A FÓLIA MÖGÉ ZÁRT ORSZÁG – vajon, ki tanítja ölni a mindennapi gyilkosokat?

Elképzelted már, hogy a leginkább reménytelennek tűnő idők után, akad majd egy Ember, aki nekilát, hogy elvégezze a hőn áhított nagytakarítást? Hogy lesz valaki, aki a legkevesebb kímélettel viseltetik majd az „ezek” által összehordott mocsok láttán, aki képes lesz mindent, de mindent, ami „általuk lett”, elpusztítani? Kímélet nélkül. Felszámolni ezt az addigra uszkve 93 030 négyzetkilométernyi Felcsút nevű képződményt a néhai Magyar Köztársaság helyén, a rengeteg felesleges stadionnal, nemzeti trafikkal együtt… Felszámolni ezt a kizárólag kirekesztésre, megosztottságra alapozott képződményt, amit haveri spekulációnak, sumákolásnak, de legegyszerűbben csalásnak, rablásnak nevezhetünk?

Mert a dolog sürgős!

Magyarország területén nincs már nyugodt hely, biztonságos fészek, naponta jönnek és ölnek a kíméletlen állatok, akiknek bizonyosan tudható, ki ad a kezébe kést, ki tanítja őket ölni, másoktól bármit elvenni; elvenni az életük kioltása árán is! A héten egy huszonegy esztendős, a múlt héten egy tizenhét éves lány halt meg, és Pintér Sándor nem érzi szükségesnek, hogy visszalépjen, hogy felajánlja lemondását.

8243595_ad67f6d28a37b007816345e5e9df5f56_t
(PintérPhotoShop – Police.hu)

Az általa irányított rendőrség nyilván most is úgy gondolja, hogy a viszonzatlan szerelem okán egykori párját összeszurkáló, megfojtó gyilkos semmiről nem tehet; a fiatal lány boldogság keresése, szabadság vágya hozta ki a szerencsétlen férfiből az állatot! Kvázi a zalai lány hibájából történt a gyilkosság… magánügy!

Elõzetes letartóztatásba helyezték a zalaegerszegi gyilkoss?
(Barnabás, aki semmire nem emlékszik…)

Ahogy a minap történt kaposvári őrület, melyben a nemzeti dohányboltban eladóként alkalmazott fiatal hölgy is nyilván provokálta azt a szerencsétlen munkás jelmezbe öltözött véglényt, aki huszonkét ezer forintért volt kénytelen öt késszúrással lemészárolni áldozatát.

34716
(Tafikország Kaposvár 2015.április)

Az is magánügy, ugye? Ott is az áldozat hibájából történt minden, miközben egy ország lapított az ablakot borító fóliák mögött! Mert ez az ország került fólia mögé, nem a trafikok portékái! Itt bármi megtörténhet, s az egészhez senkinek semmi köze nincs, a világ elkódoroghat a lesajnáló pillantásaival! Magyarország juszt is jobban teljesít!

Holnap és holnap után is lesben állhatnak a gyilkosok, s akik róluk mer szólni, írni, azonnal megkapja a paranoiás bélyeget. Mert a sok megalkuvó, seggnyaló így szeretné látni a jövőt: félve, rettegve, önmagunkat a legkevésbé sem biztonságban érezve!

Évtizedek óta a legkomolyabb kérdés, amiről hosszasan vitáznak minisztériumokban, iskolákban és óvodákban, hogy akkor: most ki nevel? Kinek a feladata, vagy egyszerűen csak dolga, hogy az utánunk következő generációk „tudjanak viselkedni, legyenek képesek megfelelni”, mindennapi magatartásuk, önfegyelmük alapján képesek legyenek a modern társadalomhoz tartozni. Vajon, ki taníthatná gyermekeinket önfegyelemre?

Dörög az ég. Jönnek…jönnek ölni, a kezükben késekkel!

Senki ne mondjon véleményt, tanácsot meg végképp ne osszon nekik „egy kívülálló”, nem kellenek a bevált receptek, ők aztán tökéletesen tudják, mit akarnak, hová szeretnének eljutni, meg aztán, főleg azt tudják, mit szeretnének kapni, kapni és megint csak kapni. (A közelmúlt felfoghatatlan eseménye, a zalaegerszegi gyilkosság, melyben a diáklányt megkéselő, majd megfojtó férfi képtelen felidézni az általa elkövetett gaztettet, csak egy a sok közül – persze valamilyen „jéghegy csúcsa”, de véletlenül sem a legutolsó, az égbekiáltó bűnök lajstromában. Ami az adott helyzetben „Barnabás és Júlia” közt lejátszódott, sajnos megtörténhetett, alternatívaként bizonyult kivitelezhetőnek egy sodródókat tehetetlenül szemlélő világban. Ráadásul az eset – hiába mindenféle szerencsétlen büntető tervezet – mostantól csak egy lesz a bárki számára követhető példák közül!)

Ebben a szerencsétlenül pörgő világban egy ideje ismeretlenné vált a lemondás, az elfogadás és beletörődés fogalomrendszere, ugyanakkor mindenféle pótlékok és utánozható, másolható, majmolható kényszerek hurcolják magukkal gyermekeinket, akikért állítólag semmiféle felelősséget nem vállalhatunk. A minap egy rádióműsorban a megszólaltatott pszichológus 3-4 éves kor körül vélte időszerűnek a szexuális felvilágosítást, mivel példája szerint az óvoda homokozójában trágárságokat ontó kislegény kellő gondossággal tudott kiselőadást tartani a lányok szerepéről, amikor térden állva okoznak örömet partnerüknek…

Utóirat:

„A történelmi idők érdekessége, hogy egyre magasabb épületeket építünk, de ugyanakkor türelmünk korlátozottabb, egyre szélesebb autópályákat, ugyanakkor szemléletünk egyre szűkebb. Egyre többet költünk, s egyre kevesebbünk lesz, egyre többet vásárolunk, és egyre kevesebb örömünk van. Egyre nagyobb házaink vannak és egyre kisebb családunk, kényelmünk is egyre fogy, időnk sem gyarapodik. Egyre több diplomát szerzünk s egyre kevesebb a tudásunk, tudományunk is egyre fokozódik, s egyre kevesebb a véleményünk, szakértelmünk is nagyobb, több ugyanakkor a problémánk, egyre több gyógyszerrel rendelkezünk, de egészségünk ugyanakkor egyre gyatrább.

qqq
(George Carlin)

Túl sokat iszunk, s túl sokat dohányzunk, meggondolatlanul költekezünk, keveset nevetünk, túl gyorsan vezetünk, túlontúl sokat mérgelődünk, későn kelünk, ráadásul túl fáradtan, egyre kevesebbet olvasunk, és csak ritkán imádkozunk.
Megsokszoroztuk tulajdonunkat, de értéket vesztettünk. Túl sokat fecsegünk, s ritkán szeretünk, ámde túl gyakran gyűlölködünk.

Megtanultuk, miképpen kell az életszínvonalat tartani, de nem miként az életet megőrizni. Éveket ajándékoztunk az életnek, s nem életet az éveknek. Utaztunk a Holdra és vissza, de gondunk van akkor, ha a szemben lévő szomszéddal kell találkoznunk. Meghódítottuk a külső teret, de nem a bensőnket. Hatalmas dolgokat cselekedtünk, de nem jobbakat.

Megtisztítottuk a levegőt, de lelkünket bekoszoltuk. Meghódítottuk az atomot, de előítéleteinkkel adósok maradtunk. Többet írunk, ámde kevesebbet tanulunk. Többet tervezgetünk, de keveset valósítunk meg. Megtanultunk rohanni, de nem hogyan kell várakozni. Egyre több komputert készítünk arra, hogy több információval rendelkezzünk, és soha nem látott mennyiségű másolatot készíthessünk, ugyanakkor egyre kevesebbet keressük egymással a kapcsolatot.

A mi időnk a gyorsétkezdék s lassú emésztés kora, nagy emberek és alacsony jellemek kora, hihetetlen profitok és sekélyes viszonylatok kora. Napjaink a kétszeres jövedelem s egyre több válás kora, csicsás házak és rommá lett otthonok kora. Napjaink a gyors kirándulások kora, az eldobható pelenkáké, az eldobható halandóságé, egyetlen éjszakai kitartásé, túlsúlyos testeké, a piruláké, melyek minden tudnak az örömszerzéstől a nyugtatáson keresztül az ölésig. Korunk a kora annak, amikor a kirakatban túl sok van, de semmi a raktárban. Ez a kor képes ezt a levelet is elvinni hozzád, s eldöntheted vajon megosztod-e nézetet, vagy megnyomod a delete billentyűt…”

George Carlin gondolatai ezek, melyek csak még magasabbra emelik a lécet, s a kérdés is kérdés marad: ki fogja legfőbb feladatainkat helyettünk megtenni?

Vajon, ki fogja megtanítani a gyermekeinknek, hogy miért annyira fontos gyakran egymásra nézni? Hogy nem elég megállapításokat, vélelmeket fogalmazni valakiről, de képesnek kell lennünk a szemébe is nézni! Így van ez a tükörképünkkel is! Nem elég mások háta mögött legénykednünk!

Vajon, ki fogja megtanítani a gyermekeinknek, hogy a tisztelet nem azonos a megalázkodással? Mert köszöntenünk kell mindenkit, üdvözölnünk az érkezőt, s jókívánságokkal érkeznünk, ha mások közé lépünk. Vajon, miért vált az üdvözlés feleslegessé, miért nem tudnak szívből köszönteni a gyermekeink?

Vajon, ki fogja megtanítani az utánunk következőknek, hogy sem az erkölcstan, sem az etika, sem a hittan nem képes pótolni a szeretetet? Hogy senki nem válhat felnőtté, amíg fogalma sincs a szeretet hatalmáról, de amíg a hatalom szeretetével bíbelődik…
Högy a másik életét kioltók tudománya a legkevésbé sem hasonlít az Emberre…

Mindezeken túl George Carlin ötletei és feladatai sem kevésbé lenyűgözőek, mint a megállapításai. S talán, még nem késő megfogadni valamennyit! Lássuk csak:

„Ne felejtkezzél el, hogy több időt töltsél szeretetteiddel, mert ők sem lesznek mindig elérhetők.

Ne felejtkezzél el, hogy néhány jó szót szóljál azoknak, akik tisztelettel néznek föl rád, mert ez kis személy nemsokára fel fog nőni és elhagyja védő szárnyadat.
Ne felejtkezzél el magadhoz ölelni közelállóidat, mert ez az egyetlen kincs, melyet tiszta szívből tudsz adni, és nem kerül egy filléredbe sem.

Ne felejtsd el szertetteidnek és párodnak mondani: „szeretlek”, mégha a legtöbben érzik is ezt. Csók és egy ölelés meggyógyítja a sérelmeket akkor, ha az a legbelsődből fakad.
Ne felejtsd el, hogy megragad ma a kezet és tartsd becsben a pillanatot, mert a személy talán már nem is lesz ismét ott.

Hagyjál időt a szeretetnek, adjál időt a beszélgetésnek! És hagyjál időt eszedben az értékes gondolatok megosztására.

ÉS SOHA NE FELJTSD:

Az életet nem lehet a lélegzetvételek számával mérni, de azzal a pillanatéval igen, melyben a lélegzeted megszűnik.”