GYERTYÁK PAMINAK – Antal Imre nyolcvanadik születésnapjára

„Én most is mosolygok, mindig mosolygok, ha Rád gondolok, és ne haragudj, mindig is mosolyogni fogok. Másképp Veled nem lehet, mert Te is mindig nevettél, a zongoraórákon is, amikor nem készültem rendesen, és akkor is, ha igen! És akkor is, amikor már mindketten híresek lettünk, és találkoztunk, igaz, egyikünk sem abban, amiben szerette volna, mi úgy örültünk, mint a gyerekek. Ebben az országban mindenki elmosolyodik, ha Rólad van szó, kár, hogy Te ezt már nem láthatod…”
Presser Gábor

Ha hinni lehet Picinek, akkor a kedves olvasók körében most néhány pillanat önfeledt mosoly következik! Ahogy rajongásig szeretett édesanyja nevezte őt, PAMI, vagy ahogy a magyarok megismerték, Antal Imre, Imruska, ma ünnepelhetné nyolcvanadik születésnapját!

003

Az ember, aki évtizedeken át egyet jelentett a televíziós viccmeséléssel, akinek műsorai idején szinte megállt az élet, mert szarkasztikus humorának egyetlen pillanatát sem szerettük volna kihagyni! Az utolsó, a hetvenkettedik torta tűzijátéka mögül egy nagybeteg komikus kukucskált felénk, aztán 2008. áprilisában mély álomba szenderült, mindenki Imruskája…

002

A jelen hírességei, komikus sztárjai számára megfejthetetlen, vajon miként lehetett valaki több évtizeden keresztül megbecsült vendége otthonainknak… A mai humoristák, mint minden egyéb szórakoztató műfaj csillagai, csak néhány hónapig, esetleg évig ragyoghatnak, Antal Imre generációk számára jelentette a vidámságot. Műsorvezetőként, konferansziéként, színészként és énekesként is maradandót alkotott, s talán kevesek előtt ismert, hogy pályája legelején ígéretes zongoravirtuózként tartották számon. Muzsikált és tanított, így lehetett Presser Gábor mestere, zongoraóráinak feledhetetlen humorú májsztrója…

Ennyi év távolából megdöbbenve kell összegeznünk vívódásait. Vajon, miféle erő birtokában volt képes az örökös megújulásra, újrakezdésre? Hogy tudta legyőzni fájdalmas magányosságát, s miképpen volt lehetséges, hogy évtizedeken át nem osztotta meg féltve őrzött titkait?

1935. július 31-én Hódmezővásárhelyen született Antal Imre. A vásárhelyiek körében is elismert tanító-tanár szülei eszes fiukat orvosnak szánták. De Antal Imréről már gyerekkorában kiderült, hogy tehetséges zongorista válhat belőle. Naphosszat gyakorolt, aztán „kinőtte” Hódmezővásárhelyt, már nem akadhatott jó mester a számára. Hogy az Erkel Ferenc Zeneművészeti Szakiskolában tanulhasson szüleivel felköltöztek Budapestre. 1959-ben végzett a Főiskolán, ám néhány év múlva, a 60-as években tragédia történt: pályafutása derékba tört, mivel jobb kezének ujjait folyamatos ízületi görcs gyötörte. Tudomásul kellett vennie, hogy bár tehetsége erre predesztinálta volna, soha nem válhatott világhírű zongoraművésszé…

001

E törés után kezdett televíziózni, első műsorainak egyike volt a “Halló fiúk, halló lányok” című ifjúsági show. Hosszú ideig Antal Imre egyet jelentett az esztendő utolsó napjával, hiszen évtizedeken át együtt vezették Vitray Tamással a szilveszteri műsorokat. Majd elindult a magyar televíziózás egyik legnépszerűbb műsora, a Szeszélyes évszakok! A sors fintora, hogy ez a műsor egy szép napon nem kellett már a Magyar Televíziónak… Kiszerettek Imruskából, lapátra tették az addigi húzónevet. Ekkor kellett volna másodszor talpra állnia!

https://www.youtube.com/watch?v=vPmyc2NHnuM

Édesanyja halála – akivel folyamatosan együtt élt – rendkívül megrendítette őt. 2006 őszén ugyan sikeresen zárultak az RTL Klub és a Szféra TV tárgyalásai, és Antal Imre ismét kamerák elé állhatott a “Szeszélyes”-sel, a megtört, láthatóan nagybeteg műsorvezető 5 adás leforgatása után, gyengeségre hivatkozva visszavonult…

004

Művészi sokoldalúságát évtizedes színházi produkciókban, játékfilmekben vállalt feledhetetlen szerepei bizonyították. A „Bors” című sorozatban Dániel Ede “tanár urat” alakította, megemlékezve édesapja alakjáról, s jellemszínészként kiváló alakítást nyújtott a Szevasz, Vera!, a Szemüvegesek, a Circus Maximus című mozifilmekben is. Antal Imre 2004 óta a Magyar Televízió Örökös Tagja volt.

https://www.youtube.com/watch?v=B0D_tnNjoRE

Hét év után szinte már alig-alig emlékeztetnek Antal Imrére. Örökösei, követői lassan elfogytak, már senkinek sem fontos a koszorús költő, Glázser Bozsó havi aktuális szösszenete. Sírja, a hatalmas fekete zongora némán emlékeztet a kivételes tehetségre.

005

Ma ünnepelné nyolcvanadik szülinapját… egymagában, ahogy szokta!

CSÓTÓ? ÁTVERÉS VOLT MINDEN ÍGÉRET! – valami más, valami helyett…

Ülök a Csótó partján.
(Azok kedvéért, akik valami okból kifolyólag nem itt születtek, nem „tősgyökeres” szombathelyiek, tehát nem volt alkalmuk itt gyerekeskedni, majd felnőni, a helyi társaságot alakítva, annak fontos részeként megélni Szombathely fejlődési szakaszait, változásait – tehát, aki „gyüttment” – pontosítom tartózkodási helyemet: a szombathelyi Csónakázó tó partján múlatom az időt!)

001

003

005
Képek a Hende Csaba szerinti áldatlan állapotokról… köszi ALON!

004

002

Nézem a fodrozódó vízfelszínt, a víz fölé hajló fákat, a maradékot, a túlélőket, meg a csónakház helyét. Lehunyt szemmel szinte látom…
Az öreg bódét, mely – ráncfelvarrásokat kapott ugyan -, talán a néhai strand öltözőivel egy időben készült.
Pakundekni bódé.
Így hívtuk.
Nem igazán volt másnak nevezhető, hiszen a kulcsra zárható, szél és eső elől való védelem céljait „talán” elfogadható szinten produkáló építmény az eltelt évtizedek alatt mit sem változott.
Zömök, barna kocka, az előtte láncot csörgetve, ziregve-zörögve ringatózó alumíniumcsónakokkal, vizibiciklikkel. Homlokán a méltóságteljes felirattal: CSÓNAKHÁZ…

Nem érdekel, ki, miért haragudott meg rá, nekünk az életünk része volt, és bármilyen gáz, szerettük őkelmét. Alig vártuk, hogy az aktuális csónakmester kitárja nyikorgó ajtaját, s az apró ablakon át benyújtott személyi okmányainkért, meg persze az óradíjért végre vízre szállhassunk. Előbb csak négy, később, akár nyolc nagy kör is belefért az órába!

Szóval, nekünk, szombathelyi srácoknak, ez a bodega volt a csónakház, a sok izgő-mozgó, nyikorgó palló a kikötő, s a rozoga csónakok lettek a hajóink, melyeknek sorszámait megjegyezve versenyeket, vetélkedőket vívtunk egymás közt… Ja, és a sziget is sziget volt, búvóhelyekkel, az első szerelmek emlékeivel, az egyetlen híddal, meg a rengeteg vadkacsával! Tavasszal csak a pillanatot vártuk, amikor végre kiülhettünk a csónakház előtti stégek valamelyikére, s bambulhattunk a semmibe órákon át! Ott készültünk az érettségire, később az államvizsgára is – legalábbis ez a hely volt a legalkalmasabb az elmenekülésre!

Aztán kiderült, hogy a mi „Csótóról, meg annak szigetéről” alkotott képünk téves, elavult, reformra érett, csacsi álom, amit a sok hülye romantikázással magunkénak gondoltunk! Nem számított, hogy öregapáink, szüleink még megmutatták, hol kubikoltak napokon át, hogy melyik öreg fűznek segítettek „csemete” korában gödröt ásni, nem volt fontos semmi, csak a magyarázatok az elöregedésről, meg a gondozhatatlan „dzsumbujról”, jöttek az ígéretek, meg a szokásos szólamok Európáról, meg a korszerű várossal szemben megfogalmazott elvárásokról.

Aztán jöttek a fűrészek, a dózerek, meg a markológépek, leradírozni mindent, amitől az a Csótó, a mi Csótónak nevezett otthonunk megszűnt végre létezni. Mert a Csótó egészen biztosan komcsi volt! Azt pedig a jelenlegi kurzusnak ki kell irtani!

(Ha nem láttuk, hallottuk volna honvédelmi miniszterünket az új kórházi tömb sokadik avatásán, habzó szájjal dühöngeni, amint a „kékcsempés” bűneit sorolta, nem hinnénk el, hogy ennyire lehet haragudni néhány elmúlt évtizedre…)

A Csótó eltűnt, ahogy a „sziget” is átjáró házzá változott, s a csónakháznak is menni kellett, persze a csónakokkal, vizibiciklikkel együtt! A grundok helyett kulturális terekről szövegelnek, a partra napozóágyak, meg horgászstégek kerültek, már várjuk, mikor halásszák le az elavult pontyokat, keszegeket! Az alkotók pedig szemmel láthatóan rendkívül büszkék a fejleményekre! Nem igazán láthattunk korábban a keletkezett műtárgyakon pózoló, tetszelgő városvezetőket, most ehhez is kénytelenek vagyunk hozzá szokni! Szerintük nyilván minden rendben van!

ÁTVERÉS VOLT MINDEN ÍGÉRET! Valami más, valami helyett… ez volt a mese, és míg nézem a víztükröt, azon gondolkozom, vajon, miért nem nevezték még át ezt az egészet? Lehetne Savaria Beach, vagy Claudius Tenger, de bármi, akármi, ami képes kifejezni a Puskás Tivadar vezette Szombathely méltóságát!

006

007
Sárkányhajók mámorában… a VN ünnepi képei…

008

A Csónakázó tó csónakház és csónak nélkül maga a megtestesült hazugság!
A „sárkányhajók” sem pótolhatnak semmit!
Nincs miért szépíteni a helyzetet!
Megbukott a mutatvány, a sokadik, amit persze majd sertepertélő, szalagvagdosók orvosolnak, de a tény az tény marad: elmúlt a június, elmúlt a július is, csónakázás lehetősége nélkül!

Becsapta városát a polgármester, meg a miniszter, becsapta, sokadszor már, s nem látja, nem akarja látni, s nem engedi, hogy lássuk az ócska hazugságaikat!
Évek óta ez a lemez: valami más, valami helyett… csak éppen mindenből, ami valaha volt, sőt, jó volt, valami olyan más lesz, ami talmi, gagyi, utánérzés, vagy éppen szemmel látható mutyi!

Miközben eltűnnek az értékeink, valakik jól megtömik a zsebeiket; kerítéseik mögött saját fényűző életük sarjad, növekszik!

Ne legyünk már ennyire ostobák! Nem igaz, hogy senkit nem zavar, amint szinte minden, évtizedeken át féltett kincsünk helyébe beköltözik az új hatalmat szolgálók műanyag világa!

Jajkiáltásainkra arrogáns kioktatás, szakértői vélemények blablái jönnek, hogy végül szégyenkezhetünk, mert ordítani kezdtünk, miközben rendre elvették a…

Ülök a Csótó partján.

Nézem a fodrozódó vízfelszínt, a víz fölé hajló fákat, a maradékot, a túlélőket, meg a csónakház helyét…

HELIKOPTER A VENDVIDÉK FELETT – Kata, Timi, meg Cili meséje

Senki nem hallotta még ezt a mesét…?
Az álomszép történetet, ’melyben a tisztességben, szelíd csöndben élő aprócska falu égboltján iszonyú robajával megjelenik egy rettenetesen nagy gépmadár?
Amekkorát az ott élők talán még soha, soha nem láthattak!
Egy csillogó helikopter, melynek utasai csajok, gyönyörű ruhákban, vidám kacagással múlatják az időt, hirdetve a fényűző élet minden csodáját…

Alig volt időnk elfelejteni a mondatokat, melyek cáfolni próbálták a néhai tanár, majd miniszter, Pokorni Zoltán vádló szavait: „Urizálni a szó szoros értelmében úri gyerekek tudnak, én parasztgyerek vagyok, sajnos annak születtem.” Alig volt időnk, mert közben nem telhetett el nap, hogy ne láttuk volna „azok” dúskálását, pénzszórását, fényűző életét. De mert az ember hajlamos bízni földije szavaiban, elhessegettük a méltatlanság gondolatait…

Tóni a mi fiunk. Tóni bizonyára nem olyan…
Miért is urizálna éppen ő?

Talán a véletlen hozta, talán, csak az asszonyka szerette meg mégis a fénylőbb világot…ki tudja már!?

001

De egy szép napon, talán a kánikula legelején, a korábban mindig és mindenhol párosával pazarló nagyságos asszonyok mellé odamontíroztatta magát az ő Cilikéje. Közös kép készült, közös szelfi a fesztiválozó, bulizó, féktelen életet habzsoló örömmámorról, immár hármasban, s csakhamar elválaszthatatlanul, elébb csak összekacsintva, majd egészen összefonódva.

002

A mi Tónink asszonykája Kata és Timi udvarhölgye lett – vagy éppen udvarába szegődött a mihasznaságot megtestesítő duó! Cilike ott csücsörít, ott pucsít és ott domborítja kebleit, ahol azok ketten, kinyilvánítva összetartozásuk minden örömét.

007

Azokhoz csatlakozott, akiknek soha, egyetlen pillanatig nem kell aggodalommal terhes napokat élni, ismeretlen a nélkülözés, a munkanélküliség, a bizonytalanság, akik feje felett luxuspalota oltalma magaslik, s életük párja várost, jachtot és magánrepülőgépet vesz, csak mert muszáj költeni, tobzódni minden nap egy keveset.

004

A törvény felettiek közé nőve talált rá a féktelen élet élvezetére, s hiába tiltakozna – mindezt férje tudtával, beleegyezésével, szándéka szerint, s annak örömére persze.

Vele!

Miért ne érkezhetne legközelebb éppen helikopteren? Jönnének a csajok, hármasban, Kata, Timi, meg Cili, egyenest Szakonyfalu légterébe, ahol a magát előszeretettel parasztgyereknek tituláló Rogán Antal a gyermekéveit töltötte. Abban a vendvidéki kisfaluban született a mi Tónink, aki annyira megszerette Budapest lüktető világát, benne a méreteit örökké változtatni képes Pasa parki rezidenciával, meg a lazán vállra vethető Louis Vuitton tátyóval… s az ő drága Cilikéjével, aki végre meglelte a hozzá leginkább illő cifraságokat…

006

Barátnőit, a magánrepülőgéppel repkedő és unalmában nagybevásárló Vajnánét, meg a Forma-1 fejedelmének farkára terpeszkedő kétgyermekes családanya Hajdunét, akiknek jachtjuk után nyilván már csak ez a közlekedési eszköz a megfelelő…

Balogh József; Rogán Antal

Akinek rémlik még az a riadt, szemüveges legényke, összevissza frizurájával, lelkesen kullogni vezére mögött, felébredhet! Rogán Antal valóban nem urizál! Csak teszi a dolgát, ő és az asszonykája, a teljhatalomban lubickolva, törvények, erkölcs és egyéb csacskaságok nélkül!

008

p.s.:
Tóni egy szép napon kiment az óceán partjára, kifogta az aranyhalat, a halacska pedig három kívánságot kínált néki a szabadságáért. A hatalmas palotát, meg a császárnét, úgy tűnik, megkapta már. Hamarosan indul a harmadik kívánsággal az egyre haragosabb tengerhez…

NEM VEHETED EL A MAGYAROK MUNKÁJÁT! – mert ők sem vehetik el másokét!

Volt egyszer egy… közvélemény kutatás Szombathelyen.
Megkérdeztek találomra ezer embert: szeretnének-e Ausztriában dolgozni?
A válaszadók közül 998 fő szinte gondolkodás nélkül igen-nel válaszolt, közülük több mint ötszázan – a kiváló statisztikai adatok ellenére – legkevesebb, három éve nem rendelkeztek munkaviszonnyal.
Mindezek után részletesen is kifaggatták őket az elképzeléseikről, hol, mit szeretnének dolgozni? A válaszadók több, mint háromnegyede a határ közelében kívánt, szakképesítést és előképzettséget nem igénylő – ahogy ők mondták -, ház körüli, ún. segédmunkát végezni.

A válaszadók közül csak hét ember tudott társalgási szinten németül beszélni.

A többiek a szokásos „pitesőn”, „tankesőn” „rex”, „linx”, „vödörszén” és „kukken vír” szókinccsel kívántak a munkaadóikkal kommunikálni. A kijutáshoz szükséges közlekedési eszközzel mindössze 345 fő rendelkezett…

A közvélemény kutatás után, 998 fő számára az elképzelt „szinte lehetetlen” kategória a valóságban is átléphetetlen maradt, s bár a határ közvetlen szomszédságában élve százak és ezrek reménykednek a szerencséjükben, a megfelelő, hiányszakmákban használható szakismeretek és a német, esetleg angol nyelv ismerete nélkül nem tudnak Ausztriában munkát találni. Nehéz volt, de belátták…

Ugyanekkor, ugyanitt…!

Orbán Viktor, Magyarország kormányfője a Magyarországot elárasztó szír menekültek kapcsán reális veszélynek tartja, hogy a magyarul nem értő és nem beszélő menekültek elvehetik a magyarok munkáját.

Tehát elképzelhetőnek tartja, hogy azok a Szíriából érkezők, akik illegális módon, a zöldhatáron át érkeznek hazánk területére, mindenféle nyelvismeret és a Magyarországon elvárt – tehát államilag elismert – szakképesítések nélkül, elvegyék a magyarok munkáját, s a magyarok által megkereshető jövedelemből, ma, gyökerek és családi háttér nélkül otthont tudjanak teremteni, a jövedelmükből megéljenek és akár az otthoniak felé segítséget is tudjanak nyújtani?

Tessék mondani, hol él ez az ember?

Miközben nálunk, a határ menti megyében élő magyarok képtelenek az osztrákok elvárásainak megfelelő módon munkát találni odaát – feltételezve a napi ingázás lehetőségét – ugyan, miért feltételezi a menekültekről, hogy a legrövidebb időn túl is élvezni szeretnék minősíthetetlen vendégszeretetünket? Magyarország kormányát nem érdekli az érkezők értéke, minden menekülőben terroristát, a magyarok munkáját elrabló, a magyarok asszonyait megrontó fenevadat lát.

Miniszterelnökünk Tusványoson tartott előadása után, íme ne legyenek kétségeink!

„Augusztus 31-éig megépül a kerítés Magyarország déli határán, az ettől eltérő időpontok érvénytelenek – jelentette ki Orbán Viktor kormányfő. A miniszterelnök a beszédét követő fórumon kérdésre azt mondta, az eddigi tapasztalatok alapján egyhatodára, egyhetedére csökken azonnal az illegális határátlépők aránya az ilyen határzárak kialakításával. Hozzátette: nagyarányú javulást vár ettől a lépéstől.

001

002

003

A műszaki terveket a kormány jóváhagyta, a határidőket módosította, vegyes technikai megoldást választott. Óriási feliratok és nyilak lesznek a kerítésen, amelyek mutatják majd “minden érdeklődőnek”, merre kell menni – mondta a miniszterelnök. Kitért arra is: észnél kell lenni, hogy a népvándorlás okozta valós problémát ne lehessen az európai unión belüli szabad mozgás és hasonló szabadságjogok ellenében felhasználni.”

Észnél kell lenni tehát.
Nem törődve senkivel és semmivel, rohanni Romániába, ahol, mint mindig, találkozni lehet magyarabbakkal, mint Magyarországon.
Ez az orbáni módszer lényege.
Mert az „írások” szerint: NEM VEHETED EL A MAGYAROK MUNKÁJÁT!
Csak mert ők sem vehetik el másokét!
Orbán sokadszor bizonyította, mit gondol az Erdélyben lakó magyarokról, a székelyekről.
Meg a magyarokról, úgy általában!
Lesajnálható, primitív népcsoportként tartja őket számon, akik jók, ha velük választást lehet nyerni, akik jók, ha bólogatni tudó tömeg – békemenet – kell, háttérként hömpölyögnek minőségi képekhez, melyeken „népünk és kormányunk” derék diktátora szokásos szarkazmusával borong a manipulációira éhes kegyencei felé…

UTOLSÓ VACSORÁK – némi történet, meg ahogy az utókor elbánik Leonardo-val!

Kevés, e képnél nevezetesebb alkotás létezik a nagyvilágon, melyről ne készíttetett volna a lelkes utókor megannyi parafrázist, utánérzést, vagy éppen pontos másolatot.

001

003

Leonardo da Vinci festménye rászolgált a „festmények festménye” címre, elnevezésre. A magyarok közönsége ugyan csak rövid ideig élvezhette hazai jelenlétét – hiszen Stadler Józsi bácsi az APEH kedvéért ezt a műalkotást is megutaztatta feltekerve, néhány áfa-visszaigénylési körre!!! – a freskó ma is látható Milánóban, a Santa Maria delle Grazie épületében…

Jegyezzünk meg néhány érdekességet a képről: Lodovico Sforza volt a megrendelő Leonardo da Vinci felé, Az utolsó vacsora, a híres evangéliumi jelenet megfestésére. A freskó 3 év alatt, 1495-1498 között készült el. Leonardo, a nagyszerű festő, szobrász, feltaláló és életművész, aki már életében is hírhedt volt nőügyeiről és kilengéseiről, alkotóereje teljében olyan művet alkotott, amit már kortársai és irigyei is mesterműnek tartottak!

Leonardo híres, nőügyei miatt szintén hírhedt matematikus barátja, bizonyos Luca Pacioli, az utókor számára is elbűvölő, De divina proportione című értekezésében ezt írta: ” A mi Leonardónk, avatott kezével méltó elrendezést adott a pillanatnak, amikor testtartásával, mozdulataival mintha mindenki beszélne, az egyik a másikhoz, a megdöbbenéstől felvillanyozva és lesújtva.” (Milano, Biblioteca Ambrosiana, kézirat, 1499)

Giovanbattista Giraldi költőfejedelem szeretett édesapja szemtanúja lehetett, amikor Leonardo az Utolsó vacsorát festette. Élményeiről így írt: “Mielőtt Leonardo hozzáfogott volna, hogy festménye valamely szereplőjét megjelenítse, először gondosan mérlegelte a figura emberi tulajdonságait és természetét…. a látottakról jegyzeteket készített abba a könyvecskébe,amelyet mindig az övében hordott”

002

Végül álljon itt pár sor egy elfeledett nevű szemtanú beszámolójából: ” Néha hajnaltól napnyugtáig ott maradt a templomban, le sem tette a kezéből az ecsetet, és feledve evést és ivást, szünet nélkül festett. Máskor viszont két-három vagy akár négy napon át a kezébe sem vette az ecsetet; órákon át nem tett semmi mást, csak összefont karral álldogált szemben a művel, szigorú tekintettel fürkészve a figurákat”

A freskót hétszer restaurálták, négyszer átfestették. A refektórium nedves, párás fala nem volt ideális helyszín ennek a csodálatos műnek. 1943-ban az épületet amerikai bombatalálat érte. Csodaként emlegetik, hogy csak ez az egy falrész maradt épen, akkor mégiscsak jól lett megválasztva a helyszín.

A kép ma is látogatható, a róla készült reprodukciók fellelhetők táskákon, falvédőkön, divatos ruhadarabokon, s legújabban izmos férfikaron, persze tetoválás formájában. A lelkes utókor pedig alattomosan felhasználja, plagizálja és kiforgatja az alkotást, kedve szerint – olykor rendkívül szellemesen! Ebből szemezgetünk:

004

005

006

007

008

010

012

009

011

013

014

015

016

017

018

019

020

Gyűjteményünk vagy félszáz ehhez hasonló “feldolgozást” ismer, zenészek, politikusok, filmsztárok szívesen emlékeztetnek a “nagy műalkotásra”, bár valószínűleg egyiküknek sem az eredeti alkotás, ill. téma megcsúfolása a célja.

A humorérzék ma sem elhanyagolható emberi érték!

HURRÁÁÁÁ! JÉGKORSZAK KÖZELÍT – ne feledjék otthon a nagykabáááátot!

Mielőtt végleg elveszítenénk a türelmünket a hetek óta tartó forróság miatt, szeretnénk némi jó hírrel szolgálni: jön, jön, jön a hideg, méghozzá rettentő!!!!!!!

Naná, hogy nem csak az uborkaszezont kihasználva riogatom a takarékra kapcsolt, gőzölgő embertársaimat!

Villámgyorsan leírom: a hír igaz, jobb lesz felkészülni!
Egyes tudósok szerint a lehűlés akár új „jégkorszakként” is ránk törhet, s erre az egész bődületes hidegre, már úgy másfél évtized múlva sor kerülhet!

A globális felmelegedést előszeretettel hirdetők persze azonnal cáfolták az egész feltételezést, mondván, a középkorban jó időre a fél Európát megdermesztő időszak egész egyszerűen nem ismétlődhet meg!

Pedig a Kis Jégkorszak sokak által elfeledett rémmeséje jó kövér betűkkel került a történelemkönyvek lapjaira, amely „viszonylag hideg klímájú” időszak, a 15. század elejétől kb. a 19. század közepéig tartott. Ezek közül is kiemelkedtek az 1570-1630 és 1675-1715 közötti évek, melyek valódi sarkvidéki időszakokat hoztak.
View from Ice Cave on Ellesmere Island, Nunavut, Canada.
Csak egy kis apróság: a Kis jégkorszakot melegkorszak ún.Középkori klímaoptimum előzte meg. A Kis jégkorszak ideje alatt keletkezett feljegyzések szerint igen gyakoriak voltak a hosszantartó, szinte elviselhetetlenül zord telek – fagyhalottak, és a fagyásos balesetek miatt megrokkantak, csonkítottak millióival – és a hideg, sok csapadékkal jellemezhető nyarak, amikor alig-alig maradt az emberiség számára elfogyasztható élelem. Odaveszett, szinte minden kultúrnövény!
002
Szinte elképzelni is szörnyű, de a 17. és a 19. század közepén a rendkívüli hideg miatt hirtelen növekvő és előretörő jégfolyamok, a hírhedt gleccserek az Alpokban falvakat, városrészeket romboltak le. A jég fogsága hónapokon át nem volt irgalmas a környéken élőkhöz! Idézgessünk a korabeli feljegyzésekből: „Hollandiában állítólag a híres csatornák több évtizeden át rendszeresen eljegesedtek, Londonban pedig a befagyott Temzén többször is megtartották az emlékezetes Éves fagypiacot. 1780 telén New York kikötőjét csak a jég felületén közlekedve lehetett átgyalogolni, és a Nagy Tavak felületét is június közepéig vastag jégpáncél borította.”
003
A Kis jégkorszak kiváltó okaként a naptevékenység drámai csökkenését és az akkori erős vulkanikus tevékenységet tartották számon. Az 1645-1715 közötti évekre esett a Kis jégkorszak leghidegebb periódusa, és ugyanerre az időszakra esett a Maunder-minimum is, melyben a Nap csupán igen minimális számú napfoltot produkált és ezáltal jelentősen csökkent a napsugárzás intenzitása… sic!

És akkor a nap híre: „Hideg, csapadékos nyarakra és hosszan tartó telekre van kilátás egy új kutatás szerint, amelynek eredményeiről Valentina Zharkova beszélt a múlt héten egy walesi konferencián. A professzornő elárulta, 97%-os bizonyossággal sikerült feltérképezniük a napfoltok körülbelül 11 évenként változó aktivitását, vagyis a napciklusokat. Ezt egy új számítógépes modell tette lehetővé.
001
A brit Királyi Csillagászati Társaság közleménye szerint a kutatásokból kiderült, hogy a Nap aktivitása 15 év múlva mintegy 60%-kal csökkenni fog, vagyis éppen akkora lesz, mint az 1645 és 1715 között zajló kis jégkorszak idején.”

Elő a centivel, lehet visszafelé számolni a napokat!
15 év múlva, kellemes langymeleg júliust kapunk, csobbanhatunk a hűvös Balatonban és telente akár jéggé is dermedhetünk! Lesz miért dünnyögni, reggeltől estig!

MIGRÁNSOK KÁNIKULÁJA – az épülő kerítés híre legyőzi a meleget?

Hetek óta aszalódunk.
Törjük a fejünket, vajon, mit kéne tenni magunkért, hogy túléljük?
A nyár, meg a kánikula váratlanul jött, ugyanúgy, mint télen a hó, ősszel a tanévkezdés, tavasszal meg az adóbevallások…

Valahogy mindig minden ránk ront, a következményekre nem tudunk felkészülni, esetleg sorolni kezdhetjük, ki mindenki hibás, miért hagytuk, hogy így legyen stb.
Erre vagyunk felkészítve…

Itt, ahol a pénz soha nem tart ki a következő fizetésig, a rekkenő hőség a kocsiinkon éri a téli gumit, a bank, a szolgáltató, meg a könyvtár felszólító levele után mindig megérkezik a piros csíkos is, és a tünetek után kisvártatva leteríti hordáinkat a legszelídebb járvány…
Mert halogatunk, tökölünk és sopánkodunk, csak a kisujjunkat se kelljen mozdítani! Ugyan, honnan a fenéből gondolhattuk volna, hogy július közepén ránk telepszik a kánikula? Erre már senki nem készített fel…
0004
A meleg, lám, velünk együtt felkészületlenül érte a tömegközlekedési cégeket, az autóbuszok klímáit idén sem sikerül működésbe hozni, a villamosok és vonatok kerekei alatt kúszó sínek felpöndörödnek, s az országot körbehálózó utak aszfaltja úgy viselkedik, mint a Nutella!

A híradók locsoló kocsikról regélnek, meg szanaszét osztott jéghideg zacskós vízről, ásványvizes palackokról, s a pályaudvarok előtt dekkoló lajtoskocsik árnyékában keresik felüdülésüket a fáradt ingázók. Mint mindig.

A kórházak ablakai mögül, az elviselhetetlen hőségben vergődő nagybeteg öregek kémlelik az eget, az olykor-olykor feltűnő fellegekért sóhajtozva, várva, hogy a szorítás engedjen végre… Milyen kár, hogy ebbe a váratlan gondokkal viaskodó világba nem tervezhettek redőnyöket, rolókat, sötétítő függönyöket! Milyen kár, hogy a tervezők talán még nem hallottak még az épületek helyes tájolásáról, meg a nyaranta szinte egész napon át áradó napsütésről! Nyilván őket is váratlanul érik ezek a hírek…

Az üzletek hűtőpultjai, a fagyasztó ládák és a hőn-tartásért felelő hűtő alkalmatosságok kompresszorai öntik a meleget, ezért az üzletek klímái visítva próbálkoznak – persze mindhiába! A csokoládék fura alakzatokba rogynak, a haldokló zöldségek és gyümölcsök pár óra alatt fonnyadni kezdenek, s a kisebb közértek tulajdonosai már a kármentésen törik a fejüket…

Szenvednek az elviselhetetlen hőségben az útépítő munkások, az épülő falak mentén a kőművesek, ácsok és tetőfedők, de keseregnek a földeken aratók, a traktorok fülkéiben fuldoklók. A napok pedig minden eddiginél lustábban vánszorognak…

Csak a migránsok jönnek egyre!
Túlélni akarók az életről mit sem tudók közé.
Úgy tűnik, ők felkészültek a legrosszabbra is…
0002
A menekültek áradata ráadásul napról-napra növekszik.
Férfiak és asszonyok, karon ülő és szüleik után lépteket szaporázó gyermekek, sokat látott öregek és ifjak özönlenek.
Mintha bizony őket nem kínozná a perzselő hőség!
Nem szólnak hírek a szenvedéseikről, nem beszélhetünk lüktető sebeikről, ájulásaikról, görcseikről, mely az irgalmatlan melegben még fájdalmasabb teherként nehezedik rájuk. Jönnek, az épülő kerítés híre óta – úgy tűnik – még többen és többen. Mintha a rájuk mért legutolsó időket élnék, mintha napokon múlna a menekülés esélye!

0003
Otthonainkban, a hűtött közösségi terekben felüdülést keresve, templomaink hűvösébe menekülve gondolhatnánk olykor rájuk is! Akkor is, ha a propaganda és az óriásplakátok házfalnyi rémülete ezt látszólag lehetetlenné teszi!

Mert jó tudni és érezni, hogy nekik is melegük van, elviselni alig bírják!
De élni szeretnének!
És…Igen, jó olvasni és hallani az állatvédők felhívásait.
0007
Jó tudni, hogy a kutyáknak, macskáknak, lovaknak és egyéb jószágainknak is jár a törődés! Halljuk, amint értük is harangok kondulnak, meg vészharangok mindenfelől.
0001
Csak az emberi jövevények áradatáért nem aggódhat senki! A menekültek hőérzete „humbug”, szóra sem érdemes! Az ő verejtékük csak megvetésért kiálthat, mert ezt várják el a nálunk sokkal előrelátóbb vezetőink. Ők, a hatalmasságok, akik légkondicionált irodáikban, kényelmes foteljeikben elnyúlva bizonyítják, milyen félelmetesen felkészültek a rájuk leselkedő nem várt dolgokra.

Készül a kerítés, hálistennek sikerült kiválasztani a legalkalmasabbat! Mire a váratlan tél a maga váratlan hidegével ránk tör, állni fognak az oszlopok, a kifeszített dróthálóval, meg a pengékből font szögesdróttal egyenest Szerbia felé fordulva… Akkor már nem fogunk emlékezni a kánikulára sem!

ZÁRTOSZTÁLY – szombat, vasárnap a beteglátogatók rémálma!

Szombathely a segítés városa! Mi más?!
Az előző ciklusban sokszor emlegette ezt a negédes mondatot városunk polgármestere.
Az ok akkor roppant egyszerűnek tűnt…
A város első embere korábban a mentőszolgálat orvosaként „teljesített jobban”, így érthető, hogy mindene volt a gumibabákkal való újjáélesztési gyakorlat bemutatása. Aztán a szippantós bagázzsal valahogy elillantak a gumifazonok, de nyilván a két dolognak semmi köze egymáshoz. Nem kell azt gondolni, hogy valakinek is hiányzik az attrakció, sem a múltbéli mendemonda: Szombathelyen kétféle ember él, az egyik, aki már élesztett, a másik, aki majd ezután fog éleszteni…

Vidám vezérünk működése során ugyanakkor sokszor és megfelelő alapossággal regélt a „sürgészetről”, a sürgősségi betegellátásról, majd a szombathelyi kórház új tömbjéről – mikor, mit sikerült éppen, akár többször is átadnia fegyvertársával, a napra sötétedő főkatonával.

Elkészült az új belgyógyászati tömb, derék avatója szerint ott, ahol korábban a szocialista építészet és egészségügy állítólagos szégyene, a kékcsempés állt; nagyjából benépesülhetett az új kórházi szárny: beteg már van rengeteg, s ki tudja, talán egyszer ellátó személyzet, sőt orvos is érkezik bele…!

(Csak a kevéske személyzet a megmondhatója, hogy miféle épület épült! Állítólag a tervező korábban nem igazán látott kórházat… De ezt, mi laikusok alig-alig vesszük észre!)

No, de térjünk rá mondandónk lényegére…
Történt pedig, hogy egy idős bácsikát e modern kórházi szárny kórtermébe utalta a körzeti orvosa, annak reményében, hogy ott majd segítenek neki a felgyógyulásban. Ugyan, mint tudjuk, az öregek „gyógyítása már nem igazán végezhető gazdaságosan” a magyar egészségügy számára,a mi emberünk megadóan vonult be a híres épület ígéretes kórtermébe. Gyógyulni szeretett volna, nagyon, bízott a felkínált esélyben… Így lett ő engedelmes, vagyis, latinul „páciens”, a szintén öregecske felesége pedig rendszeresen érkező „beteglátogató”. Az osztály pedig ZÁRT…

bbb

ccc

ddd

aaa

A feleség, a nehezen botorkáló, súlyos ízületi bántalmakkal szenvedő néni beletörődött, hogy előre láthatóan heteken át kénytelen lesz akár naponta többször is elzarándokolni otthonától, az Engels utcán át a Paragvári utcai kiskapun keresztül, a kórház egyéb objektumait kerülgetve, a kórteremig. Mely hely gyakorlatilag a Paragvári utcától cca. 15 méterre található! Menni, hogy láthassa és szolgálhassa élete párját. Arra azonban ő sem gondolt, hogy a szombathelyi Markusovszky Kórház hétvégére igazi „zártosztállyá” változik! Ez a meglepi, a bonus, a harmincnyolc fok mellé!

A Paragvári utca felől szombat, vasárnap gyalogosan érkezők előtt minden addigi, hétköznapi „kiskapu” bezárul. Nincs sorompós, gyalogos kapus „hátsó bejárat”, csak tábla, mely informál a zárvatartás tényéről. Ahogy a kórház igazgatósági épülete előtt álló díszes, kovácsoltvas kapu sem nyílik – bár az roppant praktikusan évek, évtizedek óta, mindig és mindenkor zárva van! – s az onkológiai tömb felől sem lehet behaladni, mert ott meg nincs rendelés, így bárhogy is rövidítene, egy mozgásában akadályozott ember… A kórházba egyedül a főkapun át lehet bejutni, mely a Markusovszky utca felől tátong, s nyilván minden biztonsági előírásnak frankón megfelel! De kár, hogy a logikus és előírásoknak megfelelő döntések alkotóit valami miatt nem kínozhatják a néni fájdalmaihoz hasonló kínok!

Nem nekik szeretnénk bajt, csak némi empátiát mindazok felé, akiknek azok a százával számolt méterek az örökkévalóságot jelentik!

Nincs mese, a kórház, az új tömbjével, szombaton és vasárnap maga a megközelíthetetlen „zártosztály”, már, ha az ember megöregszik, nehezen mozog és véletlenül nem a vasútállomás felől érkezik! Mi, egészséges és fiatal városlakók szomorúan nézünk a fájdalmaikat hosszas kényszerrel cipelők után, s elszomorodunk. (Mert a firkász ember, az a genyó, nehezen engedi útnak az édesanyját hetven felett egy megmagyarázhatatlan és feleslegesen hosszadalmas kerülőútra, különösen, ha árnyékban is harminckét fokos forróság van!)

001

Ugye, kedves Polgármesterúr, itt, az ön által építgetett segítés városában, bizonyosan lehetetlen volna kaput nyitni szombaton és vasárnap a Paragvári utca felől?

eee

De, ha a Diófa utcai ficakokat ki lehetett egyengetni, hátha egy zárszerkezet is nyithatóvá válhat! Ki tudja?

A KÁNIKULA ILLEMKÓDEXE – van-e viselkedéskultúra 36 fok felett?

Ma, 2015 júliusának idusán, a hőségriadó kellős közepén úgy hozta a sorsom, hogy megmártózhattam a kánikulai közegek legmélyebb bugyraiban, utaztam autóbusszal, jártam kórházban és szupermarketben, meg persze gyalogoltam a gőzölgő aszfalttengeren. Mindezt Szombathelyen!

004

Erről jutott az eszembe:
1934 nyarán, az Est Lapkiadó jóvoltából jelent meg Csánk Endre, akkor korszakos jelentőségű könyvritkasága, melynek címe: Művelt és udvarias ember a XX. században. A szellemes műalkotás egyfajta illemkódex, összefoglalás, a viselkedéskultúra akkori aktualitásairól, tehát még abból az időből, amikor a legkevésbé sem számított értéknek a hanyagság, ápolatlanság, nemtörődömség… s a városlakó „úriember” és „úriasszony” fogalma leginkább a viselkedési normákat figyelembe venni kész, ápolt megjelenésű emberek jellegzetessége lett. A két világháború között, a gazdasági válságok ellenére fontos volt mindez, a könyvet szétkapkodták, s folytatásokban az Est is közölte a fejezeteit.

Idejét múlt alkotás a mára jócskán megkopott, vászonkötéses illemtankönyv, ebből idézném az utcai viselkedés szabályaira vonatkozó részleteket:
„Az ucca közterület. Nem az enyém, nem a tiéd, nem az övé (még akkor sem, ha egyenruhát hord,) hanem mindenkié. Az ucca a legjellegzetesebb köztulajdon, tehát használata rengeteg kötelezettséggel és aránylag kevés joggal jár.
Általában a következőkre illik felhasználni az uccát:
1. közlekedésre,
2. testi és lelki mozgásra, levegőszívásra.
Az ucca minden egyéb célra való felhasználása a jónevelés törvényeibe ütközik.

Kivételnek tekintendők az uccai árusok, akik üzletkötés céljából tartózkodnak a közterületen. Ha tehát uccai árusok vagyunk, igyekezzünk legális keretek között dolgozni. Ha lehetséges, szerezzünk hatósági engedélyt, ha erre mód nincsen, viselkedjünk tárgyilagosan. Az autón járó üzletember éppen olyan ember, mint mi. Üzletünket minden szemrehányó líra nélkül bonyolítsuk le, ne lelkiekkel, hanem az áru minőségével és olcsóságával hassunk. Rendőri intézkedés esetén ne lázítsuk az uccát.

Ha lehetséges, rendezzük el életünket úgy, hogy ne kelljen koldulnunk az uccán. De az adakozó is viselkedjék tárgyilagosan a koldussal szemben. Ne faggassa és ne kívánja tőle, hogy megrázó színekben ecsetelje nyomorát… A koldusnak szánt pénzt ne erszényben tartsuk, hanem külön kabátzsebben. Ha nincsen aprónk, nyugodtan váltásra szólíthatjuk fel a kéregetőt.

Uccán a modern ember csak akkor ismerkedik, ha ez elkerülhetetlenül szükséges. Vagyis ne sértsük meg az uccán közlekedő emberek személyes szabadságát. Ha két ember találkozik és úgy érzi, hogy feltétlenül meg kell ismerkednie egymással, akkor tegye ezt minden feltűnés nélkül és rendkívül tárgyilagosan. Ha a megismerkedés után is őszintén és tárgyilagosan viselkedünk, senki sem fog téves következtetéseket levonni az ismerkedés gyorsaságából.

Zaklatni, illetőleg aszfaltbetyárkodni határozott udvariatlanság, sőt egyenes megsértése embertársaink személyes szabadságának. Határozott viselkedéssel kell elkerülnünk minden kínos félreértést. Mivel az ucca, mint jól tudjuk, nem a mi kizárólagos tulajdonunk, beszélgessünk halkan és mellőzzük a széles gesztusokat. Ha nekimegyünk valakinek, nem latolgatjuk magunkban, hogy kinek kell bocsánatot kérnie, hanem azonnal — lehetőleg az illető város nyelvén — fejezzük ki sajnálkozásunkat.

Akár nők vagyunk, akár férfiak, ha ismerőst látunk, azonnal köszönünk. Az előreköszönésről szóló valamennyi tan elavult. Kínos látvány az olyan ember, aki valósággal inkasszálja a köszönést és időnként tüntető szervusz-okkál vagy kezetcsókolom műuésznő-vel dobálózik. A köszönés hangtalan folyamat, mosollyal illatosított kalapemelés vagy főbólintas. Bizonyos körülmények között lehet felemelt kézzel is köszönni, de integetéssel csak fürdőhelyen.

Gyermekeket nem vezetünk pórázon és nem vágunk kétségbeesett arcot, ha örülnek az életnek. Uccán nem táplálkozunk, mert ez egészségtelen. Dohányozni szabad; nőknek is, ha olyan városban vagy városrészben járnak, ahol ez nem kelt feltűnést. Általában kerülünk minden feltűnést az uccán. Csendesek vagyunk és szorosan alkalmazkodunk a hatóságok közlekedési rendjéhez.”

Ez volt akkor. Történelem. Állítólag mindez kiment a divatból. Örökre…
Ma, 2015 júliusának idusán, a hőségriadó kellős közepén úgy hozta a sorsom, hogy megmártózhattam a kánikulai közegek legmélyebb bugyraiban, utaztam autóbusszal, jártam kórházban és szupermarketben, meg persze gyalogoltam a gőzölgő aszfalttengeren.

Autóbusz. Mérhetetlen forróság, már a kora reggeli órában is. Az ablakok nyithatatlanok, a függönyök elhúzhatatlanok, zaj és fülledtség, és persze minden ragad. A kapaszkodásra alkalmas fém rudak, és támasztékok, a fogantyúk és ülések, meg persze a ruhát alig-alig viselő utastársak, akik valahogy ebben a melegben még inkább dörgölőzni, a másikat szétlapítani méltóztatnak, bár szemmel láthatóan mindenki menekül mindenki elől! Akad, aki a bőrén túl is alkalmaz egyfajta zónát, ami egy kiadós fürdéssel akár mérsékelhető volna… hja, a víz, meg a szappan rendkívül drága dolog! Erre mondják epésen: „Szeressük egymást gyerekek!”

002

Kórház. Abból is a tucatszor átadott, ünnepelt tömb, mely ama kékcsempés helyén létesült, mely „magában hordozta a kommunizmus minden negatívumát”, ahogy a miniszter minden alkalommal elzengte…
A kórtermek fülledtek a szagok, naná, hogy szagok, a moshatatlan falak itt-ott már gyanúsan prántyásak, s a közlekedés színterein megjelentek az első firkák – vagy, ahogy a mindenféle indokolatlan toleranciát elvárók hívják, a graffitik… És igen, itt is minden ragad! Alighanem azért, mert az előttünk járók ragasztóanyagai kiállták az idők próbáját! A betegeknek melegük van, a vendégek özönlenek, mit számít a látogatási idő, meg a látogatás egyfajta etikettje! A maroknyi személyzet kér percenként elnézést, ha tenni szeretné a gyógyító munkát.

(Apropo: Kórház! A kaland szombaton és vasárnap folytatódott!!! http://revolucio.blogin.hu/2015/07/19/zartosztaly-szombat-vasarnap-a-beteglatogatok-remalma/)

001

Egy-egy ágyon roskadoznak vagy öten, ásítozva szemlélgetve a gyengélkedőket… Közben jókat falatoznak, előkerül a piknik-kosár, nyeles hús, szendvics és aprósütemény egészíti ki a betegek börtönkosztját… Hja, ez is viselkedéskultúra!

Végül a szupermarket. Péntek délelőtti csúcs. A péntek délutáni, szombat délelőtti és délutáni csúcs előtti csúcs… Itt mindenki ugyanannak az embernek az édesanyját emlegeti! A semmivel nem indokolható, csakazértis megvalósított vasárnapi zárvatartás elrendelőjét szidják, aki képtelen megérteni, miért nem boldog önző döntése után ez a szabadságjogaitól végérvényesen megszabadított falka. Minden hétvége kampány, akció és tumultus, eszetlen tömeghisztériák és veszekedések sora.

007

Mintha bizony háború készülődne, s ez volna az utolsó esély. Korábban csak Karácsonykor és Húsvétkor raboltak ki minden polcot, ez most minden hétvégén így zajlik. Ez az, amire a kánikula még rátesz egy hatalmas lapáttal!

003

Ma, 2015 júliusának idusán, a hőségriadó kellős közepén úgy hozta a sorsom, hogy megmártózhattam a kánikulai közegek legmélyebb bugyraiban, utaztam autóbusszal, jártam kórházban és szupermarketben, meg persze gyalogoltam a gőzölgő aszfalttengeren. Művelt és udvarias emberrel nem találkoztam, megállapíthatom, hogy a kánikula alkalmatlanná tette hordáinkat a normális együttélésre. El vagyunk egymás hegyén-hátán. Nem köszöntünk, nem tartjuk be a szabályokat… A meleg egyre fokozódik… a másikat egyre nehezebben viseljük el. Az utcákon, a hőségben hömpölygő tömeg nem akar viselkedni, a legkevésbé kulturáltan! A kánikula állítólag hétfőig tart…

MŰJÉGPÁLYÁT SZOMBATHELYNEK – jéghártyás pocsolyánk már van, köszi!

Hős városatyáink olykor nekibuzdulnak, sok üresjárat közben előhozakodnak ügyekkel – persze a legjobb szándékkal, mindig -, hogy azok alkalmassá válhassanak a városlakók izgatására.

Az egyik ilyen „rákfene” a szombathelyi jégen siklani vágyók Mekkája, a jégpálya kérdése. Évtizedeken át az egykori Tófürdő hatalmas medencéje biztosította a teknőt, Télapó meg a zimát, aztán lehetett özönleni, mindaddig, amíg kemény tél volt. A mínuszok érkeztével nyitottak, ahogy jött a langymeleg, becsuktak, annak rendje s módja szerint. Állítólag áldatlan állapot volt…

004

Azután 1987-ben – tehát az őskorban, még Ludván elvtárs idején… – úgy döntött az akkori városvezetés, no meg a Városgazdálkodási Vállalat, hogy Műjégpályát építenek a medence öltözői mögé. Lázas munkával még abban az esztendőben elkészült a terep, a csőrendszer a medencébe ágyazva, felépült a gépház, helyükre kerültek a kompresszorok, megérkezett a jégegyengető Destarol masina, s megkezdődhetett a hűtőközeg, a minusol keringetése, melyet a víz fagyáspontja alatt keringetve, persze, kizárólag mínuszok környékén, lehetett várni a fagyást.

003

A dolog így működött azóta is, bár a fejlesztéseknek köszönhetően jelentősen nagyobb hatásfokkal, de a laikusok számára változatlanul úgy, ahogy 1987 előtt: a mínuszok érkeztével nyitottak, ahogy jött a langymeleg, becsuktak, annak rendje s módja szerint. Persze, az öltözők szebbek lettek, a trepni is stabilabb, mára a hörpintő helyek száma is elfogadható, nőtt a minőség: a jegyárak Gagarin után eredtek… Csak a valódi Műjégpálya helyett van jéghártyás pocsolyánk, a korisok legnagyobb bánatára…

002

Állítólag a rendkívüli, kánikulai közgyűlésen erről is döntést hoznak…

001

A hiperszuper sportkomplexus savariensus területére összedobnának egy jégpályát is. Állítólag…
De, ha így volna, s talán, még időben szólunk, próbáljanak odaálmodni valamit, ami nem a mostanában jellemző, langyoska telek időjárásának függvénye!

005

Ha lúd, legyen végre kövér – ha műjégpálya, akkor szíveskedjenek fedett, zárható egységet álmodni, így, ha kisüt a Nap, nem kell a korcsolyákkal menekülni hazafelé, ha zuhog az eső, nem kell ernyő alatt siklani, s, ha ömlik a hó, hát akkor sem kell néhány „hóhányóra” várakozni. Tehát, ha lehet, a pálya ne a teraszra, vagy valami más egyéb tevékenységre hasznosíthatatlan terepre kerüljön, a szabad ég alá!

Olyan már van, köszike!