ELMARADT SZÜLETÉSNAPOK – Zoltán Atya ötvenöt éves lenne…

A perenyei öreg templom kapuját átlépve, – a minap, hogy híveid között járhattam -, látva a megfakult képet, Rólad, egy pillanatra újra a poros úton éreztem magam. Amint haladtunk, a kezünkben egy közönséges tölgyfaágból faragott vándorbottal, – zsoltáros vesszővel és bottal… – s lépdeltünk egyre a zarándoklatunk végcélja felé…

005

Mint jó diák, hallgattam, s figyeltem minden szavadra, s próbáltam megjegyezni minden ajándékba kapott mondatot… ma mégsem jönnek elő, mégis rejtezkednek igéid sorai! Akkor, ott, a barátodnak neveztél, örökre, aztán magamra hagytál…

Nagyon fáj! Csönd van, rettentő csönd, mintha elloptak volna mindent a térből, az erdei útról a gallyak susogását, a madártrillát, megannyi fickándozó fióka örömét! Pedig az öröm ma minden szikrájában Érted kellene, hogy apró lángok formájában szerte ragyogjon – Érted, aki annyira tudtál szerény lenni, hogy titokzatos mosolyodon túl e gyönyörű ünnepre sem juthatott volna több…

Adósságaim vannak Feléd, ahogy még sokunknak, s most mégis bénán hallgatunk.
Csak egy hír marad, s lásd, az ünneped éppen csak felizzik, máris titokzatos köd közeleg.

Miszori Zoltán lelkipásztor, Te mindenkinek csak Zoli Atya, ma kellene, hogy fogadd az ünneplést, ötvenötödik születésnapodon. Immár a harmadik elmaradt születésnapodon…

Vajon, mikor lesz alkalmunk összejönni, mind, akik Neked köszönhettük a hitünket, a megtapasztalást, hogy nem hagytak magunkra, mindig lesz egy társunk, az Örökkévaló…
Valahogy úgy mesélted, magyaráztad, – talán, jól emlékszem még -, hogy a 23. zsoltárt Dávid, a nagy király írta élete egyik, ha nem a legsötétebb órájában.

Mindenikünk lelkében ott pislákol egy ilyen óra… tudom, mert erre tanítottál.

Dávid, akkor, ott, rengeteg fontos barátja hűtlenségét élte át, s mindezek után hőn szeretett fia, Absolon is fellázadt ellene. Absolon fellázadt, s kiűzte az édesapját, Dávidot, Jeruzsálemből, a palotájából, messze a pusztaságba, – gyáván -, arra kényszerítve édesapját, hogy meneküljön, mentse, mentse meg az életét.

Dávid királynak nem volt serege. Nem maradt vele senki, nem akadt társa, néhány hűséges követőjén kívül. Magukra maradtak. Semmijük sem maradt, csak a rajtuk levő ruhák és néhány morzsa élelem. A szerencsétlenség közepette már-már úgy látszott, hogy Dávid mindent elveszített, a vagyonát, csillogó koronáját, a barátait és mindenkit, igen, mindenkit, akit valaha szerethetett.

Egyvalaki azonban ekkor is mellette állt… Egyvalaki.

Az üldözött király, Dávid, menekült Jeruzsálemből a Kidron-patakon át, fel, egyre, fel az Olajfák hegyére és tovább, még tovább Júda pusztaságába; akkor, ott visszaemlékezett Isten ígéreteire… Ez a 23. zsoltár szeretet-óhajtása!
Az imádság segít, hogy a „halálsötét völgyekben” – az élet legnehezebb, legembertelenebb pillanataiban mégis győzhetünk a nehézségek, az emberi szenvedés és a múlni nem akaró tragédia felett. Történjék velünk bármi, bármilyen szerencsétlen helyzetbe kerülünk, Isten áldása ott marad az életünkön, ha kitartóan ragaszkodunk hozzá! Ez a hitünk titka…

A 23. zsoltár arról szól, hogy minden nem veszett el! Soha és soha nem is fog elveszni… Ez a zsoltár megvigasztal. Elmondja, hogy Isten ígéretei ma is érvényesek és ugyanúgy szólnak hozzánk, ma, mint háromezer évvel ezelőtt Dávidhoz, szeretett fia, gyermeke, Absolon lázadásának idején.

A 23. zsoltár azt mutatja be, hogyan bánik a Gondviselés azokkal, akik hozzá teljes szívükből ragaszkodnak: az ő életük sohasem attól függ, „kik” vagy „mik” lehetnének, hanem azon múlik, ki a jó Pásztor…

004

Hideg, dermesztő hideg szél süvített ma reggel, amikor sírodhoz léptem. Ügyetlenül próbálkoztam az egyetlen szál gyertya meggyújtásával, pedig szívem szerint ott tolonganék mindazok között, akik azt várnák, hogy Te magad fújd el a gyertyák lángját, mind az ötvenöt imbolygó lángocskát, miközben jóságod fényében töltekezünk! Hiányzol nekem, nekünk, a gencsieknek, perenyeieknek, akiknek szeme sarkában óceánnyi könnyet láttam, pedig csak mesélni próbáltam, idézve Téged!

002

Hiányzol, Te bátor Ember, aki mindünk helyett hirdeted: „Járjak bár halálsötét völgyekben, ott sem félek semmi bajtól, mert te velem vagy!” Köszönöm, hogy segítettél, hogy leírhassam az üzenetemet, még, ha ez az üzenet is a csöndé, a sötétségé marad, maradhat, örökké…

3 thoughts on “ELMARADT SZÜLETÉSNAPOK – Zoltán Atya ötvenöt éves lenne…”

  1. Ki tudja, miért, ha Zoli Atyáról hírt kapunk, mindig egymásra találunk! Születése napját mindig, minden évben gyertyagyújtással idézzük fel, így emlékezünk végtelen szeretetére! Köszönjük a megemlékezést!

  2. Velünk/velem vagy édestestvérem minden lépésemben, akár Máriacell felé, akár más völgyekben araszolunk előre.

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.