MONDD EL BÁTRAN A FIADNAK! – Ember a menekülő!

Egy barátom barátja szíriai állampolgár.
Barátságukat az éppen egy évtizeddel ezelőtti találkozás óta az interneten keresztül, „döcörgő angolsággal” gyakorolták, kibeszélve a világ dolgait.
Aztán az ottani, évek óta szűnni nem akaró kegyetlen harcok, és az állandó kilátástalanság elüldözte őt az otthonából, így lett a jóbarátból menekülni kényszerülő.

Szerettei és akiknek még a gondját viselhette – mindenkije, mindene odaveszett, nem lehetett odahaza maradása. Elüldözték. Heteken át vándorolt, jött egyre, s mint minden üldözött félt, reszketett, de csakazértis jött, pillanatra sem felejtve a messzeség, meg a túlélés lehetőségét. Csak ez volt, amiért útnak indult! Egy szerencsétlen Ember a sok közül!

002

003

006

007

Tudta jól, merre van Magyarország, tanulmányozta történetét, föld- és vízrajzát, a barátja révén rengeteg érdekes titkot ismert meg az itt élőkről, a „legendás magyar népről”. Hallott ragaszkodásunkról, mely ősi múltunkhoz, vándorló eleinkhez köt minket. Hallott az országunkat 1956-ban és utána elhagyókról, az egykori disszidensekről, meg a jelenkor diktatúrája elől a közelmúltban kivándorolni kényszerülő távozókról. Bízott bennünk.

Hogy legalább azért képesek leszünk az empátiára, kötődésre a menekültek felé, mert magunk is megtapasztalhattuk a számkivetettség érzését, mert magunk is menekültünk, menekülünk évtizedek óta a „magyar sors”, meg az éppen aktuális legyőzőink elől…

Még javában úton volt, amikor futótűzként terjedt csoportjaik közt a döbbenet híre, mely arról szólt, hogy terroristaként beszélnek róluk, özönlésükkel riogatják a magyarokat, s a rossz hírük, a vélt igazságok miatt félelmet költöztettek a magyar szívekbe. Aztán hallhatták, amint a jelenkori magyar miniszterelnök eltökélt döntését ragozta a határainkon túlról, amint azok előtt vázolta kerítésének tervét, akik maguk is hontalanok a hazájukban. Útközben érték a hírek a drótkerítésről, a fölé majdan magasodó, s a jövőben felépítendő, mindenki mást tőlünk elválasztani képes második, meg harmadik kerítésről, a gyáva tűzparancsra váró határvadászokról…

A szíriai csak egyet tudott: Jönni kell, még mindezek előtt! Jönni, nem maradni, csak megpihenni, rövid erőgyűjtés után továbbmenni, az áhított cél felé.

004

Éjjel érkezett magyar barátjához. Ahhoz, aki mindvégig szép szavakkal bíztatta. A falu határában, az erdő szélén várakozott, míg lement a Nap. Aztán, hogy már csak a telehold fényében sejlett fel a település, elindult, várva a rég elhatározott pillanatot. Akkor még nem sejthette…Ez volt és ez maradt a várt nagy találkozás. Néhány pillanat. Barátja, a magyar férfi a kapuban várta, egy jókora kosárba csomagolt elemózsiával, vízzel, aztán kérte, hogy ne hozzon rá és családjára bajt…

Útjára bocsátotta, elküldte, elkergette az éppen csak érkezőt, hogy eleget tehessen az előírt elvárásoknak. Elnémítva szívét, a lelkiismeretét, aludni tért, útjára engedve a hitegetett cimborát. Majd Európa megoldja. Nem az én gondom – mormogta.

A fia a legkisebb, a szoba ablakából nézte. Nézte az ő édesapját, s a bácsit, akiről az apja annyit mesélt korábban. A vacak gúnyáiban hatalmas hátizsákkal érkezett szíriai tanítót, akiről az apja meséiből annyit tanult… Akinek négy gyermeke maradt az összeomlott házuk romjai alatt, s asszonyát egy véletlen golyó az utcán még aznap este terítette le. A romok alatt maradt hűséges vadászkutyája, s a robbanástól szertehullottak az akvárium díszes halai, mind…Úgy érezte mindent, mindent tudott erről az emberről. Az Emberről, aki a végtelen messzeségből jött hozzánk, s most nézte távolodó, bicegő alakját.

Az apa a televízió elé ült. Végignézte a híreket a mindent tönkretenni kész menekültekről, az épülő kerítésről, a táborokról, azután sört bontott, nagyokat kortyolt és elfelejtett besurranni a kisfia szobájába, hogy szép álmokat kívánva még egy utolsó csókot leheljen a szendergő gyermek homlokára.

Bár, nem ez volt aznap az egyetlen mulasztása…

(Végtelen hála Emin Ozmen képeiért!)