MENEKÜLTEK A SZIGETEN – Szentivánéji Vigasságok idején…

Hetek óta egyetlen kérdéssel próbálják elterelni a figyelmünket (a háttérben zajló, nyilvánvaló machinációk soráról). Így nem is igazán eshet szó másról, mint a ránk leselkedő veszedelemről, a délről ordító menekültáradatról.

Minden csapból ez folyik.
Kénytelenek vagyunk elviselni az idióta óriásplakátokat, a kerítésükről hadovázó okoskodókat, politikusokat, közben a dolog lényege elsikkad: fogalmunk sincs arról, milyen lehet úgy jönni, hogy utálnak, úgy lenni, hogy feleslegesek vagyunk, aztán majd úgy menni, mint a bűnbakok, akik addigi létezésükkel mindenféle mocskot hagynak maguk után.

Az egészben az a legbosszantóbb, hogy ezzel azt a mintegy hatszázezer honfitársunkat is megköpködjük, akik az életben maradás illúzióját kergetve vállalták az ismeretlent, az új hazát, és eltávoztak oda – örökre. Mert ők, ott, (valószínűleg) ugyanezt élik át, bár hiúságból, vagy éppen dacból soha nem szólnának erről.

Inkább hallgatnak, hetekig, hónapokig…örökre!

De itt most álljunk meg egy pillanatra!
Talán még ennél is elszomorítóbb azok helyzete, akik maradtak, s itthon váltak menekültté, vagy fognak azzá válni.
Mert erről beszélhetünk a legkevésbé!
Miközben naponta harmincszor olvassa be az idióta szpíker a rádió hírei közt, hogy mennyivel nőttek a reálbérek, hogy csökkent a munkanélküliség és mennyivel olcsóbbá vált az állam, Magyarországon szinte kivétel nélkül mindenki menekültté válik. Most 175 kilométer kerítés árnyékában, később talán a teljes határhossz figyelembe vételével 2246 kilométer hosszúságban… mélysötétségben.

Hogy a könnyebb érthetőség kedvéért „példabeszéddel” élhessünk, íme, a történet, a párhuzam, a szombathelyi emberekről, a szombathelyiek kedves pihenőhelyéről, a Csótóról, meg az ott mostanáig békésen költő vadkacsákról:

Egyszer volt… A szombathelyi Csónakázó tavat 1961 nyarán kezdték el kialakítani az itt élők. Szombathely lakói, nagyszüleink, szüleink, kapáikkal, lapátjaikkal, csákányaikkal, az egykori bányagödrök területén dolgoztak, többnyire társadalmi munkában, hogy 1965-től birtokba vehessék az elkészült tavat. 1967-ben a megye arborétumaiból különleges fákat, bokrokat telepítettek a tó környékére, így az évek alatt a Csónakázótó és a környezete a város legszebb, legkellemesebb részévé vált. A szombathelyiek azt gondolták, mindez az övüké.

Ahogy a sziget buja növényzetéről, a tó vizére lógó fűzfákról, a rózsaligetekről és a bokrok mélyén költő madarakról is ezt gondolták. A Csótó, meg a sziget, a horgásztó a szombathelyiek teremtménye, soha nem gondolták, hogy egyszer majd betoppannak a nagy tudású hatalmasságok, s nekilátnak, hogy elvegyék mindezt, átgyúrják, s adjanak valamit helyette. Valami mást, mely nyilván érték, szerintük legalábbis, hiszen milliókba került, bár többünknek lélektelen…

A minap, persze csak a nagybecsű városvezetés lelkendezése után, magunk is szétnéztünk, ott, a mi néhai szigetünkön. Nem ragozzuk túl soká, amit láttunk… Egy fázósan összebújó, mindenféle korábbi búvóhelyet nélkülözni kénytelen vadkacsa család képeit tesszük közzé.
abc
A szigeten fellelt egyetlen kacsacsalád képeit. Akik a nekik is szánt gettó foglyaként félik a következő heteket, hónapokat. Míg felnőhetnek, hacsak a természet nem szól majd közbe…
efg
Menekültek ezek a kiskacsák is.
Ott, ahol korábban háborítatlanul növekedhettek.
jkl
Volt egyszer egy tópart, sziget, egy búvóhely, minden zajtól és városi lüktetéstől távol, maga az őstermészet, a szabadság, aztán lett ez a modern beach, a stégekkel, vágott kaviccsal, meg napozóágyakkal. Ahol egyre kevesebb a vadkacsák joga a túléléshez, megmaradáshoz…

(…)
Mi, emberek, ebben a nagy átalakításoktól zajos országban, vajon mire számíthatunk? Vajon, képesek vagyunk eléggé tisztelni a nálunk nyilvánvalóan magyarabbak kultúráját, törvényeit? Aligha!