AKIT FELZABÁLT A NEMZETI ERÓZIÓ – az emlékezet levele Nagy Imre kivégzésének napján

(p. s.)
egyszer majd el kell temetNI
és nekünk nem szabad feledNI
a gyilkosokat néven nevezNI!
(Nagy Gáspár)

002

A bérbaltavári öreg fák alatt ülve, – előttem egy párás falú pohár jéghideg fröccsel, mint vele, valaha, régen – nézem a két bezúzástól megmenekült lapszámot. Ugyanolyan fáradtan és fásultan mint akkor, Gazsi gondolataiba feledkezve, valami felfoghatatlanul goromba vihar előtt… Az Új Forrás 1984. októberi száma, meg a Tiszatáj 1986. júniusi száma spárgával összekötve, ott fekszenek előttem a fűben. Könyvégetésre készülök, mint egykor Kalibán… Talán, hogy ne fájjon annyira Nagy Gáspár néhai barátom hiábavaló vergődése.

Harminc esztendő elég volt, hogy Nagy Imre értéke hamuvá silányuljon, súlytalansága vetekedhessen a Corvin köz és a Széna tér szabadságharcosainak értéktelenségével, s csak találgathatunk, vajon ki, kik tették mindezt velük és velünk?

Mert 1956 megítélése, a mártír miniszterelnök és kivégzett társainak emléke alámosatott a politika sarának. Nagy Imre a moszkovita miniszterelnök vérrel kevert vonásain túl csak végtelen rozsda látszik, mint a máig egyedülálló forradalmi emlékmű, pesti felvonulási tér „vaskeféjének” meredező fogain, vagy a világ legundorítóbb, lopott pénzből összekutyult 1956-os emlékművén, a szombathelyi temetőben. Rozsda. Rozsda, mely lett, kialakult, mint ez a lehetetlen közöny, minden esztendő június 16-án.

Ugyan, mit tudnak majd erről a gyermekeink?

Amikor a szombathelyiek bloom napnak nevezik azt az erőltetett menetet, melynek során a kövezetre vigyázva, porcukorral hintik Leopold emlékezetét, június 16-án, s ünneplik Márton ereklyéjének érkezését, szintén aznap „valami nagyimre” kivégzésének napján. Nézve a méltóságokat, amint a nemzetőrökre emlékeztetni hivatott betonmonstrum előtt az előeste verses zenés megemlékezésén állva mímelik a mélyen megrendülést, ahogy az dukál. Megremegek! Sajnálom, és egyre inkább szánom valamennyit! Ahogy ott állnak, s láthatóan fogalmuk sincs miért! Mint vezérük, amint a nagy előd üres bőröndjét szemlélgette…

004

Ugyan, mit üzennek ők a jelennek, jövőnek, a gyermekeink gyermekeinek e napon?

Nem szeretem Nagy Imre forradalmár miniszterelnököt. Mert nem volt forradalmár! De Ember volt, s az utolsó pillanatig az tudott maradni! Nagy kár, hogy a többi kivégzettel együtt felzabálta őt is a nagy nemzeti erózió! Talán mert a hatalmasságok csak használni és soha nem tanulni akartak Emberi sorsukból…

Kivégzésének emléknapján az általa, halála előtt pár héttel, a feleségéhez írt levelével emlékezem Nagy Imrére, az Emberre:

001

Édes Egyetlen Macám!

Abban a reményben írom e pár sort, hogy valamikor, lehet, hogy halálom után, ha véletlenül is, de ráakadsz.

1958. V. 2-án kaptam tőled a legelső hírt 13 hónap óta, 1958. IV. 26-án kelt leveledben. Előtte egyetlen levelet sem kaptam.

Vérlázító az a hitvány és galád hazudozás, ahogyan az NKVD emberei benneteket félrevezetnek, és ti bedőltök nekik.

Én nagyon sokat betegeskedek, sok súlyos szívrohamom volt. Többször el voltam készülve a halálra. Injekciókkal és orvossággal tartják bennem az életet. Igen súlyos reumát kaptam itt, sokszor hetekig alig tudtam lábra állni. Legújabban pedig a vérnyomásom szökött fel 180-200-ra. Hiába kértem orvosi konzílium összehívását (dr. Haynal, dr. Földi, dr. Hetényi és a fogházorvos) hallani sem akartak róla. 13 hónap óta vagyok egy nedves, sötét magánzárkában, ahol éjjel-nappal lámpa ég.

003

Amióta elszakítottak Tőled, 1957. IV. 14-étől nem láttam a napot és az eget, felőletek nem hallottam semmit. Így akartak fizikailag, lelkileg és politikailag összetörni. Fizikailag tönkretettek. De ellenállásom a hitvány, koholt vádakkal szemben csak fokozódott. Kezdettől fogva a legélesebb harcban állok. Abból indultam ki – emlékszel –, hogy inkább meghalok, de a főbűnösök – Rákosi, Gerő, Kádár, Münnich –helyett nem vállalom az alaptalan vádakat, a bűnbak szerepét… Lelkileg, szellemileg, politikailag teljesen felkészültem. De vajon – szervezetem bírja-e? Szeretném, ha legalább a tárgyalást végig tudnám harcolni, fel tudnám tárni az igazságot, s leleplezni a főbűnösöket és felelősségüket. A vádak súlyosak (BHÖ 1/1 és 36/1). A Feri majd tájékoztat részletesen, ha én nem érném meg azt az időt. A törvény halálbüntetést ír elő.

Az események és a per történelmi jelentősége, valamint az én szerepem, mint I. r. vádlotté, a harc végigküzdését követeli. Éles magatartásom miatt, mely egyetlen akadálya a per nyílt és „sima” lefolytatásának, valószínűleg előbb eltesznek az útból, „elintéznek”. A pert 1958. II. 5–6-án zárt tárgyaláson tárgyalták, aztán az ügyész indítványára (újabb vizsgálat) a tárgyalást félbeszakították. A tényleges ok a belpolitikai és a nemzetközi helyzet alakulása, mely nem kedvezett egy Nagy Imre-pörnek és ítéletnek. Azóta semmi sem történt. Valószínűleg júniusban folytatódik a tárgyalás…

007

Engem a Ti sorsotok rendkívül nyugtalanít. Hónapokon keresztül a vizsgálat vezetői mindenáron és eszközzel arra akartak rábírni, hogy „tegyem le a fegyvert”, „kapituláljak”, ismerjem be a vádakat. Ezt a legélesebben elutasítottam, és a tárgyaláson ehhez tartottam magamat. Nyugtalanít a helyzetetek azért is, mert Biszku belügyminiszter azt üzente, hogy ilyen magatartásom nemcsak az én sorsomat, hanem a tiéteket is meghatározza.

Én a Ti helyzeteteken nem kapitulálással akarok segíteni, hanem harccal. Lehet, hogy belepusztulok, de az én harcomban a magyar népért, a hazáért és tiértetek a halál nem nagy áldozat. Az én édes magyar népem kegyetlen bosszút áll majd értem.
Ezt az írásomat kiegészíti az a két levél, amelyeket szerettem volna Neked elküldeni. 1958. II. 4-én, közvetlen a tárgyalás előestéjén írtam, a másodikat III. 1-jén, de egyiket sem engedték elküldeni. Mind a két levél ott van a vizsg. vezető Ferencsik ezredesnél. Ő bizonyára megengedi neked elolvasni, vagy oda is adja.

Rendkívül sajnálom, hogy nem tudtam megírni a földosztás történetét és „életem regényét”, amit még Snagovban elkezdtem írni (Viharos emberöltő). De hát elfutott felettem az idő már, és rosszul gazdálkodtam.

005

Arra kérlek, Édes Szívem, hogy minden fellelhető írásomat stb. (cikkeket, a tanulmányokat, fényképeket stb.) gyűjtsétek össze és rendezzétek a Bödével. A Feri is segíteni fog bizonyára. Legyen ez emlék a Ferkó számára.
Lehetséges Szívem, hogy mindezt velem együtt fogjátok végezni, ezt szeretném én is. Ezt a sebtében össze kriksz-krakszolt sorokat is együtt fogjuk böngészni. De az is lehetséges, hogy ez az írás a Te számodra íródik, és csak egy kései üzenet lesz tőlem a túlvilágról. Be kell fejeznem Édes Szívem, hamarosan takarodó, és még el is kell rejtenem ezt a levelet.

A viszontlátás reményében, Isten veled, Drága Szívem!

Ha elpusztulok is, a nép majd győz, ez ápolt bennünket, az ő ügyéért estem el. Őrizzetek meg emlékezetetekben, szívetekben.

Fő-utcai utolsó 310/1 cella, este ½ 9, 1958. V. 3-án.
A Te sírig hű és szerető

Imréd