mint valami marionettek, kötelezően mosolygós arcunkat a tribün felé fordítva.

A mi május elsejéink emlékfoszlányai összenőttek a mára már leginkább “legendás” pedagógus figurájának villanásaival – ha felidézzük a felvonulás és a felvonulásra való felkészülés időszakát, egyetlen szikár ember pillanatai idéződnek: Baracsi tanárúr, a rettenthetetlen orosztanár, aki annyi diák emlékeiben él, kinek így, kinek úgy…

A legifjabb olvasók kedvéért leírom: valaha, május elsején, a nagyvárosok lakói felöltötték ünneplő ruháikat, kezükbe zászlót, héliummal töltött léggömböket, májusfákat ragadtak – voltak akik feliratokkal ellátott transzparenseket, arcképeket cipeltek – s útnak eredtek, hogy munkatársaikkal, kollégáikkal összeverődve, tömött sorokban végig vonuljanak – a mokány pallókból ácsolt tribünön álldogálók -, a megye, a város és „a párt” vezetői előtt. Ez volt május elseje, a munka ünnepe, amit a felvonulás után, a Jókai park árnyas lombjai alatt ezernyi „bábos” kirakodó vására, meg az ingyen virsli, mustár és zsömle, meg az olcsó sör követett. A ringlispiles, similabdás, lufis majális…

bbb

Erre az ünnepre készültünk, készülődtünk, már hetekkel az alkalom előtt, órákon át, arra a néhány pillanatra koncentrálva, amit majd átélhetünk a tribün előtt. E felkészülés, próba legkitartóbb rendezője nem lehetett más, mint a „rossznyelvek szerint” – a hadifogságban töltött idő alatt, traktoristából kellő szorgalma okán orosztanárrá avanzsált, nagydarab férfiember, „a Baracsi”! Aki előtt az „irgalom” és „megengedő magatartás” általában ismeretlen volt!

Zárt menetoszlopban végigkutyagoltuk a várost, a gimnáziumtól az Ezredévi Parkig, közben beszélgetni, nevetgélni, netán lombot rúgni szigorúan tilos volt. A kellemes langymelegben, minden gimnazista sihederen és leányon ott feszült a szocialista konfekcióipar gyönyöre, a Diolen Mobi iskolaköpeny…

A vonulást vagy nyolcszor végigpróbáltuk, miközben Baracsi valamennyi szerencsétlenkedésünket végigvizslatta. Mint valami cenzor! Aztán, mert némi mélygonoszka beütés nélkül, talán még túl is tehettük volna magunkat ezeken a fárasztó délelőttökön, hazafelé, úgy félúton, pusztán a tanárúr szórakoztatása kedvéért felharsant a jelszó: pojtye! Igen, ettől a pillanattól, a gimi épületéig orosz dalokat zengtünk, végig az ódon városon.

Azokat a május elsejéket nem utáltam sem akkor, sem most! Lehet ezért megvetni, lesajnálni! Csak az fáj, hogy utóbb kellett mindünket rádöbbenteni, milyen rosszul is éltünk akkoriban. Utóbb derült ki, mennyi szenvedéssel járt felvonulni, s az ingyen virslit és sört majszolni aznap délután. Milyen különös az élet! A Baracsi tanárurat meg épp akkor nem szerettük, s ma aligha él olyan egykori tanítványa, akiben a gyűlölet, vagy épp a harag munkálna ma is! A tanárúr elment, a gimnázium falain, tablók őrzik vonásait, meg az emlékképek, ahogy a május elsejei felvonulások előtt rendezgette sorainkat.

aaa
.

Vajon hány évtizednek kell még eltelni, hogy történészek és egyszerű földi halandók elgondolkozzanak, s összevessék azoknak az időknek, és a mostaniaknak a különböző értékrendjét? Az idén péntekre esik május első napja, ünnep-munkanap, amolyan hetet záró, dolgos, zárva-tartó-boltos hétköznap lesz. Katyvasz. Kár érte!

PINOKKIÓ BANDÉRIUMA – képtelen természetrajz „a” politikusról

Születésünk pillanatától akadtak emberek, akik nélkül csak igen nehezen válhattunk volna magunk is Emberré. Családunk, szüleink, testvéreink és barátaink voltak, lettek azok, akiket szerettünk, szeretünk, óvónénik, tanítóink, később tanáraink, akiket tiszteltünk, tisztelünk, mert így szocializálódtunk, váltunk részévé a szűkebb környezetünknek, társadalmunknak.

Akadtak persze bőven, akik a maguk módján rászolgáltak még a tiszteletünkre: a mindig mosolygós házmester néni, az iskolai portás bácsi, később az eladók a sarki közértből, a fodrász, meg a postás, a hírlap kézbesítő… Ha láttuk őket, előre köszöntünk, s ahogy cseperedtünk, beszédbe is elegyedhettünk velük.

Míg tehettem, magam is, gyermekeim előtt példával jártam, nem puszta illemből, de valódi örömből, s mindig számon tartottam, és hangosan köszöntöttem a nekem fontos „embertársakat”.

Ahogy az ember felnő, mondhatni “fölnőtt” lesz, lassan világossá válik, kit szeret szívéből s kit kell tisztelnie, kiknek kell előre köszönteni, kinek illik fogadni az üdvözlését, s az is megmutatkozik, ki érdemtelen erre a sor, olykor megmagyarázhatatlan belső késztetésre. Nem tiltanám persze e föladatokat senki elől, senkit nem próbálnék meggyőzni az igazamról, de ahogy eljártak felettem az évek, valamit mélyen a lelkembe véstek: sem szeretni, főleg nem tisztelni való emberek is akadnak, akik elvárnák az őket semmiféle módon meg nem illető tiszteletet.

Újabban, hogy, hogy nem, közéjük tartoznak – tisztelet a kivételnek! – eredendően szolgálóink, a politikusok, vagy inkább választott képviselők. Pontosabban azok a politikusok, akik négy évente elhitetik velünk, hogy a választások következményei értünk vannak, holott csak az ő hatalmaskodásuknak adunk újabb négy éven át lehetőséget. Akad köztük sok, különös gazember, aki a megválasztásuk után felpattantak egy-egy számukra hét mérettel nagyobb lóra, hogy aztán onnan óbégathassanak, s bölcselkedhessenek mérhetetlen butaságaikról.

bbbbb

Hende Csaba

Robognak a csinos kis bandériumaikkal. Nagy Lajos Képtelen természetrajzában nyilván, mint politikus állatok kerültek volna terítékre e szerencsétlen párák, de nekünk ők csak Pinokkiók maradnak, bár tudjuk, ezzel milyen lehetetlen mélységbe taszítjuk a Geppetto által eredetileg megfaragott figurát.
Mégis így hívjuk őket, végtelen ferdítéseik, ordító hazudozásaik okán!

Talán elnézhető nekem, ha pontosítom az imént leírtakat: sajnálom, hogy “idehaza” is akad olyan politikus, akit egyáltalán nem kell és lehet tisztelni, mert, hogy éppen az általa való szóhasználattal élve: ő egy becstelen ember. Jellemtelensége, hencegő, kivagyiságtól majd szétrepedő alakja, erkölcstelen életvitele, közhíressé vált tékozlása visszatetszést vált ki választóiból, s mindazokból, akik hajlandóak a propagandákon túl is, teljesített értékek mentén megmérni valakit…

Pinokkió mérhetetlen!

Szolgálatra jelentkezett, feladatát elnyerve ma leginkább hatalmát fitogtatni, versenytársait lekezelni képes, az együttműködéstől retteg, a kritikát nem tűri, megtorolja. Minduntalan védekezik. Milyen kár, hogy lehetetlen segíteni neki!
Ami mindennél is borzalmasabb, hogy láthatóan nem rendelkezik humorérzékkel. Mulatságos, ahogy képtelen elfogadni a valóságot, önmaga és a világ kusza viszonyait, mert kizárólag a hajbókolóknak, az általa felemelt, értéktelen vazallusoknak enged. Sem építő kritikát, sem a tükör szigorúságát nem állhatja…

Neki bókol, érte szurkol a csapat: Pinokkió bandériuma. Mondják, épp előkészítik dicsőséges eljövetelét. Ahogy éveken át sertepertéltek az akkor kiszemelt jövendőbelinek, a szippantós pajtinak, majd a sebtében lovaggá kitüntetett muzsikus direktornak, (akik szintén nagyon alkalmasak lettek volna polgármesternek); most őt építik. Majd jön, megszavazzák aztán uralkodik. Ugye?

A koreográfia ötlete remek. Ahogy ő mondja: hazatér. Elfogadja majd, amint Szombathely lakói készséges alattvalóvá válnak, s kegyeit keresve zengik napestig dicséretét. Mert számára nyilvánvaló, hogy szavait isszák és fenntartások nélkül fogadják majd el. Mint a majmok, úgy általában: nem látva, nem hallva s nem szólva semmit.

Beh szép is volna! Nemdebár?

Csak azt a fránya tényt, mely szerint „elég jó jogászok ülnek a baloldalon” lehetne valahogy kiiktatni!

Tudják, akik úgy működnek, mint egykor a zavaróadók!

(..)

Végül csak egy apróság!

Lássuk be, nem is olyan egyszerű dolog, ha valaki a régmúltban nem birtokolhatott kellő kincset, muníciót; a karma, a hírnév elkerülte… Az idő egyre csak szorítja őt, kínozza vérmes akarata, akár a kapuzárási pánik. Jön, mert az alkalom ezt kínálta és persze maradni készül, bebetonozni álmait. Gondol öreg napjaira, ezért helyet teremt, ahol majd körbevehetik az övéi. Ugyanoda térne vissza, ahonnan menekülnie kellett… Vajon miért?

Szombathely polgáraként pedig miért ne játszhatnánk el a gondolattal? Legalább képzeljük el, hogy felbukkanása csak egy rossz álom volt, Pinokkió bandériuma a “törvényesített rablásaival” elillan, ahogy érkezett; a sok lóvá tett ember felocsúdik, s hiányuk okán már a haragra sem lesz szükség, sem holmi “alantas” válaszokra. Nem marad más, csak szeretet és tisztelet, ahogy rég volt… gyermekkorunk Derkóján, ahol jó volt élni, nagyon!

A FÓLIA MÖGÉ ZÁRT ORSZÁG – vajon, ki tanítja ölni a mindennapi gyilkosokat?

Elképzelted már, hogy a leginkább reménytelennek tűnő idők után, akad majd egy Ember, aki nekilát, hogy elvégezze a hőn áhított nagytakarítást? Hogy lesz valaki, aki a legkevesebb kímélettel viseltetik majd az „ezek” által összehordott mocsok láttán, aki képes lesz mindent, de mindent, ami „általuk lett”, elpusztítani? Kímélet nélkül. Felszámolni ezt az addigra uszkve 93 030 négyzetkilométernyi Felcsút nevű képződményt a néhai Magyar Köztársaság helyén, a rengeteg felesleges stadionnal, nemzeti trafikkal együtt… Felszámolni ezt a kizárólag kirekesztésre, megosztottságra alapozott képződményt, amit haveri spekulációnak, sumákolásnak, de legegyszerűbben csalásnak, rablásnak nevezhetünk?

Mert a dolog sürgős!

Magyarország területén nincs már nyugodt hely, biztonságos fészek, naponta jönnek és ölnek a kíméletlen állatok, akiknek bizonyosan tudható, ki ad a kezébe kést, ki tanítja őket ölni, másoktól bármit elvenni; elvenni az életük kioltása árán is! A héten egy huszonegy esztendős, a múlt héten egy tizenhét éves lány halt meg, és Pintér Sándor nem érzi szükségesnek, hogy visszalépjen, hogy felajánlja lemondását.

8243595_ad67f6d28a37b007816345e5e9df5f56_t
(PintérPhotoShop – Police.hu)

Az általa irányított rendőrség nyilván most is úgy gondolja, hogy a viszonzatlan szerelem okán egykori párját összeszurkáló, megfojtó gyilkos semmiről nem tehet; a fiatal lány boldogság keresése, szabadság vágya hozta ki a szerencsétlen férfiből az állatot! Kvázi a zalai lány hibájából történt a gyilkosság… magánügy!

Elõzetes letartóztatásba helyezték a zalaegerszegi gyilkoss?
(Barnabás, aki semmire nem emlékszik…)

Ahogy a minap történt kaposvári őrület, melyben a nemzeti dohányboltban eladóként alkalmazott fiatal hölgy is nyilván provokálta azt a szerencsétlen munkás jelmezbe öltözött véglényt, aki huszonkét ezer forintért volt kénytelen öt késszúrással lemészárolni áldozatát.

34716
(Tafikország Kaposvár 2015.április)

Az is magánügy, ugye? Ott is az áldozat hibájából történt minden, miközben egy ország lapított az ablakot borító fóliák mögött! Mert ez az ország került fólia mögé, nem a trafikok portékái! Itt bármi megtörténhet, s az egészhez senkinek semmi köze nincs, a világ elkódoroghat a lesajnáló pillantásaival! Magyarország juszt is jobban teljesít!

Holnap és holnap után is lesben állhatnak a gyilkosok, s akik róluk mer szólni, írni, azonnal megkapja a paranoiás bélyeget. Mert a sok megalkuvó, seggnyaló így szeretné látni a jövőt: félve, rettegve, önmagunkat a legkevésbé sem biztonságban érezve!

Évtizedek óta a legkomolyabb kérdés, amiről hosszasan vitáznak minisztériumokban, iskolákban és óvodákban, hogy akkor: most ki nevel? Kinek a feladata, vagy egyszerűen csak dolga, hogy az utánunk következő generációk „tudjanak viselkedni, legyenek képesek megfelelni”, mindennapi magatartásuk, önfegyelmük alapján képesek legyenek a modern társadalomhoz tartozni. Vajon, ki taníthatná gyermekeinket önfegyelemre?

Dörög az ég. Jönnek…jönnek ölni, a kezükben késekkel!

Senki ne mondjon véleményt, tanácsot meg végképp ne osszon nekik „egy kívülálló”, nem kellenek a bevált receptek, ők aztán tökéletesen tudják, mit akarnak, hová szeretnének eljutni, meg aztán, főleg azt tudják, mit szeretnének kapni, kapni és megint csak kapni. (A közelmúlt felfoghatatlan eseménye, a zalaegerszegi gyilkosság, melyben a diáklányt megkéselő, majd megfojtó férfi képtelen felidézni az általa elkövetett gaztettet, csak egy a sok közül – persze valamilyen „jéghegy csúcsa”, de véletlenül sem a legutolsó, az égbekiáltó bűnök lajstromában. Ami az adott helyzetben „Barnabás és Júlia” közt lejátszódott, sajnos megtörténhetett, alternatívaként bizonyult kivitelezhetőnek egy sodródókat tehetetlenül szemlélő világban. Ráadásul az eset – hiába mindenféle szerencsétlen büntető tervezet – mostantól csak egy lesz a bárki számára követhető példák közül!)

Ebben a szerencsétlenül pörgő világban egy ideje ismeretlenné vált a lemondás, az elfogadás és beletörődés fogalomrendszere, ugyanakkor mindenféle pótlékok és utánozható, másolható, majmolható kényszerek hurcolják magukkal gyermekeinket, akikért állítólag semmiféle felelősséget nem vállalhatunk. A minap egy rádióműsorban a megszólaltatott pszichológus 3-4 éves kor körül vélte időszerűnek a szexuális felvilágosítást, mivel példája szerint az óvoda homokozójában trágárságokat ontó kislegény kellő gondossággal tudott kiselőadást tartani a lányok szerepéről, amikor térden állva okoznak örömet partnerüknek…

Utóirat:

„A történelmi idők érdekessége, hogy egyre magasabb épületeket építünk, de ugyanakkor türelmünk korlátozottabb, egyre szélesebb autópályákat, ugyanakkor szemléletünk egyre szűkebb. Egyre többet költünk, s egyre kevesebbünk lesz, egyre többet vásárolunk, és egyre kevesebb örömünk van. Egyre nagyobb házaink vannak és egyre kisebb családunk, kényelmünk is egyre fogy, időnk sem gyarapodik. Egyre több diplomát szerzünk s egyre kevesebb a tudásunk, tudományunk is egyre fokozódik, s egyre kevesebb a véleményünk, szakértelmünk is nagyobb, több ugyanakkor a problémánk, egyre több gyógyszerrel rendelkezünk, de egészségünk ugyanakkor egyre gyatrább.

qqq
(George Carlin)

Túl sokat iszunk, s túl sokat dohányzunk, meggondolatlanul költekezünk, keveset nevetünk, túl gyorsan vezetünk, túlontúl sokat mérgelődünk, későn kelünk, ráadásul túl fáradtan, egyre kevesebbet olvasunk, és csak ritkán imádkozunk.
Megsokszoroztuk tulajdonunkat, de értéket vesztettünk. Túl sokat fecsegünk, s ritkán szeretünk, ámde túl gyakran gyűlölködünk.

Megtanultuk, miképpen kell az életszínvonalat tartani, de nem miként az életet megőrizni. Éveket ajándékoztunk az életnek, s nem életet az éveknek. Utaztunk a Holdra és vissza, de gondunk van akkor, ha a szemben lévő szomszéddal kell találkoznunk. Meghódítottuk a külső teret, de nem a bensőnket. Hatalmas dolgokat cselekedtünk, de nem jobbakat.

Megtisztítottuk a levegőt, de lelkünket bekoszoltuk. Meghódítottuk az atomot, de előítéleteinkkel adósok maradtunk. Többet írunk, ámde kevesebbet tanulunk. Többet tervezgetünk, de keveset valósítunk meg. Megtanultunk rohanni, de nem hogyan kell várakozni. Egyre több komputert készítünk arra, hogy több információval rendelkezzünk, és soha nem látott mennyiségű másolatot készíthessünk, ugyanakkor egyre kevesebbet keressük egymással a kapcsolatot.

A mi időnk a gyorsétkezdék s lassú emésztés kora, nagy emberek és alacsony jellemek kora, hihetetlen profitok és sekélyes viszonylatok kora. Napjaink a kétszeres jövedelem s egyre több válás kora, csicsás házak és rommá lett otthonok kora. Napjaink a gyors kirándulások kora, az eldobható pelenkáké, az eldobható halandóságé, egyetlen éjszakai kitartásé, túlsúlyos testeké, a piruláké, melyek minden tudnak az örömszerzéstől a nyugtatáson keresztül az ölésig. Korunk a kora annak, amikor a kirakatban túl sok van, de semmi a raktárban. Ez a kor képes ezt a levelet is elvinni hozzád, s eldöntheted vajon megosztod-e nézetet, vagy megnyomod a delete billentyűt…”

George Carlin gondolatai ezek, melyek csak még magasabbra emelik a lécet, s a kérdés is kérdés marad: ki fogja legfőbb feladatainkat helyettünk megtenni?

Vajon, ki fogja megtanítani a gyermekeinknek, hogy miért annyira fontos gyakran egymásra nézni? Hogy nem elég megállapításokat, vélelmeket fogalmazni valakiről, de képesnek kell lennünk a szemébe is nézni! Így van ez a tükörképünkkel is! Nem elég mások háta mögött legénykednünk!

Vajon, ki fogja megtanítani a gyermekeinknek, hogy a tisztelet nem azonos a megalázkodással? Mert köszöntenünk kell mindenkit, üdvözölnünk az érkezőt, s jókívánságokkal érkeznünk, ha mások közé lépünk. Vajon, miért vált az üdvözlés feleslegessé, miért nem tudnak szívből köszönteni a gyermekeink?

Vajon, ki fogja megtanítani az utánunk következőknek, hogy sem az erkölcstan, sem az etika, sem a hittan nem képes pótolni a szeretetet? Hogy senki nem válhat felnőtté, amíg fogalma sincs a szeretet hatalmáról, de amíg a hatalom szeretetével bíbelődik…
Högy a másik életét kioltók tudománya a legkevésbé sem hasonlít az Emberre…

Mindezeken túl George Carlin ötletei és feladatai sem kevésbé lenyűgözőek, mint a megállapításai. S talán, még nem késő megfogadni valamennyit! Lássuk csak:

„Ne felejtkezzél el, hogy több időt töltsél szeretetteiddel, mert ők sem lesznek mindig elérhetők.

Ne felejtkezzél el, hogy néhány jó szót szóljál azoknak, akik tisztelettel néznek föl rád, mert ez kis személy nemsokára fel fog nőni és elhagyja védő szárnyadat.
Ne felejtkezzél el magadhoz ölelni közelállóidat, mert ez az egyetlen kincs, melyet tiszta szívből tudsz adni, és nem kerül egy filléredbe sem.

Ne felejtsd el szertetteidnek és párodnak mondani: „szeretlek”, mégha a legtöbben érzik is ezt. Csók és egy ölelés meggyógyítja a sérelmeket akkor, ha az a legbelsődből fakad.
Ne felejtsd el, hogy megragad ma a kezet és tartsd becsben a pillanatot, mert a személy talán már nem is lesz ismét ott.

Hagyjál időt a szeretetnek, adjál időt a beszélgetésnek! És hagyjál időt eszedben az értékes gondolatok megosztására.

ÉS SOHA NE FELJTSD:

Az életet nem lehet a lélegzetvételek számával mérni, de azzal a pillanatéval igen, melyben a lélegzeted megszűnik.”

EREDJ, HA TUDSZ! – vajon a külföld tárt karja jobb, vagy a Jobbik ölelése?

Alakul a szebb jövő!

Állítólag frappáns alternatívája van a menekülésnek, de azt is gondolhatnánk, lesz kiknek keblén vigasztalódni, avagy vállaikon búslakodni a kalandvágyból maradóknak. Az egykori radikálisokból előbb „magunkfajtává”, zászlóégetővé, ablakból dobálóvá, majd persze „tiszta, új erővé” torzult képződmény, mely kormányozni készül, s többnyire eszelős ábrázattal toporog a vélt konc láttán, azt fütyüli, éppen ugyanazt, amivel egykor a jelen elrablói operáltak.
És éppen ugyanúgy!

003

Nemzetről, számonkérésről, magyarságról papolnak, meg a kolbászból készülő kerítésről, ahogy azt vezérük az Orbán féle polgári körben megtanulta! Mert a derék Zázrivecz, sajna még mindig nem tartotta fontosnak, hogy ennek ellenkezőjéről meggyőzze a leendő „övéit”.

Ezért volt furán meglepő, amint a minap, a baloldal utolsó mohikánjaként, megérdemelten rendkívül komoly figyelmet kapó fiatal politikus – a magát zongoristaként aposztrofáló – ezt nyilatkozta róluk: „A Jobbik viszont félelmetesen jól csinálja… évek óta építkeznek, valós szervezeti hátterük van, nem egy operettpárt, valós csapatként dolgoznak egymásért és a sikerért, sok helyen még a választókért is.”

Elgondolkoztató, ahogy az aktivitásában nehezen felülmúlható reálpolitikus, aki gazdasági szakemberként is többszörösen bizonyított, mit lát, mit láthatott félelmetesen jónak? (Sajnos, nem részletezhette…) Mert a tapolcai, Orbánék taktikájára épülő MSZP verés – valljuk meg, éppen a zongorista miatt – a legkevésbé sem úgy alakult, ahogy a „félelmetesen jók” szerették volna! Három jelölt „igazságos pontosztozkodásán” túl nem igazán történt más! Rig Lajos pedig semmiféle karizmáról nem győzött meg senkit, talán csak a mozgósítás hozott pár csipettel több gyümölcsöt!

Ha ezzel a Jobbikkal kell beérni a kalandvágyból, meg leginkább permanens tehetetlenségből itthon maradóknak 2018 után, akkor a Reményik féle vers új értelmet kap, leginkább a vakmerők táborából: Eredj, ha tudsz!

002

Menj már, mindenféle muníció és nyelvismeret nélkül, mielőbb külföldre, az ismeretlenbe, a bizonytalanba, légy ott segédmunkás, prosti, vagy beteggondozó, ahogy mindenki más! Ha maradsz, csak a Jobbik útján járhatsz! Mindenki más a kötélen végzi… ezt ígérik, mint a mesében.

Csakhogy, a népmesék végén van egy nagyon, nagyon fontos mondat, amit ma sem ártana figyelembe venni, mely szerint: aki nem hiszi, járjon utána!

Akinek elkerülte a figyelmét Lipusz Zsolt történelem tanár egykori írása a Jobbik sajnálatos válságának okairól – amiért Lipuszt egyébként még a Kurucinfóról is száműzték! – talán még mindig nem késő az azóta csak tovább erodálódott helyzettel megismerkedni. (Jellemzően Lipusz Zsolt azóta újra megtűrt, majd magasba emelt lángoszlop lett ugyanott!) A 2011-es cikk itt érhető el: https://internetfigyelo.wordpress.com/2011/02/03/lipusz-zsolt-a-jobbik-sajnalatos-valsaganak-okairol/

A Jobbik mozgalom „egyedfejlődése” különös képet mutat, ha végigkövetjük a notóriusan Pongrátz Gergelyre hivatkozva, a nevével utólagosan! fémjelzett toborzási időszakot, majd a Csurka-MIÉP féle pénznyel/rő kanyarokat, később a Magyar Gárda bonyolult lángolásait, aztán megpróbáljuk megérteni a Budaházi, Toroczkai, a Szegedi Csanád általi és Gaudi-Morvai féle útvesztőket.

004

Ember legyen a talpán, aki 2018-ban mindenféle gondolkozás nélkül voksol! A Jobbik ugyanúgy, mint a fidesz, kizárólag a baloldal ellen szítható gyűlöletre építhet.

Ez volna a „tiszta, új erő” titka? Programok, kapcsolatok híján? A „nemzet gondolkodói”, a konzervatív tudósok felhasználása mindehhez meglehetősen kevés lesz…

A távozni készülő ifjú generációk megingathatatlannak tűnnek. Magyarország éppen az ő bekövetkező hiányuk miatt fog az agónia felé sodródni, s ettől a Jobbik képtelen lesz megmenteni hazánkat.

001

Vajon, meddig spekulálnak még a hagyományosan demokratikus értékrend hívei? Meddig latolgatják, hogy súlyosan sérült, magukat lejáratott tagjaikat a háttérbe, megérdemelt polcaikra helyezve, azokat bízzák meg a jövő megtervezésével, akik erre valóban képesek?

Hogy legyen miért maradni!

SZOMBATI TRÉFA? – a traffipaxnak látszó olajoskanna, meg az elmaradt humorérzék

Képzeljék el, amint egy középkorú férfi, – nevezzük családapának – a szabadnapján is munkából kénytelen hazafelé utazni, a szombat miatt kivételesen nem autóbusszal, hanem öreg, mondhatni értéktelen verdájával, mivel e napon nincs járat…

Ő amúgy évek óta töpreng, vajon megengedheti-e magának, hogy fenntartsa az autóját, fizesse a műszaki vizsgát, kötelezőt, meg a súlyadót, meg persze az újra csak dráguló üzemanyagot. A kocsi pedig olykor elromlik, olajcserét kíván, a nagy visszafelé haladás korában újra akadnak pár millióan, akik morfondírozni kénytelenek – mit vállalhatnak fel?

És akkor az út szélén felsejlik a mérő műszer sziluettje!

Hónapok óta beszédtéma az új csoda-traffipaxok megjelenése.
A készülékeket azért szerzi be a rendőrség, – mondják – hogy ezzel kiszűrhesse a szabálytalankodókat. Jól lefülelik majd a gyorshajtókat, a lejárt műszakival, biztosítás nélkül autózókat, az öv nélkül, telefonálgatva közlekedőket – már, ha ugyan hinni lehet az indoklásoknak.

Csak a kisemberek, a hősünkhöz hasonló középkorú családapák vélhetik úgy, hogy mostantól még kevésbé élvezetes dolog a vezetés: tátongó gödrök, úthibák, veszedelmes padkák kerülgetése közben, szinte pillanatonként végzik már-már unalmasnak tűnő után-ellenőrzésüket: vajon, égnek-e a lámpák, nem lépték-e túl a megengedett sebességet, használták-e az irányjelzőt stb.stb.stb.

A hazánkban élő középkorú férfiak, a családapák közül sokan nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy címükre boríték érkezzen, benne csekkel, minimum harminc ezer forintos bírsággal. Mert manapság minden fillérnek helye van az amúgy totálisan értéktelen jövedelemből. Nincs spórolt tartalék, nincs kihez szaladni némi kölcsönért, így a büntetések valódi súlya ténylegesen elrettenti a közlekedők egy részét. Érdekes, de úgy tűnik, csak azokat, akik eddig is követni próbálták az előírásokat, törvényeket.

A notórius száguldozók változatlanul „alacsonyan szállnak”, a telefonos kisasszonyok sem használnak előírt kihangosítót, s úgy tűnik, a biztonsági övre sincs mindenkinek szüksége. Akadnak egyenlőbbek… Ráadásul a kellemesre sötétített „menő” kocsikban öv nélkül telefonálgatók alig-alig látszanak. Akkor meg mit ér a törvény? Mire való az “elrettentés taktikája”?

Igen, a rendőrség szerint a huszonnégy órás akciók elérik a céljukat!
Tényleg…
Már nem jó „kocsikázni”, nincs valódi öröm abban, ha az ember egy kis kikapcsolódás reményében „furikázni” szeretne. Lassan utolérhetjük azokat az időket, amelyről még a múlt század közepén forgatták a „Kár a benzinért” című magyar filmet.

Mindazok, akiknek az autó maga a „szükséges rossz”, a szabadnaponként kényszerből használatos munkaeszköz, végképp nem gondolkoznak máson, mint lehetne ettől a kevés könnyebbségtől is megszabadulni! Aki erre azt feleli, hogy ez a fejlődés velejárója, azzal sajnos komoly mentális gondok lehetnek. A közelmúlt demagógiái a „nagy és stabil jólét”, meg a „jobban teljesít” itt ütnek vissza a leginkább. Mert akadnak, akik szombaton is dolgozni kényszerülnek, s öreg autóikban ülve igenis félni méltóztatnak, nehogy „rajtakapják” őket bizonyos szabálytalanságok miatt, itt, ahol minden elromlott.

Aki pedig az ilyen középkorú férfiak, családapák sorsán élcelődik, nem érdemelne mást, csak megvetést!

Szombat délután a Szombathely és Ják közötti erdei szakaszon haladt öreg kocsijával a már említett középkorú férfi, amikor feltűnt előtte az erdei útra parkolt jármű, és a láthatósági mellényt viselő személy, aki a távolból úgy tűnt, egy három lábon álló sebességmérő eszköz mögött figyelve teszi a dolgát.

A munkából fáradtan is mindenre koncentráló sofőr, aki amúgy addig is mindössze nyolcvan kilométer/órás sebességgel vezette gépjárművét, intenzív fékezéssel lassított ötvenre, még egyszer végigmatatott a biztonsági övén, a fényszórók kapcsolóján, aztán megnyugodva konstatálta, hogy nem érheti baj, minden az előírások szerint működik…

Lassan az út szélén álló objektumhoz ért, s akkor döbbent rá, hogy a messziről rendőrségi járműnek, és előtte álló rendőrnek látszó vízió valójában néhány unatkozó egyén „tréfája”, kissé megcsúszva, elseje helyett tizennyolcadikán! A kombi Opel Vectra felnyitott raktere mellett álldogáló, cigarettázgató három siheder és barátnőjük szinte fetrengtek a „röhögéstől”, amint a sokadik autós döbbent rá szégyenkezve, hogy bizony kegyetlenül átverték.

aaa

bbb
(…egy másik autós felvételei a helyszínről…)

A Traffipax egy faágakra szerelt olajoskanna a láthatósági mellényt viselő ifjú által hol az út szélére, hol kicsit beljebb került, persze csak az élvezhetőbb „buli” kedvéért. A sofőrök persze fékeztek, lassítottak, még akadt olyan is, aki – állítólag ez is szabálytalan! – fénykürtöt használva jelezte a szemből érkezőknek a sebességet mérők jelenlétét.

Ennyi a történet. A munkából hazafelé igyekvő szerencsétlen, meg az unatkozó tréfacsinálók esete, szombat délután, amikor a valódi rendőrök többsége a Haladás-Fradi rangadó okán végezte a munkáját a megyeszékhelyen. Nem kellett tartani a megjelenésüktől, – hogy, hogy nem, ebben is biztosak lehettek… – nem kellett aggódni, hogy az egyébként szerintük „oltári tréfa” akár rosszul is elsülhet, veszélyeztetve a közlekedés előírt rendjét.

A középkorú férfi, (egy a sok közül ott és akkor) a családapa, piros kocsijával lelassított, megállt, aztán, miután rádöbbent, milyen galád módon űztek gúnyt a tisztességéből, továbbhajtott. Ez volt, ez van most. Kész átverés?
Aki a szabályok szerint próbál élni, azt kigúnyolhatják? Mert a vicces ifjak szerint, ha nem örvendezik velük, nyilván, nincs humorérzéke…

De vajon valóban jó poén a rendőrség mérési, parkolási módszereit másolva, a rendőrség által használt „láthatósági”ruházatot utánozva három méretes faágra szerkeszteni egy olajos kannát, s úgy tenni, mintha a hatóság emberei próbálnának a törvénynek érvényt szerezni?

S, ha mindez nem meríti ki a szabályok megsértését, vajon milyen morális ítélet várható a szombaton is dolgozni kényszerülő kisember nyomorán gúnyolódó, ruházatuk, autójuk szerint láthatóan rendezett körülmények között élő, bőszen cigarettázgató suhancok és kisasszonyuk felett? Vagy a mi társadalmunk már erre sem képes?

ÜZENETEK A SZOMBATHELYI KÖZGYŰLÉSHEZ – ahol, ugye senki nem szólhat, ha jön a fal?

A világ egyik, ha nem a legmulatságosabb talkshow-ja előtti napon megteszem a szokásos előkészületeket. Zsemlét, vajat és parizert spájzolok a maratoni helyzetre való felkészülés reményében, mert jobb, ha az embernél akad még estefelé is némi betétes zsömi; a rendszeres szünetekre háromazegyben kávé, meg persze cola, hogy egészen „ott” érezhessem magam! Aztán összeállítom a tévéfotelt, a stokiból eszkábált lábtartóval, kipróbálom benne az ülést és várakozni kezdek. Naná! Jön-jön-jön… a szokásos nyökögéssel és tollcsattogtatással bátor, újjáélesztő manusz, meg a mindenre rábólintó csapata.

A mi Puskásunk!

001

Milyen kár, hogy felénk nem fú az „idők szele”. Lehet, hogy a mi „kormánypárti” képviselőink nem olvasnak „baráti sajtóterméket”? Pedig az ő fiuk, bizonyos Bencsik, derekasan rángatja ama bizonyos harangot: „A társadalom pontosan úgy viselkedik, mint egy ember. Tud szeretni, tud lelkesedni, ha kell lángolni, sőt meghalni akár, de tud csalódni is. És most csalódott” – fogalmazott Bencsik András, aki szerint a társadalom most nem az iránnyal elégedetlen, hanem a stílussal van baja.
„Nem leváltani akarja a kormányt, hanem vissza akarja kapni régi kedves Fideszét, aki mellett nyolc éven át hűségesen kitartott, s akit 2010-ben olyan magasba emelt, mint még senkit sehol, soha” – vélte.

Visszasírja a régi kedves Fideszét ez a derék „demokrata”, a Magyar Szovjet Baráti Társaság egykori irányítója, a Nők Lapja néhai párttitkára, a Vitézi Rend felavatott „Bácsalmási” című díszpintye, a Magyar Gárda alapító tagja, aki anno néhány jelképes forintért kapott székházat, éppen Orbán Viktortól. Igen, Orbántól! Akiből most – legalábbis Bencsik szerint – kiszeretett a társadalom, mivel csalódtak a bálványban.

bencsik

Ahogy az öreg káder megfogalmazta: „Orbánt már 1990-ben megszerették, de 1998-ben hódította meg az ország szívét. Ő volt a mesebeli legkisebb fiú, aki elnyerte a királylány kezét és vele a fele királyságot. Aztán a másik felét 2010-ben adták oda neki az emberek” – fogalmazott Bencsik. Aztán jön a hevesebb kongatás: „Ez a szoros érzelmi kapcsolat 2014 után eltűnt, jöttek helyette újhullámos ficsúrok lehetetlenül szűk nadrágokban és zakókban!”

Bencsik elkomorodott kicsit, amikor szomorúan konstatálta, hogy a békemenetek soha többé nem tölthetik el félelemmel a túlpartiak szívét. Képtelenek volnának még egyszer összerántani a falkát, a fővezér éltetésére…

004

Hű kutyája, a Putyin alfelét oly jelentős méltósággal fényesre takarító Bayer Zsolt ma szintén maga alól tudósít: „nem az a lényeg, hogy a tapolcai időközi választás után egy képviselővel kevesebb ül a Fidesz–KDNP-frakcióban, hanem az, hogy meg tudjuk-e állítani önmagunkat ebben a lefelé tartó spirálban. Most van itt az utolsó pillanat, hogy ezt megcselekedjék: ha nem emeljük ki repülőnket a dugóhúzóból, akkor vége. Akkor már csak a lezuhanás, vagy jobb esetben a sikeres kényszerleszállás marad” – fogalmazott.

A kormánypárt eszeveszett lejtmenetbe kezdett, jó volna mindezt konstatálni, itt, Szombathelyen is, mielőtt késve érkezik a mentő a hivatal elé! Jó volna észre venni és meghallani, ha a nagy békemenetelők rettegni kezdenek a nyilvánvalóan elzárt csapok láttán!

Ugye?

De a történet itt még nem érhet véget!!!

Ha valaki jól akar szórakozni közgyűlés előtt, vagy esetleg után, kéretik megtekinteni az alábbi videót, Dódity Gabriella zseniális alakítását, különös tekintettel a szombathelyi szálra…

https://www.youtube.com/watch?v=cqPWZT906rE

Primitív hadarás egy aluliskolázott, buta, szőke nőtől. Czeglédy Csabától rettegve, s menekülés közben elementáris erővel mégis a sárba döngölni őt, vágyálmaik szerint, a szokásos “adóbűnöző” demagógiával. (A video 2. percétől!)
Ez 2015 áprilisában a fidesz színvonal, itt tart ma a „kormányerő”.

Tessék mondani, Puskás úr, itt, Szombathelyen, ugye senki nem szólhat, ha jön a fal?

Jönnek a tízperces szünetek! Olyanok…mint ezek az üzenetek…

KI LEHET IDIÓTA? – avagy, hogyan válik valaki Szombathelyen „mindörökké” politikussá?

Horváth Bence (444) minap megjelent dolgozatán felbuzdulva, eljátszottunk a gondolattal, vajon a mi „helyi kedvenceink”, kiállnák-e az országos próbát, melynek az említett alkotó az alábbi címet adta: Miért választunk meg újra és újra idiótákat? Az érdekes cikk részletes kutatási eredményeket taglalva, arról próbálja meggyőzni olvasóit, hogy: „Alig van szakma, aminek rosszabb lenne a társadalmi megítélése, mint a politikusoké. Nem csak Magyarországon, de szinte mindenhol a világon. Nevük összeforrt az inkompetenciával, a korrupcióval, a hazudozással, ennek ellenére mégis rengeteg ember szavaz rájuk. És persze akadnak köztük becsületes és ügyes emberek, azért elsősorban sehol sem ez a kép él róluk.”

Az írás ráadásul egy számunkra különleges képpel zárul, mely az egy esztendeje Balogunyom, Bucsu, Dozmat, Felsőcsatár, Horvátlövő, Nárai, Narda, Pornóapáti, Sé, Torony és Vaskeresztes és persze Szombathely lakói által a Parlamentbe juttatott, budapesti illetőségű Hende Csabát ábrázolja.

Hende Csaba

(A kép azon ritka pillanatok egyikét ragadta meg, amikor Hende, élettársa, Szaljai Mónika nélkül látható, bár az egyezményes jel minden kétséget kizáróan, kiváló állapotát hivatott hangsúlyozni.)

Ha feltételezzük, hogy mindez nem csak ócska kompenzáció, tehát „valami” elfedésének, palástolásának kísérlete, akkor eleve elszomorodunk, vajon miért lehetett éppen ez a kép a „Miért választunk meg újra és újra idiótákat?” című írás konklúziója?
Persze, az említett írás bőven sorolhatna az említett illetőn túl is, a fenti kategóriához tartozó egyéneket, de sajnálatos módon, az írás alkotója nem nevezi meg az általa egyszerűen csak „idiótának” minősített politikusokat! Az egyetlen, fotónkon is szereplő Hende Csaba féle portrét kivéve! De gondoljuk át, vajon az elmúlt év őszén megválasztott szombathelyi politikusok közül akadhatnának-e a Hendéhez méltó/méltatlan címet elnyerők? Vajon, kijelenthetnénk-e néhány kép bemutatásával, hogy bizony a mi választó polgáraink, itt Szombathelyen, ugyanazt a fatális hibát követik el, mint honfitársaink szerte e hazában?

Szóval… Talán emlékeznek még: amikor egy esztendeje, a 2014-es választások előtt csak két induló párt nem mutatta be programját, – pontosabban egyetlen szóban összpontosították a terveiket -, s már lehetett tudni, hogy az ő „rendszerük” elkészült? A „folytatjuk” illetve a szerénynek tetsző „folytatni szeretnénk” mindent elárult a fidesz-kdnp, no meg a jelenkori társadalmunk viszonylatairól… Kihívóik – mára egyértelműen kimondható – megosztottsága és sajnálatos alkalmatlansága, valamint a 2010-re mesterien manipulált össznépi gyűlölet érzés „elvárhatósága” a zelmútnyócév kormányzásával szemben, még éppen elég muníciót biztosítottak az ígéretek nélkül folytatást kérőknek. Nem kellett mást tenni, csak az alapvetően a széthúzásban, egymás feltételek nélküli gyűlöletében profivá vált magyar lakosság egy részét, a vakon, tehát kétkedések nélkül Orbánnak hívő, és persze elkötelezett (vazallusok, jószágigazgatók és marionettek által mozgósítható) tömböket kellett az urnákhoz vezetni, míg a tetemes maradék bénán és persze szófogadóan otthon maradt. Az „úgyis minden mindegy”, meg a „két rossz közül a kevésbé rossz” állítólagos elve érvényesült, a győzelmet pedig már lehetett úgy tálalni, mintha éppen elsöprő erejű lett volna.

Pedig korántsem volt így!
Balogunyom, Bucsu, Dozmat, Felsőcsatár, Horvátlövő, Nárai, Narda, Pornóapáti, Sé, Torony és Vaskeresztes lakói számára éppen elég volt felidézni a rendszerváltás előtti elviselhetetlen időket, a vasfüggöny miatt elszenvedett évtizedek kínjait, s előttük, mint az elmúlt rendszerben mellőzött, és nyilván üldözött, makulátlan múltú ügyvédet, példás erkölcsű családapát kellő intenzitással kiprédikálni – Szombathely lakói fejet hajthattak Hende lehengerlő, „újrázó” győzelme előtt. Hende sehol, senkinek nem beszélt semmiről, mert nem volt programja, nem mérette meg magát senkivel szemben, így az őt választók kizárólag Orbán szavaira hagyatkoztak. No meg a rengeteg átadó ünnepségben, avatások ceremóniáiban. A nemzetiszín szalagokat vagdosó ollók demagógiájában bíztak; újra.

A döntés után nem történhetett volna másként, mint, hogy az őszi helyhatósági választásokon szintén újrázás következik, csakhogy Szombathely erős – leginkább önmagukat erősen lejárató – emberei töröltettek a listákról, s a helyükbe új, többnyire politikusként ismeretlen, mondhatni zöldfülű favoritok léptek, természetesen programok nélkül. A választók által megalkotott, tökéletesen kiegyenlített végeredményt csak Molnár aljas becserkészésével lehetett a választói akarattal szemben álló számszaki fölénnyé változtatni. A mindvégig a fidesz-kdnp-vel szemben kampányoló, választóit ezzel megtévesztő korábbi alpolgármester el sem hagyta irodáját, mert a felsőbb utasítás így kívánta meg! Ez volt Orbán és persze Hende akarata, nyilván bőséges ajándékokkal…

Ha ezt a képletet ismerve, feltesszük a kérdést: KI LEHET IDIÓTA? – avagy, hogyan válik valaki „mindörökké” politikussá?, akkor egészen meglepő válaszokra bukkanhatunk! Szombathely kormánypárti politikusai „folytatják”, s berendezkedtek a kényelmes örökkévalóságba, mert a választóik betömték őket saját otromba butaságaikba.
A hétről hétre jutó országos és helyi botrányok után jó volna végre rádöbbennünk, hogy a legfontosabb kérdés ott és itt ugyanaz volna! KI LEHET IDIÓTA? Az említett cikk tömören választ ad e nagyon is fontos kérdésre: „Minden embert előítéletei vezetnek, ezek mentén szerveződik életünk. A különbség abban lehet, hogy ki mennyire tudja feltárni meg megérteni a saját döntéseit befolyásoló előítéleteket és sztereotípiákat. Ugyanígy, az emberek többsége hajlamos arra, hogy saját társadalmi csoportját favorizálja, tekintse azt a társadalomtudomány akár osztálynak, akár státuszcsoportnak. E favorizálás pedig leginkább abban nyilvánulhat meg, ha saját csoportjukat egy másik csoport rovására tudják kiemelni, megerősítettnek érezni.”

Ez történt, történik. Legyünk büszkék a választásunk eredményére, s próbáljuk elviselni azok szándékát, akik a „mindörökké” politikusokra bízták városunkat, ahol azóta ők, az eredményt felülíró különös elmék uralkodhatnak. Nyilván, nem írható, hogy idióták, hiszen az idióta legalább annyira megmagyarázhatatlan és védhetetlen szó, mint a „szarkupac”.

Április 12 után minden lehetséges…

De az már egy másik történet…

ELMARADT SZÜLETÉSNAPOK – Zoltán Atya ötvenöt éves lenne…

A perenyei öreg templom kapuját átlépve, – a minap, hogy híveid között járhattam -, látva a megfakult képet, Rólad, egy pillanatra újra a poros úton éreztem magam. Amint haladtunk, a kezünkben egy közönséges tölgyfaágból faragott vándorbottal, – zsoltáros vesszővel és bottal… – s lépdeltünk egyre a zarándoklatunk végcélja felé…

005

Mint jó diák, hallgattam, s figyeltem minden szavadra, s próbáltam megjegyezni minden ajándékba kapott mondatot… ma mégsem jönnek elő, mégis rejtezkednek igéid sorai! Akkor, ott, a barátodnak neveztél, örökre, aztán magamra hagytál…

Nagyon fáj! Csönd van, rettentő csönd, mintha elloptak volna mindent a térből, az erdei útról a gallyak susogását, a madártrillát, megannyi fickándozó fióka örömét! Pedig az öröm ma minden szikrájában Érted kellene, hogy apró lángok formájában szerte ragyogjon – Érted, aki annyira tudtál szerény lenni, hogy titokzatos mosolyodon túl e gyönyörű ünnepre sem juthatott volna több…

Adósságaim vannak Feléd, ahogy még sokunknak, s most mégis bénán hallgatunk.
Csak egy hír marad, s lásd, az ünneped éppen csak felizzik, máris titokzatos köd közeleg.

Miszori Zoltán lelkipásztor, Te mindenkinek csak Zoli Atya, ma kellene, hogy fogadd az ünneplést, ötvenötödik születésnapodon. Immár a harmadik elmaradt születésnapodon…

Vajon, mikor lesz alkalmunk összejönni, mind, akik Neked köszönhettük a hitünket, a megtapasztalást, hogy nem hagytak magunkra, mindig lesz egy társunk, az Örökkévaló…
Valahogy úgy mesélted, magyaráztad, – talán, jól emlékszem még -, hogy a 23. zsoltárt Dávid, a nagy király írta élete egyik, ha nem a legsötétebb órájában.

Mindenikünk lelkében ott pislákol egy ilyen óra… tudom, mert erre tanítottál.

Dávid, akkor, ott, rengeteg fontos barátja hűtlenségét élte át, s mindezek után hőn szeretett fia, Absolon is fellázadt ellene. Absolon fellázadt, s kiűzte az édesapját, Dávidot, Jeruzsálemből, a palotájából, messze a pusztaságba, – gyáván -, arra kényszerítve édesapját, hogy meneküljön, mentse, mentse meg az életét.

Dávid királynak nem volt serege. Nem maradt vele senki, nem akadt társa, néhány hűséges követőjén kívül. Magukra maradtak. Semmijük sem maradt, csak a rajtuk levő ruhák és néhány morzsa élelem. A szerencsétlenség közepette már-már úgy látszott, hogy Dávid mindent elveszített, a vagyonát, csillogó koronáját, a barátait és mindenkit, igen, mindenkit, akit valaha szerethetett.

Egyvalaki azonban ekkor is mellette állt… Egyvalaki.

Az üldözött király, Dávid, menekült Jeruzsálemből a Kidron-patakon át, fel, egyre, fel az Olajfák hegyére és tovább, még tovább Júda pusztaságába; akkor, ott visszaemlékezett Isten ígéreteire… Ez a 23. zsoltár szeretet-óhajtása!
Az imádság segít, hogy a „halálsötét völgyekben” – az élet legnehezebb, legembertelenebb pillanataiban mégis győzhetünk a nehézségek, az emberi szenvedés és a múlni nem akaró tragédia felett. Történjék velünk bármi, bármilyen szerencsétlen helyzetbe kerülünk, Isten áldása ott marad az életünkön, ha kitartóan ragaszkodunk hozzá! Ez a hitünk titka…

A 23. zsoltár arról szól, hogy minden nem veszett el! Soha és soha nem is fog elveszni… Ez a zsoltár megvigasztal. Elmondja, hogy Isten ígéretei ma is érvényesek és ugyanúgy szólnak hozzánk, ma, mint háromezer évvel ezelőtt Dávidhoz, szeretett fia, gyermeke, Absolon lázadásának idején.

A 23. zsoltár azt mutatja be, hogyan bánik a Gondviselés azokkal, akik hozzá teljes szívükből ragaszkodnak: az ő életük sohasem attól függ, „kik” vagy „mik” lehetnének, hanem azon múlik, ki a jó Pásztor…

004

Hideg, dermesztő hideg szél süvített ma reggel, amikor sírodhoz léptem. Ügyetlenül próbálkoztam az egyetlen szál gyertya meggyújtásával, pedig szívem szerint ott tolonganék mindazok között, akik azt várnák, hogy Te magad fújd el a gyertyák lángját, mind az ötvenöt imbolygó lángocskát, miközben jóságod fényében töltekezünk! Hiányzol nekem, nekünk, a gencsieknek, perenyeieknek, akiknek szeme sarkában óceánnyi könnyet láttam, pedig csak mesélni próbáltam, idézve Téged!

002

Hiányzol, Te bátor Ember, aki mindünk helyett hirdeted: „Járjak bár halálsötét völgyekben, ott sem félek semmi bajtól, mert te velem vagy!” Köszönöm, hogy segítettél, hogy leírhassam az üzenetemet, még, ha ez az üzenet is a csöndé, a sötétségé marad, maradhat, örökké…

KERESZTHALÁL – vajon, mit gondolhatunk ma, az elképzelhetetlen szenvedésről?

„A kivégzés a kiszabott halálbüntetés végrehajtása, egy élőlény életének a kivégzés időpontjában hatályos törvények szerint történő jogszerű elvétele.”

A világon egyetlen kivégzés ábrázolása vált általános jelképpé, melyet naponta rengetegen látunk, millióan érintünk, miközben a megrázó jelenetet, képet – a keresztet, Jézus felfeszített testével – a legkevesebben tudjuk, szeretnénk megérteni, megismerni, netán megtapasztalni.

Amikor a huszonegyedik század embere a legkínosabban ügyel arra, hogy a halál pillanata a lehető legkevesebb fájdalommal járjon, az áldozatnak, vagy az azt szemlélőknek, vajon miért maradhatott fenn a misztikus, mondhatni mindennapi kapcsolat a kereszthalállal, Jézus kivégzésével? Egyáltalán, mit tudhatunk, gondolhatunk ma, erről a barbár kínzásokkal tarkított megtorlásról, mely különösen az ókorban mindennapi gyakorlatot jelentett?

A történetírások szerint a keresztre feszítés gyakorlatának módszerét a Római Birodalomban vezették be, legelőbb, mint a fellázadt rabszolgák kivégzési módját. A cél az volt, hogy elrettentsék őket a szökéstől és lázadásoktól. A keresztre feszítés hatékonysága abban állt, hogy a lehető legnagyobb fájdalmat, agóniát okozta a halál beálltáig, mindezt a leglátványosabb formában biztosítva…

A kivégzéseket – tehát a keresztre feszítést – mindig a településeken kívül valamilyen messziről látható dombon, hegyen, vagy bármilyen jól megközelíthető magaslaton hajtották végre. Ilyen, szokásoknak megfelelő kivégzőhely volt Jeruzsálem mellett a Golgota nevű hegy is. A keresztek függőleges szárait (stipes) a kivégzőhelyen előre beásták, rögzítették. Az elítéltet – mások számára elrettentésül – végigvezették az adott településen, az addigi fogva tartás helyétől a kivégzés helyszínére, a kereszt vízszintes szárához (patibulum) kötözve az elítélt kifeszített kezeit. Az általános képi ábrázolásokkal ellentétben tehát nem az egész keresztet, hanem annak kb. 50 kilónyi vízszintes szárát hurcoltatták az elítélttel a kivégzés helyszínére.

A kivégzés helyszínén az elítélt karjait erősen rákötözték a patibulumra, majd a sing- és orsócsont között, a csukló alatti területen átszögelték mindkettőt. Ezután emelő alkalmatosságok segítségével felemelték a kereszt vízszintes szárát, a rajta lógó elítélttel együtt a stipesre, és a közepén kiképzett illesztékkel rögzítették a függőleges szár tetejéhez. Ezután a lábakat is felkötötték majd felszegezték a lábboltozaton keresztül, vagy a bokánál verték át a szegeket. Az esetek többségénél lábtámaszt alkalmaztak, hogy a tartóerő ne a kezeken összpontosuljon, így az áldozat kínjai meghosszabbodjanak. A halál oka a legtöbb esetben a rekeszizom kifáradása miatt bekövetkező fulladás volt. Minden egyes lélegzetvételhez ki kellett emelkednie az elítéltnek, mivel a súlya a keresztre feszítette.

Jézus keresztre feszítéséről így írt a Magyar Kurír 2011. áprilisában:

A keresztre feszítés orvosi szemmel
A katona a csuklóhajlatot keresi. Mélyen beveri a hatalmas szöget. A másik oldalon megismétli a mozdulatot, ügyelve, hogy ne feszítse szét túlságosan a karokat, hogy tudjon mozogni. A vízszintes gerendát az oszlopra helyezik, és az oszlop tetejére erősítik a feliratot: A Názáreti Jézus, a zsidók királya. A bal lábfejet a jobbnak feszítik, és a boltozaton keresztül mindkettőt a fához szögezik; a térd enyhén hajlított. Megtörtént a keresztre feszítés.

A függés közben a csuklókra nehezedő testsúly borzalmas fájdalmat okoz az ujjakban és a karban – a szögek a medián ideget nyomják. Ezért az áldozat megpróbálja a lábakra helyezni a testsúlyát. A metatarsalis csontok közötti idegek elviselhetetlen fájdalma hasít belé. A karok lankadnak, az izmok görcsbe rándulnak. A hatalmas, lüktető fájdalommal járó görcshullámok miatt alig-alig tudja felnyomni magát. A mellizmok megbénulnak, a bordaközi izomzat nem működik. A belégzés lehetséges, de kilélegezni képtelen. Jézus egy-egy pillanatnyi lélegzetvételért küzd. Végül a szén-dioxid felgyűlik a tüdőben és a véráramban, és a görcsrohamok enyhülnek. Egy-egy rángással képes megemelkedni, hogy kilélegezzen és beszívja az éltető oxigént…

00001
.

Jézus órákon át mérhetetlen kínokat áll ki: az idegtépő fájdalom, a görcsök, a felsebzett hát dörzsölődése a durva fán. S ekkor újabb fájdalom jelentkezik: erős, szorító mellkasi fájdalom, amikor a szérummal telítődő szívburok nyomni kezdi a szívet. A nyomás alatt álló szív küszködve pumpálja a sűrű vért, a megkínzott tüdő kétségbeesetten küzd levegőért. A kiszáradás jelei mutatkoznak: „Szomjazom!” Jézus halálos dermedést érez tagjaiban. „Beteljesedett!” Utolsó erejével még egyszer megemelkedik, hogy levegőt vegyen. „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.”

A keresztre feszítés végén általában megtörték a megfeszített lábszárcsontját. Így az áldozat nem tudott felemelkedve levegőhöz jutni, és megfulladt. Jézushoz érve azonban a katonák látták, hogy erre már nincs szükség. Egy katona lándzsát szúrt az ötödik bordaközön át a szívbe, ahonnét „nyomban vér és víz folyt” (Jn 19,34). A szívburokból szivárgó víz post mortem bizonyítja, hogy Jézus halálát nem fulladás okozta, mint általában a keresztre feszítettekét, hanem a sokkos állapot és a szívburokban felgyűlt folyadék nyomása miatti szívmegállás, a szív „meghasadása”.

A világon élők sokasága emlékezik ezekben a napokban Jézus Krisztus kereszthalálára. A húsvét megértéséhez azonban talán még ezek a tények is kevésnek bizonyulhatnának, ha nem ismernénk az alábbi idézetet:

„Ha akarjátok, itt helyben megmagyarázom, mi az élet lényege, mi az élet titka és értelme. Ne fussatok ábrándok után, ne törekedjetek címre, vagyonra! Évtizedek idegőrlő munkája kell ezek eléréséhez, s egyetlen éjszaka elrabolhatja tőletek. Őrizzétek meg fölényes egykedvűségeteket az élettel szemben, ne rettegjetek a bajoktól s ne sóvárogjatok a boldogság után, hisz úgyis mindegy: a keserűség nem tart örökké, s ami édes, az sem fenékig az. Örüljetek, ha nem fáztok, s ha éh és szomj nem gyötör benneteket, ha nincs megroppanva a gerincetek, ha lábatok járni, kezetek fogni, szemetek látni, fületek hallani képes – van-e még, akire irigykednetek kellene? Ne irigyeljetek másokat. Aki irigy, elsősorban önmagát emészti. Dörzsöljétek meg a szemetek, mossátok tisztára szíveteket, s becsüljétek, nagyon becsüljétek meg azokat, akik szeretnek benneteket, akik jószívvel vannak irántatok. Ne bántsátok, ne szidalmazzátok őket, ne váljatok el tőlük haragban, mert nem tudjátok, nem az lesz-e utolsó cselekedetek letartóztatástok előtt, s úgy is maradtok meg az ő emlékezetükben!”

Miért idéz egy blog szerzője éppen Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicintől? A teremtett rend őrzőjétől, a vermonti remetétől – akkor, amikor a káosz és rendetlenség özönli el a mindennapokat, amikor botcsinálta akarnokok, pökhendi hatalmasságok között nyilván nem lehetünk mások, csak mellőzöttek? Próbálták már tenni a dolgukat, úgy, hogy közben érezniük kellett, kisstílű nyomorékok gáncsoskodását? Hogy, miközben ostoba igénytelenséggel végzik mindennapi dolgukat, muszájból, megfojtják, az őket úton, útfélen felmagasztalókat?

A Húsvét így lesz több, mint minden más ünnep!
Legyen több, ha már mindent magával ragadott!
Mert írnám, de már nincs mivel…
…vajon, mit gondolhatok ma, az elképzelhetetlen szenvedésről?
A magam kereszthalálát elszenvedve kívánok másoknak méltó ünnepet!

NE FÉLJETEK! – a tíz esztendeje távozott II. János Pál emlékezete

Április másodikán, tehát éppen egy évtizede már, hogy a hívők, és hitetlenek földjéről elballagott a szeretet megszállott hirdetője, a lengyel származású, katolikus egyházfő.

Szívesen emlékezünk, mi Szombathely lakói; 1991. augusztus 19-i látogatása valódi élményt jelentett, zavarba jöttünk, megköszöntük, de ma sem értjük igazán, mivel érdemelhettük ki odaadó figyelmét!

Gesztusait, mozdulatait fényképek őrzik, s amikor 2005-ben, éppen tíz esztendővel ezelőtt meghalt, egy kicsit minden szombathelyi számára jutott abból az „űrből”, amit hiánya azóta is sokszoroz.

003

A huszadik század egyik meghatározó alakja, akit azóta előbb boldoggá, majd szentté avatott a katolikus egyház, akiről azóta filmek, könyvek és zeneművek születtek, végtelen szerénységével és szelídségével bizonyította – nem a külsőségek, a máz határozza meg a dolgok lényegét, a valódi értékek belülről fakadnak.

A szombathelyi látogatásról írta dr. Konkoly István megyéspüspök: „Néhány héttel ezelőtt hazánkat, sőt egyházmegyénket is nagy megtiszteltetés érte. Közvetlen közelről láthattuk, hallhattuk és nagy-nagy örömmel köszönthettük Krisztus földi helytartóját, II. János Pál pápát. Hála legyen érte Istennek! De az előkészületek sok-sok gondját és szerteágazó feladatát megosztották velünk a világi: állami és önkormányzati szervezetek vezetői és tagjai is. Minden egyes közreműködő egyházi és világi munkatársat áthatotta a felelősségtudat, az egyetakarás, az együttműködésre való készség és a kölcsönös segítségnyújtásra való törekvés. Legyen ezért őszinte köszönet mindenkinek. A papoknak külön is köszönet jár azért, mert kezdetektől fogva szívügyüknek tekintették a pápalátogatást, állandóan lelkesítették a híveket, szervezték utazásukat és mindent megtettek a zarándokok lelki felkészítése érdekében. De a hívek többsége is elismerést érdemel, mert nagy érdeklődést mutatott a valóban történelmi jelentőségű pápalátogatás iránt, bőkezű volt az anyagi áldozatvállalásban és szép számban részt vettek a repülőtéri szentmisén. De ugyanez a pápa iránt való hűség és ragaszkodás volt a háttérben a meghatottságtól könnyező és az örömtől sugárzó, mosolygó arcoknak is. S ezt nemcsak a repülőtéren, hanem a városon áthaladva, a Püspökvár előtti téren búcsúzkodva is tapasztalhatta a Szentatya és az ő kíséretének minden tagja. Mindennek természetesen egyházi és világi vonalon egyaránt pozitív visszhangja volt.

pápa

S végül – kedves paptestvérek és hívek – még valamit hadd kérjek tőletek. Őrizzük meg augusztus 19-ének, e varázslatos napnak az emlékét. Szentatyánk tanításait őrizzük meg a szívünkben, útmutatásait valósítsuk meg életünkben. A vele való találkozás élménye és emléke pedig örökké tartsa ébren és folytonosan erősítse bennünk a Krisztus földi helytartója iránt való tiszteletet és az Egyház iránti hűséget.”
( Dr. Konkoly István: A Szentatya búcsút int városunknak. )

Amikor a politikai acsarkodásoktól megcsömörlött, a civakodásoktól megfásult jelenkori város újra pápalátogatásra készül, amikor Ferenc pápa lehetséges szombathelyi látogatásáért versengenek egyházi és világi vezetők, érdemes felidézni azokat az időket, a kilencvenes évek elejét, amikor II.János Pál szombathelyi látogatásának hírére valódi öröm és elfogódottság volt a válasz a szombathelyen élő emberek körében.

Nem kellett a látogatás előtt milliók és milliárdok előteremtéséről hallgatnunk egyházi vezetőket, nem kellett megrökönyödnünk, amint kétes múltú politikai szereplők dörgölőznek a katolikus egyház vezetőjéhez, hogy aztán idehaza politikai tőkét kovácsolhassanak vatikáni jelenésükből…

Az akkori szombathelyi városvezetés, Wagner András polgármester irányításával nem elsősorban a városmarketing várható nyereségére koncentrált, de szeretett volna élményeket biztosítani a városunkba érkező millióknak. Nem utolsó sorban, együttműködve a katolikus egyház irányítóival, nem kívánt a kelleténél hangsúlyosabb szerepvállalásba folyni, mint világi vezető. Talán, mert tudta, nem ez a dolga…
II.János Pál visszaemlékezéseiben tükröződik az elégedettség, az akkori Szombathelyen és Magyarországon megtapasztalt szeretetről, törődésről.

Tíz éve már, hogy a világ-televíziók jóvoltából szinte minden Föld lakó elbúcsúzhatott a haldokló pápától.

Megemlékezésül közreadjuk a személyével kapcsolatos csodák történeteit:
„II. János Pál esetében – mint minden tanúságtevőnél – két csodát igazoltak a szentté avatási eljárás során. Az első csoda egy francia apácához, a most 52 éves Marie Simon-Pierre-hez kötődik, aki 2005-ben a Parkinson-kórból gyógyult fel II. János Pál pápának köszönhetően. A nőnél 2001 júniusában diagnosztizálták a Parkinson-kórt. A betegség az egész baloldalát érintette, ami azért volt különösen megterhelő számára, mert balkezes volt. A betegség lassú előrehaladást követően 2005 áprilisától állapota romlása egyre gyorsabb lett: ekkor már nem tudott írni, vezetni, és nagy nehézséget okozott a járás is számára.
A szenvedésben a szintén Parkinson-kórban szenvedő II. János Pál példája adott számára erőt, ezért különösen letörte a pápa halála. Az apáca azonban feljebbvalója tanácsára halála után is imádkozott II. János Pálhoz, és két hónappal később hirtelen javulás állt be állapotában. Egy belső hang 2005. június 2-án azt sugallta, hogy kezdjen el írni, és az addigra olvashatatlanná vált írása hirtelen újra egyenletes lett. Másnap pedig elbeszélése szerint úgy ébredt, hogy érezte: teste megváltozott, meggyógyult.

002

A másik csoda egy Costa Rica-i nőhöz fűződik, aki agyi aneurizmában szenvedett. Floribeth Mora Diaznak súlyos fejfájása volt, és arca is részben lebénult. Orvosa azt mondta, hogy az aneurizma nem műthető, napjai meg vannak számlálva. Az ötvenéves, 4 gyerekes nő 2011 májusában II. János Pál pápa boldoggá avatását nézte a tévében, és közben betegen az ágyban fekve imádkozni kezdett hozzá felépüléséért. A történet szerint egyszer csak egy hangot hallott egy kezében lévő magazinból, amelynek címlapján szintén II. János Pál volt. A hang azt mondta neki: „Kelj fel, és ne félj!”
A nő miután befejezte az imáját, családja döbbenetére felkelt. Határozottan jobban érezte magát, majd gyorsan teljesen fel is épült, novemberre az aneurizmának nyoma sem volt. Az őt kezelő idegsebész szerint a nő gyors felépülése tudományosan nem magyarázható.”

(Origi.hu)

Utóirat:

Április másodikán, tehát éppen egy évtizede már, hogy a hívők, és hitetlenek földjéről elballagott a szeretet megszállott hirdetője, a lengyel származású, katolikus egyházfő. Hívők és hitetlenek, templomba járók és ateisták emlékeznek az Emberre, aki egykor megtisztelte látogatásával Szombathely városát, polgárait.