A VAKÁCIÓ VÉGJÁTÉKA – öröm, vagy üröm a tanévkezdés?

Két hét maradt. Nincs mese; a kánikula után a hajnal esővel és langymeleg széllel tudatta, valami véget ért – úgy tűnik, csomagol a nyár, a pihenés időszaka. Az a néhány évtized, ami a diákkortól elválaszt, nem túl nagy akadály, hogy felidézzem, milyen fondorlatos módon akartuk kinyújtani az efféle időbeni maradékot. Próbáltunk nem gondolni a csengőszóra, sem tanáraink szigorára, igyekeztünk nem odafigyelni, amikor a mindig csipkelődő szomszéd néni, naponta vagy háromszor az orrunk alá dörgölte a suli eljövetelét. Nem utáltuk, hogy fogynak a napok, sokkal inkább azt, ahogy minden megváltozott köröttünk a fölnőttek izgatottsága és fogyó türelme okán. Mintha szerettek volna már túlesni gondtalanságunkon, szerették volna viszontlátni életünkben a rendszert, a fegyelmet, az idő hasznos beosztását.

Nem utáltuk, hogy fogynak a napok, sőt, a legtöbben vártuk már az iskolát, a srácokat, haverokat, a közös pillanatokat, órákat. A valahova tartozást, amely az iskolás évek után a semmibe zuhan, hiába is próbálnánk pótolni műanyag közösségekkel. A minap egy barátom keserűen említette meg, hogy a sokadik osztálytalálkozójuk érdeklődés hiányában elmaradt! Bár az iskolai osztályok után százfelé reppenünk, az internet közösség-hazugsága elhiteti velünk, hogy együtt maradtunk: tudunk képeket mutogatni magunkról, idióta szövegeket közreadni, és meghirdetni a kölykök után maradó gyermekholmikat. Csak éppen az érzést söpörjük mindenféle ócska szőnyegek alá…

gyerekek_diakok_iskolasok_suli

A vakáció végjátéka ma leginkább gondokat hurcol mindennapjainkba. A szülői hivatás talán legszerencsétlenebb pillanatai ezek, nem mondani, mutatni folyton folyvást a számunkra méretett lehetetlent, lemondásra ösztönözve szeretett kölykeinket. Mert alig akad mindenre abból az átkozott kevésből! Kinőtt cipőcskéik, ruháik, elvásott táskáik helyébe újat kell vásárolnunk! Azután a táskákat megtömni füzetekkel, írószerekkel, elavult ismeretekkel teli könyvekkel, mázsányi feleslegességgel, megrakni értelmetlen tonnákkal ezeket az ostoba koffereket. Mind-mind kidobott pénz az ablakon, az elkövetkező méregdrága hideg, ősz és tél előszele! Bár soha ne kellene felnőni, töprengeni, vajon öröm, vagy inkább üröm-e így a tanévkezdés? Mert amint az évek múlnak, egyre kevesebb az öröm, s egyre többnek tűnik a megoldandó probléma! Néha olyan érthetetlen…

Két hét maradt. Elillan; aztán indulhatnak hajnali hatkor az apróságaink. Szedhetik a lábaikat, zötykölődhetnek buszokon, lódulhatnak az öreg iskolába. Szinte hallom, ahogy lomhán bepuffan mögöttük az ódon épület kapuja, aztán megszólal a csengő, megkezdődik a tanítás… Nekik. A mi gyermekeinknek.

De vajon mi lesz velük? Velük, akik hozzánk érkeztek, keresztül árkon-bokron, határokon? Akiket drótkerítések felépült szakaszai között rendőreink fogadtak, akik heteken át menekültek a földig lerombolt, lebombázott városaikból, ahol pár hónapja még állt az ottani öreg iskola, benne a padokkal, a zöldre festett táblákkal. Vajon mi lesz majd ezekkel a megnyomorított apróságokkal, akiknek már gyermekkorukban kötelező volt megtanulni a mellőzöttség és megtűrtség bélyegét?

Nekik honnan, miből lesz új cipőjük, jó meleg kabátjuk, s főleg új iskolatáskájuk, benne füzetekkel, könyvekkel, melyeket a saját nyelvükön írtak, odahaza? Lesz-e nekik tanévkezdet egyáltalán? Vagy a tanév és iskola helyett börtönökbe záratja őket is a mi vezetőnk? Megmutatva a világnak, mifélék a magyarok, meg a magyarok törvényei? Fellegek jöttek a vakáció végnapjaival. Záporokról, zivatarokról zengenek a rádiók. Csak ne hallgatnának annyian! Beszari módon, közömbösen, önző pökhendiséggel felemlegetve megszerzett jogainkat, birtokainkat…