VAN-E MA MAGYARORSZÁGON NAGYOBB SZÉGYEN A SZEGÉNYSÉGNÉL?

„A bűntudattal meg lehet küzdeni, az nem olyan veszélyes. Ami megöli az embert, az a szégyen. A különbség óriási, de senki nem akarja tudni. A bűntudat arról szól, hogy mit tettem. A szégyen pedig arról, hogy ki vagyok, vagy mi vagyok én. A szégyen a lényemet támadja meg, a bűntudat csak a cselekedetemet.”
Feldmár András

Szegénység, mélyszegénység, gyermekszegénység.
Ez a három szó az EMMI előírásai szerint nem kerülhet bele a magyarországi kormányzati propaganda publikus anyagaiba, a fentiek helyébe a „rászoruló, rászorultság” szavakat kell beilleszteni.

Homeless children reach out from behind a fence as they wait to collect free clothes at a local charity in the northeastern Indian city of Siliguri

Még beszélni sem érdemes a szegénységről, mert kormányzatunk szerint nem ez a valós probléma; szerintük pusztán egyes népcsoportok pénzéhségének deviáns megnyilvánulásaival van dolgunk. Amit persze a politikai ellenfelek, az ellenzék tagjai torzítanak hatalmasra. Így lehet, hogy a szegénység mára már nem valós probléma, mindössze azok szégyene, akik gyötrelmei alatt, mindezt túlélni kényszerülnek. A bökkenő csak az, hogy egyes mértékadó kutatások szerint ez az ország lakosságának több, mint kétharmadát érinti!

Napi okfejtésem okán szeretném megköszönni a ládikát! Nem magamért, mert bár megfogadtam, amint lehet, viszek másoknak a magam kevéséből, bárhogy alakulna a sorsom, onnan egyetlen falatot el nem hoznék! Mégis, örülök, örvendezek, ahogy boldogan fogadtam a szülészetek portái elé helyezett inkubátorokat, a közterületeken elhelyezett újjáélesztő készülékeket, bármit, ami csakis másokon segíthet!

004

Mert van ebben valami csodálatos: úgy adni, hogy közben senkinek nem kell végignézni a hálálkodását, s a mi talán ennél is megalázóbb, a szégyenkezését! Mert ma nincs nagyobb szégyen, mint a szegénység! Eldönteni, hogy a keservesen összeterelhető forintokból mire nem futhat majd egyetlen krajcár sem! Lemondani új ruháról, gyógykezelésről, kultúráról, tanulásról, szórakozásról, fodrászról… csak, hogy a napi betevő megmaradjon!

Kiss Lajos A szegény emberek élete (1934) című munkájában így írt a szegényekről: „Bajos azt megmondani, ki a szegény ember. Az-e, aki orrával dúrja a földet és mégse boldogul; az-e, akinek nagy családja van, vagy aki nagy nélkülözések között él, szóval ahol nincsen az a van. És vajjon aki tud magának egy kis hajlékot szerezni, az már nem tartozik a szegények közé? Hiszen aki biztos állásban van, az is szegénynek mondja magát és méltán.

003

Sokféle szegény ember van. Maga a szegény nép így határozza meg: az a szegény, aki beteg; aki egészséges, az nem szegény. Azt is mondja, hogy szegény az ördög, mert nincs lelke, ami már erkölcsi értékelés. De a nép is megkülönbözteti a szegények közt a nagyon szegényt, akit kócos szegénynek mond. A hatóság régebben annak adott szegénységi bizonyítványt, aki 200 forintnál többet nem keresett egy évben, ma az kap, akinek napi keresete a szokásos közönséges napszámot el nem éri. Azokról a szegény emberekről lesz itt szó, akiknek sem vagyonuk, sem állandó, biztos jövedelmük nincs, mint ahogy ők mondják, akik más tallajából (tarlójából) élnek…

A szegények legáltalánosabb típusa az, amely tisztességes emberhez illően komoly oldaláról veszi az életet s olyan pályát fut meg, amelyen csakis kitartó munkával, szorgalommal boldogulhat. Az ilyen ember hátát a kemény munka meggörbíti s haját megfehéríti a gond.”

Vajon, van-e ma Magyarországon nagyobb szégyen a szegénységnél?
Lehet-e több megvetésben része ma valakinek, mintha gondjai miatt segítségért, támogatásért kell szólnia, ha nem akar kamatokat ragasztani gondjai köré?

Ez a ládika a bizonyíték, hogy mekkorára nőtt a szegények és nélkülözők szégyene!
A gondoskodók, a szegényeket szánók, akik jóságukban kitalálták, megálmodták és létrehozták az éhezők szekrényét, a másokra átruházott adakozás lehetőségével többet tettek e szégyen elengedéséért, mintha maguk álltak volna valamennyi szegény mellé, egy-egy tál lencsével! De vajon, értik-e ezt a lehetőséget mindazok, akik tehetősek, herdálnak és szenvednek a rengeteg feleslegességgel, s mégsem kívánnak adni, tenni másokért? Aligha!

Az „Enni adok – enni kapok” vasszekrény számukra csak egy marad azon trezorok közül, melyek tartalma – vélekedésük szerint – csakis őket illethetné! „A könnyen élő embernek olyan a lelkiismerete, mint a parasztgatya, ha akarja megtágítja, ha akarja összehúzza.” (Kiss Lajos)

Segítséget elfogadni szégyen. Kérni még nagyobb!

A ládikán található mondatok közül egy ütött szíven a leginkább: „Kérlek, ne okozz benne kárt!” De vajon elolvassák-e majd a mindent tékozlók, a modern kor vandáljai ezt a rövidke kérést, amikor a szegényeknek szánt ételekhez, vagy akár a ládikához nyúlnak, hogy, mint mindent, ezt is elvehessék a valóban rászorulóktól? Mivel a kezdeményezést szívből valónak érzem, valahogy bízni kezdek. Talán ott lesz a szekrényke holnapután is…

001

Ha szekrény lesz, lesz benne elemózsia is, meg némi bátorítás azoknak, akik talán már a gondolatától is elszoktak, hogy emberként tekintsenek rájuk. Akik önsorsrontó; napokat, órákat, perceket hiába áldozó szerencsétlenként várnak egyre, a világ jobbra fordulására. Maguktól mindent megvonva adnak másoknak mindent, észrevétlen, csak hogy az éhes gyomruk felett a szívük megtelhessen naponta melegséggel. Mert tudatom, vagyunk így egy páran!

Napi okfejtésem végén szeretném még egyszer megköszönni a ládikát! Nem magamért, mert bár megfogadtam, amint lehet, viszek másoknak a magam kevéséből, bárhogy alakulna a sorsom, onnan egyetlen falatot el nem hoznék!

Megköszönöm a ládikát, és, hogy magam is megélhetem a gondoskodó jóságát!