PINOKKIÓ BANDÉRIUMA – képtelen természetrajz „a” politikusról

Születésünk pillanatától akadtak emberek, akik nélkül csak igen nehezen válhattunk volna magunk is Emberré. Családunk, szüleink, testvéreink és barátaink voltak, lettek azok, akiket szerettünk, szeretünk, óvónénik, tanítóink, később tanáraink, akiket tiszteltünk, tisztelünk, mert így szocializálódtunk, váltunk részévé a szűkebb környezetünknek, társadalmunknak.

Akadtak persze bőven, akik a maguk módján rászolgáltak még a tiszteletünkre: a mindig mosolygós házmester néni, az iskolai portás bácsi, később az eladók a sarki közértből, a fodrász, meg a postás, a hírlap kézbesítő… Ha láttuk őket, előre köszöntünk, s ahogy cseperedtünk, beszédbe is elegyedhettünk velük.

Míg tehettem, magam is, gyermekeim előtt példával jártam, nem puszta illemből, de valódi örömből, s mindig számon tartottam, és hangosan köszöntöttem a nekem fontos „embertársakat”.

Ahogy az ember felnő, mondhatni “fölnőtt” lesz, lassan világossá válik, kit szeret szívéből s kit kell tisztelnie, kiknek kell előre köszönteni, kinek illik fogadni az üdvözlését, s az is megmutatkozik, ki érdemtelen erre a sor, olykor megmagyarázhatatlan belső késztetésre. Nem tiltanám persze e föladatokat senki elől, senkit nem próbálnék meggyőzni az igazamról, de ahogy eljártak felettem az évek, valamit mélyen a lelkembe véstek: sem szeretni, főleg nem tisztelni való emberek is akadnak, akik elvárnák az őket semmiféle módon meg nem illető tiszteletet.

Újabban, hogy, hogy nem, közéjük tartoznak – tisztelet a kivételnek! – eredendően szolgálóink, a politikusok, vagy inkább választott képviselők. Pontosabban azok a politikusok, akik négy évente elhitetik velünk, hogy a választások következményei értünk vannak, holott csak az ő hatalmaskodásuknak adunk újabb négy éven át lehetőséget. Akad köztük sok, különös gazember, aki a megválasztásuk után felpattantak egy-egy számukra hét mérettel nagyobb lóra, hogy aztán onnan óbégathassanak, s bölcselkedhessenek mérhetetlen butaságaikról.

bbbbb

Hende Csaba

Robognak a csinos kis bandériumaikkal. Nagy Lajos Képtelen természetrajzában nyilván, mint politikus állatok kerültek volna terítékre e szerencsétlen párák, de nekünk ők csak Pinokkiók maradnak, bár tudjuk, ezzel milyen lehetetlen mélységbe taszítjuk a Geppetto által eredetileg megfaragott figurát.
Mégis így hívjuk őket, végtelen ferdítéseik, ordító hazudozásaik okán!

Talán elnézhető nekem, ha pontosítom az imént leírtakat: sajnálom, hogy “idehaza” is akad olyan politikus, akit egyáltalán nem kell és lehet tisztelni, mert, hogy éppen az általa való szóhasználattal élve: ő egy becstelen ember. Jellemtelensége, hencegő, kivagyiságtól majd szétrepedő alakja, erkölcstelen életvitele, közhíressé vált tékozlása visszatetszést vált ki választóiból, s mindazokból, akik hajlandóak a propagandákon túl is, teljesített értékek mentén megmérni valakit…

Pinokkió mérhetetlen!

Szolgálatra jelentkezett, feladatát elnyerve ma leginkább hatalmát fitogtatni, versenytársait lekezelni képes, az együttműködéstől retteg, a kritikát nem tűri, megtorolja. Minduntalan védekezik. Milyen kár, hogy lehetetlen segíteni neki!
Ami mindennél is borzalmasabb, hogy láthatóan nem rendelkezik humorérzékkel. Mulatságos, ahogy képtelen elfogadni a valóságot, önmaga és a világ kusza viszonyait, mert kizárólag a hajbókolóknak, az általa felemelt, értéktelen vazallusoknak enged. Sem építő kritikát, sem a tükör szigorúságát nem állhatja…

Neki bókol, érte szurkol a csapat: Pinokkió bandériuma. Mondják, épp előkészítik dicsőséges eljövetelét. Ahogy éveken át sertepertéltek az akkor kiszemelt jövendőbelinek, a szippantós pajtinak, majd a sebtében lovaggá kitüntetett muzsikus direktornak, (akik szintén nagyon alkalmasak lettek volna polgármesternek); most őt építik. Majd jön, megszavazzák aztán uralkodik. Ugye?

A koreográfia ötlete remek. Ahogy ő mondja: hazatér. Elfogadja majd, amint Szombathely lakói készséges alattvalóvá válnak, s kegyeit keresve zengik napestig dicséretét. Mert számára nyilvánvaló, hogy szavait isszák és fenntartások nélkül fogadják majd el. Mint a majmok, úgy általában: nem látva, nem hallva s nem szólva semmit.

Beh szép is volna! Nemdebár?

Csak azt a fránya tényt, mely szerint „elég jó jogászok ülnek a baloldalon” lehetne valahogy kiiktatni!

Tudják, akik úgy működnek, mint egykor a zavaróadók!

(..)

Végül csak egy apróság!

Lássuk be, nem is olyan egyszerű dolog, ha valaki a régmúltban nem birtokolhatott kellő kincset, muníciót; a karma, a hírnév elkerülte… Az idő egyre csak szorítja őt, kínozza vérmes akarata, akár a kapuzárási pánik. Jön, mert az alkalom ezt kínálta és persze maradni készül, bebetonozni álmait. Gondol öreg napjaira, ezért helyet teremt, ahol majd körbevehetik az övéi. Ugyanoda térne vissza, ahonnan menekülnie kellett… Vajon miért?

Szombathely polgáraként pedig miért ne játszhatnánk el a gondolattal? Legalább képzeljük el, hogy felbukkanása csak egy rossz álom volt, Pinokkió bandériuma a “törvényesített rablásaival” elillan, ahogy érkezett; a sok lóvá tett ember felocsúdik, s hiányuk okán már a haragra sem lesz szükség, sem holmi “alantas” válaszokra. Nem marad más, csak szeretet és tisztelet, ahogy rég volt… gyermekkorunk Derkóján, ahol jó volt élni, nagyon!