AZ ELMARADT SZELFI – tizenhárom kilométer az országhatárig

Nem érdemes foglalkozni a híradásokkal. Nyilván, csak azért, mert minden zsurnalisztának fontos, hogy holnap is jóllakjon, hogy a baráti kapcsolatok, meg az „ismerősök” megmaradjanak – így arról és azt hazudnak, amit várható előmenetelük diktál. Elvekről szó sincs már… Menekült ügyben különösen így van ez, olvashatunk szétaggódott nyávogást, bűnbak-keresést, vádaskodást, meg persze okosnak tűnő konklúziót is… Dicséretek és vádak csattognak szerteszét. A lényeg, úgy tűnik, ebben az esetben is csak a személyes tapasztalatok után válhat világossá.

Mert a minap Körmend és Pinkamindszent között, tizenhárom kilométert végig gyalogló gyermekek egyike sem született „menekült”-nek, „migráns”-nak, egyikük sem szeretett volna öt-hat éves korban, fölnőtt módon végigjárni egy ostoba erőltetett menetet.

Az én kis történetem apró emberkéi itt, mondhatni, a közelünkben mendegéltek, végigmókáztuk velük a végtelenhosszú utat, aztán eltűntek – számomra, talán örökre.

Apa és anya döntése volt az indulás, a végső elhatározást pedig egy mindent elpusztító rakéta becsapódása okozta. Odalett minden, ami maga a gyermekkor: a mackó, az építőkockák, meg a gyermekszoba, mely örömet okozhatott volna. Babák és fakardok helyébe tódult a menekülés.

Hetek óta jönnek, – mondták – s maguk sem tudják, mennyi még az út. Ez már nem a lábak és lábbelik versenye. Oda kell érni. Ezt tudják, bár maguk sem igazán tudják, hol van az az „oda”. Akadozva, gesztikulálgatva kommunikáltunk, hogy megtudjuk egymásról a valójában értelmetlen dolgokat. Ami igazán fontos volt, az a szemnek most is láthatatlan maradt… A szíveink üzentek, néha mosollyal, olykor kacajjal, sírással… nem készítettem rólunk szelfit…

“Halált megvető bátorság” nélkül szegődtem melléjük, mentem, meneteltem végig a Körmendtől Pinkamindszentig vezető úton, egy ideig a nyakamban cipelve a legkisebbet, máskor meg fogva két vásott kislurkó kezét. Közben, hogy jobban teljék az idő, énekeltem. Úgy, félig-meddig németül, angolul, meg… oroszul, ahogy ezt mind, mind megtanultam az életben, míg arra készültem, hogy egyszer majd szíriai migránsok között bandukolva, gyalog jutok el Körmendtől Pinkamindszentig. Mókázni próbáltam a három kislegény előtt…tizenhárom kilométeren át, rendőri felvezetés mellett…

Míg számláltuk a lépteket, elfelejtettem arra gondolni, hogy ezek a szerencsétlenek miként jutottak Európa kapujáig, elfeledtem felidézni, hogy törhettek át a drótkerítéses pengékkel védett országhatárunkon, hogy zötykölődtek végig a körmendi gyűjtőtáborig az ócska kék buszokon, s most vajon mi vár még rájuk, odaát…

Odaát, ahol majd vonatokra rakják őket, bevagonírozzák valamennyit, s útnak indulnak, tele várakozással. Odaát már tudják, hogy soha nem fognak céljukhoz érkezni. Ugyanúgy tudják, mint ahogy azok tudták, akik útnak indították a deportáltak vagonjait…

??????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????

Meddig tart még ez a különös, embertelen emberáradat?
Meddig gondoljuk, hogy már sokan megérkeztek, s vajon mikor látjuk majd be, hogy akik most, itt jártak, még csak a kezdet kezdetét jelentették?
Hogy végeláthatatlan hosszú sorokban menetelnek, jönnek felénk, aztán, ha tehetik, mennek, mennének, tőlünk messze, el… ha tehetnék.

A kisfiúkkal való találkozásomat soha nem szeretném elfelejteni. Akkor is így szeretném, ha őket már soha többé nem fogom látni. És akkor is, ha egyszer magam is utánuk kell, hogy eredjek.

Hogy ők majd befogadhassák a menekülőt…