VOLT EGYSZER EGY… BARACSI!– lázas készülődés a május elsejei felvonulásra

Nincs annál különlegesebb dolog, mint visszaemlékezni a gimis évekre, felidézni a tavasz mézédes perceit, azokat a boldog április végi délelőttöket, amikor tanítás helyett órákon át gyakoroltuk a nagy-nagy felvonulást, „alakiztunk”, meneteltünk, kezünkben egy-egy falatka zászlócskával, a szombathelyi felszabadulási emlékmű előtti aszfalton.
Ott, ahol…Mocorogni, beszélgetni, pisszenni sem lehetett, mert a szigorú tanerő, „minden tanárok legszigorúbbika” folyton a nyomunkban járt… mindent látott és hallott!

Ha valaki azt gondolná, hogy ez egy szokásos nosztalgia-cikk az átkos időkről, melyben szidni fogom az öreg orosztanárt – szólok előre – téved!Aki pedig nem idevalósi, kéretik elviselni a nosztalgiát!

ccc

Élőkép.
Na, igen…Aki a múlt század hatvanas éveinek vége felé született, nos, annak nem kell sokat mesélni róla! Akik valamivel később jöttek, még kisgyermekként megbámulhatták, amint a nagy fölvonuláson, a tribün előtt illegettük magunkat, mi a középiskolások; hogy a szovjet elvtársak a magyar elvtársakkal egyetértésben örömüket lelhessék az általunk nyújtott látványban.
Merthogy, mi magunk voltunk az élőkép „alkatrészei”, ma leginkább úgy mondanák, a pixelek, akiknek közös mozdulataiból „impozáns” képek tárultak a tányérsapkások elé. A tröttyös zenekar sercegve, recsegve-ropogva nyomta az indulókat, a villanyoszlopokra szerelt hangszórókból fájdalmasan tutultak a dallamok, döngtek a dobok, cintányérok. Mi pedig ritmusukra totyorogtunk, mint valami marionettek, kötelezően mosolygós arcunkat a tribün felé fordítva.

A mi május elsejéink emlékfoszlányai összenőttek a mára már leginkább “legendás” pedagógus figurájának villanásaival – ha felidézzük a felvonulás és a felvonulásra való felkészülés időszakát, egyetlen szikár ember pillanatai idéződnek: Baracsi tanárúr, a rettenthetetlen orosztanár, aki annyi diák emlékeiben él, kinek így, kinek úgy…

A legifjabb olvasók kedvéért leírom: valaha, május elsején, a nagyvárosok lakói felöltötték ünneplő ruháikat, kezükbe zászlót, héliummal töltött léggömböket, májusfákat ragadtak – voltak akik feliratokkal ellátott transzparenseket, arcképeket cipeltek – s útnak eredtek, hogy munkatársaikkal, kollégáikkal összeverődve, tömött sorokban végig vonuljanak – a mokány pallókból ácsolt tribünön álldogálók -, a megye, a város és „a párt” vezetői előtt. Ez volt május elseje, a munka ünnepe, amit a felvonulás után, a Jókai park árnyas lombjai alatt ezernyi „bábos” kirakodó vására, meg az ingyen virsli, mustár és zsömle, meg az olcsó sör követett. A ringlispiles, similabdás, lufis majális…

bbb

Erre az ünnepre készültünk, készülődtünk, már hetekkel az alkalom előtt, órákon át, arra a néhány pillanatra koncentrálva, amit majd átélhetünk a tribün előtt. E felkészülés, próba legkitartóbb rendezője nem lehetett más, mint a „rossznyelvek szerint” – a hadifogságban töltött idő alatt, traktoristából kellő szorgalma okán orosztanárrá avanzsált, nagydarab férfiember, „a Baracsi”! Aki előtt az „irgalom” és „megengedő magatartás” általában ismeretlen volt!

Zárt menetoszlopban végigkutyagoltuk a várost, a gimnáziumtól az Ezredévi Parkig, közben beszélgetni, nevetgélni, netán lombot rúgni szigorúan tilos volt. A kellemes langymelegben, minden gimnazista sihederen és leányon ott feszült a szocialista konfekcióipar gyönyöre, a Diolen Mobi iskolaköpeny…

A vonulást vagy nyolcszor végigpróbáltuk, miközben Baracsi valamennyi szerencsétlenkedésünket végigvizslatta. Mint valami cenzor! Aztán, mert némi mélygonoszka beütés nélkül, talán még túl is tehettük volna magunkat ezeken a fárasztó délelőttökön, hazafelé, úgy félúton, pusztán a tanárúr szórakoztatása kedvéért felharsant a jelszó: pojtye! Igen, ettől a pillanattól, a gimi épületéig orosz dalokat zengtünk, végig az ódon városon.

Azokat a május elsejéket nem utáltam sem akkor, sem most! Lehet ezért megvetni, lesajnálni! Csak az fáj, hogy utóbb kellett mindünket rádöbbenteni, milyen rosszul is éltünk akkoriban. Utóbb derült ki, mennyi szenvedéssel járt felvonulni, s az ingyen virslit és sört majszolni aznap délután. Milyen különös az élet! A Baracsi tanárurat meg épp akkor nem szerettük, s ma aligha él olyan egykori tanítványa, akiben a gyűlölet, vagy épp a harag munkálna ma is! A tanárúr elment, a gimnázium falain, tablók őrzik vonásait, meg az emlékképek, ahogy a május elsejei felvonulások előtt rendezgette sorainkat.

aaa
.

Vajon hány évtizednek kell még eltelni, hogy történészek és egyszerű földi halandók elgondolkozzanak, s összevessék azoknak az időknek, és a mostaniaknak a különböző értékrendjét? Az idén péntekre esik május első napja, ünnep-munkanap, amolyan hetet záró, dolgos, zárva-tartó-boltos hétköznap lesz. Katyvasz. Kár érte!