EGY HIVATÁS VÉGNAPJAI? – ünnep után, bűnbakkeresés helyett

„Egészen bizonyos, hogy egy évezred múlva, tízezer év múlva egész munkásságomnak nyoma sem lesz, tán az egész magyar nép és magyar nyelv örökre a feledésbe süllyedt. Vagy ha még nem akkor, akkor hát később. S mindnyájunk munkájának ugyanez az osztályrésze. Nem volna valami kellemes munkánkat csupán ezzel a lesújtó tudattal végezni. Ehhez életkedv, azaz erős érdeklődés kell a létező mindenség iránt.” (Bartók Béla)

Soha nem fogom elfelejteni azt a decemberi vasárnapot.
Csak ültem ott, bénán, tehetetlenül, míg hallgattam az ősz öregember el-elcsukló hangját.
Figyelni próbáltam, követni az örömhírt, mint rendesen, mégis, csak a szánalom és a kétségbe esés emelkedett érzéseim fölé, amint a lomhán ballagó, órán át tartó történet végéhez értünk…
A hivatását gyakorló ember, hogy bevégezte legeslegutolsó szolgálatának fontos mondatait, elköszönt, ellobbantotta a gyertyák tüzét, útnak eresztette az övéit, aztán utolszor, alig hallhatóan, bezárta maga mögött Isten házának kapuját.
Botjára támaszkodva indult a végtelen felé hat évtizednyi elhívás után…

001

A minap egy szerzetessel készült interjúból tudtam meg, hogy Magyarország mai földrajzi területén mindösszesen ezernyolcszáz pap teljesít szolgálatot. Az összes egyéb létező hivatással, foglalkozással összehasonlítva is rendkívül alacsony ez a szám, ugyanakkor elgondolkoztató az is, hogy az átlagéletkoruk hatvan év fölött van! A napi hírek szerint húsz új papot avat a ebben a hónapban a Magyar Katolikus Egyház, de a tizenkét egyházmegye közül háromban egyetlen papszentelés sem lesz az idei esztendőben…

Évek óta újra és újra ugyanaz történik: jóval több pap hal meg, vagy válik meg a szolgálattól, mint ahány a helyükbe lép. Csak a milliókért felújított, egyre üresebb templomok tornyai mutatnak vigyázón az ég felé… Az okokat keresve, olykor tévesen a bűnbakkeresésbe botlunk.

Talán hihetetlen, de ma már egyáltalán nem ritka, hogy 8-10 kisebb-nagyobb településen kell helyt állnia egyetlen papnak. Egy plébániát és a hozzá tartozó fíliákat vezető „atyának” elsősorban a hívek lelki szolgálatát kellene végeznie, ugyanakkor sokszor olyan feladatokkal szembesül, amelyekkel elődeinek korábban nem kellett foglalkoznia, amelyekre így nem is kaphatott iránymutatást. A többnyire évszázados templomok felújításaihoz pályázatokat írni, pénzügyi kimutatásokat, adóbevallásokat készíteni, az egyházi intézmények adminisztrációs feladatait végezni. Vasárnaponként akad olyan plébánia, ahol hét-nyolc szentmise vár egyetlen plébánosra! Talán ez az egyik oka annak, hogy a papi hivatás ma nem tartozik a legnépszerűbb foglalkozások közé…

Akadnak persze kivételek:

„Június 20-án, a délelőtt 10 órakor kezdődött szentmisében dr. Veres András megyéspüspök áldozópappá szentelte Böjti Balázst és Bihal Zoltánt, diakónussá pedig Takács Andrást.”

003

A falvakból, apró településekről eltűnnek az utolsó szolgálattevők. Szó szerint „kihalnak” a papok, ahogy eltűntek az egykori posták a postáskisasszonyokkal, a néptanítók, akik sokszor az egész alsó tagozatot egyetlen tanteremben tanították.
Eltűnnek, s velük eltűnik maga a „kistelepülés”, a jellegzetes falusi kisboltokkal, kocsmákkal, helyükbe ordító mozgóboltok, kenyeret, zöldséget, húst és tejet kínáló furgonok érkeznek, szinte a napok egészében. Egyre inkább arra kényszerítve az öregedő lakosságot, hogy otthonaikat a lehető legrövidebb időre hagyják csak el.

Mindehhez jó segítséget nyújt a vérengző, rabló menekültekről áradó kormánypropaganda, meg a rendőrségi, polgárőrségi előadások mindarról, hogy legyünk bizalmatlanok minden ismeretlennel. Hiszti, riogatás? Talán mindkettő; s ez a legfurcsább helyzeteket teremti azokon a településeken, ahol a templomok előtt lezáratlan kerékpárok várták mostanáig a vallásukat gyakorlókat, hogy hazagurulva, lélekben megerősödve tehessék a dolgukat… A bringákat kerítésekhez zárják, s a kerítéseikre lakat kerül, mert félni kell mindentől és mindenkitől!

Kiss Lajos néprajztudós könyve alapján listát írhatunk a már elveszett falusi, tanyasi hivatásokról, melynek sorába lépnek hamarosan a papi hivatást gyakorlók. Magyarország területén nincsenek már csordásgyerekek és kis kanászok, kocsisbéresek, igáskocsisok, malmoskocsisok és mindenesek… Eltűntek az egylovas emberek, a fuvarosok, a kisárendások, a vályogvetők, a téglavetők, a kútásók és a szőlőkapások, az utcaseprők és a tehéncsordások, vagy ahogy őket Kiss Lajos csoportosította – a nehezen élők. Mindazonáltal eltűntek a bolti szolgák, a locsiszárok, a disznókupecek, a marhahajcsárok, a lajtosok, a funerátorok, a hordárok, a dinnyecsőszök… vagy ahogy a meghatározás besorozta őket, a könnyen élők.

Falvainkban a messzi városokba autóbuszokon ingázó operátorok, összeszerelők, polcfeltöltők és egyéb betanított munkások várják a sokadszor ígért szebb jövőt. Holtfáradtan rakosgatva egymás után a szürkénél is szürkébb napokat. Jó konklúzióként akár számba is vehetnénk, vajon ki mindenki felel e helyzet kialakulásáért, kereshetnénk bűnbakokat ezért a rettenetes helyzetért. A magyar emberek lelkére is pszichológusok, pszichiáterek várnak, s a hajdanvolt egyszerű néplélek helyébe betolakszik a kockafejekben gubbasztó egyhangúság. Az időt pedig nem lehet visszafordítani… Szólni minderről – kötelesség! Mert talán még nem veszett el minden…

002

Bartók Béla jóslata sajnos elközeledni látszik, s a legszomorúbb, hogy jelét sem láthatjuk némi halvány próbálkozásnak! „Ehhez életkedv, azaz erős érdeklődés kell a létező mindenség iránt.”