MONDD EL BÁTRAN A FIADNAK! – Ember a menekülő!

Egy barátom barátja szíriai állampolgár.
Barátságukat az éppen egy évtizeddel ezelőtti találkozás óta az interneten keresztül, „döcörgő angolsággal” gyakorolták, kibeszélve a világ dolgait.
Aztán az ottani, évek óta szűnni nem akaró kegyetlen harcok, és az állandó kilátástalanság elüldözte őt az otthonából, így lett a jóbarátból menekülni kényszerülő.

Szerettei és akiknek még a gondját viselhette – mindenkije, mindene odaveszett, nem lehetett odahaza maradása. Elüldözték. Heteken át vándorolt, jött egyre, s mint minden üldözött félt, reszketett, de csakazértis jött, pillanatra sem felejtve a messzeség, meg a túlélés lehetőségét. Csak ez volt, amiért útnak indult! Egy szerencsétlen Ember a sok közül!

002

003

006

007

Tudta jól, merre van Magyarország, tanulmányozta történetét, föld- és vízrajzát, a barátja révén rengeteg érdekes titkot ismert meg az itt élőkről, a „legendás magyar népről”. Hallott ragaszkodásunkról, mely ősi múltunkhoz, vándorló eleinkhez köt minket. Hallott az országunkat 1956-ban és utána elhagyókról, az egykori disszidensekről, meg a jelenkor diktatúrája elől a közelmúltban kivándorolni kényszerülő távozókról. Bízott bennünk.

Hogy legalább azért képesek leszünk az empátiára, kötődésre a menekültek felé, mert magunk is megtapasztalhattuk a számkivetettség érzését, mert magunk is menekültünk, menekülünk évtizedek óta a „magyar sors”, meg az éppen aktuális legyőzőink elől…

Még javában úton volt, amikor futótűzként terjedt csoportjaik közt a döbbenet híre, mely arról szólt, hogy terroristaként beszélnek róluk, özönlésükkel riogatják a magyarokat, s a rossz hírük, a vélt igazságok miatt félelmet költöztettek a magyar szívekbe. Aztán hallhatták, amint a jelenkori magyar miniszterelnök eltökélt döntését ragozta a határainkon túlról, amint azok előtt vázolta kerítésének tervét, akik maguk is hontalanok a hazájukban. Útközben érték a hírek a drótkerítésről, a fölé majdan magasodó, s a jövőben felépítendő, mindenki mást tőlünk elválasztani képes második, meg harmadik kerítésről, a gyáva tűzparancsra váró határvadászokról…

A szíriai csak egyet tudott: Jönni kell, még mindezek előtt! Jönni, nem maradni, csak megpihenni, rövid erőgyűjtés után továbbmenni, az áhított cél felé.

004

Éjjel érkezett magyar barátjához. Ahhoz, aki mindvégig szép szavakkal bíztatta. A falu határában, az erdő szélén várakozott, míg lement a Nap. Aztán, hogy már csak a telehold fényében sejlett fel a település, elindult, várva a rég elhatározott pillanatot. Akkor még nem sejthette…Ez volt és ez maradt a várt nagy találkozás. Néhány pillanat. Barátja, a magyar férfi a kapuban várta, egy jókora kosárba csomagolt elemózsiával, vízzel, aztán kérte, hogy ne hozzon rá és családjára bajt…

Útjára bocsátotta, elküldte, elkergette az éppen csak érkezőt, hogy eleget tehessen az előírt elvárásoknak. Elnémítva szívét, a lelkiismeretét, aludni tért, útjára engedve a hitegetett cimborát. Majd Európa megoldja. Nem az én gondom – mormogta.

A fia a legkisebb, a szoba ablakából nézte. Nézte az ő édesapját, s a bácsit, akiről az apja annyit mesélt korábban. A vacak gúnyáiban hatalmas hátizsákkal érkezett szíriai tanítót, akiről az apja meséiből annyit tanult… Akinek négy gyermeke maradt az összeomlott házuk romjai alatt, s asszonyát egy véletlen golyó az utcán még aznap este terítette le. A romok alatt maradt hűséges vadászkutyája, s a robbanástól szertehullottak az akvárium díszes halai, mind…Úgy érezte mindent, mindent tudott erről az emberről. Az Emberről, aki a végtelen messzeségből jött hozzánk, s most nézte távolodó, bicegő alakját.

Az apa a televízió elé ült. Végignézte a híreket a mindent tönkretenni kész menekültekről, az épülő kerítésről, a táborokról, azután sört bontott, nagyokat kortyolt és elfelejtett besurranni a kisfia szobájába, hogy szép álmokat kívánva még egy utolsó csókot leheljen a szendergő gyermek homlokára.

Bár, nem ez volt aznap az egyetlen mulasztása…

(Végtelen hála Emin Ozmen képeiért!)

E-KÁRTYA MEG CHIP – a nagy testvér újabb mutatványa gyógyítás helyett

Mindenki, aki volt már beteg – pontosabban arra kényszerült, hogy kórházi ellátásban részesüljön – történetek sorával tudná ecsetelni, mit is neveznek magyar egészségügynek. A bátor propaganda ellenére jól látszik, amint a süllyedő hajó immár menthetetlen, e „betegségügy” naponta távozó orvosokkal, – tehát belgyógyász, sebész, kardiológus stb. orvosok nélkül -, kizsigerelt egészségügyi alkalmazottakkal – ápolókkal, szakasszisztensekkel stb.– a fedélzetén imbolyog. Kormányozhatatlanul és ellenőrizhetetlenül. Működésének deficitjéről alig-alig értesülhetünk, így szokás szerint kézenfekvő, hogy a kitermelt katasztrofális helyzet esetében is a betegeken fog bosszút állni „pártunk és kormányunk”!

Ahogy néhány napja a nyugdíjasok kapcsán kénytelenek voltunk megírni, hogy évek múlva egész egyszerűen nem lesz miből nyugdíjat várni, így valószínűleg éhen halnak majd a ma még aktívan teljesítők, egy mai hír okán már azt is kijelenthetjük, a jövőben gyógyítás helyett a minden lépésünket és tettünket ellenőrizni képes egészségügy, jobb híján alázattal szolgáltathatja ki adataink mindegyikét a kormányzatnak.

001

„Jövőre év elején már bevezetik az új személyi igazolványt, az e-személyit vagy E – kártyát, ezt követően pedig 2017-ben bevezethetik az e-egészségügyi rendszert e-beutalókkal, e-receptekkel és e-profillal.”

007

Lehet sikongatni az örömtől, a kártyán – de szép lesz! – nyilván magunk tervezhetjük majd a hátteret, de a lényeg akkor is ennyi: „pártunk és kormányunk”digitális arcképadatbázist akar létrehozni, (nyilvánvalóan utána jön az arcfelismerős szoftver a köztéri kamerákra és a nulla privát szféra)!

A Belügyminisztérium egyébként a napokban tette közzé “az arckép profil nyilvántartásról és arcképelemző rendszerről szóló törvény tervezete”, című munkát, amely a címével egyezően egy központi adatbázist hozna létre, ahol minden magyar állampolgár arcképét tárolnák…

Az egészségügyi e-kártyához fűzött jó duma szerint „össze lesz kötve a lakosság, a kórházak és egészségügyi létesítmények, a gyógyszertárak, az orvosok, a mentők és az ágazatirányítás”, valójában megszűnik a magánélet, az intimitás eddigi utolsó lehetősége is, a nagy testvér beteljesíti a küldetését! A végsőkig kifacsart társadalom lesz a bűnbak, ha megbetegedni merészel, ha megpróbál kikecmeregni az ellehetetlenítettségből, s ezért tenni próbál egy keveset önmagáért. Mindenki azt kaphatja majd, amit a központi irányítás jónak lát. Az gyógyulhat, aki erre még gazdaságilag érdemes, a többiek kinyuvadhatnak! A bibi csak az, hogy mire ez a derék e-világ összejön, a kórházak többségében a portások és takarítónők fogják bekötni az infúziót!

A történet nem itt kezdődött!
Szeretett vezérünk már az előző ciklusa idején vázolta elképzeléseit. Akkor sokan csak legyintettek: ugyan, miért volna baj, ha Amerikához hasonlóan a főnökünk belopózna a mindennapok rejtelmeibe, tudná, miből élünk, mit szeretnénk megvalósítani, s ehhez milyen állapotban, milyen kondíciókkal rendelkezünk. Így kezdődtek a tréfálkozó hírek: „Minden állampolgár köteles lesz nyomkövetőt magánál hordani!”
005
„A jövőben már csak RFID-csippel ellátott igazolványokat fognak előállítani. Első körben a diákigazolványok esetében lép életbe az új rendszer, és bevezetik az oktatói, illetve kormánytisztviselő igazolványt… Az RFID a “Radio Frequency Identification” rövidítése, vagyis rádióhullámok segítségével drót nélküli adatátvitelt lehetővé tevő technológia. A lényege egy elektronikus kóddal beprogramozott mikrocsip, az ún. transzponder, amely egy miniáramkört és egy antennát tartalmaz, hogy egy azonosító jelet sugározzon ki. A kibocsátott kódot számítógéphez csatlakoztatott speciális olvasó berendezések, szkennerek segítségével lehet fogni…
Mivel az RFID-csip egy adott kódot sugároz és minden állampolgár egyedi azonosító kóddal bír, ezért a magunknál hordott diákigazolvánnyal, személyigazolvánnyal és vezetői engedéllyel egyben visszakövethető a tartózkodási helyünk is. Ezek olyan dokumentumok, amit minden állampolgár köteles magánál tartani, így minden állampolgár köteles magánál tartani az RFID-csipet….
Mivel az RFID-csip gyenge jelet bocsát ki, csak a vevő készülék érzékenysége fokozásának kérdése, hogy a jel távolabbról is érzékelhető legyen. Akár az összes egyszerre. Egy telefonközpont technikai háttere elegendő ahhoz, hogy kis átalakításokkal monitorozható és regisztrálható legyen a tízmillió állampolgár mozgása a nap 24 órájában. Nyilván nem véletlen egybeesés, hogy a kormány az új RFID-csipek bevezetésével párhuzamosan új állami telefonszolgáltatót hoz létre…”
(forrás: szabadriport)

A „gyógyító munka” menete ma gyakorlatilag egy spekulációs rémtörténetben foglalható össze: adott egy ötvenes éveinek végét tipró férfi. Egy spontán rendezett szűrésen megállapítják, hogy az illetőnek az egészséges szint duplája a vércukor szintje. Pánikra nincs ok! Minek is! Beindul a rozsdás szerkentyű! A nyilván tévedések kockázatát hordozó vásári vércukor vizsgálat után a háziorvos beutalót ír egy kellemes hajnali vérvételre, ahol a végeredmény ugyanazt az eredményt produkálja, mint a laikus teszt. Kezdődhet a mutatvány!

003

A doki homlokot ráncol, okoskodik, turkál keveset az illető lelkében, majd felír egy gyógyszert, meg a biztonság kedvéért még ötöt, azután betegét, akit rendesen feltölt a rettegés apró manócskáival, azzal engedi el, hogy sajnos az igyekezete ellenére bekómálhat az általa felírt gyógyszertől, mert ugyan van jobb és más, de azt csak szakorvos írhatja fel.

Sem az életmód vizsgálatára és esetleges megváltoztatására, sem a táplálkozási szokások radikális változtatásának szükségességére nem hívja, hívhatja fel betege figyelmét, mivel az már nem tartozik a feladatai közé. (Ráadásul sanszos, hogy nem is ért hozzá!) Ha mégis rendelkezik, általában ugyanazokat a riogatásnak megfelelő elavult bugyutaságokat szajkózza, amit a Nők Lapja, meg a Kiskegyed sci-fi oldalairól is begyűjthet az engedelmes ember – latinul páciens!

002

Persze a rengeteg recept mellé firkant a jó doki egy beutalót is a rendelőintézeti szakrendelésre, ahol minimum két hónapos várakozási idő várható. Nem csoda, hogy mire szakorvoshoz kerül a beteg, addigra esetleg már aktualitását veszíti a dolog. Hja kérem, az élettel összeegyeztethetetlen dolgok működésbe lépnek! Na ez az a bizonyos ördögi kör, kelepce, ami a legkevésbé sem nevezhető gyógyításnak, egészségügynek!
Statisztikai adatok tömege, amit mostantól a kormány tervei szerint digitalizálnak. Így lesz belőlünk e-adat, jól követhető e-ügyfél, e-páciens, e-adózó, e-jövedelemtitkoló. Eldönthetővé válik, ki mennyire érdemes a gyógyításra, az életben tartásra. Persze, ahogy a nyugdíjas évek alatt lehetőség van ún. alternatív nyugdíj, pénzforrás előteremtésére, kunyerálására, koldulására, úgy a gyógyítás helyett is felvállalható majd a zsíros maszek világ minden csodája!

Végül egy borzalmas kérdés és végkövetkeztetés azért belefér a mai puttonyba: vajon, mi lesz azokkal, akik megtagadják az e-rendszerben az adataik kiszolgáltatását? Ugyanaz az elbánás vonatkozik majd rájuk, ránk, mint a menekültekre, akik megtagadják az ujjlenyomat vételt, a fotózást? Tehát ugyanolyan persona non-grata lesz belőlünk, mint azokból, akik ellenszegülnek a nyilvánvaló rabosításnak? Szép jövő születik a kalandvágyból, hazaszeretetből (sic!), tehetetlenségük okán stb. itthon maradókra! Az egyenlőbbek alkotnak…

A mai hír legfájdalmasabb mondata mégis a legutolsó, amit „demokratikus berendezkedésű” országban valaha leírtak: „A jövőbeni tervek szerint az új rendszert 2017- elejétől már minden orvosi rendelőben kötelező lesz használni, senki nem bújhat ki alóla.”

SENKI NEM BÚJHAT KI ALÓLA?

ELTŰNÉSI VISZKETEGSÉG – Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!

„Amikor egy középkorú férfi/nő fiatal nőre/férfira váltja vele egykorú párját, ha életkorától eltérő dolgokba kezd, olyan lépéseket tesz, olyan döntéseket hoz, amelyeket a korábbi életszakaszokban szokás megtenni, ha életkorától nagyon eltérően, figyelemfelhívóan viselkedik, amikor pánikszerűen elkezdi habzsolni az életet, nem figyelembe véve ezzel mások érdekeit, érzelmeit – ilyenkor gyakran rálegyint a környezet: na, ja, szegényre rátört a kapuzárási pánik!” (webbeteg.hu)
008
Ők azok, akik „időről időre pánikba esnek, mielőbb próbálnak mindent habzsolva korrigálni, megélni, változtatni. Félelmükben gyakran cselekszenek irreálisan, a következményekre és/vagy másokra való tekintet nélkül”. Ezt állapítják meg róluk a szakemberek, mi pedig kénytelenek vagyunk beérni az általuk kreált helyzetelemzéssel.
003

004
Sertepertélnek… Szerintük ez a győzelem lényege.

A kiérdemelt jog, a csak nekik ítélt hatalom, mely megköveteli, hogy egyetlen pillanatra se engedjék az övéiket lazongani… Mi megnyomorítottak meg, egy ideig azt gondoltuk, ez a kampány velejárója, s a harcok végeztével majd elmúlik olthatatlan szereplési vágyuk. Tévedtünk…

A címek, rangok, lám elosztattak, s ők mégis hetente, naponta, ha kell, naponta többször is tapsikolnak, s szelik a szalagot…
005
Eltűnési viszketegségük tartóssá vált és annak is ígérkezik, ideje hát, hogy törődjünk velük, segítsünk rajtuk, amíg nem késő! Kicsit olyan ez, mint az állatkerti rácsokra szerelt táblák gondolata: az állatok etetése tilos! Nem az életben maradásukat gátoljuk, nem kívánhatjuk kimúlásukat! Vigyázunk rájuk…
007
Pusztán viselkedésüket, sztereotípiáikat illene gondosabban szemlélnünk! Mert ezek az urak bizony szenvednek, amíg vigyort erőltetve repkednek, a leginkább!

Tessék elképzelni, amint a régi adoma szerint – „Ágoston bácsi a kertvégi tókához vezető útra, a pocsolyák fölé gerendákból áthidalókat görget, majd bekiabál a szomszédokhoz, Aranka nénihez, meg Pista bácsihoz, hogy néznék már meg, milyen ügyes is ő! Azok kibaktatnak, örvendeznek egy keveset, aztán hazafelé totyogva elméláznak, miért is kellett ezért megszakítani az ő délutáni szunyókálásukat. Másnap a jó öreg Ágoston újra kurjongat, elkészült a nagy mű, midőn a pallókat kicsinykét odébb helyezte, hogy az öreg Pista, meg az asszonya ismét ugorjon, tapsikolni. Azok felcihelődnek, bámészkodnak egy keveset, aztán, mivel újfent nem találtak semmi különlegeset a látnivalók között, morgolódva vissza ménnek kalyibájukba. Közben szitkozódnak egy keveset, vajon, miért is kell ilyen bolond szomszéd mellett élniük? De Ágoston bácsi harmad, sőt negyednapon is elvárja őket, hívja nagy ámulatra Aranka néniéket, akik azután megtanácskozzák és bezárják végleg a kertkaput. Így születnek a haragosok, a szomszédot szánó-bánó, később messze elkívánó atyafiak.” (Népi regula, Pósa Lajos gyűjtése nyomán)
009
Óvhatnánk kicsit gondosabban e derék középkorúakat!
Mert megérdemlik!

…………………………………………………………………………

Írásunk mentén a képek csak illusztrációk! A képeken csak egy néhai középkorú beteg (miniszter) látható… Kapuzárási pánikban szenvedett.

A SÓÓÓNAK TOVÁBB KELL MENNI – ugyan, kit érdekel a történelem?

Míg sznob plebszünk lázasan az aktuális, „Savaria Történelmi Karnevál“-nak (sic!) nevezett parádéra készül, – itt, az állítólagos római, Isis istennőhöz köthető szentély, az Iseum utódvárosában – addig a világ minden részéről döbbenten figyelik a szíriai Baál-Samin templom, Palmüra egyik legjelentősebb műemlékének földig rombolását, régészének lefejezését.

003

005
… a néhai templom…

Baál-Samin föníciai istenség tiszteletére építették Kr.u. 17-ben, majd Hadrianus római császár idején. A világ egyik legjelentősebb emléke, mely fontos kereskedelmi központ volt a Selyemúton, és máig az egyik leghíresebb ókori romváros másodpercek alatt megsemmisült, amikor az Iszlám Állam eltökélt fanatikusai felrobbantották…

9705449_f0d9cba2e25b1931917003470b433b4e_wm

9705453_4c254588bbd5c0cf8864b110fa17bd02_wm

9705451_302b1f7c890e12c4ffd9fe73b7735e43_wm

Ugyan, kit érdekelhet a mű-tógákba vedlett Szombathelyen, – ahol a versenyszerű ivászatba, „bulikba” menekülő nyomoroncok a hónap utolsó napjaira spórolt garasaikból próbálkoznak majd tudatuk elvesztésével -, hogy elpusztult a világörökség egy csodája, és egy, a római kort valóban tisztelő tudós a minap az életével fizetett nézeteiért?

„Az ISIS-hez köthető közösségi médiában tették közzé a 82 éves Khaled Aszaad lefejezett holttestének fotóját: az idős régész szemüvege még ott volt porba hullott fején. Aztán fogták a holttestet, és felakasztották az egyik római kori oszlopra azok között a romok között, melyek feltárására és restaurálására 50 évet szentelt az életéből – tudatta aktivistákkal a szíriai műemlékvédelmi hivatal vezetője.
001
.
A közösségi oldalakon azt közölte az Iszlám Állam, hogy azért végezték ki a főrégészt, mert “bálványokra” (értsd: iszlám előtti műalkotásokra) felügyelt és “hitetetlenek konferenciáin” képviselte Szíriát. És mert kapcsolatban maradt a damaszkuszi kormánnyal azután is, hogy az ISIS elfoglalta Palmürát.
Családja szerint már legalább egy hónapja tartották fogva és hallgatták ki Khaled Aszaadot az Iszlám Állam emberei, azt próbálták tőle megtudni, sikertelenül, hogy hol őrizték az ókori város “kincseit”. Az ókori tárgyak egy részét ugyanis elrejtették az ISIS elől. Mikor egyértelművé vált, hogy semmit nem fognak megtudni, az előtt a múzeum előtt végezték ki, amelyet a ’60-as évek eleje óta vezetett…”

A határainkat naponta százával átlépő szíriai menekültek jövetelét értelmezni képtelen kormány, tehát a feladatára ezek után nyilvánvalóan alkalmatlan miniszterelnök, belügyminiszter és honvédelmi miniszter, Szombathelyre való érkezését találgatják a helyi hírharsonák – írnak róluk, mintha bizony szükség volna bármelyikükre is, e szokásos hacacárén!

A szombathelyi búcsús kirakodó vásár, meg a nyárvéghez nehezen társítható „karnevál” jól el lesz nélkülük! Lapok és kommentelő olvasóik közösen találgatják, vajon miféle tangabugyiba bújik majd a kormányfő, s vajon milyen újabb és sokadik avatásra szánja el magát hűséges táskahordozója, Szombathely becses szülötte? Mert, mi, szombathelyiek ennyire idióták vagyunk! Erre van igényünk. Nyilván…

Hozzánk nem ért el a világ döbbenete, de a mi kis maszek jelmezbálunkat „történelmi”-nek nevezzük, hangsúlyozva mérhetetlen tiszteletünket a római kor előtt… Na, persze! Már megszoktuk ezt a derék diliházi maskarás helyzetet. Napokon át beöltözött hivatalnokok viháncolnak majd szerteszét, becstelen hatalmasságok vigyorognak és integetnek felénk, mi pedig örvendezünk majd mindegyre, mert egy hivatásos szombathelyinek ez a dolga!

A fontos a látszat! A messziről érkezőket nem érdekelte és nem érdekli a szippantós triász, majd Mérey távozása.
002

Ugyan, kinek hiányoznának ezek a korábbi istenek? Kinek hiányoznának a hungarocell istenszobrok, meg a pakundekni diadalív? Senki nem foglalkozik a színvonal ilyetén mértékű változásával, hiszen a cél egyértelmű: Colonia Claudia Szombathelyen, sőt Savariában napokra megáll az élet, itt mindenki római, ave Puskás! Egyszer élünk, nemdebár!?

Éljen minden bolond, éljen a parádé, a fesztivál, a buli!
A tömegben itt-ott talán felbukkannak majd szíriai menekültek! Mondjuk, Palmüra környékéről… Jajj, de izgi… Lehet majd őket utálni, megvetni, gondolkozni nagyokat a példás megbüntetésükön. Lehet tőlük félni…

Persze, majd elfeledtem! Ide a büdös életben nem érkeznek migránsok! No para! Ez a mi maszek történelmünk!

CRISTO DEGLI ABISSI – amikor áldás tör felfelé a mélyből

A világ egyik legkülönösebb helye az olaszországi San Fruttuoso tengeröble. Ez a Föld ma ismert egyetlen pontja, ahol szobrot állítottak Jézusnak, mégpedig úgy, hogy azt a tengervíz mélyére süllyesztették.

009

A megszokott kép, a fölénk magasodó, áldást osztó Krisztus helyett egy egészen más dimenzióval találkozik itt az ember: a Megváltó tekintete a tengerből néz felénk – döbbenetes az érzés, amikor áldás tör felfelé a mélyből…

007

De vajon, képes –e felfogni, megérteni a modern kor embere a szokatlan, minden addigi beidegződéssel szembe forduló valóságot? Van-e lehetőségünk, képességünk a változtatások elfogadására?

“A Cristo degli abissi (A mélység Krisztusa) egy Jézust ábrázoló, a Földközi-tenger fenekén felállított műalkotás az olaszországi San Fruttuoso tengeröbölben, Liguriában. A szobrot 1954-ben helyezték el 17 méter mélységben, Dario Gonzatti emlékére, aki 1947-ben a hely közelében búvárkodás következtében életét vesztette. Maga az ötlet az elhunyt társától, Duilio Marcantétól származik.” (Wikipédia)

A több, mint 2 méter magas alkotás Jézust a vízfelszín felé emelt fejjel, nyitott szemekkel és kitárt karokkal ábrázolja. Mint minden más ábrázolásban, itt is gondoskodik, rólunk, a mindenségről. Csak a perspektíva szokatlan…

008

Láthatóan segíti, oltalmazza a tengerrel kapcsolatba lépő embereket: a tengerészeket és búvárokat, a halászokat, hajósokat, meg persze a miatta idecsalogatott turistákat.

A szobor közadakozás útján, többnyire bronzból készült. A leírások szerint az elkészítéséhez különböző hajóelemeket és templomharangokat, fegyvereket és ékszereket olvasztottak be.

Minden esztendő júliusának utolsó szombatján, pontban éjfélkor víz alatti szertartás zajlik Krisztus alakja körül. Egy pap a partról megáldja a tengert, majd a szertartáson részt vevő búvárok növényekből koszorút “fonnak” a Krisztus-szobor feje köré. Mindezt a mélyben megvilágítva, hajókról és a partról csodálhatják az arra érdemesek…

004
.
A szobor egykori létrehozása körül nem tomboltak az indulatok, érdekes módon a mai napig turisták ezrei keresik fel az öblöt, hogy alámerülve maguk is gyönyörködhessenek, de nem nevezik sem szokatlannak, sem idegennek a helyzetet, melyet a mélység Krisztusa okoz. A létrehozásakor érezhető szimpátia egyértelműen a búvárok különös közösségének volt tudható, aztán a mai turistaáradat már, mint lenyűgöző látványosságot fogadta el.

Egy imádott és tisztelt lény, odalent a mélyben, ahol sem megóvni, sem vigyázni nem lehet? Ahol lehetetlen rá felnézni, senki fölé nem magasodhat… Hogy is van ez? Milyen végtelen alázatosságra tanította meg a tengerrel ismerkedőket, vagy csak egyszerűen a turistákat a tengerbe veszett tudós barátja? Hihetetlenül bátor és őszinte ember lehetett Duilio Marcante, s képes volt arra, amit sokan csak áhítanak: feje tetejére állított világunkba létrehozta az egyensúlyt!

Nagy szükség volna manapság is hozzá hasonlatos emberekre! Magyarországon különösképpen! Akik, ha kell, változtatnak a fent és lent viszonylatain, úgy, hogy a feladatot elnyertek akár mindvégig lentebb maradhatnának a rájuk bízottaknál! Hja, álmodozni persze könnyű…

Nos, gyönyörködjünk a képekben, melyek a mélység Krisztusáról készültek.

001

003

002

006

005

Íme, a látszólag lehetetlen: amikor áldás tör felfelé a mélyből! Helyettünk képzelte el az alkotó. Mi csak átéljük a megvalósult álmot… Ugye, mint veszhet el a különbség hívő és ateista között?

ELMENTEK! – egy nap a maradék hazájában…

A csúcsszuper ébresztős rádió szignálja helyett újra az ötnegyvenkor csörgő öreg vekker dübörgésére kelsz. Dühít, de nincs mit tenni. Éveken át kerested a legalkalmasabb, lágy muzsikaszóval ébresztgető készüléket, az két évig se húzta, fogta magát, bedöglött, – vehetted elő az atombombát! – azóta nem találsz megfelelő szakembert, műszaki szakit, aki megjavítaná. Garancia persze nincs, szakszerviz rég nem létezik az adott világmárkához, egy darabig mindenféle, haverok által ajánlott kontártól-kontárig cipelgetted, aztán feladtad. Azt mondják, akik értettek ehhez, akik jók voltak, elmentek…

kodran_migrant_fleet_by_tyleredlinart-d7ax4bi

Összekapod magad, kilépsz a kapun, aztán a kulcsot forgatod jobbra, balra kettőt-hármat, semmi… majd az egykor kidobott, s most újból elővakart ócska láncot rátekered az ajtó vasára, meg a kapufélfára, a lakattal összezárod az egészet, és már indulhatsz is. Valaha, mem is oly rég, a legbiztonságosabbnak mondott zárat választottad és építtetted a bejárati kapuba. A zár megadta magát, de már hónapokkal ezelőtt. Újra nincs pénzed. Szerelőt, lakatost, valakit, aki ért az efféle zárszerkezetekhez, hetekig hiába kerestél, feladtad. Állítólag, azok is elmentek…

migrants_mediterranean__alex_falc_chang

Autóbuszra szállsz, mivel vén kocsid egy hete már, hogy nem indul. Korábban, ha probléma volt vele, csak egy telefonodba került. Házhoz jöttek, ha úgy kellett! Volt szerelő, ha elektromos javítás, volt, ha olajcsere, volt, ha motorgond miatt kellett szaladni. Most hiába próbálkozol. A vonalak foglaltat jeleznek, vagy kicsengenek, de sehol senki. A hét közepén már elmentél, persze, gyalog, hogy az egyiküket felkeresd, de csak tábla fogadott: a műhely megszűnt. A szomszéd zöldséges üzlet botcsinálta eladója csak széttárta a karjait: Elmentek!

Mielőtt a munkahelyedre mennél, belépsz egy boltba. A csemegés pult mögött egy idős hölgy szerencsétlenkedik. Utcai ruhában, kezeit a nadrágja szárában törölgetve. Nem tudja, hogy kell felvágottat szelni a géppel, ezért a kenyérszeletelő késsel próbálkozik. Papírba tekeri az így összebarmolt, általad rendelt parizert, a papírvégeket vagy hat méretes árazó címkével rögzíti… Rossz vonalkódot rögzít, ezért az éppen két napja érkezett, nyakában bőrszíjakat, a csuklóin több hónapos fesztiválbelépőket viselő… pénztáros nem boldogul az érték beolvasásával. A sor végtelennek tűnik. A korábban megszokott, kedves, előzékeny és udvarias eladók helyébe ők érkeztek. A nagymama korú idős hölgy, meg az egészet láthatóan gyűlölő fiatal srác. Mert a korábbiak elmentek…

A munkahelyeden szinte minden héten megújul a gárda, itt már mindenki betanított munkás, operátor. Elegáns elnevezés. Mégsem hívhatnak mindenkit rabszolgának! Aki két hónapnál tovább bírja, várva a véglegesítésre, különös módon előbb felmondó levelet, majd értesítést kap. Maradhat a helyén, de mostantól közmunkásként dolgozhat. Közmunkás javadalmazásért persze… Éppen a feléért, mint azelőtt. Eleinte zúgtak, mondogattak, aztán…mégsem halhat éhen a család… beadták a derekukat. Burcsáznak féláron…

A környék korábbi szolgáltatói, a fodrászok, a kozmetikusok, a varrónők, a vendéglátó egységek pincérei, a villany- és központi fűtés-szerelők, a mosógépjavítók, a műszerészek már mind eltűntek. Nincs szobafestő, kályhás, nincs kisebb átalakításokhoz hívható kőműves, burkoló…

Korábban féltél, mi lesz, ha megbetegszel. Rettegtél, hogy elveszik a munkád, hogy nem lesz, aki a gyermekeidről gondoskodjon. Most is félsz megbetegedni! De ez a félelem már egészen más! Retteghetsz, vajon lesz-e orvos, aki ellát? Vagy egy leszel egy istenverte kórházi osztályon, abból a negyvennyolc „engedelmesből”, akire éppen két ápoló jut? Mert orvost napokig hiába vársz… Azok már rég elmentek!

Hetek óta mást sem hallok, csak, hogy jönnek, hogy kik jönnek, miféle nációk özönlenek! Ezt erőlteti a propaganda rádió, mind! Meg persze naponta tudósítanak a kormány védekezéséről. Épül a kerítés, ami megvéd. Engem, és minket! Kár, hogy már egyáltalán nem érdekel, kik jönnek! Sokkal inkább az foglalkoztat, kik mentek el? Pontosabban: kik maradtak? Mert velük, köztük kellene úgy élnem, mint azelőtt. Ugyanúgy, ahogy abban az időben, amikor még mind itthon voltunk otthon.

bbbbbbbb

A jövő héten kezdődik a karnevál. Élőképek elevenítik majd fel az egykor itt élt embereket. Láthatóvá válik a múlt néhány jellegzetes figurája. Az eltávozottak, az elveszítettek, a legyőzők, meg persze a bukottak. Akik valaha, meg akik nem túl rég mentek el.

Furcsa érzések kavarognak bennem… vajon nekik, vagy nekem rosszabb ez az egész?

Szóval, meddig kell még ebben a rohadt kísérletben részt vennem?


Ne szoríts meg engem
ne szoríts erősen ez fáj
inkább szoríts nekem
ha menni muszáj
hidd el én veled maradnék
szívesen széjjelszakadnék
ha lenne mér’
Magyarország!

HOLNAPI MAGYAR NYUGDÍJASOK – aki megöregszik, éhen hal?

De jópofa ötlet volt éveken át nem beszélni róla!
A „ha nem tudom, nem fáj” most is bejött, volt néhány átbambult év, évtized, viszont egy ideje a süketelők helyett szakemberek lökik a legvadabb elméleteket a holnap nyugdíjasairól.
Mert, igen sanszos, hogy a nyugdíjasok holnapja két esélyes: vagy nem érik el az öregkort, vagy éhen vesznek annak gyakorlása közben! Ezek ám az alternatívák!
0004
A kedvenc mondatunk, amit az „állam bácsitól” egyre többször kapunk így szól: „A magyar lakosság megtakarítási képességének és hajlandóságának ismeretében… túlélni, maga a lehetetlen!” Tehát tudvalevő, hogy a magyarok, – bár valaha még ismerték a persely, meg a dunyhazug fogalmait -, nem rendelkeznek spórolt krajcárokkal, nincs dugipénzük!

0002

Főleg annak esélyét nem képesek biztosítani, hogy gondtalan öregkor várhasson rájuk! Ehhez állítólag tetemes összeget, úgy 40 milliót kellene félretenni! Negyven aktív évre visszaosztva évi egy millát, tehát, havi minimum 80 ezer forintot, várva a jóságos kamatmorzsákra! De a hülye magyar valahogy nem rakosgatta a nyolcvanakat, sem korábban, sem most, így e gondatlanságból elkövetett negyven év majd megbosszulja magát!
Egy minap napvilágot látott elemzés szerint: „Azért vannak nehéz helyzetben az elöregedő európai országok, mert általános jelenség, hogy egyre kevesebbeknek kell eltartani egyre több nyugdíjast. Magyar szakértők például arra fel hívják a figyelmet, hogy bár valamelyest lassítják a kedvezőtlen demográfiai folyamatokat a családi kedvezmények, mégis megállíthatatlanul fogy az ország. 2050–2060 környékén már két aktív dolgozó tart majd el egy nyugdíjast, s így a jelenlegi 116 ezer forintos átlagnyugdíjnak alig harmadára számíthat az átlagos nyugdíjas. Pedig már a 116 ezer forint is jelentős életszínvonal-esést jelentene a nyugdíjba vonulók számára.”

6.7/160

6.7/159

6.7/153

Írásunk legelején, kellő szarkazmussal jegyeztük meg, milyen nagyszerű ötlet volt éveken át nem beszélni a közelgő veszedelemről! Bocsánat érte! A ma negyven, ötven évesek számára ez a kialakult állapot most még drasztikusabb helyzetet teremt! Ha ők szeretnének hirtelen sokat spórolni, félretenni „azokra az évekre”, talán a havi több száz ezer forint is kevésnek bizonyulna! Na, ez a lehetetlen!!!
Mi lesz velünk, ha mégis megöregszünk?

A fesztiválokhoz, évente cserélendő telefonokhoz stb. szokott utódok nyilván a szárnyaik alá veszik majd folyton lejmolni, kuncsorogni kénytelen apukáikat, anyukáikat, a doktorok által felírt gyógyszerekre oda-odavetnek majd néhány húszezrest, besegítenek a téli fűtés, meg a nyári hűtés tetemes számláinak rendezésébe. Nyilván… De szép is lesz megöregedni!

0001

Majd sóvárogva nézhetünk francia, meg német, esetleg angol kortársainkra, akik vénségükre bebarangolhatják a nagyvilágot… Vagy nyugtázhatjuk, milyen jól járt, aki politikusként alakította ki az őt támogatók díszes környezetét.
Mert mi is a helyzet?

„2015-ben a magyar nyugdíjrendszer felosztó-kirovó elven működik, ami azt jelenti, hogy a jelenlegi munkavállalók termelik meg minden hónapban a jelenlegi nyugdíjasok ellátását. Én tehát azért dolgozom és fizetem a nyugdíjjárulékokat, hogy a szüleim ne haljanak éhen. Minden hónapban megkapom a nettó fizetésemet, amelyből én 10% nyugdíjjárulékot, a munkáltatóm, pedig a bruttó fizetésem után további 27% „Szociális hozzájárulási adót” fizet a közös nyugdíjkasszába, amelyet a következő hónapban szétosztanak.

A szociális hozzájárulási adót 2013 előtt még munkáltatói nyugdíjjáruléknak nevezték. A járulék és az adó között azonban egy nagyon fontos különbség van: A járulékért cserébe jogosultak vagyunk ellenszolgáltatásra, a levont adó viszont bármilyen „közügyre” felhasználható.

A bruttó béremre vetítve vajon mire elég 10+27% ?

A 2013-as adatok szerint Magyarországon 2,6 millió fő áll alkalmazásban, amelyből ha levonjuk a 750 ezer fő közalkalmazottat (ők ugyanis az államtól kapják a fizetésüket) valamint a részmunkaidős dolgozókat, akkor 1,6 millió fő marad, akik ténylegesen fizetnek a nyugdíjkasszába.

Ez az 1,6 millió ember gondoskodik tehát 3 millió nyugdíjas minden napi megélhetéséről.”

6a00e0097e4e68883301b7c79d9d86970b-700wi

Nem jó dolog az ördögöt a falra festeni!
Mi sem szerettük volna!
Csak megismételni még egyszer és talán kicsit hangosabban a kérdést:
Mi lesz velünk, ha mégis megöregszünk?

0003

Mi lesz velünk, ha mégis megöregszünk?

GONDOLATOK ODAÁTRA – a Lelkiismeret Parkja megalkotójához

Egy éve már, hogy elballagott…
Mi, akik nem juthattunk volna méltatlanabbul az eltűnése híréhez… ma is tétován keressük emlékeit az általa megálmodott, majd létrehozott parányi parkban. Ahol “a kő marad…”
007
A Gyöngyös patak partján álló Trianon kereszt, a hősök emléktáblái, az életében oly sokszor összetört, megalázott turul szobrok mind rá emlékeztetnek. Kérlelhetetlenül…
006
Augusztus huszadika van.
Városi ünnepségeink állandó szereplőjeként már órákkal a meghirdetett rendezvény előtt felöltötte díszegyenruháját, gondosan felhelyezve kitüntetéseit, s határozott léptekkel elindult, kezében koszorúval… ma hiába vártuk.
Szent István szobra előtt nem hajthatott fejet, nem tiszteleghetett, katonásan összevágott bokákkal, s a zuhogó esőt sem éltethette, míg mások hatalmas ernyők alatt bújva dideregtek.
004
Bár tudhatnák a hiányát örömmel konstatálók, hogy persze, mégiscsak itt volt ő, huncut mosollyal, mint rendesen, talán csak ideruccant éppen, odaátról… Csak mert a harcait méltósággal befejezte, nincs miért naponta emlegetni őt? Mert már csak a veretes betűkkel, fából faragott tábla hirdeti a néhai Dicsőszentmártoni ősök emlékét őrző ügyvéd méltóságát?
0003
Jó volna tudni, mikor jön majd egy ember, egy egyszerű írástudó, aki bátor lesz és felidézi, helyére emeli, az ebben a városban élők számára, az egykor itt munkálkodott lokálpatrióta művét! A jó szándékú, ám méltatlanul meghurcolt jogászember alakját, aki, ha kellett tanított, ha kellett oktatott, pörlekedett s a perben, haragban lévőket egyezségre, békességre biztatta. Tudott méltósággal bölcs, ugyanakkor ifjúi hévvel tüzes is lenni, igazát mindenáron megvédeni; tudott bízni a jövőben, s csak módjával ítélni ellenfeleit. Csak meghátrálni volt képtelen! Amiért konokul harcolt, amiből nem engedhetett, amit rá bíztak bajtársai, cimborái, azért a végsőkig tudott küzdeni. Talán ez hiányzik most a leginkább! Itt hagyta a Lelkiismeret Parkját, amit hamarosan elborítanak az őszi levelek.
0002

005
Egy éve már, hogy elballagott az öreg tábornok, számtalan ötvenhatos szervezet és párt fáradhatatlan szabadságharcosa… Szombathely Lelkiismerete, csendesen megtért szeretett szüleihez.

Egy éve már…De valahogy mindig akad egy, azok közül, akik megfogadták lelke rezdüléseit, akik ma is tudják a mondatait kívülről… mindig akad egy, akit gyertyát gyújt a turulmadár emlékoszlopa tövében. Akiknek nagyon hiányzik Dr.Csorba Boldizsár lobogó szelleme!

“…üzenem a volt barátimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek,
és nem lesz bosszú, gyûlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kõ marad,
a kõ marad…”

(Wass Albert verse)

ÉLJEN ÉS ERŐSÖDJÉK – augusztus huszadika, ………………………..… ünnepe!

Volt ez a nap már szinte minden!
Az 1938-as székesfehérvári országgyűlés határozata értelmében Magyarország nemzeti és állami ünnepe – I. István király temetésének és szentté avatásának évfordulója, Szent István király ünnepe, az Új Kenyér ünnepe, valamint 1949 és 1989 között a Magyar Népköztársaság Alkotmányának hivatalos állami ünnepe.
001

002

004

003
Ma, leginkább a zárva tartó üzletek napja, a négynapos eszem-iszom kampány-nyitó ünnepnapja, a „hosszú hétvége” autópálya dugóinak nyitánya, meg az „állami kitüntetések” hullogálásának szokott napja, a jól hízelgő és jól fekvő haverok zártkörű ünnepe – amúgy egy sima átvedelhető, átalható, áttévézhető, mihaszna munkaszüneti nap, a nagy bezárkózások egyik napja az esztendőben, amely az idén ráadásul meglehetősen borongósnak ígérkezik.

Még szerencse, hogy az egész augusztus 19-én éjfélkor kezdődik, s már másnap, huszonegyedikén véget is ér! Csak a jól időzített marketingfogások miatt tűnik majd véget nem érőnek, s talán még huszonharmadikán is akadnak majd újkenyeret majszolók egynehányan…

Ma reggel, amikor felébredtem, bevallom, elszorult a szívem. No nem a kitüntetettek névsorát olvasva! Már kezdem megszokni, kik az arra érdemesek, s kik nem juthatnak a medáliák közelébe. Mindig így volt és így lesz. Az aktuális hatalom elragadtatódik az övéitől. Ma az Orbánhoz lojálisak, a feltétlen hívek kapják a méltatást, másokról meg olykor megtudhatjuk, mi által bővítették nemzetünk ellenségeinek körét. Csak az egyszerűek szomorúságáról, e végtelen megosztottságról szólnak, írnak egyre kevesebben!

Ezért szorult el a szívem, amikor néhai kenyéradóm, az akkori szerkesztőségünket irányító vezető gondolatait olvashattam, a napi glosszában. Németh Péter sokadszor szólt ugyanarról, s most mégis úgy kellett éreznem, hogy utoljára…

„Ha valaki veszi a fáradtságot és hajlandó több újságból tájékozódni arról, milyen állapotban is van ma Magyarország, két teljesen ellentétes képet lát. Az egyik politikailag, mentálisan és helyenként gazdaságilag is szörnyűséget ábrázol, míg a másik Európa legélhetőbb helyeként mutatja be, amely folyamatosan fejlődik, működnek a reformjai, a kormány egyre több pénzt hagy az emberek zsebében…

Ha ellenzéki lapból szerezzük az információinkat, akkor Magyarország egyre inkább elszigetelődik Európában, terroristaként, fertőző betegekként, bűnözőkként kezeli a bevándorlókat, míg a kormánypárti újság azt állítja, hogy hazánk védi meg a kontinenst a migránsoktól, megállítja a határnál a terrorizmust, a betegségeket, stb…

Ha innen nézzük, nő a szegénység, ha onnan, csökken, ha innen, mindenki lép egyet előre, ha onnan, egyre többen süllyednek a megélhetési szint alá.
Kocsis Máté, a Fidesz kommunikációs igazgatója nemzeti minimum szükségességéről beszél – menekült ügyben -, Kunhalmi Ágnes az MSZP budapesti elnöke pedig arról, hogy a gyűlölet nem válhat nemzeti minimummá…

Hivatalosan 25 éve élünk demokráciában, de 25 éve nem volt ilyen megosztott ez az ország. Nincs közös nyelv, nincs közös gondolat, nincs közös akarat. Ki-ki politikai beállítottsága szerint nyilatkozik; nem számít már a valóság, nem számítanak a tények, megszűntek az egzakt adatok, csak értelmezések vannak, lejáratások, megbélyegzések.

Élhetetlen országgá váltunk.

Ezt mondom én itt most, a Népszava felületén, remélve, hogy pár tízezer emberhez eljutnak még a szavaim, de a válasz a túloldalról, ha jön egyáltalán, sokszoros erővel zúdul vissza, az eltorzul, eltorzított nyilvánosság-szerkezeten keresztül. 25 év ezt hozta el nekünk; maszkokban járunk, hamisságokkal etetjük egymást, semmi sem igaz, semmi sem valódi.

Még a Magyarország déli határán épülő kerítés sem az.
007
Csak az, ami a lelkünket szeli keresztül, azok az éles késecskék, amelyek befelé és kifelé egyaránt rombolnak, vágnak, szúrnak.

Augusztus 20-a alkalmából mindenféle beszédek el fognak hangzani. Azt javaslom: egyikre se figyeljünk oda. Üljünk le, és gondoljuk végig, hova jutottunk 25 év alatt. Ha ezt megtesszük, tudni fogjuk, hol a helyünk és mi a dolgunk.”

Mi, itt a határ menti városka lakói kivételes helyzetben vagyunk!
Itt nincs megosztottság!!!
Nálunk, Szombathelyen, de persze Kőszegen, Körmenden, Sárváron… is lesznek majd ünnepségek.
SONY DSC

SONY DSC
A mi ünnepségeink egyikén sem lesz borúnak, szomorkodásnak még csak nyoma sem!

Itt minden a kirobbanó formáról, a boldog derűről szól majd, a jólétről, a szinte teljes foglalkoztatottságról, a növekvő életszínvonalról, a harmóniáról, meg persze a böcsületről. Nekünk ez jutott, ez jár. A mi szónokaink egytől egyig az élet napos oldalán élnek. Olykor le-leruccannak budai villáikból, körénk magasodó palotáikból, vagy a környékünk elit negyedeiben álló kastélyaikból közénk, az őket éltető plebs közé, kiállnak a napfényre, annak rendje és módja szerint elsötétül a szemüvegük, s így, bátran a szemünkbe nézve ránk zúdítják a mondókáikat.

De szép, de jó, hogy van egy nap az esztendőben, mely éppen augusztus huszadikára esik. Ez a nap egy a nemzeti ünnepek közül, melyet a nép ünnepelhet. Miközben a nemzet éppen az adóhatóság, a dohányboltok, az útdíj, meg a minimum irányában sertepertél. Éljen és erősödjék!

A VAKÁCIÓ VÉGJÁTÉKA – öröm, vagy üröm a tanévkezdés?

Két hét maradt. Nincs mese; a kánikula után a hajnal esővel és langymeleg széllel tudatta, valami véget ért – úgy tűnik, csomagol a nyár, a pihenés időszaka. Az a néhány évtized, ami a diákkortól elválaszt, nem túl nagy akadály, hogy felidézzem, milyen fondorlatos módon akartuk kinyújtani az efféle időbeni maradékot. Próbáltunk nem gondolni a csengőszóra, sem tanáraink szigorára, igyekeztünk nem odafigyelni, amikor a mindig csipkelődő szomszéd néni, naponta vagy háromszor az orrunk alá dörgölte a suli eljövetelét. Nem utáltuk, hogy fogynak a napok, sokkal inkább azt, ahogy minden megváltozott köröttünk a fölnőttek izgatottsága és fogyó türelme okán. Mintha szerettek volna már túlesni gondtalanságunkon, szerették volna viszontlátni életünkben a rendszert, a fegyelmet, az idő hasznos beosztását.

Nem utáltuk, hogy fogynak a napok, sőt, a legtöbben vártuk már az iskolát, a srácokat, haverokat, a közös pillanatokat, órákat. A valahova tartozást, amely az iskolás évek után a semmibe zuhan, hiába is próbálnánk pótolni műanyag közösségekkel. A minap egy barátom keserűen említette meg, hogy a sokadik osztálytalálkozójuk érdeklődés hiányában elmaradt! Bár az iskolai osztályok után százfelé reppenünk, az internet közösség-hazugsága elhiteti velünk, hogy együtt maradtunk: tudunk képeket mutogatni magunkról, idióta szövegeket közreadni, és meghirdetni a kölykök után maradó gyermekholmikat. Csak éppen az érzést söpörjük mindenféle ócska szőnyegek alá…

gyerekek_diakok_iskolasok_suli

A vakáció végjátéka ma leginkább gondokat hurcol mindennapjainkba. A szülői hivatás talán legszerencsétlenebb pillanatai ezek, nem mondani, mutatni folyton folyvást a számunkra méretett lehetetlent, lemondásra ösztönözve szeretett kölykeinket. Mert alig akad mindenre abból az átkozott kevésből! Kinőtt cipőcskéik, ruháik, elvásott táskáik helyébe újat kell vásárolnunk! Azután a táskákat megtömni füzetekkel, írószerekkel, elavult ismeretekkel teli könyvekkel, mázsányi feleslegességgel, megrakni értelmetlen tonnákkal ezeket az ostoba koffereket. Mind-mind kidobott pénz az ablakon, az elkövetkező méregdrága hideg, ősz és tél előszele! Bár soha ne kellene felnőni, töprengeni, vajon öröm, vagy inkább üröm-e így a tanévkezdés? Mert amint az évek múlnak, egyre kevesebb az öröm, s egyre többnek tűnik a megoldandó probléma! Néha olyan érthetetlen…

Két hét maradt. Elillan; aztán indulhatnak hajnali hatkor az apróságaink. Szedhetik a lábaikat, zötykölődhetnek buszokon, lódulhatnak az öreg iskolába. Szinte hallom, ahogy lomhán bepuffan mögöttük az ódon épület kapuja, aztán megszólal a csengő, megkezdődik a tanítás… Nekik. A mi gyermekeinknek.

De vajon mi lesz velük? Velük, akik hozzánk érkeztek, keresztül árkon-bokron, határokon? Akiket drótkerítések felépült szakaszai között rendőreink fogadtak, akik heteken át menekültek a földig lerombolt, lebombázott városaikból, ahol pár hónapja még állt az ottani öreg iskola, benne a padokkal, a zöldre festett táblákkal. Vajon mi lesz majd ezekkel a megnyomorított apróságokkal, akiknek már gyermekkorukban kötelező volt megtanulni a mellőzöttség és megtűrtség bélyegét?

Nekik honnan, miből lesz új cipőjük, jó meleg kabátjuk, s főleg új iskolatáskájuk, benne füzetekkel, könyvekkel, melyeket a saját nyelvükön írtak, odahaza? Lesz-e nekik tanévkezdet egyáltalán? Vagy a tanév és iskola helyett börtönökbe záratja őket is a mi vezetőnk? Megmutatva a világnak, mifélék a magyarok, meg a magyarok törvényei? Fellegek jöttek a vakáció végnapjaival. Záporokról, zivatarokról zengenek a rádiók. Csak ne hallgatnának annyian! Beszari módon, közömbösen, önző pökhendiséggel felemlegetve megszerzett jogainkat, birtokainkat…