KERESZTHALÁL – vajon, mit gondolhatunk ma, az elképzelhetetlen szenvedésről?

„A kivégzés a kiszabott halálbüntetés végrehajtása, egy élőlény életének a kivégzés időpontjában hatályos törvények szerint történő jogszerű elvétele.”

A világon egyetlen kivégzés ábrázolása vált általános jelképpé, melyet naponta rengetegen látunk, millióan érintünk, miközben a megrázó jelenetet, képet – a keresztet, Jézus felfeszített testével – a legkevesebben tudjuk, szeretnénk megérteni, megismerni, netán megtapasztalni.

Amikor a huszonegyedik század embere a legkínosabban ügyel arra, hogy a halál pillanata a lehető legkevesebb fájdalommal járjon, az áldozatnak, vagy az azt szemlélőknek, vajon miért maradhatott fenn a misztikus, mondhatni mindennapi kapcsolat a kereszthalállal, Jézus kivégzésével? Egyáltalán, mit tudhatunk, gondolhatunk ma, erről a barbár kínzásokkal tarkított megtorlásról, mely különösen az ókorban mindennapi gyakorlatot jelentett?

A történetírások szerint a keresztre feszítés gyakorlatának módszerét a Római Birodalomban vezették be, legelőbb, mint a fellázadt rabszolgák kivégzési módját. A cél az volt, hogy elrettentsék őket a szökéstől és lázadásoktól. A keresztre feszítés hatékonysága abban állt, hogy a lehető legnagyobb fájdalmat, agóniát okozta a halál beálltáig, mindezt a leglátványosabb formában biztosítva…

A kivégzéseket – tehát a keresztre feszítést – mindig a településeken kívül valamilyen messziről látható dombon, hegyen, vagy bármilyen jól megközelíthető magaslaton hajtották végre. Ilyen, szokásoknak megfelelő kivégzőhely volt Jeruzsálem mellett a Golgota nevű hegy is. A keresztek függőleges szárait (stipes) a kivégzőhelyen előre beásták, rögzítették. Az elítéltet – mások számára elrettentésül – végigvezették az adott településen, az addigi fogva tartás helyétől a kivégzés helyszínére, a kereszt vízszintes szárához (patibulum) kötözve az elítélt kifeszített kezeit. Az általános képi ábrázolásokkal ellentétben tehát nem az egész keresztet, hanem annak kb. 50 kilónyi vízszintes szárát hurcoltatták az elítélttel a kivégzés helyszínére.

A kivégzés helyszínén az elítélt karjait erősen rákötözték a patibulumra, majd a sing- és orsócsont között, a csukló alatti területen átszögelték mindkettőt. Ezután emelő alkalmatosságok segítségével felemelték a kereszt vízszintes szárát, a rajta lógó elítélttel együtt a stipesre, és a közepén kiképzett illesztékkel rögzítették a függőleges szár tetejéhez. Ezután a lábakat is felkötötték majd felszegezték a lábboltozaton keresztül, vagy a bokánál verték át a szegeket. Az esetek többségénél lábtámaszt alkalmaztak, hogy a tartóerő ne a kezeken összpontosuljon, így az áldozat kínjai meghosszabbodjanak. A halál oka a legtöbb esetben a rekeszizom kifáradása miatt bekövetkező fulladás volt. Minden egyes lélegzetvételhez ki kellett emelkednie az elítéltnek, mivel a súlya a keresztre feszítette.

Jézus keresztre feszítéséről így írt a Magyar Kurír 2011. áprilisában:

A keresztre feszítés orvosi szemmel
A katona a csuklóhajlatot keresi. Mélyen beveri a hatalmas szöget. A másik oldalon megismétli a mozdulatot, ügyelve, hogy ne feszítse szét túlságosan a karokat, hogy tudjon mozogni. A vízszintes gerendát az oszlopra helyezik, és az oszlop tetejére erősítik a feliratot: A Názáreti Jézus, a zsidók királya. A bal lábfejet a jobbnak feszítik, és a boltozaton keresztül mindkettőt a fához szögezik; a térd enyhén hajlított. Megtörtént a keresztre feszítés.

A függés közben a csuklókra nehezedő testsúly borzalmas fájdalmat okoz az ujjakban és a karban – a szögek a medián ideget nyomják. Ezért az áldozat megpróbálja a lábakra helyezni a testsúlyát. A metatarsalis csontok közötti idegek elviselhetetlen fájdalma hasít belé. A karok lankadnak, az izmok görcsbe rándulnak. A hatalmas, lüktető fájdalommal járó görcshullámok miatt alig-alig tudja felnyomni magát. A mellizmok megbénulnak, a bordaközi izomzat nem működik. A belégzés lehetséges, de kilélegezni képtelen. Jézus egy-egy pillanatnyi lélegzetvételért küzd. Végül a szén-dioxid felgyűlik a tüdőben és a véráramban, és a görcsrohamok enyhülnek. Egy-egy rángással képes megemelkedni, hogy kilélegezzen és beszívja az éltető oxigént…

00001
.

Jézus órákon át mérhetetlen kínokat áll ki: az idegtépő fájdalom, a görcsök, a felsebzett hát dörzsölődése a durva fán. S ekkor újabb fájdalom jelentkezik: erős, szorító mellkasi fájdalom, amikor a szérummal telítődő szívburok nyomni kezdi a szívet. A nyomás alatt álló szív küszködve pumpálja a sűrű vért, a megkínzott tüdő kétségbeesetten küzd levegőért. A kiszáradás jelei mutatkoznak: „Szomjazom!” Jézus halálos dermedést érez tagjaiban. „Beteljesedett!” Utolsó erejével még egyszer megemelkedik, hogy levegőt vegyen. „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.”

A keresztre feszítés végén általában megtörték a megfeszített lábszárcsontját. Így az áldozat nem tudott felemelkedve levegőhöz jutni, és megfulladt. Jézushoz érve azonban a katonák látták, hogy erre már nincs szükség. Egy katona lándzsát szúrt az ötödik bordaközön át a szívbe, ahonnét „nyomban vér és víz folyt” (Jn 19,34). A szívburokból szivárgó víz post mortem bizonyítja, hogy Jézus halálát nem fulladás okozta, mint általában a keresztre feszítettekét, hanem a sokkos állapot és a szívburokban felgyűlt folyadék nyomása miatti szívmegállás, a szív „meghasadása”.

A világon élők sokasága emlékezik ezekben a napokban Jézus Krisztus kereszthalálára. A húsvét megértéséhez azonban talán még ezek a tények is kevésnek bizonyulhatnának, ha nem ismernénk az alábbi idézetet:

„Ha akarjátok, itt helyben megmagyarázom, mi az élet lényege, mi az élet titka és értelme. Ne fussatok ábrándok után, ne törekedjetek címre, vagyonra! Évtizedek idegőrlő munkája kell ezek eléréséhez, s egyetlen éjszaka elrabolhatja tőletek. Őrizzétek meg fölényes egykedvűségeteket az élettel szemben, ne rettegjetek a bajoktól s ne sóvárogjatok a boldogság után, hisz úgyis mindegy: a keserűség nem tart örökké, s ami édes, az sem fenékig az. Örüljetek, ha nem fáztok, s ha éh és szomj nem gyötör benneteket, ha nincs megroppanva a gerincetek, ha lábatok járni, kezetek fogni, szemetek látni, fületek hallani képes – van-e még, akire irigykednetek kellene? Ne irigyeljetek másokat. Aki irigy, elsősorban önmagát emészti. Dörzsöljétek meg a szemetek, mossátok tisztára szíveteket, s becsüljétek, nagyon becsüljétek meg azokat, akik szeretnek benneteket, akik jószívvel vannak irántatok. Ne bántsátok, ne szidalmazzátok őket, ne váljatok el tőlük haragban, mert nem tudjátok, nem az lesz-e utolsó cselekedetek letartóztatástok előtt, s úgy is maradtok meg az ő emlékezetükben!”

Miért idéz egy blog szerzője éppen Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicintől? A teremtett rend őrzőjétől, a vermonti remetétől – akkor, amikor a káosz és rendetlenség özönli el a mindennapokat, amikor botcsinálta akarnokok, pökhendi hatalmasságok között nyilván nem lehetünk mások, csak mellőzöttek? Próbálták már tenni a dolgukat, úgy, hogy közben érezniük kellett, kisstílű nyomorékok gáncsoskodását? Hogy, miközben ostoba igénytelenséggel végzik mindennapi dolgukat, muszájból, megfojtják, az őket úton, útfélen felmagasztalókat?

A Húsvét így lesz több, mint minden más ünnep!
Legyen több, ha már mindent magával ragadott!
Mert írnám, de már nincs mivel…
…vajon, mit gondolhatok ma, az elképzelhetetlen szenvedésről?
A magam kereszthalálát elszenvedve kívánok másoknak méltó ünnepet!