GYERTYÁK PAMINAK – Antal Imre nyolcvanadik születésnapjára

„Én most is mosolygok, mindig mosolygok, ha Rád gondolok, és ne haragudj, mindig is mosolyogni fogok. Másképp Veled nem lehet, mert Te is mindig nevettél, a zongoraórákon is, amikor nem készültem rendesen, és akkor is, ha igen! És akkor is, amikor már mindketten híresek lettünk, és találkoztunk, igaz, egyikünk sem abban, amiben szerette volna, mi úgy örültünk, mint a gyerekek. Ebben az országban mindenki elmosolyodik, ha Rólad van szó, kár, hogy Te ezt már nem láthatod…”
Presser Gábor

Ha hinni lehet Picinek, akkor a kedves olvasók körében most néhány pillanat önfeledt mosoly következik! Ahogy rajongásig szeretett édesanyja nevezte őt, PAMI, vagy ahogy a magyarok megismerték, Antal Imre, Imruska, ma ünnepelhetné nyolcvanadik születésnapját!

003

Az ember, aki évtizedeken át egyet jelentett a televíziós viccmeséléssel, akinek műsorai idején szinte megállt az élet, mert szarkasztikus humorának egyetlen pillanatát sem szerettük volna kihagyni! Az utolsó, a hetvenkettedik torta tűzijátéka mögül egy nagybeteg komikus kukucskált felénk, aztán 2008. áprilisában mély álomba szenderült, mindenki Imruskája…

002

A jelen hírességei, komikus sztárjai számára megfejthetetlen, vajon miként lehetett valaki több évtizeden keresztül megbecsült vendége otthonainknak… A mai humoristák, mint minden egyéb szórakoztató műfaj csillagai, csak néhány hónapig, esetleg évig ragyoghatnak, Antal Imre generációk számára jelentette a vidámságot. Műsorvezetőként, konferansziéként, színészként és énekesként is maradandót alkotott, s talán kevesek előtt ismert, hogy pályája legelején ígéretes zongoravirtuózként tartották számon. Muzsikált és tanított, így lehetett Presser Gábor mestere, zongoraóráinak feledhetetlen humorú májsztrója…

Ennyi év távolából megdöbbenve kell összegeznünk vívódásait. Vajon, miféle erő birtokában volt képes az örökös megújulásra, újrakezdésre? Hogy tudta legyőzni fájdalmas magányosságát, s miképpen volt lehetséges, hogy évtizedeken át nem osztotta meg féltve őrzött titkait?

1935. július 31-én Hódmezővásárhelyen született Antal Imre. A vásárhelyiek körében is elismert tanító-tanár szülei eszes fiukat orvosnak szánták. De Antal Imréről már gyerekkorában kiderült, hogy tehetséges zongorista válhat belőle. Naphosszat gyakorolt, aztán „kinőtte” Hódmezővásárhelyt, már nem akadhatott jó mester a számára. Hogy az Erkel Ferenc Zeneművészeti Szakiskolában tanulhasson szüleivel felköltöztek Budapestre. 1959-ben végzett a Főiskolán, ám néhány év múlva, a 60-as években tragédia történt: pályafutása derékba tört, mivel jobb kezének ujjait folyamatos ízületi görcs gyötörte. Tudomásul kellett vennie, hogy bár tehetsége erre predesztinálta volna, soha nem válhatott világhírű zongoraművésszé…

001

E törés után kezdett televíziózni, első műsorainak egyike volt a “Halló fiúk, halló lányok” című ifjúsági show. Hosszú ideig Antal Imre egyet jelentett az esztendő utolsó napjával, hiszen évtizedeken át együtt vezették Vitray Tamással a szilveszteri műsorokat. Majd elindult a magyar televíziózás egyik legnépszerűbb műsora, a Szeszélyes évszakok! A sors fintora, hogy ez a műsor egy szép napon nem kellett már a Magyar Televíziónak… Kiszerettek Imruskából, lapátra tették az addigi húzónevet. Ekkor kellett volna másodszor talpra állnia!

https://www.youtube.com/watch?v=vPmyc2NHnuM

Édesanyja halála – akivel folyamatosan együtt élt – rendkívül megrendítette őt. 2006 őszén ugyan sikeresen zárultak az RTL Klub és a Szféra TV tárgyalásai, és Antal Imre ismét kamerák elé állhatott a “Szeszélyes”-sel, a megtört, láthatóan nagybeteg műsorvezető 5 adás leforgatása után, gyengeségre hivatkozva visszavonult…

004

Művészi sokoldalúságát évtizedes színházi produkciókban, játékfilmekben vállalt feledhetetlen szerepei bizonyították. A „Bors” című sorozatban Dániel Ede “tanár urat” alakította, megemlékezve édesapja alakjáról, s jellemszínészként kiváló alakítást nyújtott a Szevasz, Vera!, a Szemüvegesek, a Circus Maximus című mozifilmekben is. Antal Imre 2004 óta a Magyar Televízió Örökös Tagja volt.

https://www.youtube.com/watch?v=B0D_tnNjoRE

Hét év után szinte már alig-alig emlékeztetnek Antal Imrére. Örökösei, követői lassan elfogytak, már senkinek sem fontos a koszorús költő, Glázser Bozsó havi aktuális szösszenete. Sírja, a hatalmas fekete zongora némán emlékeztet a kivételes tehetségre.

005

Ma ünnepelné nyolcvanadik szülinapját… egymagában, ahogy szokta!

CSÓTÓ? ÁTVERÉS VOLT MINDEN ÍGÉRET! – valami más, valami helyett…

Ülök a Csótó partján.
(Azok kedvéért, akik valami okból kifolyólag nem itt születtek, nem „tősgyökeres” szombathelyiek, tehát nem volt alkalmuk itt gyerekeskedni, majd felnőni, a helyi társaságot alakítva, annak fontos részeként megélni Szombathely fejlődési szakaszait, változásait – tehát, aki „gyüttment” – pontosítom tartózkodási helyemet: a szombathelyi Csónakázó tó partján múlatom az időt!)

001

003

005
Képek a Hende Csaba szerinti áldatlan állapotokról… köszi ALON!

004

002

Nézem a fodrozódó vízfelszínt, a víz fölé hajló fákat, a maradékot, a túlélőket, meg a csónakház helyét. Lehunyt szemmel szinte látom…
Az öreg bódét, mely – ráncfelvarrásokat kapott ugyan -, talán a néhai strand öltözőivel egy időben készült.
Pakundekni bódé.
Így hívtuk.
Nem igazán volt másnak nevezhető, hiszen a kulcsra zárható, szél és eső elől való védelem céljait „talán” elfogadható szinten produkáló építmény az eltelt évtizedek alatt mit sem változott.
Zömök, barna kocka, az előtte láncot csörgetve, ziregve-zörögve ringatózó alumíniumcsónakokkal, vizibiciklikkel. Homlokán a méltóságteljes felirattal: CSÓNAKHÁZ…

Nem érdekel, ki, miért haragudott meg rá, nekünk az életünk része volt, és bármilyen gáz, szerettük őkelmét. Alig vártuk, hogy az aktuális csónakmester kitárja nyikorgó ajtaját, s az apró ablakon át benyújtott személyi okmányainkért, meg persze az óradíjért végre vízre szállhassunk. Előbb csak négy, később, akár nyolc nagy kör is belefért az órába!

Szóval, nekünk, szombathelyi srácoknak, ez a bodega volt a csónakház, a sok izgő-mozgó, nyikorgó palló a kikötő, s a rozoga csónakok lettek a hajóink, melyeknek sorszámait megjegyezve versenyeket, vetélkedőket vívtunk egymás közt… Ja, és a sziget is sziget volt, búvóhelyekkel, az első szerelmek emlékeivel, az egyetlen híddal, meg a rengeteg vadkacsával! Tavasszal csak a pillanatot vártuk, amikor végre kiülhettünk a csónakház előtti stégek valamelyikére, s bambulhattunk a semmibe órákon át! Ott készültünk az érettségire, később az államvizsgára is – legalábbis ez a hely volt a legalkalmasabb az elmenekülésre!

Aztán kiderült, hogy a mi „Csótóról, meg annak szigetéről” alkotott képünk téves, elavult, reformra érett, csacsi álom, amit a sok hülye romantikázással magunkénak gondoltunk! Nem számított, hogy öregapáink, szüleink még megmutatták, hol kubikoltak napokon át, hogy melyik öreg fűznek segítettek „csemete” korában gödröt ásni, nem volt fontos semmi, csak a magyarázatok az elöregedésről, meg a gondozhatatlan „dzsumbujról”, jöttek az ígéretek, meg a szokásos szólamok Európáról, meg a korszerű várossal szemben megfogalmazott elvárásokról.

Aztán jöttek a fűrészek, a dózerek, meg a markológépek, leradírozni mindent, amitől az a Csótó, a mi Csótónak nevezett otthonunk megszűnt végre létezni. Mert a Csótó egészen biztosan komcsi volt! Azt pedig a jelenlegi kurzusnak ki kell irtani!

(Ha nem láttuk, hallottuk volna honvédelmi miniszterünket az új kórházi tömb sokadik avatásán, habzó szájjal dühöngeni, amint a „kékcsempés” bűneit sorolta, nem hinnénk el, hogy ennyire lehet haragudni néhány elmúlt évtizedre…)

A Csótó eltűnt, ahogy a „sziget” is átjáró házzá változott, s a csónakháznak is menni kellett, persze a csónakokkal, vizibiciklikkel együtt! A grundok helyett kulturális terekről szövegelnek, a partra napozóágyak, meg horgászstégek kerültek, már várjuk, mikor halásszák le az elavult pontyokat, keszegeket! Az alkotók pedig szemmel láthatóan rendkívül büszkék a fejleményekre! Nem igazán láthattunk korábban a keletkezett műtárgyakon pózoló, tetszelgő városvezetőket, most ehhez is kénytelenek vagyunk hozzá szokni! Szerintük nyilván minden rendben van!

ÁTVERÉS VOLT MINDEN ÍGÉRET! Valami más, valami helyett… ez volt a mese, és míg nézem a víztükröt, azon gondolkozom, vajon, miért nem nevezték még át ezt az egészet? Lehetne Savaria Beach, vagy Claudius Tenger, de bármi, akármi, ami képes kifejezni a Puskás Tivadar vezette Szombathely méltóságát!

006

007
Sárkányhajók mámorában… a VN ünnepi képei…

008

A Csónakázó tó csónakház és csónak nélkül maga a megtestesült hazugság!
A „sárkányhajók” sem pótolhatnak semmit!
Nincs miért szépíteni a helyzetet!
Megbukott a mutatvány, a sokadik, amit persze majd sertepertélő, szalagvagdosók orvosolnak, de a tény az tény marad: elmúlt a június, elmúlt a július is, csónakázás lehetősége nélkül!

Becsapta városát a polgármester, meg a miniszter, becsapta, sokadszor már, s nem látja, nem akarja látni, s nem engedi, hogy lássuk az ócska hazugságaikat!
Évek óta ez a lemez: valami más, valami helyett… csak éppen mindenből, ami valaha volt, sőt, jó volt, valami olyan más lesz, ami talmi, gagyi, utánérzés, vagy éppen szemmel látható mutyi!

Miközben eltűnnek az értékeink, valakik jól megtömik a zsebeiket; kerítéseik mögött saját fényűző életük sarjad, növekszik!

Ne legyünk már ennyire ostobák! Nem igaz, hogy senkit nem zavar, amint szinte minden, évtizedeken át féltett kincsünk helyébe beköltözik az új hatalmat szolgálók műanyag világa!

Jajkiáltásainkra arrogáns kioktatás, szakértői vélemények blablái jönnek, hogy végül szégyenkezhetünk, mert ordítani kezdtünk, miközben rendre elvették a…

Ülök a Csótó partján.

Nézem a fodrozódó vízfelszínt, a víz fölé hajló fákat, a maradékot, a túlélőket, meg a csónakház helyét…

HELIKOPTER A VENDVIDÉK FELETT – Kata, Timi, meg Cili meséje

Senki nem hallotta még ezt a mesét…?
Az álomszép történetet, ’melyben a tisztességben, szelíd csöndben élő aprócska falu égboltján iszonyú robajával megjelenik egy rettenetesen nagy gépmadár?
Amekkorát az ott élők talán még soha, soha nem láthattak!
Egy csillogó helikopter, melynek utasai csajok, gyönyörű ruhákban, vidám kacagással múlatják az időt, hirdetve a fényűző élet minden csodáját…

Alig volt időnk elfelejteni a mondatokat, melyek cáfolni próbálták a néhai tanár, majd miniszter, Pokorni Zoltán vádló szavait: „Urizálni a szó szoros értelmében úri gyerekek tudnak, én parasztgyerek vagyok, sajnos annak születtem.” Alig volt időnk, mert közben nem telhetett el nap, hogy ne láttuk volna „azok” dúskálását, pénzszórását, fényűző életét. De mert az ember hajlamos bízni földije szavaiban, elhessegettük a méltatlanság gondolatait…

Tóni a mi fiunk. Tóni bizonyára nem olyan…
Miért is urizálna éppen ő?

Talán a véletlen hozta, talán, csak az asszonyka szerette meg mégis a fénylőbb világot…ki tudja már!?

001

De egy szép napon, talán a kánikula legelején, a korábban mindig és mindenhol párosával pazarló nagyságos asszonyok mellé odamontíroztatta magát az ő Cilikéje. Közös kép készült, közös szelfi a fesztiválozó, bulizó, féktelen életet habzsoló örömmámorról, immár hármasban, s csakhamar elválaszthatatlanul, elébb csak összekacsintva, majd egészen összefonódva.

002

A mi Tónink asszonykája Kata és Timi udvarhölgye lett – vagy éppen udvarába szegődött a mihasznaságot megtestesítő duó! Cilike ott csücsörít, ott pucsít és ott domborítja kebleit, ahol azok ketten, kinyilvánítva összetartozásuk minden örömét.

007

Azokhoz csatlakozott, akiknek soha, egyetlen pillanatig nem kell aggodalommal terhes napokat élni, ismeretlen a nélkülözés, a munkanélküliség, a bizonytalanság, akik feje felett luxuspalota oltalma magaslik, s életük párja várost, jachtot és magánrepülőgépet vesz, csak mert muszáj költeni, tobzódni minden nap egy keveset.

004

A törvény felettiek közé nőve talált rá a féktelen élet élvezetére, s hiába tiltakozna – mindezt férje tudtával, beleegyezésével, szándéka szerint, s annak örömére persze.

Vele!

Miért ne érkezhetne legközelebb éppen helikopteren? Jönnének a csajok, hármasban, Kata, Timi, meg Cili, egyenest Szakonyfalu légterébe, ahol a magát előszeretettel parasztgyereknek tituláló Rogán Antal a gyermekéveit töltötte. Abban a vendvidéki kisfaluban született a mi Tónink, aki annyira megszerette Budapest lüktető világát, benne a méreteit örökké változtatni képes Pasa parki rezidenciával, meg a lazán vállra vethető Louis Vuitton tátyóval… s az ő drága Cilikéjével, aki végre meglelte a hozzá leginkább illő cifraságokat…

006

Barátnőit, a magánrepülőgéppel repkedő és unalmában nagybevásárló Vajnánét, meg a Forma-1 fejedelmének farkára terpeszkedő kétgyermekes családanya Hajdunét, akiknek jachtjuk után nyilván már csak ez a közlekedési eszköz a megfelelő…

Balogh József; Rogán Antal

Akinek rémlik még az a riadt, szemüveges legényke, összevissza frizurájával, lelkesen kullogni vezére mögött, felébredhet! Rogán Antal valóban nem urizál! Csak teszi a dolgát, ő és az asszonykája, a teljhatalomban lubickolva, törvények, erkölcs és egyéb csacskaságok nélkül!

008

p.s.:
Tóni egy szép napon kiment az óceán partjára, kifogta az aranyhalat, a halacska pedig három kívánságot kínált néki a szabadságáért. A hatalmas palotát, meg a császárnét, úgy tűnik, megkapta már. Hamarosan indul a harmadik kívánsággal az egyre haragosabb tengerhez…

NEM VEHETED EL A MAGYAROK MUNKÁJÁT! – mert ők sem vehetik el másokét!

Volt egyszer egy… közvélemény kutatás Szombathelyen.
Megkérdeztek találomra ezer embert: szeretnének-e Ausztriában dolgozni?
A válaszadók közül 998 fő szinte gondolkodás nélkül igen-nel válaszolt, közülük több mint ötszázan – a kiváló statisztikai adatok ellenére – legkevesebb, három éve nem rendelkeztek munkaviszonnyal.
Mindezek után részletesen is kifaggatták őket az elképzeléseikről, hol, mit szeretnének dolgozni? A válaszadók több, mint háromnegyede a határ közelében kívánt, szakképesítést és előképzettséget nem igénylő – ahogy ők mondták -, ház körüli, ún. segédmunkát végezni.

A válaszadók közül csak hét ember tudott társalgási szinten németül beszélni.

A többiek a szokásos „pitesőn”, „tankesőn” „rex”, „linx”, „vödörszén” és „kukken vír” szókinccsel kívántak a munkaadóikkal kommunikálni. A kijutáshoz szükséges közlekedési eszközzel mindössze 345 fő rendelkezett…

A közvélemény kutatás után, 998 fő számára az elképzelt „szinte lehetetlen” kategória a valóságban is átléphetetlen maradt, s bár a határ közvetlen szomszédságában élve százak és ezrek reménykednek a szerencséjükben, a megfelelő, hiányszakmákban használható szakismeretek és a német, esetleg angol nyelv ismerete nélkül nem tudnak Ausztriában munkát találni. Nehéz volt, de belátták…

Ugyanekkor, ugyanitt…!

Orbán Viktor, Magyarország kormányfője a Magyarországot elárasztó szír menekültek kapcsán reális veszélynek tartja, hogy a magyarul nem értő és nem beszélő menekültek elvehetik a magyarok munkáját.

Tehát elképzelhetőnek tartja, hogy azok a Szíriából érkezők, akik illegális módon, a zöldhatáron át érkeznek hazánk területére, mindenféle nyelvismeret és a Magyarországon elvárt – tehát államilag elismert – szakképesítések nélkül, elvegyék a magyarok munkáját, s a magyarok által megkereshető jövedelemből, ma, gyökerek és családi háttér nélkül otthont tudjanak teremteni, a jövedelmükből megéljenek és akár az otthoniak felé segítséget is tudjanak nyújtani?

Tessék mondani, hol él ez az ember?

Miközben nálunk, a határ menti megyében élő magyarok képtelenek az osztrákok elvárásainak megfelelő módon munkát találni odaát – feltételezve a napi ingázás lehetőségét – ugyan, miért feltételezi a menekültekről, hogy a legrövidebb időn túl is élvezni szeretnék minősíthetetlen vendégszeretetünket? Magyarország kormányát nem érdekli az érkezők értéke, minden menekülőben terroristát, a magyarok munkáját elrabló, a magyarok asszonyait megrontó fenevadat lát.

Miniszterelnökünk Tusványoson tartott előadása után, íme ne legyenek kétségeink!

„Augusztus 31-éig megépül a kerítés Magyarország déli határán, az ettől eltérő időpontok érvénytelenek – jelentette ki Orbán Viktor kormányfő. A miniszterelnök a beszédét követő fórumon kérdésre azt mondta, az eddigi tapasztalatok alapján egyhatodára, egyhetedére csökken azonnal az illegális határátlépők aránya az ilyen határzárak kialakításával. Hozzátette: nagyarányú javulást vár ettől a lépéstől.

001

002

003

A műszaki terveket a kormány jóváhagyta, a határidőket módosította, vegyes technikai megoldást választott. Óriási feliratok és nyilak lesznek a kerítésen, amelyek mutatják majd “minden érdeklődőnek”, merre kell menni – mondta a miniszterelnök. Kitért arra is: észnél kell lenni, hogy a népvándorlás okozta valós problémát ne lehessen az európai unión belüli szabad mozgás és hasonló szabadságjogok ellenében felhasználni.”

Észnél kell lenni tehát.
Nem törődve senkivel és semmivel, rohanni Romániába, ahol, mint mindig, találkozni lehet magyarabbakkal, mint Magyarországon.
Ez az orbáni módszer lényege.
Mert az „írások” szerint: NEM VEHETED EL A MAGYAROK MUNKÁJÁT!
Csak mert ők sem vehetik el másokét!
Orbán sokadszor bizonyította, mit gondol az Erdélyben lakó magyarokról, a székelyekről.
Meg a magyarokról, úgy általában!
Lesajnálható, primitív népcsoportként tartja őket számon, akik jók, ha velük választást lehet nyerni, akik jók, ha bólogatni tudó tömeg – békemenet – kell, háttérként hömpölyögnek minőségi képekhez, melyeken „népünk és kormányunk” derék diktátora szokásos szarkazmusával borong a manipulációira éhes kegyencei felé…

UTOLSÓ VACSORÁK – némi történet, meg ahogy az utókor elbánik Leonardo-val!

Kevés, e képnél nevezetesebb alkotás létezik a nagyvilágon, melyről ne készíttetett volna a lelkes utókor megannyi parafrázist, utánérzést, vagy éppen pontos másolatot.

001

003

Leonardo da Vinci festménye rászolgált a „festmények festménye” címre, elnevezésre. A magyarok közönsége ugyan csak rövid ideig élvezhette hazai jelenlétét – hiszen Stadler Józsi bácsi az APEH kedvéért ezt a műalkotást is megutaztatta feltekerve, néhány áfa-visszaigénylési körre!!! – a freskó ma is látható Milánóban, a Santa Maria delle Grazie épületében…

Jegyezzünk meg néhány érdekességet a képről: Lodovico Sforza volt a megrendelő Leonardo da Vinci felé, Az utolsó vacsora, a híres evangéliumi jelenet megfestésére. A freskó 3 év alatt, 1495-1498 között készült el. Leonardo, a nagyszerű festő, szobrász, feltaláló és életművész, aki már életében is hírhedt volt nőügyeiről és kilengéseiről, alkotóereje teljében olyan művet alkotott, amit már kortársai és irigyei is mesterműnek tartottak!

Leonardo híres, nőügyei miatt szintén hírhedt matematikus barátja, bizonyos Luca Pacioli, az utókor számára is elbűvölő, De divina proportione című értekezésében ezt írta: ” A mi Leonardónk, avatott kezével méltó elrendezést adott a pillanatnak, amikor testtartásával, mozdulataival mintha mindenki beszélne, az egyik a másikhoz, a megdöbbenéstől felvillanyozva és lesújtva.” (Milano, Biblioteca Ambrosiana, kézirat, 1499)

Giovanbattista Giraldi költőfejedelem szeretett édesapja szemtanúja lehetett, amikor Leonardo az Utolsó vacsorát festette. Élményeiről így írt: “Mielőtt Leonardo hozzáfogott volna, hogy festménye valamely szereplőjét megjelenítse, először gondosan mérlegelte a figura emberi tulajdonságait és természetét…. a látottakról jegyzeteket készített abba a könyvecskébe,amelyet mindig az övében hordott”

002

Végül álljon itt pár sor egy elfeledett nevű szemtanú beszámolójából: ” Néha hajnaltól napnyugtáig ott maradt a templomban, le sem tette a kezéből az ecsetet, és feledve evést és ivást, szünet nélkül festett. Máskor viszont két-három vagy akár négy napon át a kezébe sem vette az ecsetet; órákon át nem tett semmi mást, csak összefont karral álldogált szemben a művel, szigorú tekintettel fürkészve a figurákat”

A freskót hétszer restaurálták, négyszer átfestették. A refektórium nedves, párás fala nem volt ideális helyszín ennek a csodálatos műnek. 1943-ban az épületet amerikai bombatalálat érte. Csodaként emlegetik, hogy csak ez az egy falrész maradt épen, akkor mégiscsak jól lett megválasztva a helyszín.

A kép ma is látogatható, a róla készült reprodukciók fellelhetők táskákon, falvédőkön, divatos ruhadarabokon, s legújabban izmos férfikaron, persze tetoválás formájában. A lelkes utókor pedig alattomosan felhasználja, plagizálja és kiforgatja az alkotást, kedve szerint – olykor rendkívül szellemesen! Ebből szemezgetünk:

004

005

006

007

008

010

012

009

011

013

014

015

016

017

018

019

020

Gyűjteményünk vagy félszáz ehhez hasonló “feldolgozást” ismer, zenészek, politikusok, filmsztárok szívesen emlékeztetnek a “nagy műalkotásra”, bár valószínűleg egyiküknek sem az eredeti alkotás, ill. téma megcsúfolása a célja.

A humorérzék ma sem elhanyagolható emberi érték!

HURRÁÁÁÁ! JÉGKORSZAK KÖZELÍT – ne feledjék otthon a nagykabáááátot!

Mielőtt végleg elveszítenénk a türelmünket a hetek óta tartó forróság miatt, szeretnénk némi jó hírrel szolgálni: jön, jön, jön a hideg, méghozzá rettentő!!!!!!!

Naná, hogy nem csak az uborkaszezont kihasználva riogatom a takarékra kapcsolt, gőzölgő embertársaimat!

Villámgyorsan leírom: a hír igaz, jobb lesz felkészülni!
Egyes tudósok szerint a lehűlés akár új „jégkorszakként” is ránk törhet, s erre az egész bődületes hidegre, már úgy másfél évtized múlva sor kerülhet!

A globális felmelegedést előszeretettel hirdetők persze azonnal cáfolták az egész feltételezést, mondván, a középkorban jó időre a fél Európát megdermesztő időszak egész egyszerűen nem ismétlődhet meg!

Pedig a Kis Jégkorszak sokak által elfeledett rémmeséje jó kövér betűkkel került a történelemkönyvek lapjaira, amely „viszonylag hideg klímájú” időszak, a 15. század elejétől kb. a 19. század közepéig tartott. Ezek közül is kiemelkedtek az 1570-1630 és 1675-1715 közötti évek, melyek valódi sarkvidéki időszakokat hoztak.
View from Ice Cave on Ellesmere Island, Nunavut, Canada.
Csak egy kis apróság: a Kis jégkorszakot melegkorszak ún.Középkori klímaoptimum előzte meg. A Kis jégkorszak ideje alatt keletkezett feljegyzések szerint igen gyakoriak voltak a hosszantartó, szinte elviselhetetlenül zord telek – fagyhalottak, és a fagyásos balesetek miatt megrokkantak, csonkítottak millióival – és a hideg, sok csapadékkal jellemezhető nyarak, amikor alig-alig maradt az emberiség számára elfogyasztható élelem. Odaveszett, szinte minden kultúrnövény!