SENKI OTTHONAI – a még bérelhetetlen ingatlanoktól a már lakhatatlan romokig

Ha csak a fosztóképzőket nézzük, már meglehetősen ijesztő képre bukkanunk!
Ma bérelhetetlen holnap lakhatatlan házak…
Ez van ma, a lehetetlenség és a vele erősödő tehetetlenség lassan kiüríti településeinket; előbb, éveken át jól láthatóan az intézményeket – iskolákat, postákat, templomokat -, később a végső idejükig kitartókat is magával rántva.

001

Magyarország lakossága hihetetlen iramban öregszik, a halottak után megüresedő házakat öröklők, az utódok mielőbb szabadulnának a hátrahagyott ingatlanoktól, melyek ugyanakkor lakhatási értelemben már az ott élő öregek idejében is értéktelenné váltak.
A többnyire komfort nélküli épületek többsége lelakott, vizes, korszerűtlen és így gazdaságosan fenntarthatatlan… Szinte valamennyi felújításra, átépítésre, szigetelésre szorulna.

A házak állaga ugyanakkor nem érdekelheti az elszármazottakat – többnyire a muníció hiánya miatt! -, mint örökösök, csak az „eladó” táblák kihelyezését sürgetik, s az így „embertelenné” vált egykori otthonokra ártábla és lakat kerül. Aztán jön a lehetetlenség, mely a kereslet és kínálat összhangjának teljes hiányából fakad, melyet a tehetetlenség követ, a lakatok mozdulatlansága.

005

Akik keresnek, lakható, esetleg kiadható házak után kutatnak. A legtöbb esetben várható, rendkívül magas felújítási költségek elriasztják a lelakott házakat fürkészőket!
Az elárvult házak így lesznek az „embertelenség, a senki otthonai”. A házakat öröklők nem jutnak a ténylegesen örökölt értékeikhez, ahhoz a pénzhez, amivel a saját megkezdett életüket és élet-terüket „gazdagíthatnák”! Igazi patthelyzet ez: a ház eladhatatlan és ugyanakkor „pénzt sem terem”, mivel a megüresedett házakat nem adják bérbe, bár hatalmas igény volna rá.

Azt mondják, nincs kultúrája, hagyománya a házak kiadásának, s a házakat tönkretevőkről, a nem fizetett díjakról a mendemondák fontosabbak, mint a valós, pozitív tapasztalatok! Vevőt tehát a vételár és az állapot feszültsége miatt aligha találnak, a bérelni vágyóknak pedig esélye sincs – így az egykor szebb időket látott házak évek alatt lakhatatlan romokká válhatnak… Az állam karba tett kézzel nézi az egészet!

007

2011 nem volt olyan régen, amikor a gyermekotthonai eredményességéről, kiáradó szeretetéről elhíresült ferences rendi atya, Böjte Csaba megjelentette nemzet- és otthon-mentő programját, a Szent István Tervet, melyből az akkori választási ígéretek hevében még program is készült. A kormányozni készülők által hangzatosan felvállalt munkához Hende Csaba, Matolcsy György, Balogh Zoltán és Soltész Miklós is szívesen csatlakozott, s látszólag teljes erőbedobással nekifogtak, hogy eredményes lehessen a „Tündérkert program”, mely egyszerre kívánt tenni a”tájért, és a benne élő ember életének távlataiért”, a „Szépház programban” őseink, elődeink hajlékaiért, a Kárpát-medencei népnevelésért és a gyermekvédelemért. Ma, amikor a megvalósult projektről kellene írni, csak az látszik, hogy az egyre őszebb szerzetes töretlen hittel járja a világot, s teszi több évtizede begyakorolt gesztusait az aktuális alamizsna érdekében, de világszép ötletei a feledés homályába vesztek, pedig hihetetlen erő és elszántság lakozott a program sorai közt…

Jó volna tudni, miért képtelenség megoldani, hogy a házakat öröklők és az otthonok után áhítozók találkozhassanak? Miért késlekednek jó szakemberek, jogászok és bankárok összefogni, hogy előbb születhessen rend, minthogy az utolsó ház is összedőljön az egyre néptelenebb falvainkban?

002

Lehetetlen megérteni, hogy miért nem működnek tanácsadók, miért nem tanítanak iskolák az ingatlanok hasznosításáról, a bérbeadás módszeréről és biztonságáról, amikor Európa szerte népszerűbb a lakások bérlése, mint azok birtoklása? És vajon miért tehetetlenek az ingatlan forgalmazók? A sovány jutalékért nem érdemes lehajolni?

Olvasom, Simicska Nemzetében, hogy „soha ilyen kevés lakás nem épült Magyarországon, mint az elmúlt években. A jelenlegi tempó mellett a hazai lakásállománynak négyszáz évre lenne szüksége a megújuláshoz. Miközben egy átlagos épület élettartama még rendszeres felújításokkal is száz év körül mozog. – Magyarország idővel a romos lakások országává válhat – nyilatkozta lapunknak a Társaság a Lakásépítésért, Lakásfelújításért Egyesület projektvezetője. Párdi Zsófia elmondta: a lakások jelentős hányadának állapota már most sem megfelelő, a hazai otthonok hetven százaléka felújításra szorulna…
Párdi Zsófia adatai szerint évente 40-43 ezer új otthon átadására lenne szükség ahhoz, hogy százévente megújuljon a mintegy 4,4 milliós magyar lakásállomány, és ezáltal legalább a mostani szinten maradjon az otthonok állapota. Fellendülés azonban mindaddig nem várható, amíg a kormányzat nem hoz olyan intézkedéseket, amelyek lökést adnának a házépítésnek.

– A sürgető lépések közé tartozna az új építésű lakások forgalomba hozatalát, illetve az építőanyagokat és az építőipari szolgáltatásokat terhelő 27 százalékos általános forgalmi adó (áfa) ötszázalékos szintre csökkentése – állítja a szakértő. Elmondta: több országban – például Franciaországban és Romániában – már bevezették a szociális lakások körében az öt százalék körüli kedvezményes áfát. A szakember megjegyezte, hogy idehaza is meg kellene határozni a szociális lakások körét, de a luxuslakások kivételével minél tágabb kategóriát kellene megalkotni, hogy a lehető legtöbb család részesülhessen az áfakedvezményben, s az ilyen építkezésekhez minél több uniós támogatást igénybe lehessen venni.

004

A széles körű adócsökkentés mellett arra is szükség lenne, hogy a kormányzat a bankokkal közösen dolgozzon ki olcsó hitelkonstrukciókat a háztartások számára. Ez a mostani alacsony piaci kamatok mellett vélhetően nem lenne nehéz feladat – tette hozzá a projektvezető. Úgy véli: a kabinetnek a mostaninál sokkal intenzívebben kellene ösztönöznie a bérlakások építését is. Magyarországon ugyanis óriási hiány van az ilyen típusú ingatlanokból, miközben egyre nagyobb irántuk az igény. Folyamatosan növekszik ugyanis azoknak a száma, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy saját lakást vegyenek.”

Az „ELADÓ” táblák egyre csak virulnak, nagyszüleink, szüleink otthonai előtt, s hirdetik egyre, holnap az általuk épített és ma még lakott házak is ugyanerre a sorsra jutnak.

006

Elképzelni is szörnyű, mit érezhetnek az öregeink, amikor látniuk kell, mennyire értelmetlen volt egy életen át dolgozniuk mindazért, ami később eladhatatlan értéktelenséggé válik… Ugyancsak döbbenetes azzal szembesülni, hogy a házakat öröklők miként kénytelenek eladósodni, miközben komoly értéket kaptak szüleiktől…

Minden probléma megoldása – talán – a házak bére adása lehetne. A bérlők otthonra lelhetnének, felújításaik révén a házak állagmegóvása is elérhető volna, s az általuk fizetett lakbér a tulajdonosok számára tisztes jövedelmet biztosíthatna, nem beszélve az állami bevételekről. A fosztóképzők nyugodtan nyugdíjba vonulhatnának és talán a falvak is megmenekülhetnének az elnéptelenedéstől…

Rendet kellene tenni a fejekben, de vajon hol vannak, akik képesek volnának erre?

R/EVOLÚCIÓ A CSODÁK NYOMÁBAN V. – verdák vedlőszőrű bólogatós kutyákkal

Ha valaki azt gondolja, hogy mai bejegyzésünkkel egy „végleg letűnt kor” nyomába szegődünk, az nagyon téved! A legpontosabb kifejezés, hogy mindaz, amiről a csodáinkról szóló sorozatunkban ma megemlékezünk, éppen „lappang”. Ahogy a hirdetési oldalakon előszeretettel írják: „kihasználatlanság miatt” kínáltatik, vagyis van, de éppen egy szekrény mélyén várja a sorsát. Ezek a csodák valaha totemként díszlettek, lesajnálható volt, aki nélkülözni kényszerült akár egyetlen darabot is közülük! Valamennyihez hozzászoktunk, s nélkülük bizony nehezen mozdultak a nagyon is hétköznapinak számító gépjárművek… Trabik, Zsigák, Kispolák és társaik.

0000a

(Mielőtt az a vád érne, hogy másokon gúnyolódunk, sietve leírjuk, az itt felsorolásra kerülő „ikonok” kizárólag a magunkfajták családi kötelékében fordultak elő, a nyájas olvasók között nyilván senki nem hódolt efféle bazári portékáknak!)

A tuning a mindennapok csodája – volt – amikor a személyszállító gépjármű RALLY SUPER RACING TEAM CAR-rá változott, de íziben!
A dolog, úgy a hetvenes évek végén a belső visszapillantó tükörre kötegelt, mintegy két tucat Wunderbaummal kezdődött. A szélvédőn való zavartalan kilátást nyilván foltokban sem akadályozó, mintegy 12 órán át aktív légfrissítők csak így, együtt, egymásra fonva jelentették a semmivel nem pótolható életérzést, mely hasonlatos volt a kiürült sörös dobozok és dezodoros flakonok gyűjtéséhez. Ahogy azok a tisztaszobai vitrinek polcaira kerültek, kiszorítva onnan a porcelán angyalkákat, úgy a Wunderbaumok kifakult papírfácskái is jelentősen feldobták egy verda értékét!

001

002

003

004

005

A zöld napellenző csík, mely lényegében ugyanerre a területre terpeszkedve ragasztatott, különleges felirataival mintegy meghatározta a járműben utazók életérzését! Pirelli, Shell, Marlboro és még ki tudja, miféle pofás szövegek tudatták a nagyvilággal a kocsiban utazók internacionalista elkötelezettségét, az angolnak tetsző szavak különösen „baróvá” tették a gép megjelenését.

Abban az időben bizony még nem igazán került fedélzeti computer a gépkocsiba, ezért kellett a lehető legsürgősebben beszerezni egy 4 funkciós helymeghatározó szerkezetet! A kütyü természetesen jól rögzíthető, öntapadós készség volt, rajta óra, iránytű (golyós-vizes szintmeghatározóval), hőmérő, nanométer!!! A főváros trafikjaiban, autós boltjaiban, később szinte valamennyi souvenir üzletben beszerezhetővé vált… Nagyon hasznos, mondhatni nélkülözhetetlen kiegészítő volt!!! A vízben lötyögő iránytű menet közben is teljesített, a digitális óra egyszerre váltotta másodperceit a mindkét karunkra párhuzamosan felhelyezett kvarcóráinkkal, a hőmérő akár negyvenöt fokig is prímán mérte a napon felejtett utastér hőmérsékletét! A technika csodáját később kiegészíthettük rugós aprópénz tárolóval, gombnyomásra magnókazettát kiadó tároló rekesszel, vagy éppen pohártartóval, melyben az alumínium Coca-colás doboz „egész úton hazafelé” rettenetesen zöröghetett…

006

007

008

009

010

Télvíz idején nélkülözhetetlen kiegészítővé vált a szintén tapadó korongokkal a szélvédőre rögzíthető „málenkij karácsonyfa”, a kocsiba applikált Videoton rádiósmagnó és szintúgy Vidi hangfalakból áradó tuc-tuc ritmusára villogó ledekkel. Később ezt a fényerőművet kiegészítette és mintegy évszakoktól függetlenné örökítette a kéttagú dobókocka piacra kerülése, melyen a pöttyök, szintén ledek formájában voltak szívesek villódzni!

A kocsi frontvonalához hasonlóan telt meg élettel a hátsó ablak előtt fellelhető kalaptartó is, melynek elmaradhatatlan kellékei voltak a szalmakalap, a vedlőszőrű, bólogatós kiskutya, később a Nici jóvoltából ugyanez fekete báránnyá fazonírozva, illetve mindazon plüssjátékok összessége, melyet csecsemőkorunkban meguntunk, s a vicsorgó házőrzőnk kölyökkora sem tudott leamortizálni. E különös állatfarmra hívta fel a külvilág figyelmét a hátsó szélvédőn korallpiros alapon, fekete betűkkel virító CSAO felirat, melyet gondos munkával az állami biztosító casco feliratából körömollóztunk össze. Tőle jobbra az autóklub, balra pedig a KRESZ 976 matrica, meg néhány H betű volt szíves korlátozni a kilátást.

011

012

013

014

Mai írásunk képanyagát egy tőlünk kicsit keletebbre fekvő országból kölcsönöztük, de az ott fellelhető lenyűgöző csodák mindegyike jelen volt mindennapjainkban! Merüljünk el együtt e gépcsodák világában, s ha lehet, ne vegyük túl komolyan az életet!

MIÉRT BÜDÖS A MAGYAR? – a kerítésen belül egymást is utáljuk…

Nyár van.
Olykor dög meleg. Igen, tudom…Uborkaszezon.
Rendes reggeli lapmustrám közben – mivel mindenevő vagyok – elvetődtem az Origóra, ahol egy láthatóan éppen hajmosással bíbelődő nő képe fölött az alábbi címmel találkoztam:

„Ezért bűzlenek sokan a buszon.”

Nem elájulni, megdöbbenni akartam, kíváncsi voltam, miféle kutatással állok szemben, vajon a kozmetikumok gyártásában érdekelt felek mi mindent hordhatnak össze az újabb üzlet reményében?

001

Merthogy PR cikk-gyanúval kezdtem az olvasgatást. Ilyen az, ha valakit egy jó cím kíváncsivá tesz!

Vásárlási szokásainkról, az árak befolyásoló hatásáról írtak, s szokás szerint megpróbálták a nyomorunkat összevetni más Európában fellelhető népekkel. Sokadszor és mindig ugyanolyan felháborodással kajálgatom az efféle förmedvényeket, mivel nehezemre esik megérteni, miért kell 200 euros jövedelemmel haldokló honfitársaimat németekhez, franciákhoz hasonlítani, akik ennek az összegnek hússzorosával a rosszul fizetettek köreiben tengődnek! De a statisztikák már csak ilyenek, szükségük van „közvéleményre”, abból is a leglepukkantabb rétegre, akit bizsergető öröm tölt el, ha végre felhívják telefonon!

Amíg a miniszterelnök és csapata éppen azzal van elfoglalva, hogyan lehetne elmagyarázni sokunknak az idegengyűlölet legfontosabb kérdéseit, addig egy ilyen egyszerű kis cikkecskéből kiderül: mi bizony itt, az épülő kerítéseken belül, egymást sem igazán tudjuk elviselni! A cikk ugyanis lehetőséget ad a hozzászólóknak, akik élnek is e jogukkal, s tisztességesen elbánnak egymással, mint bármilyen hasonló kérdésfelvetés kapcsán! A „dologban” az a szép, hogy önkritika nélkül, mindenki, mindig a másikat látja lepukkantnak, koszosnak, ápolatlannak, csak mások bűzlenek és ragadnak, így a buszon közlekedésnek az a lényege, hogy mindenki más miatt fúúúúj…. meg ahogy van, elviselhetetlen az egész!

005

A cikk ráadásul meglehetősen hímsovinisztára sikeredett, hiszen a nők szokásait ecseteli, a fürdési, tisztálkodási szokásaikkal kezdve kitér a kozmetikumok, parfümök használatára is, persze „megmártózva” rendesen a hónaljkutyák és egyéb muffcicák divatvilágában…

004

Még jó, hogy nem azt a címet adták az írásnak: ezért bűzlenek a nők a buszon! Az újságíró kilétét persze nem fedik fel, mégis igen nagy valószínűséggel – a kozmetikumok világában való otthonos mozgása miatt vélhető – nő írta, s ha így van, jó kis céltáblát varázsolt a nagyérdemű hímnemű befirkálók elé. Kedvenc mondatom így hangzik:

„Tíz magyar nőből nyolc vásárol legalább havonta szépségápolási terméket, 57 százalékuk pedig havi legalább 2500 forintot fordít kozmetikumokra – derül ki a német CD kozmetikai márka és az NRC piackutató által végzett friss reprezentatív kutatásból.”

Na, akkor fussunk neki ennek a „magyar nő” fikázásnak még egyszer! Adott tehát ez a náció, ez a fajta, abból is a nőnemű egyed, akiknek a nyolcvan százaléka szépségápol, míg az 57 százalékuk elkölt maximum 2500 forintot kozmetikumokra. Hogy ebből valójában mennyi jut szappanra, tusfürdőre, dezodorra, deora, parfümre stb., tehát olyan eszközökre, amelyek segítségével a buszokon betarthatóak az együttélés minimális szabályai – nos erről leginkább már a kommentelő pasik írnak, nagy szakértelemmel. A dolog a leginkább ott sántít, hogy a buszokon nem csak nők utaznak.

002

Ezzel a tömegközlekedési eszközzel bizony el-elgurulnak végcéljaikig azok a hentes méretű pacákok is, akik a legjóindulatúbb cikkek esetén is minimum felidéznék az egykor Sárvár határát permetező Átév üzem szagállományát. Velük valahogy mégsincs gond, róluk nem készült reprezentatív felmérés, a buszok a nőktől bűzlenek, lassan készülődhetnek a szüfrazsettek, indul a szezon!

A dolog lényegét – ahogy ezt már jeleztem – mégis a leginkább a hozzászólásokban fedezhetjük fel. Az indulatok bedurrantak, nem vacakolnak a megmondó csávók, s a konklúzió csak, ami még várat magára, meg a tuti, a húszezerért dolgát végző egyetemista lány, mert ő nem büdös, kopasz, ahol kell és hülye, aki másokról beszél…

007

Itt tartunk ma, apukáim!
Ez a magyar valóság!
Ha itt akarunk maradni, még egy darabig, tisztelnünk kell a magyarok kultúráját!
Na és persze, a munkájukat sem vehetjük el!

A fél évszázaddal ezelőtt, a vadonatúj lakótelepeken elhíresült vagány kérdés pedig feltámadhat: szoksz förönnyi, pajtás? És bár a tisztaság és higiénia soha nem lesz beszédtéma Magyarországon, hiszen tabu ez a javából, az uborkaszezonnak jót tett ez a kis büdösség!

Szegény Orbán meg az övéi helyett a menekültekkel vacakol…

NEKEM A TENGER A BALATON – a parizeres retró-nóta újra támad!

Meződi József, akiről – állítólag – hetvenedik születésnapján utcát neveztek el Balatonföldváron, – ott, ahol a Balatongyöngye étteremben, 1970 körül minden buliban elhúzták a nagyérdemű kedvenc nótáját – újabban estéről-estére ismét elzengi a jól bevált parizeres dalát!

Naná, hiszen a „best-song” minden sora él, dübörög, mintha a jelen igazságait hordozná!

Csak a Balaton kezd egyre kevésbé hasonlítani mindarra, amiről egykor negédesen álmodoztunk!

A gumimatracom a hátamra veszem,
A parizerem papírba csomagolom,
A csomagomat vígan a szatyromba teszem,
Képzeletben már a tengert járom.

Nekem a tenger a Balaton,
A kerek égbolt a kalapom,
Megyek a hétvégi napokon,
Vonaton, minthogy az autóstoppot már unom.

Nekem a tenger a Balaton,
Karcsúra úszom az alakom,
Aztán majd estére valaki kedvére
Magamat kitáncolom.

Az életérzés, íme, maga volt a gyönyörűség!
Háton cipelt gumimatrac, – cirka másfél órás tüdőmunka eredményével húsosra trombitálva -, kiegészült a papírba csomagolt Párizsi felvágottal, mely a világhírű Szíj Melinda táskában, vagyis a „szatyorban” utazik, tökéletes egység ahhoz, hogy valaki a tengert járja – persze, képzeletben!

001

002

003

A kerek égbolt, mint szimbólum megjelent már Faludy elhíresült Villon fordításában is, de itt jóval több e sor, mint egyszerű költői kép! Az ország, az EU, sőt, maga a globalitás köszön vissza e néhány sorban, – kalap, hétvégi napok stb. – miközben a közkedveltnek alig nevezhető utazási formához érkezünk.

A vasúti közlekedés ma legalább olyan necces, mint a már divatjamúlt autóstopp. A múlt egy szilánkja a Trabik, Wartburgok, Skodák, na és persze az IFA-k időszakából. Míg valaki nem változik maga is kenguruvá… ha még akad, aki emlékezik a filmre!

A Schobert házaspár tuti módszerei előtt is léteztek technikák, s lám, a karcsúság abban az időben még egyetlen eszköze, az úszás is működött! A Balaton, mint tenger, tálcán kínálta a tengerben úszás felemelő élményét!

Jöhet az ősz, jöhet a tél hava felém,
Csak mulatok egyet a hóviharon,
A gumimatracom a szekrényben pihen,
De képzeletben már a tengert látom!

Nekem a tenger a Balaton,
A kerek égbolt a kalapom,
Megyek a hétvégi napokon,
Vonaton, minthogy az autóstoppot már unom.

Nekem a tenger a Balaton,
Karcsúra úszom az alakom,
Aztán majd estére valaki kedvére
Magamat kitáncolom.

A hóviharon mulatás perspektívája hihetetlen lehetőségeket nyitott mindazok előtt, akik rendelkeztek gumimatraccal! A gumimatrac, mint a szekrényben pihenő, sosem szunnyadó erő, a nemzetközi munkásmozgalom fegyvere, valódi boldogság érzésével ajándékozta meg a tulajdonosát! Lehet, hogy éppen ettől, illetve ennek hiányától vagyunk ma kissé fásultabbak… talán újra érdemes volna kipróbálni!

A közelmúltban bukkantunk egy érdekes írásra, a Balatonnal kapcsolatban. Íme:

„A balatoni fürdőszezonnak ma két természetes ellensége van, és ez közel sem az országos média, vagy a távoli konkurencia.
A kockázat elsődleges forrása maga a Balaton, mint a természeti legek és extrém szélsőségek tava: a főszezonban is gyakorta elromló, változékony időjárás, az extra gyorsasággal felmelegedni és lehűlni képes víztömeg, a Bakony felől váratlan hirtelenséggel kialakuló és lecsapó hatalmas viharok nyíltvízi óriáshullámokkal, a szezon vízbiztonságának garantálhatatlansága, a vízhőfok, vízállás és vízminőség optimális együttállásának mindenkori esetlegessége, stb.

Mindenki tudja, hogy nincs két egyforma nyár, sőt gyakran két egyforma hét sem a Balatonnál. Sok esetben még a napi szintű tervezést is kiszámíthatatlanná teszi, amikor egy-egy szezon során tömegével tréfál, vagy hiúsít meg tóparty és vízisport rendezvényeket, ezer más egyéni programot.

004

Ez akár aggasztó is lehetne tekintve, hogy a világ évi egymilliárd turistájának a hetven százaléka a meleg, illetve a vízpart kedvéért kel útra, márpedig nekik igen fontos, hogy milyen idő várható. Ám a Balaton kedvelőinek népes táborában ez a rizikófaktor többnyire teljesen ismert és elfogadott. Az idejáró vendég (elsősorban családok), a belföldi turista sebészi pontossággal tudja, hogy a várva-várt balatoni nyaralással mit kap és adott esetben mit kockáztat. A tudatos nyaralók körében nem ez az elsődleges ok, ami miatt sokan alternatívának tekintik a déli tengereket (az elmúlt években számos Horvátországban nyaraló hazánkfiát meginterjúvoltunk a Balatonról, akik számára idehaza a zavartalan nyaralás kockázatát elsődlegesen nem is a balatoni nyár időjárási anomáliái jelentik, hanem más döntő szempontok, de ez már egy újabb elemzés témája).

005
(…)

A kettes számú kockázati tényező a tó turisztikai márka- és kríziskommunikációjának gyengesége. A Balaton egy elhanyagolt brand, hírneve és imázsa ma pont annyira kényes és sérülékeny, mint a tó vizének biológiai egyensúlya, ökoszisztémája, mellyel együtt a tókommunikáció is időről-időre felborul. Már jó ideje törvényszerűen rántja magával egyik a másikat. Ez a kényszeres szimbiózis árulkodóan mutatja a szükséges márkamenedzsment, a szakmai védettség hiányát. Pedig egy erős márkapajzs és kommunikációs páncél élét venné a csapásoknak, nem lenne ennyire kiszolgáltatott a fürdőszezon, sebezhető a Balaton. Nincs előre megírt közös forgatókönyv a krízishelyzeteknél elvárt válaszlépésekre, így a Balaton szabadon diktálhatja a maga természetes táncrendjét, aminek nehezen követhető ritmusához sajátosan alkalmazkodik a szakma, a média.

006

A turizmusszervezetek igen szerény, ám fejlődő Balaton-kommunikációja ma azt nyújtja, amire éppen képes: új szezonokat ígérő kampányokat és csillogó statisztikai adatokkal megerősített sikerjelentéseket futtat. A kormányzati turizmuspolitika pedig szemérmesen félretekintve sokszor még a csatazaj közepette is úgy tesz, mintha tókérdésben minden egyre jobb lenne, miközben a Balatonnál évről-évre nagyobb pofonokat kap a szakma. Mindeközben a Balatont földrajzilag is elcsatoló-újraosztó politikai erővonalak (Bakony-Balaton régió kigondolói) és a nem létező tógazdák körében súlyosan el van hanyagolva a címben foglalt kérdés. Pozitív fejlemény, hogy a szakmai sajtó kezdi végre felvenni a segélykiáltó tómarketinges visszajelzéseket. Ugyanakkor a legtöbb tematikus balatoni portál és műsor, a helyi média nem biztosít megfelelő keretet a Balaton közös dolgainak kibeszéléséhez, kerüli a kényes témákat, nem segíti elő a megújító szakmai gondolkodás kibontakozását.

007

Ahogy sokáig a szakma, úgy ők sem merik felvállalni, hogy a Balaton napos arca és szponzorált hírei mellett, az árnyoldal kérdéseit is megvilágítsák. Pedig a helyi erők összekovácsolásával sokat tehetnének a várva-várt reformokért, például Balaton körüli szakmai napok, kerekasztal beszélgetések, problémamegoldó tanácskozások kezdeményezőiként…”
http://balatonmarkamuhely.blogspot.hu/2015/01/balaton-2015-mediaszenny-vagy.html

Mit tehetünk mindezek után? Persze, hogy útnak indulunk! Irány a Balcsi!, Hiszen a régi nóta újra nekünk szól, az Apostol együttes megunhatatlan énekesével:

Most úgy tűnik, semmi nem működik jól!…akkor, nincs más hátra, nó-ta in-dul:
Nekem a tenger a Balaton,
Karcsúra úszom az alakom,
Aztán majd estére valaki kedvére
Magamat kitáncolom…

BOTCSINÁLTA KERESKEDŐK – ahol már a panaszkönyv sem segíthetne

Senki sem rökönyödött meg a hír hallatán?
Vagy valóban mindegy, kik állnak a pult túloldalán?
Pártunk és kormányunk legújabb csodája a szakképesítés nélküli kereskedő emblematikus figurája!
Ő az, aki megtestesíti a „Mindegy mi van, igazunk van és kész!” elmélet rendszert…
eee
A dolog rém egyszerű: a vasárnapi üzletzárás kivételezettjei, vagyis a családi kisboltok ezentúl úgy is üzemelhetnek, hogy az abban dolgozóknak nem kell érteniük a kereskedelmi munkához. Simán állhat ott a nagymami, vagy éppen a kisunoka, és nem baj, ha fogalma sincs az áruforgalmi feladatsorról, a készletgazdálkodás összefüggéseiről, nem baj, ha nincsenek legalább minimális higiéniai ismeretei, rá nem vonatkoznak az árfeltűntetés, vagy éppen az információ közlés kötelezettségei!
bbb
Ők a legújabb „egyenlőbbek”, akik kvázi érinthetetlenek a fogyasztóvédők, sőt, talán még az adóellenőrök számára is. Rajtuk a panaszkönyv sem segíthetne – ha ugyan volna! Vagy ahogy mostanság nevezni illik, a vásárlók könyve, mely a bejárat közelében, jól látható helyen azért kellene, hogy lógjon – mellette tollal, a tollban tintával, golyóval -, hogy az elégedetlen vásárló bejegyezhesse kifogásait. Ezekben az aprócska közértekben az sem kell! Minek is!

Vasárnap nincs elégedetlen ember, nincs minőségi kifogás, a lepukkant boltocska analfabéta munkásai azt csinálnak, amit akarnak! Mert ők egy nagycsalád! Botcsinálta népség, kis szerencsével legalább egy főnökkel, aki elvégzett valaha egy ingyenes gyorstalpalót, átcsúszott a kegyelem kettesével, s azóta aranytábla virít a raktárvégi sufni ajtaján: kereskedelmi igazgató!
ccc
A dolog szépséghibája úgy tűnik mégsem csak ennyi! Nem csak velük válik kínszenvedéssé a vásárlás, az amúgy teljességgel értéktelen forint hazájában! Egyre szaporodnak azok, a tanulatlanságból, tapasztalatok hiánya miatt adódó hibák, visszaélések, félreértések és nemtörődömségek, melyek megkeserítik az életünket. Az érdekvédők és kamarák pedig hallgatnak. Nagy valószínűséggel a tehetetlenségük némasága ez, nyilván ott is magasan kvalifikált szakemberek őrzik a kereskedelem kimustrált törvénytárait. Melyekből legalább nagyritkán tarthatnának felolvasó esteket, akár olykor régimódinak tűnő ismereteket is az ő nemes nyájuknak. Azoknak, akiktől nagy buzgón évente betarhálják a tagdíjakat és a regisztrációs bélyegrevalót, mondván, bármikor készek segítséget nyújtani! No comment!

Minden korábbi időknek voltak kereskedelmi trükkjei. A kiskapuk mindig kinyíltak a nagyok mellett, s az ügyeskedők képesek voltak tetemes előny kicsikarására. Az „élelmes” jelző talán ebből az időből való. Ma úgy tűnik, már csak ők maradtak, az élelmesek. Talán csak a jelző fokozódott az „észér” irányába. A „nagy átverések” kiskátéit naponta bővítve ontják minden idők legpazarabb trükkjeit, miközben a talpon maradni vágyó vásárlók kiszolgáltatottsága egyre nő! Egyesek úgy vélik, a kereskedelem gyors gazdagodáshoz vezet. Ez óriási tévedés! Érthetetlen, mi végre kellett ereszteni a gyeplőn, ha egyszer a kereskedelem színvonala ezáltal követhetetlen mélységbe zuhan? Lehet, hogy mégis szükség volna a panaszkönyvre?

Szükség volna egy óriási panaszkönyvre, melybe a tisztességesen munkájukat végző, annak művelése előtt éveken át padokat koptató szakemberek, bolti eladók, pénztárosok, raktári dolgozók írhatnák bele az észrevételeiket, amikor olyan üzletbe lépnek, ahol nyoma sincs rendnek, tisztaságnak!
ddd
Mert a kereskedelmi munkának mindig ez adta a becsületet – a rend és a tisztaság! Az üzletnyitás soha nem a nyitvatartási idő szerinti kapunyitással volt egyenértékű, az üzem előkészítése, az árukészletek feltöltése, a pontos tájékoztatás eszközeinek kihelyezése jóval a nyitva tartási idő előtt történt, s ma nem ritka, hogy tengernyi árcímkét, olykor kézzel írt ákombákomokat találunk, a vásárló elé éppen akkor ömlesztett árucikkek mellett. Vajon miért nem érdemelhetjük meg azt az érzést, mintha, ugyan törődnének velünk?

Az üzletbe lépőt olykor elfelejtik üdvözölni, s, ha megszólítják, nem kertelnek, rögtön lecsap a riasztóan tolakodó „segíthetek?” vezényszava. Esélye annak, hogy vásárlóként élményeket gyűjthessünk, szinte a nullára redukálódott, nincsenek kirakatrendezők, dekoratőrök által álmodott kirakatok, elmaradnak a hangulat emelését célzó eszközök, olykor csak idegtépő zene üvölti le az éppen belépő érdeklődők füleit…
aaa
Végül a legelszomorítóbb a tisztaság, a higiénia szemmel látható hiánya. Egyre több élelmiszer tódul az utcafrontba, egyre több árut próbálnak közvetlenül a közlekedés útvonalain a vevőkhöz vinni. A csomagolás leredukálódott a tekercsek formájában a vásárló elé dobott zacskók tömegeire, már nincs igény az egyneműség fenntartására. A bevásárló kosarak, de főként a szabadban tartott bevásárló kocsik leírhatatlanul mocskosak, s a vásárolt holmi ezekben utazik a gépjárművek csomagtartójához…

Mindezek után újra kérdezzük: ma és főleg holnap, valóban mindegy, kik állnak a pult túloldalán? Tényleg ennyire lényegtelen, hogy a kereskedelem írott és olykor íratlan szabályait megismerjék és betartsák a vasárnapi, családi kereskedők és velük együtt mindazok, akik a felrótt hibáik esetén éppen a vasárnapiakra mutogathatnak: lám, nekik sincsenek törvényeik!? Jó volna újra ugyanúgy vásárolgatni, mint rég!

Mosolygós és illedelmes eladók között, diskurálgatva az árukról és árakról, turikálva a kínált áruk polcain, aztán kényelmes nyugalomban kosarainkba helyezni a kifizetett portékákat, begyűjteni az elismerést a helyes döntéseinkért, végül mosolyogva elköszönni…

Mert ez egy nagyon fontos szakma – egy valódi hivatás!

EGY HIVATÁS VÉGNAPJAI? – ünnep után, bűnbakkeresés helyett

„Egészen bizonyos, hogy egy évezred múlva, tízezer év múlva egész munkásságomnak nyoma sem lesz, tán az egész magyar nép és magyar nyelv örökre a feledésbe süllyedt. Vagy ha még nem akkor, akkor hát később. S mindnyájunk munkájának ugyanez az osztályrésze. Nem volna valami kellemes munkánkat csupán ezzel a lesújtó tudattal végezni. Ehhez életkedv, azaz erős érdeklődés kell a létező mindenség iránt.” (Bartók Béla)

Soha nem fogom elfelejteni azt a decemberi vasárnapot.
Csak ültem ott, bénán, tehetetlenül, míg hallgattam az ősz öregember el-elcsukló hangját.
Figyelni próbáltam, követni az örömhírt, mint rendesen, mégis, csak a szánalom és a kétségbe esés emelkedett érzéseim fölé, amint a lomhán ballagó, órán át tartó történet végéhez értünk…
A hivatását gyakorló ember, hogy bevégezte legeslegutolsó szolgálatának fontos mondatait, elköszönt, ellobbantotta a gyertyák tüzét, útnak eresztette az övéit, aztán utolszor, alig hallhatóan, bezárta maga mögött Isten házának kapuját.
Botjára támaszkodva indult a végtelen felé hat évtizednyi elhívás után…

001

A minap egy szerzetessel készült interjúból tudtam meg, hogy Magyarország mai földrajzi területén mindösszesen ezernyolcszáz pap teljesít szolgálatot. Az összes egyéb létező hivatással, foglalkozással összehasonlítva is rendkívül alacsony ez a szám, ugyanakkor elgondolkoztató az is, hogy az átlagéletkoruk hatvan év fölött van! A napi hírek szerint húsz új papot avat a ebben a hónapban a Magyar Katolikus Egyház, de a tizenkét egyházmegye közül háromban egyetlen papszentelés sem lesz az idei esztendőben…

Évek óta újra és újra ugyanaz történik: jóval több pap hal meg, vagy válik meg a szolgálattól, mint ahány a helyükbe lép. Csak a milliókért felújított, egyre üresebb templomok tornyai mutatnak vigyázón az ég felé… Az okokat keresve, olykor tévesen a bűnbakkeresésbe botlunk.

Talán hihetetlen, de ma már egyáltalán nem ritka, hogy 8-10 kisebb-nagyobb településen kell helyt állnia egyetlen papnak. Egy plébániát és a hozzá tartozó fíliákat vezető „atyának” elsősorban a hívek lelki szolgálatát kellene végeznie, ugyanakkor sokszor olyan feladatokkal szembesül, amelyekkel elődeinek korábban nem kellett foglalkoznia, amelyekre így nem is kaphatott iránymutatást. A többnyire évszázados templomok felújításaihoz pályázatokat írni, pénzügyi kimutatásokat, adóbevallásokat készíteni, az egyházi intézmények adminisztrációs feladatait végezni. Vasárnaponként akad olyan plébánia, ahol hét-nyolc szentmise vár egyetlen plébánosra! Talán ez az egyik oka annak, hogy a papi hivatás ma nem tartozik a legnépszerűbb foglalkozások közé…

Akadnak persze kivételek:

„Június 20-án, a délelőtt 10 órakor kezdődött szentmisében dr. Veres András megyéspüspök áldozópappá szentelte Böjti Balázst és Bihal Zoltánt, diakónussá pedig Takács Andrást.”

003

A falvakból, apró településekről eltűnnek az utolsó szolgálattevők. Szó szerint „kihalnak” a papok, ahogy eltűntek az egykori posták a postáskisasszonyokkal, a néptanítók, akik sokszor az egész alsó tagozatot egyetlen tanteremben tanították.
Eltűnnek, s velük eltűnik maga a „kistelepülés”, a jellegzetes falusi kisboltokkal, kocsmákkal, helyükbe ordító mozgóboltok, kenyeret, zöldséget, húst és tejet kínáló furgonok érkeznek, szinte a napok egészében. Egyre inkább arra kényszerítve az öregedő lakosságot, hogy otthonaikat a lehető legrövidebb időre hagyják csak el.

Mindehhez jó segítséget nyújt a vérengző, rabló menekültekről áradó kormánypropaganda, meg a rendőrségi, polgárőrségi előadások mindarról, hogy legyünk bizalmatlanok minden ismeretlennel. Hiszti, riogatás? Talán mindkettő; s ez a legfurcsább helyzeteket teremti azokon a településeken, ahol a templomok előtt lezáratlan kerékpárok várták mostanáig a vallásukat gyakorlókat, hogy hazagurulva, lélekben megerősödve tehessék a dolgukat… A bringákat kerítésekhez zárják, s a kerítéseikre lakat kerül, mert félni kell mindentől és mindenkitől!

Kiss Lajos néprajztudós könyve alapján listát írhatunk a már elveszett falusi, tanyasi hivatásokról, melynek sorába lépnek hamarosan a papi hivatást gyakorlók. Magyarország területén nincsenek már csordásgyerekek és kis kanászok, kocsisbéresek, igáskocsisok, malmoskocsisok és mindenesek… Eltűntek az egylovas emberek, a fuvarosok, a kisárendások, a vályogvetők, a téglavetők, a kútásók és a szőlőkapások, az utcaseprők és a tehéncsordások, vagy ahogy őket Kiss Lajos csoportosította – a nehezen élők. Mindazonáltal eltűntek a bolti szolgák, a locsiszárok, a disznókupecek, a marhahajcsárok, a lajtosok, a funerátorok, a hordárok, a dinnyecsőszök… vagy ahogy a meghatározás besorozta őket, a könnyen élők.

Falvainkban a messzi városokba autóbuszokon ingázó operátorok, összeszerelők, polcfeltöltők és egyéb betanított munkások várják a sokadszor ígért szebb jövőt. Holtfáradtan rakosgatva egymás után a szürkénél is szürkébb napokat. Jó konklúzióként akár számba is vehetnénk, vajon ki mindenki felel e helyzet kialakulásáért, kereshetnénk bűnbakokat ezért a rettenetes helyzetért. A magyar emberek lelkére is pszichológusok, pszichiáterek várnak, s a hajdanvolt egyszerű néplélek helyébe betolakszik a kockafejekben gubbasztó egyhangúság. Az időt pedig nem lehet visszafordítani… Szólni minderről – kötelesség! Mert talán még nem veszett el minden…

002

Bartók Béla jóslata sajnos elközeledni látszik, s a legszomorúbb, hogy jelét sem láthatjuk némi halvány próbálkozásnak! „Ehhez életkedv, azaz erős érdeklődés kell a létező mindenség iránt.”

SZOMORÚ VASÁRNAP – életérzés 1933 kontra 2015…

2015. június 21. vasárnap délután, négy óra…
Odakint esik az eső, és meglehetősen hideg van, jól látszik, amint a szemben lévő ház kéményéből füst ódalog… úgy tűnik, befűtöttek!
Állítólag ma van a nyár első napja!

Bambán ácsorgok az esőtől bevonalkázódott ablak előtt.
Lehetetlen érzés ez a tehetetlenség, ma nem érdemes kimozdulni.
Ha mennék, sincs hová.
Felénk a Nemzeti ünnep óta ez a program.
Lehet otthon ücsörögni, „semmit tenni”!
Felénk, Magyarországon. 2015-ben ez a szomorú vasárnap program
Ahol a társadalmi együttélés bizonyos területeire egyszerűen reteszt rakott a kormány.
Kinyilvánították a szerintük frankót, aztán jogszabályt alkottak a zárvatartásról, s azóta rettenetesen boldogok, minden általuk kreált, dögunalmas vasárnapon.

Ma, szúrópróba szerűen négy templomot jártam végig.
Érdeklődtem az évek óta, hetente precízen oda járóktól.
Azt mondták, semmivel nem lettek többen a szentmiséken, mióta az üzletek zárva vannak.
Mindössze ez történt: a kormány ismét kénye-kedve szerint használja az egyházakat!
Próbálja a templomokra, meg a papokra kenni a gyalázatot.
Mintha bizony értük kellett volna elvenni a döntés lehetőségét a társadalomtól!
Mintha valóban az lett volna a kérdés, hogy költekezünk, vagy hiszünk vasárnaponként!

Személyes szabadságunkba gázoltak, s most a vallásszabadságunkban vájkálnak. Propaganda anyagává silányítják a magánéletünket! Megtehetik. Megtehetik?

Szóval, itt van ez a vasárnap, mely az esőtől és hidegtől meglehetősen szomorúra sikeredett.
Bevégeztem a túlterhelt, tetű-lassú interneten a szörfözést, végigolvastam minden létező bejegyzést a facebookon, etettem és arattam a virtuális farmomon, minden „bréking” feliratú hírt elolvastam minden hírportálon, persze a többségét négyszer, újra, meg újra mindenhol, végigirigykedtem a hazai naplopó sztárok és önjelölt celebek mindenféle gyarapodásának lenyűgöző történeteit, s most jön az „unalom blokk”, mert nincs mit tenni, vasárnap van…

Böngészni kezdem a múlt bugyrait, s ott találtam magam 1933-ban.
Akkor is volt szomorú vasárnap! Naná!
Igaz, annak története egészen más világban és más körülmények között játszódott, mint a mi sorsunk.

A szerzeményt idehaza 1936-ig keveset játszották, de akkor, a felfokozott érdeklődés miatt állítólag rövid idő alatt felkapták, majd betiltották Magyarországon, mivel „öngyilkossági hullámot” váltott ki.
Ekkor aztán el kezdték játszani amerikai bárzongoristák is „a magyar öngyilkos dalt”, amelyet 1936 végére számos verzióban rögzítettek, és így, hogy, hogy nem, világsiker lett.

Állítólag Magyarországon több tucat az idő tájt elkövetett öngyilkosságot lehetett kapcsolatba hozni a Szomorú vasárnappal. Az áldozatok egytől egyig vagy a dal meghallgatása után végeztek magukkal, vagy a holttestük mellett találtak dalszöveget, esetleg kottát. Az e hírekről szóló oldalak szerzőinek arról nem sikerült részleteket kideríteniük, igaz volt-e egyáltalán a magyarországi betiltás.

Ellentmondásos információk keringenek arról is, hogy az USA-ban követtek-e el a dallal kapcsolatba hozható öngyilkosságokat, illetve, ott betiltották-e a nótát…

Mindenesetre érdemes megismerni a szerzők nyilatkozatait, melyek a korabeli sajtóban jelentek meg, persze csak a divathullám és a rengeteg öngyilkosság után:

“A Szomorú vasárnapot valakinek írtam. Valakinek, aki meghalt a számomra. Ez a Valaki most Szicíliában él, férjnél van és amikor az első beszámoló Az Estben megjelent, levelet írt nekem, amelyben közli velem, hogy ő valóban úgy érzi: meghalt.” (…) “Egy fekete vasárnapon írtam. Előző éjszaka az Angol-parkban recsegő katonazenét hallgattam. Jól éreztem magam. Másnap hajnalban rosszkedvűen, egy fillér nélkül ébredtem. És akkor született meg a Szomorú vasárnap.” (Jávor László költő és bűnügyi újságíró – szövegíró)

“Az egyik ligeti kávéházban zongoráztam, mikor bejött Jávor László fiatal újságíró. Daloltam a nótáimat és megkérdezte, hogy ki írta azokat. Megmondtam, hogy én. Nem szólt semmit, írt rólam egy cikket. (…) Aztán elkerültem a ligetből a Dunapartra és egyik este itt is felkeresett Jávor László. Mutatott egy nótát, amelynek szövegét ő írta, míg a zenéjét Rácz Zsiga cigányprímás szerezte. Az volt a címe, hogy ‘Fekete vasárnap’. A muzsika nem tetszett Jávornak és megkért, hogy írjak hozzá másik zenét. Megtetszett a szöveg, de kijavítottam a fekete szót szomorúra, mert úgy emlékeztem, hogy Fekete vasárnap című nóta már van.

– Mikor készen volt a muzsika, zongorálni és énekelni kezdtem a dunaparti kávéházban. Nagyon tetszett a közönségnek és egy este húsz-harmincszor kellett elénekelnem. Elvittem Nádor Jóskához, hogy adja ki ezt a dalomat is. Elolvasta és – nem adta ki. Nem tetszett neki a szöveg. Elvittem a ‘Csárdás’ kiadóba, ahol megjelent a kottája. Talán hat hónap múlva – én már régen más dalt énekeltem – Kalmár Pál kezébe került a kotta. Annyira megtetszett neki, hogy mindjárt beénekelte gramofonba. Fölvette műsorába is és már hat hónapja énekelte mindenfelé, mikor egy májusvégi hajnalon valamelyik minisztériumnak egyik fiatal tisztviselője agyonlőtte magát egy taxiban. Mikor az őrszemes rendőr kikutatta a halott zsebeit, pénztárcájában talált egy fényképet és mellette a Szomorú vasárnap szövegét. A rendőr jelentést írt és mellékelte a tárcát fényképpel és szöveggel. Így lett a ‘Szomorú vasárnap’ – akta. A rendőrség megindította a nyomozást és kiderítette a tényállást. A tisztviselő az egyik budai kiskocsmában egész éjjel a Szomorú vasárnapot húzatta a cigánnyal. Jókedvűen telt el az éjszaka és hajnalban – éppen vasárnap volt – beült egy taxiba, elvitette magát egy zöld zsalugáteres, fehér csipkefüggönyös ablak alá és ott az ablak alatt szíven lőtte magát.

– A lapok oldalas cikkben írták meg az esetet. Leközölték a verset is. Eszembe jutott a régi szegedi emlék. A temetés… Megdöbbentem… Az én muzsikám miatt? … Magam is nyomozni kezdtem és rövidesen kiderítettem én is a tényállást. A fiatalember reménytelenül szerelmes volt. Ezért lett öngyilkos. Megnyugodtam. Hogy a Szomorú vasárnapot húzatta? Hát istenem! Szép dal, tetszett neki…

– Aztán egy kis cseléd is öngyilkos lett. Búcsúleveléhez ő is a Szomorú vasárnapot mellékelte. Nagyon sajnáltam, de már éreztem, hogy a dalnak – nagy a sikere…
– Most már jön a visszhang – Amerikából. Kábel útján vették meg a dalt. Aztán Franciaország következett a sorban. Meg a többiek. Tizennyolc állam. Zenekarok játsszák, a világ leghíresebb dzsesszénekesei éneklik, a különféle rádiók világgá közvetítik, lemondtam a kávéházi muzsikálásról.” (Seress Rezső zeneszerző)

(…)

2015 van… A KDNP által összehozott boltbezárások okán kialakult „szomorú vasárnapok” miatti öngyilkosságokról még nem érkeztek hírek.

Ahogy a Balatontól és más pihenő helyektől vasárnaponként elpártoló nyaralókról sem igazán írnak. Hja, a mai sajtótermékek szabadsága kétséges… ki tudja, mi van velünk valójában, itt, Magyarországon! Vajon, mikortól lesz ez a mi kis szomorú vasárnapunk is “felkapott”?

MENEKÜLTEK A SZIGETEN – Szentivánéji Vigasságok idején…

Hetek óta egyetlen kérdéssel próbálják elterelni a figyelmünket (a háttérben zajló, nyilvánvaló machinációk soráról). Így nem is igazán eshet szó másról, mint a ránk leselkedő veszedelemről, a délről ordító menekültáradatról.

Minden csapból ez folyik.
Kénytelenek vagyunk elviselni az idióta óriásplakátokat, a kerítésükről hadovázó okoskodókat, politikusokat, közben a dolog lényege elsikkad: fogalmunk sincs arról, milyen lehet úgy jönni, hogy utálnak, úgy lenni, hogy feleslegesek vagyunk, aztán majd úgy menni, mint a bűnbakok, akik addigi létezésükkel mindenféle mocskot hagynak maguk után.

Az egészben az a legbosszantóbb, hogy ezzel azt a mintegy hatszázezer honfitársunkat is megköpködjük, akik az életben maradás illúzióját kergetve vállalták az ismeretlent, az új hazát, és eltávoztak oda – örökre. Mert ők, ott, (valószínűleg) ugyanezt élik át, bár hiúságból, vagy éppen dacból soha nem szólnának erről.

Inkább hallgatnak, hetekig, hónapokig…örökre!

De itt most álljunk meg egy pillanatra!
Talán még ennél is elszomorítóbb azok helyzete, akik maradtak, s itthon váltak menekültté, vagy fognak azzá válni.
Mert erről beszélhetünk a legkevésbé!
Miközben naponta harmincszor olvassa be az idióta szpíker a rádió hírei közt, hogy mennyivel nőttek a reálbérek, hogy csökkent a munkanélküliség és mennyivel olcsóbbá vált az állam, Magyarországon szinte kivétel nélkül mindenki menekültté válik. Most 175 kilométer kerítés árnyékában, később talán a teljes határhossz figyelembe vételével 2246 kilométer hosszúságban… mélysötétségben.

Hogy a könnyebb érthetőség kedvéért „példabeszéddel” élhessünk, íme, a történet, a párhuzam, a szombathelyi emberekről, a szombathelyiek kedves pihenőhelyéről, a Csótóról, meg az ott mostanáig békésen költő vadkacsákról:

Egyszer volt… A szombathelyi Csónakázó tavat 1961 nyarán kezdték el kialakítani az itt élők. Szombathely lakói, nagyszüleink, szüleink, kapáikkal, lapátjaikkal, csákányaikkal, az egykori bányagödrök területén dolgoztak, többnyire társadalmi munkában, hogy 1965-től birtokba vehessék az elkészült tavat. 1967-ben a megye arborétumaiból különleges fákat, bokrokat telepítettek a tó környékére, így az évek alatt a Csónakázótó és a környezete a város legszebb, legkellemesebb részévé vált. A szombathelyiek azt gondolták, mindez az övüké.

Ahogy a sziget buja növényzetéről, a tó vizére lógó fűzfákról, a rózsaligetekről és a bokrok mélyén költő madarakról is ezt gondolták. A Csótó, meg a sziget, a horgásztó a szombathelyiek teremtménye, soha nem gondolták, hogy egyszer majd betoppannak a nagy tudású hatalmasságok, s nekilátnak, hogy elvegyék mindezt, átgyúrják, s adjanak valamit helyette. Valami mást, mely nyilván érték, szerintük legalábbis, hiszen milliókba került, bár többünknek lélektelen…

A minap, persze csak a nagybecsű városvezetés lelkendezése után, magunk is szétnéztünk, ott, a mi néhai szigetünkön. Nem ragozzuk túl soká, amit láttunk… Egy fázósan összebújó, mindenféle korábbi búvóhelyet nélkülözni kénytelen vadkacsa család képeit tesszük közzé.
abc
A szigeten fellelt egyetlen kacsacsalád képeit. Akik a nekik is szánt gettó foglyaként félik a következő heteket, hónapokat. Míg felnőhetnek, hacsak a természet nem szól majd közbe…
efg
Menekültek ezek a kiskacsák is.
Ott, ahol korábban háborítatlanul növekedhettek.
jkl
Volt egyszer egy tópart, sziget, egy búvóhely, minden zajtól és városi lüktetéstől távol, maga az őstermészet, a szabadság, aztán lett ez a modern beach, a stégekkel, vágott kaviccsal, meg napozóágyakkal. Ahol egyre kevesebb a vadkacsák joga a túléléshez, megmaradáshoz…

(…)
Mi, emberek, ebben a nagy átalakításoktól zajos országban, vajon mire számíthatunk? Vajon, képesek vagyunk eléggé tisztelni a nálunk nyilvánvalóan magyarabbak kultúráját, törvényeit? Aligha!

AZ IGAZMONDÓ LÁZÁR JÁNOS – újabb őszödi beszéd, vagy mégsem!?

Lázár János az egykori hódmezővásárhelyi polgármester, az „akinek nincs semmije az annyit is ér” konstrukció feltalálója, a néhai „audis, lézer jani” kiselőadást tartott.

Pontosabban: „június 8-án, hétfőn a Szekszárdon megrendezett Dél-dunántúli Építészeti Fórumon, meglepő nyíltsággal sztendápolt a főleg építészekből álló közönségnek”. Mondta a magáét, program szerint! A vásárhelyi tanyavilágban – Szenti Tibor tanyakutató írásai szerint – ismerős ez a fajta, aki vagy „gazdasági naplót” vezet, vagy újságpapírok széleire írt jegyzeteit gyűjtögeti, hogy később bárkinek fölemlegethesse gondos megfigyeléseit.

Lázár is szemezgetett. Nem hazudtolta meg magát, odatette a dolgokat, amúgy vásárhelyiesen…

Leginkább újabb bizonyítékkal szolgált mindazoknak, akik eddig kétségbe vonták, kiemelkedő formátumát. Hmmm… Ő az igazság bajnoka! Belemerült a „piszlicsáré dolgokba”. Ahogy fogalmazott, „ő bizony egy vakmerő pali”, akinek ugyan olykor fogalma sincs, mit akar a főnöke, de, ha kell, ezt a tejfehér ködöt szívesen elmagyarázza…

Ez lenne Lázár őszödje? Égből pottyant mese? Á, dehogy… Akkor meg micsoda?

Berkecz Balázs, város- és területfejlesztési szakember, az Együtt – A Korszakváltók Pártja dél-dunántúli politikai igazgatója, az országos elnökség tagja ott volt e fórumon, buzgón jegyzetelt és a neki leginkább fontosnak tűnő mondatokból blogbejegyzést barkácsolt. Az amúgy zsurnalisztának is tehetséges Berkecz – aki 1993 és 1997 között a Hevesy György Műszaki Szakközépiskola diákújságja, a Fejtermék egyik újságírója volt, mely lap 1994-ben elnyerte a Diák- és Ifjúsági Újságírók Országos Egyesülete által alapított “Az Év Diáklapja” címet – írása után alaposan megmozgatta az uborkaszezon állóvizét a Lázárnak tulajdonítható szövegekkel.

Az Origo később megkereste a Miniszterelnökséget Berkecz Balázs blogbejegyzése nyomán. Válaszában a hivatal a Berkecz által leírtak egyetlen szavát sem cáfolta… A Miniszterelnökség szerint ez történt Szekszárdon:

“Konstruktív, eredményes, nagyon jó hangulatú és gyakran önironikus hangvételű egyeztetés keretében az építészek hasznos és jó ötletekkel, szakmai javaslatokkal segítették a kormány munkáját.”

Tehát: Lázár igazat beszélt, a Rend szerint… mintha, megszokásból lájkolnál a facebookon!

Íme Berkecz Balázs pontos feljegyzései az elhangzottakról. A legújabb őszödi beszéd Magyarországról, – persze Lázár János, miniszterelnökséget vezető miniszter, (Orbán Viktor jobbkeze) szerint: (De tényleg, mi van, ha ez az igazság?)

Riasztó állapotban van az állam, nagyságát, mozgásképtelenségét és az elnehezültségét – a magyar szó, hogy elnehezült valaki vagy elnehezült valami jól adja vissza – és azt mondják a mi munkatársaink, illetve azt tanácsolják nekünk, hogy három-négy dologhoz próbáljunk hozzányúlni: az egyik az adóeljárásrend, nem az, hogy mennyi adót kell fizetni, hanem hogyan kell adózni: ugye a söralátéttől most már egy sörgyárig jutottunk, ami szükséges, mert a söralátét olyan messze van, hogy inkább egy sörgyár nagyságú egy alátét adóbevallás. De hát messze vagyunk ettől. Ilyen az európai uniós pénzekhez való hozzáférés, általában az államépítkezés kultúrája és az építésügyet is abban a körben szokták emlegetni, ami az ember előtt az átlagnál több akadályt állít, hogy akár magán, akár közösségi, akár ügynökségi, akár privát vagy vállalkozói beruházást vagy építkezést valósítson meg.

Én ennek a megítélésére nem voltam képes, és igazából a minisztériumi kollégákat kértem meg nem a saját minisztériumomban, hanem más minisztériumokban, hogy ehhez segítsenek hozzá és ez nem történt meg. Engem azzal bízott meg a miniszterelnök úr, hogy a rám jellemző hát ööö… vakmerőség – fogalmazzunk egy szalonképes szóval – a rám jellemző vakmerőséggel próbáljak a bürokráciának nekiesni és majdnem már az elhalás állapotába jutottam, mert a minisztériumok semmiféle segítséget nem adtak arra, hogy a rájuk vonatkozó szabályokat hogyan lehetne megváltoztatni, hiszen az a létezésük alapjait veszélyeztetné, hiszen minél nagyobb a bürokrácia, annál nagyobb a minisztérium, annál nagyobb államapparátus, annál nagyobb az államigazgatás és ha kevesebb a szabály, akkor nem kell annyi munkavállaló és nem kell ekkora irányítási struktúra.”

00001

“Nagyon tanulságos volt az, hogy miután a kormány kevesebb minisztériumból és kevesebb miniszterből áll – ez a miniszterelnöknek néha még túl sok, a szakmáknak meg igen kevés – és miután Magyarország tulajdonképpen 40 éve egy ilyen nagyon izgalmasnak nem nevezhető klasszikus gondolkodásban halad: csak annak az ügynek mehet jól, aminek van minisztériuma. Láttam olyan televíziós beszélgetést, ahol azt mondták, hogy az olimpia sikere azon múlik, hogy van-e sportminisztérium ennél nagyobb marhaságot még nem mondtak a világon szerintem. Tehát egy ilyen érdekkijáró, posztkádári kultúrában élünk 30 éve.”

00002

“Mi a nyugat-európai bérekkel versenyezni a következő 20 esztendőben nem tudunk, tehát mi nem tudunk az egyetemet végzett vagy jó szakmunkás iskolát végzett fiatalok számára olyan bérajánlatot tenni, ami képes lenne versenyezni a felkészültségüknek megfelelő nyugat-európai bérrel. Mi Nyugat-Európához viszonyítva még erős középiskolai rendszerrel rendelkezünk, erős reáltanítási rendszerrel rendelkezünk, ami sokkal rosszabb, mint 20 éve volt – teszem hozzá -, de ez még messze erősebb, mint az individualizált társadalmak nagy részében.

És akiket kiküldünk mondjuk a műszaki egyetemről vagy az orvosi egyetemről, azok bárhol el tudnak ezzel a diplomával helyezkedni, és általában a magyar képzés jó munkaerőt teremt, ráadásul miután titkolt és látens idegengyűlölet tombol tulajdonképpen mindenhol a világban, ezért szívesebben alkalmaznak fehér magyarokat, mint bárki mást. Az onnan látható, hogy ha valaki magyar útlevéllel vállal Spanyolországban munkát, akkor 100 euróval eleve, vagy 200 euróval eleve többet kap a román állampolgárhoz képest – csak az útlevél alapján – és akkor még nem is fogtak rá jelzőt és nem is nézték meg, tehát más a besorolása, automatikusan.”

00003

Nem tudjuk megállítani Nyugat-Európa elszívó hatását, mint ahogy Nyugat-Európa nem tudja megállítani Amerika elszívó hatását, ami óriási mondjuk a német vagy az angolszász fiatalok körében. Amivel tudunk versenyezni és amiről nem szabad lemondani – hogy lehet, hogy Nyugat-Európában többet keresnek, de élni itt jobban tudnak. Azzal a valósággal mindenkinek szembesülnie kell, hogy ha valaki nem kiemelt prémium kategóriájú szakmában dolgozik, mondjuk nem orvos és nem mérnökember, hanem elmegy Londonba munkásnak, akkor csak a maga kizsákmányolás mellett tud csak megtakarítani, rossz körülmények között él, tulajdonképpen az emberi élethez méltó élés küszöbén tengődik annak érdekében, hogy amikor hazajön akkor maradjon pénze.

Azok a társadalmak úgy vannak kitalálva, hogy amit keresel, azt be is szedjék tőled, tehát abban vagy érdekelt, hogy elköltsd amit kerestél, bármennyit keresel.

Ezért szerintem nekünk az a mozgásterünk van, hogy világosan lássuk, hogy a saját szülőhelyeinket, közösségeinket, élőhelyünket megpróbáljuk komfortosabbá tenni, mert lehet, hogy itthon kevesebbet keresek, de itthon egyébként biztonságban van a gyerek az óvodában, az iskolában és egy nagyon rendezett, nagyon kulturált, értelmes helyen élem le az életemet és szeretek itt élni. És ha elmegyek, akkor is visszajövök, illetve inkább nem megyek el, mert itthon jobban élek, jobb körülmények között élek. Nem a fizetés a versenyképes, a hely a versenyképes.”

00004

“Mi egy olyan nemzet vagyunk méretünknél, adottságainknál és gondolkodásunknál fogva, hogy van egy ezeréves múltunk, ami biztos. A jövőről részben nem vehetjük méretünknél fogva a bátorságot, hogy mi van, részben meg nem is tudjuk.”

00005

“Én elfogadtam azt a kompromisszumot, hogy a városoknál van az elsőfokú építéshatóság, mert nagyon sok polgármester kollégám azért ragaszkodik ehhez, mert ez egy befolyásolási pont, az egy szívességi faktor az ő vélelmük szerint, hogy kié az elsőfokú építési hatóság. A jegyző az elsőfokú építési hatóság vagy pedig a járási hivatal vezetője, az adott esetben – nem biztos, hogy Szekszárdon, és nem biztos, hogy hasonló méretű megyei jogú városoknál, de mondjuk egy budapesti kerületben, egy frekventált kerületben – egy fontos, netán gazdasági konzekvenciákkal járó kérdés, ezért egy nagyon erős önkormányzati lobbi a hatóság elsőfokú eljárási szintjét az önkormányzati világban tartotta. Nincs esélye annak, hogy onnan kiszedjük, még akkor is, ha emellett sok érv szólna.”

00006

“Talán a dolgok most abban az állapotban vannak, hogy a változásnak megértek a feltételei, amihez szerintem segítség, hogy egy hozzá nem értő orvos és egy hozzá nem értő jogász vezeti a minisztériumnak ez irányú csapatát. Így tulajdonképpen meggyőzhetőek és megtéveszthetőek vagyunk, de naiv jóindulattal állunk a dolgokhoz, elhisszük, amit az építészek mondanak, mert most mondjuk, ha a Belügyminisztérium kollégái állnának itt, akkor nem így lenne, azt tudnám mondani: rendőri gyanakvással tekintenének a kezdeményezésekre.

00007

“Részben túlszabályozás, részben értelmetlen bürokrácia, részben öncélú bürokrácia van Magyarországon, ehhez csak egyetlen megjegyzés: ugye egységes kormányhivatal jött létre, ebbe betereltünk mindent, minden hatóságot, vagy próbálkozunk ezzel legalábbis, a 20 kormányhivatalban 3400 informatikai rendszer működik.”

00009

“Nem az a lényeg, hogy erről az újságok most írjanak, hanem az, hogy ez most megvalósuljon. Ezért mondtam, hogy egy választási év után, három lezárt választás után az embernek talán értelmes munkára, sziszifuszi munkára van szüksége, mert ezek olyan dolgok, amelyek részcsoportokat érintő, részérdekeket érintő sziszifuszi dolgok, de 30-40 éves kultúráknak a megtörését kell elérni régi kultúrák visszahonosítása és új kultúrák meghonosítása a feladat, ami sokkal nehezebb dolog bármi másnál: ez az élet hétköznapi rendjének megváltozását jelenti.”

001

Nagyon fontos felelősségem van abban, hogy az állammal szemben azokat a fórumokat létrehozzam akár a kormányhivatalokon keresztül, akár az önkormányzatok segítségével, akár a szabályozás eszközeivel, hogy meglegyen a bizalom az együttműködésre. (…) Ez nincs meg Magyarországon, mert az állam begyűjti az ötleteket, és aztán nem történik semmi, ha egyáltalán megkérdezik a résztvevőket időnként.

Sokkal macerásabb ezeknek a dolgoknak a megvalósítása, ezeknek a kritikáknak a lenyelése, ezeknek a kezdeményezéseknek az utánajárása, mint, hogy össze sem hívjuk magukat. Az állam oldaláról legegyszerűbb az, hogy megválasztottak bennünket, birtokában vagyunk a kizárólagos tudásnak és meg is csináljuk, esetleg néhány befolyásos véleményformálóval megegyezünk fönt Budapesten, és a dolgokat meg megcsináljuk. Én ehelyett azt gondolom, hogy a következő időszakban nagyon fontos, hogy megpróbáljunk minél több embert érdekeltté tenni a változásban, mert szerintem öt év kormányzás után olyan változásokat kell csinálni, amik strukturális és kulturális változásokat jelentenek.

Tehát sokkal mélyebb változásokra van szükség az országban ahhoz, hogy jobb dolgok történjenek, vagy jobb dolgok legyenek, mint az, hogy most jön egy kormány, aztán jön egy másik.”

Berkecz Balázs sommázatánál magunk sem tudnánk pontosabban fogalmazni, így köszönettel használjuk fel gondolatait: „Lázár János miniszterelnökséget vezető miniszter is részt vett a június 8-án, hétfőn Szekszárdon megrendezett Dél-dunántúli Építészeti Fórumon, ahol meglepő nyíltsággal sztendápolt a főleg építészekből álló közönségnek. Mivel településtervezőként – vélhetően valamilyen véletlen folytán – engem is meghívott a Miniszterelnökség, ezért megragadtam a kínálkozó alkalmat és én is elmentem meghallgatni, hogy miben gondolkozik a kormányzat a szakmámat illetően. Az építész szakmát érintő kérdésekkel nem terhelném a többségében nem építész olvasókat, de lejegyeztem néhány érdekes, felháborító vagy aggasztó kijelentést Lázár szekszárdi “őszödi” beszédéből. Nem kommentálom részeiben a szöveget, mert szerintem Lázár mondatai magukért beszélnek: Orbán jobbkeze nagy nyilvánosság előtt ismerte el, hogy még a kormány tagjai sem képesek egymással jól együttműködni, rossz az adószabályozás, az állam túlszabályozott, nem tudja az ország megtartani a fiataljait, nem kalandvágyból, hanem megélhetésért mennek külföldre a fiatalok, szerinte a “fehér magyarok” jobban keresnek Spanyolországban, mint a románok, nyomulnak a frekventált budapesti kerületi önkormányzatok az építéshatósági jogokért (mert az gazdasági konzekvenciákkal járó kérdés, egy befolyásolási pont, az egy szívességi faktor), és gyökeres strukturális és további mélyreható kulturális változásokat terveznek a hazai társadalomban, Magyarország egészében. Szerintem durva.”

A konklúzió levonása a mi feladatunk marad. Lázár János átlépett valamit. Talán önmaga árnyékát, talán a Rubicont – majd később kiderül. Jó volna ezt a néhány gondolatot nem agyonhallgatni!

AKIT FELZABÁLT A NEMZETI ERÓZIÓ – az emlékezet levele Nagy Imre kivégzésének napján

(p. s.)
egyszer majd el kell temetNI
és nekünk nem szabad feledNI
a gyilkosokat néven nevezNI!
(Nagy Gáspár)

002

A bérbaltavári öreg fák alatt ülve, – előttem egy párás falú pohár jéghideg fröccsel, mint vele, valaha, régen – nézem a két bezúzástól megmenekült lapszámot. Ugyanolyan fáradtan és fásultan mint akkor, Gazsi gondolataiba feledkezve, valami felfoghatatlanul goromba vihar előtt… Az Új Forrás 1984. októberi száma, meg a Tiszatáj 1986. júniusi száma spárgával összekötve, ott fekszenek előttem a fűben. Könyvégetésre készülök, mint egykor Kalibán… Talán, hogy ne fájjon annyira Nagy Gáspár néhai barátom hiábavaló vergődése.

Harminc esztendő elég volt, hogy Nagy Imre értéke hamuvá silányuljon, súlytalansága vetekedhessen a Corvin köz és a Széna tér szabadságharcosainak értéktelenségével, s csak találgathatunk, vajon ki, kik tették mindezt velük és velünk?

Mert 1956 megítélése, a mártír miniszterelnök és kivégzett társainak emléke alámosatott a politika sarának. Nagy Imre a moszkovita miniszterelnök vérrel kevert vonásain túl csak végtelen rozsda látszik, mint a máig egyedülálló forradalmi emlékmű, pesti felvonulási tér „vaskeféjének” meredező fogain, vagy a világ legundorítóbb, lopott pénzből összekutyult 1956-os emlékművén, a szombathelyi temetőben. Rozsda. Rozsda, mely lett, kialakult, mint ez a lehetetlen közöny, minden esztendő június 16-án.

Ugyan, mit tudnak majd erről a gyermekeink?

Amikor a szombathelyiek bloom napnak nevezik azt az erőltetett menetet, melynek során a kövezetre vigyázva, porcukorral hintik Leopold emlékezetét, június 16-án, s ünneplik Márton ereklyéjének érkezését, szintén aznap „valami nagyimre” kivégzésének napján. Nézve a méltóságokat, amint a nemzetőrökre emlékeztetni hivatott betonmonstrum előtt az előeste verses zenés megemlékezésén állva mímelik a mélyen megrendülést, ahogy az dukál. Megremegek! Sajnálom, és egyre inkább szánom valamennyit! Ahogy ott állnak, s láthatóan fogalmuk sincs miért! Mint vezérük, amint a nagy előd üres bőröndjét szemlélgette…

004

Ugyan, mit üzennek ők a jelennek, jövőnek, a gyermekeink gyermekeinek e napon?

Nem szeretem Nagy Imre forradalmár miniszterelnököt. Mert nem volt forradalmár! De Ember volt, s az utolsó pillanatig az tudott maradni! Nagy kár, hogy a többi kivégzettel együtt felzabálta őt is a nagy nemzeti erózió! Talán mert a hatalmasságok csak használni és soha nem tanulni akartak Emberi sorsukból…

Kivégzésének emléknapján az általa, halála előtt pár héttel, a feleségéhez írt levelével emlékezem Nagy Imrére, az Emberre:

001

Édes Egyetlen Macám!

Abban a reményben írom e pár sort, hogy valamikor, lehet, hogy halálom után, ha véletlenül is, de ráakadsz.

1958. V. 2-án kaptam tőled a legelső hírt 13 hónap óta, 1958. IV. 26-án kelt leveledben. Előtte egyetlen levelet sem kaptam.

Vérlázító az a hitvány és galád hazudozás, ahogyan az NKVD emberei benneteket félrevezetnek, és ti bedőltök nekik.

Én nagyon sokat betegeskedek, sok súlyos szívrohamom volt. Többször el voltam készülve a halálra. Injekciókkal és orvossággal tartják bennem az életet. Igen súlyos reumát kaptam itt, sokszor hetekig alig tudtam lábra állni. Legújabban pedig a vérnyomásom szökött fel 180-200-ra. Hiába kértem orvosi konzílium összehívását (dr. Haynal, dr. Földi, dr. Hetényi és a fogházorvos) hallani sem akartak róla. 13 hónap óta vagyok egy nedves, sötét magánzárkában, ahol éjjel-nappal lámpa ég.

003

Amióta elszakítottak Tőled, 1957. IV. 14-étől nem láttam a napot és az eget, felőletek nem hallottam semmit. Így akartak fizikailag, lelkileg és politikailag összetörni. Fizikailag tönkretettek. De ellenállásom a hitvány, koholt vádakkal szemben csak fokozódott. Kezdettől fogva a legélesebb harcban állok. Abból indultam ki – emlékszel –, hogy inkább meghalok, de a főbűnösök – Rákosi, Gerő, Kádár, Münnich –helyett nem vállalom az alaptalan vádakat, a bűnbak szerepét… Lelkileg, szellemileg, politikailag teljesen felkészültem. De vajon – szervezetem bírja-e? Szeretném, ha legalább a tárgyalást végig tudnám harcolni, fel tudnám tárni az igazságot, s leleplezni a főbűnösöket és felelősségüket. A vádak súlyosak (BHÖ 1/1 és 36/1). A Feri majd tájékoztat részletesen, ha én nem érném meg azt az időt. A törvény halálbüntetést ír elő.

Az események és a per történelmi jelentősége, valamint az én szerepem, mint I. r. vádlotté, a harc végigküzdését követeli. Éles magatartásom miatt, mely egyetlen akadálya a per nyílt és „sima” lefolytatásának, valószínűleg előbb eltesznek az útból, „elintéznek”. A pert 1958. II. 5–6-án zárt tárgyaláson tárgyalták, aztán az ügyész indítványára (újabb vizsgálat) a tárgyalást félbeszakították. A tényleges ok a belpolitikai és a nemzetközi helyzet alakulása, mely nem kedvezett egy Nagy Imre-pörnek és ítéletnek. Azóta semmi sem történt. Valószínűleg júniusban folytatódik a tárgyalás…

007

Engem a Ti sorsotok rendkívül nyugtalanít. Hónapokon keresztül a vizsgálat vezetői mindenáron és eszközzel arra akartak rábírni, hogy „tegyem le a fegyvert”, „kapituláljak”, ismerjem be a vádakat. Ezt a legélesebben elutasítottam, és a tárgyaláson ehhez tartottam magamat. Nyugtalanít a helyzetetek azért is, mert Biszku belügyminiszter azt üzente, hogy ilyen magatartásom nemcsak az én sorsomat, hanem a tiéteket is meghatározza.

Én a Ti helyzeteteken nem kapitulálással akarok segíteni, hanem harccal. Lehet, hogy belepusztulok, de az én harcomban a magyar népért, a hazáért és tiértetek a halál nem nagy áldozat. Az én édes magyar népem kegyetlen bosszút áll majd értem.
Ezt az írásomat kiegészíti az a két levél, amelyeket szerettem volna Neked elküldeni. 1958. II. 4-én, közvetlen a tárgyalás előestéjén írtam, a másodikat III. 1-jén, de egyiket sem engedték elküldeni. Mind a két levél ott van a vizsg. vezető Ferencsik ezredesnél. Ő bizonyára megengedi neked elolvasni, vagy oda is adja.

Rendkívül sajnálom, hogy nem tudtam megírni a földosztás történetét és „életem regényét”, amit még Snagovban elkezdtem írni (Viharos emberöltő). De hát elfutott felettem az idő már, és rosszul gazdálkodtam.

005

Arra kérlek, Édes Szívem, hogy minden fellelhető írásomat stb. (cikkeket, a tanulmányokat, fényképeket stb.) gyűjtsétek össze és rendezzétek a Bödével. A Feri is segíteni fog bizonyára. Legyen ez emlék a Ferkó számára.
Lehetséges Szívem, hogy mindezt velem együtt fogjátok végezni, ezt szeretném én is. Ezt a sebtében össze kriksz-krakszolt sorokat is együtt fogjuk böngészni. De az is lehetséges, hogy ez az írás a Te számodra íródik, és csak egy kései üzenet lesz tőlem a túlvilágról. Be kell fejeznem Édes Szívem, hamarosan takarodó, és még el is kell rejtenem ezt a levelet.

A viszontlátás reményében, Isten veled, Drága Szívem!

Ha elpusztulok is, a nép majd győz, ez ápolt bennünket, az ő ügyéért estem el. Őrizzetek meg emlékezetetekben, szívetekben.

Fő-utcai utolsó 310/1 cella, este ½ 9, 1958. V. 3-án.
A Te sírig hű és szerető

Imréd