A GÖRDESZKÁS PAP MILÁNÓBAN – Expo látogatáson a rédicsi plébános

Hetés. Magyarország délnyugati részén és a szlovéniai Muravidéken elterülő magyar néprajzi tájegység, amely földrajzilag a Kerka-vidék és a Mura-vidék találkozásánál terül el. A Trianoni békediktátum gyakorlatilag kettészelte – Hetés ma leginkább a néplélekben, a fennmaradt, megőrzött hagyományokban él tovább. No meg az azon a környéken élő emberek szelíd habitusában, az összetartozásában. Figyelnek egymásra, számon tartják értékeiket, büszkék a közülük híressé váló, különleges tudással, különös képességekkel megáldott emberekre!

006

A Hetés jellegzetes településén járót, aki a rédicsi utcán azt tudakolja, merre találhatja a templomot, az ott élő emberek szívesen igazítják útba a lelkipásztorukhoz. Tizennyolc esztendeje már, hogy a maholnap ötven esztendős Lendvai Zoltán János megkezdte hívei közt a szolgálatát, s öt éve szó szerint „begurult”, berobbant a világ különböző részein élők szívébe is!

002

A mindig mosolygós plébános lett a „gördeszkás plébi” szenzációs videói bejárták a Föld szinte minden zugát. Akkoriban erről szóltak a pletykalapok, a magazinok és a filmhíradók – valljuk be, nem véletlenül! Egy katolikus pap, talpig reverendában, a talpa alatt egy kerekeken guruló deszkával, nem mindennapi látványosság!

005

Szabadidõ - Új városi gördeszka pálya Zalaegerszegen

A rédicsiek a megmondhatói, hogy a hírnév ellenére Lendvai Zoltán plébános úr semmit nem változott. Ugyanolyan figyelmességgel gondoskodik a gyermekekről, mint ahogyan gondját viseli a hajlott hátú öregeknek. Mindenki iránt érdeklődik, igyekszik mindenkit felvidítani. Szívesen meghallgatja mások gondjait, s ha lehetőséget kap, bizonyítja különleges képességeit. A gördeszka csak egy szellemes eszköz, talán, hogy a szíve még könnyebben megtalálja az utat mások szívéhez. Hogy mindezt Isten és hívei szolgálata közben teszi?

003

Ugyan, miféle vaskalapos irigység szól abból, aki ezt megütközéssel fogadja?

Évek teltek el a “világszenzáció” óta, s most örömmel bukkantunk a hírre: Lendvai Zoltán a gördeszkás plébi Milánóban, az Expo-n járt! Ha már ott volt, nem maradhatott el a híres, hírneves gördeszka bemutató! Igaz, a Szombathelynek szánt sámándobot figurázó magyar pavilon helyett Szlovénia hívta az övéi közé a rédicsi papot, de a mutatvány így is a világhíres magyar plébános sikerét hozta – újfent!

„A Mennyei Atya ajándéka, hogy Nagy Péter paptestvéremmel augusztus közepén elzarándokolhattunk Bosco Szent János szülőfalujához és sírjához.
Augusztus 18-án, 19-én, és 20-án a Milánói Expón extrém módon hirdettem az evangéliumot, arra ösztönözve az oda látogatókat, példámmal tanítva őket, hogy minden dolgukat először imádsággal kezdjék. (“First time: Pray! – Second time: Excersises!”)

A szlovén Varis Top vállalat küldöttségével, Silvian Civre igazgató úr segítségével jutottunk el az Expora, aki bizonyította kiváló szervezőkészségét.
Véletlenek nincsenek! A szlovén pavilontól mindössze 50 méterre volt a Don Bosco által alapított szerzetesrend, a szaléziek pavilonja. A Expón rajtuk kívül más szerzetesrend nem képviseltette magát eme rangos világeseményen.

Augusztus 21-én reggel indultunk Torinóba, Bosco Szent János sírjához.
Jó volt látni a szalézi rend “Betlehemét”, ahonnan a Don Bosco által alapított szerzetesrend indult.”

Lendvai Zoltán gondolatai ezek, s a videó kockáira pillantva csak arra tudunk bíztatni mindenkit: érdemes felvállalni a különleges képességeinket. Ha mindez ráadásul másolható és követhető, az még nagyobb ajándék!

Mert nem szeretnénk ünnep rontók lenni, csak nagyon-nagyon halkan jegyezzük meg, hogy a magyar katolikus plébános akár a milánói világkiállítás magyar pavilonjában is „felléphetett” volna. A sok különcség mellett talán ez a műsorszám is elférhetett volna, de sebaj! Lesz, lehet még rá alkalom! A suhancos lendületű, mindig vidám plébános bizonyságát rengetegen hallották és látták.

Ezért nem szerettük volna magunk sem tovább titkolni!

Egy gördeszka nem a világ! Szerezzék be, s lehet utána csinálni! Néhány pillanat után többen lesznek a barátaik, mint gondolnák…

FOLYTASSA… PUSKÁS! – a nagy újjáélesztő túlélése

A “kiváló” előadás, úgy tűnik, befejeződött. Valljuk be, feledhetetlen élmény volt a „nagy nevettető páros”, akár csak Stan és Pan, vagy „szegény-házi” magyar változatuk, Hacsek és Sajó működése.
002

A csúnyácska tutyi-mutyi, együgyű figura, meg a beképzelt kövér, mérges pajti nagy duója immár soha, sehol nem lesz nagy szám!

Más idők járnak!

Az elpasszolt miniszteri hatalom után tán csak nem nevetteti ki magát egy súlytalan országgyűlési képviselő oldalán Szombathely polgármestere?

Ugyan, miért is mutatkozna egy bukott figura oldalán? Vagy esetleg látta Puskást valaki, akár egyetlen pillanatra is Marton, Szakály, Lazáry, vagy éppen Mérey oldalán? Az imént emlegetett, süllyesztőbe zavart lények egyikének, esze ágában sem volt megkockáztatni, hogy Szombathely közönsége előtt szerepeljenek, miután jókora pont került a mutatványuk végére.

Emlékeznek még Para Kovács Imre fenomenális mondataira, ama negédes írásból, mely a vesekövei után indult miniszternek állított emléket? Valahogy így:
„Engem már az is hisztériába hajló állapotba kergetett, hogy egyáltalán bármilyen döntést hozott regnálása alatt, hiszen feladata abban állt, hogy hülyén nézzen lőtéren, felszálló pályán, Kossuth téren és a Parlament épületében, illetve amikor Orbán Viktor ránéz, akkor bólintson. A megszólalás is fakultatív volt, de ezek szerint néha döntött, és akkor persze rosszul.
001
Nem vagyok meglepve, azonban feltétlenül jeleznem kell, hogy ez egyértelmű jele a Fidesz-rendszer hanyatlásának, mert a fénykorban nem történhetett volna meg, hogy egy miniszter döntsön. Bármiben. Nem azért vannak ők ott, hanem, hogy eltereljék a miniszterelnökről a figyelmet, és sokaságot képezzenek a 284 államtitkárral és a 4321 helyettes-államtitkárral, amikor feléjük fordul a Hír TV Echo Tv kamerája.”

Nos, a tegnapelőtt lezajlott hacacáré utáni búcsú, vagy ahogy a nálunk sokkal hozzáértőbbek írták: „valagbarúgás”, még arra sem volt méltó, hogy valódi visszhangra találjon. Aznap este, mintegy tizenkét híroldal említette, de másnapra a hír is eltűnt…
Súlytalan szösszenet volt az egész, jöhet a szeretett iroda kiürítése, a koromfekete miniszteri kocsi kiganajozása, meg a kulcsok leadása, adott határnapig! Aztán lehet tűnődni a „reloading”-on, csak aztán nehogy rosszul süljön el!

A hazatérés reflexe előtt nem árt tisztázni, kinek hol van a haza!
Mert aki már megfutotta néhányszor a töpörödés útvesztőit, nem árt, ha óvatosan nyomul! Nem ám!

Szombathely a miniszter úr ígéreteit mind megette, miért is kételkedett volna! De az, aki most jön, – ha elég bátor – baktat, vagy éppen szivárog, egy kegyvesztett ember, aki indulatból vetette oda a címet, s talán maga sem gondolta, hogy azonnal elfogadja azt a miniszterelnök! Gondolta, majd marasztalják kicsit? Kuncsorognak, mérlegelve az utolsó hónapok erőfeszítéseit? De nem!!!

Nincs könnyű helyzetben Szombathely első embere!
Felkarolhatja a bukott párját, előadások sokaságán át gesztikulálhat mancsaival, sorolva annak elévülhetetlen érdemeit, csak mindezek után nevetség tárgya lesz maga is!
004

006

007
Ha meg – ahogy a szippantós négyekkel is eljárt – úgy tesz, mintha itt sem lett volna az egykor hatalmas pajti, hát őt fogják lesajnálni, midőn a „böcsületről” papol. Mert aki egyszer vállalhatatlanná válik, az odahaza sem lesz más, csak senki! A kiabálós, fenyegetőző, pökhendi senki akkor is senki, ha ő ennek ellenkezőjét képzeli. Akinek mostanáig nem jutott eszébe, hogy választók sokaságát megtévesztve, miniszterként ígérgetett, most bukott miniszterként miként villoghat, avathat, tüsténkdhet!? Vége az előadásnak!

Stan, pontosabban az őt megszemélyesítő Stan Laurel majdnem tíz esztendővel élte túl Oliver Hardyt, aki a nagy nevettetők közös produkcióiban a Pan nevet kapta. Herczeg Jenő és Komlós Vilmos is azért nem folytathatta a Hacsek és Sajó legendáját, mert egyikük elment, csendesen…

Egy legendával szegényebbek lettünk.
Szombathely pedig egy új lehetőséggel gazdagabb.

Persze, jól tudjuk, hogy ebben a városban soha nem bukott még meg színdarab, hangverseny, operaest, vagy bármi más produkció. Akiknek a torkán eddig minden letolható volt, akár ezt is elviselhetjük. De akkor a szánalmon kívül egyebet tényleg nem érdemlünk… Meg persze tűnődhetünk a négyek kapcsán az egyenlőkről és egyenlőbbekről.

Folytassa Puskás, folytassa Polgármester Úr! – jöhet a nagy újjáélesztő túlélése című mutatvány! Vagy akár a még méltóságteljes végjáték…

A LELKIISMERET PRÓBÁJA – de nem kötelesség, a menekülők segítése!

Fontos, hogy segítsek?
Tényleg, tudok segíteni?*

Az elmúlt napok, hetek legfontosabb kérdései ezek!
Vagy inkább az: valójában, hogy kell és lehet segíteni?
Mit kell és lehet tennem, ha az érkező és a híradások szerint olykor „durván özönlő” menekülteknek, vagy ahogy hivatalosan emlegetik őket, a migránsoknak szeretnék segíteni?
Jó kérdés, de vajon honnan tudhatom, hogy amit tenni szeretnék, nem érinti-e a szabálysértések, vagy éppen a bűncselekmények körét?
Hol van a pont, amikor a törvények, tradíciók és a szokások felett minden más elképzelhetőt felül írhat a lelkiismeretem?

001

Nagyon téved, aki azt hiszi, hogy e kérdésekre legyintve, e gondokat megkerülve csak neki kell lódulni, iparkodni, s „ezek” majd örülni fognak, úgyis, mindennek!
S az is téved, aki úgy gondolja, hogy a segítés csak „egyes letéteményesek ügye”, privilégium, melyet „nekik címzett hála és hallelúja” követ…
Aki együtt érez, osztozik mások fájdalmában, nem lehet kevély, nem mozgathatja szereplési vágy! A babértermelők látványos ostobaságán túl is van élet, csak meg kell fogadni, szívlelni néhány alapvető „szabályt”! Íme a kiskáté, a teljesség igénye nélkül!

(Köszönöm, hogy jezsuita barátom tüsténkedett e „pontok” összegyűjtésében!)

Mielőtt hozzá látnál, gondold végig, vajon képes leszel-e mindvégig szeretettel gondolni azokra, érezni azokért, akiknek adni szeretnél? Ha tudjuk, hogy segíteni csak szeretetből és szeretettel lehet, előbb meg kell vizsgálni a viszonyunkat mindazokhoz, akiknek a mi nagyszerű érzéseinket kell majd elfogadni és viszonozni! Anonim segítés, személytelen, arctalan szeretet nem létezik! A valaki felé fordított arc nélkül csak gyűjtés, halmozás lesz minden jócselekedet vége, hát jól gondold végig: tudnál-e szelíden szólni, mosolyogva, ahhoz, akinek adni készülsz? Soha ne mondd ki a show-műsorok legundorítóbb szófordulatát: sok szeretettel! A szeretet az egyetlen, amiből nincs „sok”…

002

Azt mondják „kétszer ad, ki gyorsan ad”! A segítő soha nem készülődik a rászoruló előtt, nem bújik ünneplő ruhába, nem tartozik a jócselekedethez a rengeteg cihelődés, a kimódolt hatásvadászat! A segítés soha nem ismeri, és főleg nem tartja be a bürokrácia szabályait. Az már abban a pillanatban nem egyéb, csak kampány… Ne késlekedj hát és főleg ne mérlegeld, vajon holnapután mindent meg kell-e bánnod!

A vándort, a menekülőt, a vergődő bajba jutottat soha ne alázd meg: engedd, hogy érezze, mekkora öröm számodra, hogy neki segíthetsz! Ne készíts képet, – szelfit vele! – s ne akard közzé tenni, amint adod felé az alamizsnát! Senki másnak nincs köze ahhoz, amit te, neki adtál! Gondolj mindig arra, milyen nehéz lehet kérni, kapni, vagy éppen nem kérni, de átélni azt a helyzetet, ami a bajba jutottat a „rászoruló” kategóriába sodorta! Az ő elfogadása, maga az alázat, hihetetlen szeretetet és odaadást kíván! Elégedj meg az ő örömének kisugárzásával!

003

Bár, nem biztos, hogy mindenki úgy tud örülni, ahogy neked tanították! Az öröm, a szeretet megélését a világ másik részén, lehet, hogy másként értelmezik, de ettől még minden egyes segítés magában foglal egy nagyszerű lehetőséget! A segítésed újabb segítéseket szülhet, sőt, a rászoruló akár azt is felismerheti, miként lehet képes önmaga és társai megsegítésére! Látni, amint szemét közé keveredik az adományod, a legelkeserítőbb érzés…

Mérd fel, mekkora szükséget tudsz orvosolni, mielőtt segítenél! Ugyanakkor nincs jogod mások bajában turkálni! Ahogy mások segítését sem szép dolog méregetni! Ha adsz, ne alamizsnát adj, hanem igyekezz gyógyítani! A gyógyítás nem egyszeri alkalom! Segíteni csak az tud, akinek ez az élete részévé válik.

004

Soha ne akard azt adni, amit te magad már a szemétbe hajítanál!
Gondolj arra, hogy a számodra értéktelen holmi, vagy a jelentéktelen aprópénz több gondot okoz, mint amennyit képes megoldani! A bajbajutott nem eset, hanem Ember! Nagyon is az! Vedd emberszámba, törődj jobban vele, szánj rá több időt, türelmet, mutass feléje őszinte érdeklődést!

Végül, talán a legfontosabb: Ne várj hálát! Ne sértődj meg, ha nem sikerült örömet szerezned! A menekülő, a messziről érkezett Ember nem örvendezhet csak azért, hogy neked jó napod lehessen!

Próbálj úgy viszonyulni a menekülővel illanó pillanataihoz, ahogy erre Hervay Gizella tanított:

„Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.

Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.

005

Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.
Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.

A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont.

De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.”

A LELKIISMERET PRÓBÁJA – de nem kötelesség, a menekülők segítése!
Nem kötelesség – hanem öröm!

*Előző írásunk, a szelíd, melléklet-zónában is begyűjtött több mint 400 like után arra sarkallt, hogy megválaszoljunk néhány fontos kérdést… Ha akad még néhány megválaszolatlan, tedd fel bátran!

LEVÉLFÉLE A MENNYORSZÁGBA – Aylan Kurdinak, szégyenkezve…

Drága Kisfiam!

Ha tudnád, hány “finom lelket” sértek azzal, hogy sokadik gazemberként megmutatom itt ezeket a képeket! A képeket, amik… Rólad készültek, pontosabban a holttestedről, ahogy rátaláltak, ott a tengerparton.

0003

0002

0001

Ha tudnád, mennyivel szebb és fontosabb képekkel szeretnék és tudnék előhozakodni, itt, a levelem legelején – de akkor senkit nem érdekelne egy kép, egy kölyökről, Kobani szétbombázott városából…

Egy halott kölyökről, azok közül, akiknek özönlésétől annyira retteg Magyarország kormánya! Mert csak ennyi maradt belőled! Egy egészen rövidke hír, néhány ostoba fénykép, melyek bejárták a nagyvilágot.

A nyár közepén, minden eddigi légi támadás legborzalmasabbika után az éjszaka sötétjében indultatok útnak öt esztendős bátyáddal Galippal, édesanyáddal Rehannal és az édesapáddal, Abdullahhal.
Elindultatok Kobaniból, abból a gyönyörű városból, otthonotokból, a legeslegszebb házikóból, melyből mára semmi nem maradt, csak romok, törmelék, por és hamu… Kobaniból, ahol megszülettél, megtanultál beszélni és járni, kacagni és mesét mondani a mackódnak.
0007
Azt mondják, Kanadába indultatok. Ott várt volna rátok egy jóságos néni, nagynéni, aki jómódú kanadaiak közt dolgozik, fodrász és mindent előkészített, hogy menekültként élhessetek, Kanadában – szabadon, békében, ahogy a legtöbb három éves kisgyermek él e világban.
0009
Az Égei-tengeren hánykódó csónakotok soha nem érhetett partot… Csak édesapád élte túl a tenger haragját…

Drága Kisfiam!

Bocsáss meg kérlek, hogy így szólítlak, én, a hitvány magyar ember, egy azok közül, akiknek rettegni kell, ha rátok gondolunk! Aki annak a népnek a tagja, akiknek országa kerítést emelt, s emel még az utatokba, aki gyűjtőtáborokba hurcoltatja a Hozzád hasonló három esztendős apróságokat, felkészülve a kitoloncoltatásotokra, nehogy eszetekbe jusson a nyakunkon maradni!

Bocsáss meg, hogy Hozzád méltatlanul, a könnyeimmel küszködök – én, aki napok óta tétlenül olvasom a híreket, nézem a híradókat, a tudósításokat, melyek a megalázásotokról szólnak!

Nézem a képeket, melyek még akkor készültek, amikor a házatok kertjében, édesapád örömére, az általa ácsolt csúszda legtetején álltál; nézem a képet, melyen a testvéreddel és az óriási mackóddal kacagsz, vagy ahol édesapátokkal útnak indultok, talán éppen a világ legszínesebb óvodájába…

0004

0005

0006

0010

Azután újra a tengerpart.

Vajon, ott, a Mennyországban, elváshat-e a lábadon az a falatnyi kiscipő, melyet oly nagy gonddal adott apró lábacskáidra édesanyád? Vajon lesz-e ott angyal, aki segít neked, hogy rátalálj az óriási fehér mackódra?

Butaság volna bármit kérnem és ígérnem.
A legvacakabb emberek közül való vagyok.
Magyar. A menekülőket megalázni képes hatalom szolgája.

Mi elfogadjuk az elfogadhatatlant, s, ha holnap színes falevelek hullanak majd a fákról, mint rendesen, talán örvendezni kezdünk. Mert képesek voltunk és vagyunk megszokni mindenféle halál közelét… gyűlölni bárkit, bármiért! Csak mert hibbant vezérünk így akarja!

0011

Édesapád hazafelé indult…veletek. Eltemetni gyermekeit és asszonyát.

Hazafelé, oda, ahol akár őt is kivégezhetik majd a hazaárulásért…

Isten Veled!

ISTEN SELEJTET NEM TEREMT – ezért most is hiszem, hogy van jó megoldás!

Amikor 2013 december ötödikén, a Parlamentben, ünnepélyes keretek között letette az állampolgársági esküt az ötszázezredik külhoni magyar kérelmező, Böjte Csaba és édesanyja, Böjte Julianna, egy pillanatra hatalmas csönd zuhant a bennünk létező, emlékeinkből tornyosuló világra.
007
Felvillantak a távoli képek a dévai templomról, amint Csaba testvér árvái a pislákoló gyertyafényben a szív békéjéről énekelnek.

Hihetetlen volt, amint a ma talán legigazabb magyar és édesanyja állampolgársági esküt kénytelen tenni az Ország Házában, reklámozva az aktuális hatalom varázserejét.

Mi, akik soha nem csalódhattunk a jóságos atyában egy pillanatra a semmi felé fordítottuk a tekintetünket, talán, hogy ne tűnjék fel, amint egy könnycsepp végiggurul az arcunkon. Az ember, aki annyi szerencsétlen sorsú, minden és mindenki elől menekülni kénytelen gyermeknek teremtett otthont, hálálkodni kényszerült…

Most, hogy a hatalom hetek óta birkózik önmagával, persze jó szokásához híven hatalmas ellenséggel rémisztget, csak önmaga démonjait nem képes végre legyőzni!
Válaszokat keres, de végül mindig mindent csak megtorolni tud.
003
Elkeríteni magunkat, hazánkat a menekültek áradatától. Azokat, akik néhány nap ittlét alatt megértették, milyen egyszerű és őszinte emberek a magyarok, bár olykor hazug és fortélyos igéknek kénytelenek engedelmeskedni…

Megrökönyödtek, megrökönyödtünk a mérhetetlen csendtől, ami körülveszi nemzetünket. Amikor a menekültekről hallgató egyházak, egyházi méltóságok csöndjét megszokott alázattal törte meg Böjte Csaba ferences rendi szerzetes… amikor a minap végre megszólalt:

„Sokan kérték, hogy szóljak hozzá ehhez a kérdéshez! Elolvastam több e témába vágó írást is!
001
Ugyanaz a kérdés: „menekültek” – és két nagyon különböző válasz, és én e két út közül egyikre sem mernék rálépni! Igen, választani, dönteni e két lehetőség között nem merek, mert szerintem befogadni feltétel nélkül őket nem lehet, de véres erőszakkal elűzni sem szabad ezeket az embereket…

Egy harmadik utat javasolnék! Ismerős, hogy 1956 után Ausztriában, nyugaton, a magyar menekültek számára befogadó lágerek létesültek, hol nem csak a nyelvet, de az együttélés szabályait is meg lehetett, kellene tanulni. Aki erre hajlandó, azt be lehet fogadni, aki erre nem, azt haza kell toloncolni! Az autó vezetéshez hajtási engedélyt sem lehet erőszakkal szerezni, megvannak a minimumok, mit egy autót vezetni akaró embernek el kell sajátítani, és ha abból eredményesen levizsgázik, akkor kiengedhető a közutakra! Hajtási engedély nélkül, aki kiengedi a forgalomba az embereket, az potenciális gyilkos! Gondolom, hogy azok, akik közénk jönnek, a káosz elől menekülnek, egészen biztos, hogy megértenék, hogy ez a oktatási, nevelési központ az ő és az ő gyermekei érdekében is van! Nem szeretnénk, ha velük együtt a káosz, az anarchia is átcsapna Európába!!
008
Megtapasztaltam, hogy az elvadult, utcára került gyerek nagyon goromba, gonosz tud lenni, és ha az ember őket elűzi, akkor nagyon kegyetlenekké válnak, de ha befogadom, és szépen megfürdetem, megetetem, majd iskolába viszem, megnyugszik és megérti, hogy mindaz, mit neki meg kell tanulnia, az az ő javát szolgálja. Hihetetlen gyorsan fel tudnak zárkózni ezek a gyermekek, és azt látom, hogy az „elveszett gyermek”, mely a társadalom számára probléma volt, a képzés által a társadalom gondjaira válasz lesz! Igen, bátran állítom, hogy képzés, nevelés által ajándékká, áldássá válik az árva gyermek!
006
Tisztelettel javaslom a kormányainknak, hogy sürgősen hozzák létre az EURÓPAI AKADÉMIÁT, olyan képzési központot, amely felkészíti a bevándorlókat a békés együtt élésre! Itt az idő, hogy hitünkről, keresztény értékeinkről alázattal tanúságot tegyünk! A politikusoknak is, de az egyházainknak is meg kell érteniük, hogy lejárt az az idő, mikor fényes lakásokból, bölcs tanításokat mondogathattak, ki kell lépni Mesterünk, Jézus Krisztus útjára, és meg kell győzzük az embereket, hogy Isten parancsainak megtartása nélkül életünk káoszba, pusztulásba torkoll! Ha ezt nem merjük felvállalni, nem tudjuk az embereket szeretettel, szeretetre nevelni akkor a történelem, mint fölösleges kacatokat a süllyesztőbe küld!
004
Több mint húsz éve árva gyermekeket nevelek, megtapasztaltam, hogy Isten selejtet nem teremt, ezért most is hiszem, hogy van jó megoldás! Európa vizsgázik, esélyünk van, hogy eredményesen letegyük ezt a vizsgát és még erősebb, szebb legyen a világunk, de azt is tudni kell ha ezt a vizsgát elbukja, akkor a békés létünket is elbukhatjuk!
Hiszek a szeretet végső győzelmében
Csaba t.”

E gondolatok olvasásakor lehet legyinteni, gőgösen gajdolni szentimentalizmusról, meg naivitásról – bár olykor lehetnénk szelídebbek, valamennyien! Ha valaki kipróbálta már, milyen a jóságért kapott jó, talán azt is elmondhatja, merre vezethet az egyetlen út. Vagy, ahogy az írásában jelzi, a harmadik!

Böjte Csaba két úttal nem tudott azonosulni. Az egyik Bayer Zsolté, a másik P.Vértesaljai Lászlóé. Böjte atya nem akar őlni, öldökölni, viszont a magányos imádságot kevésnek tartja.

Bayer szerint: „Itt az idő kimondani: elkezdődött valami rettenet. Aminek véget kell vetni. Most. Minden eszközzel. Európát meg kell szabadítani ettől az iszonyattól. Ha kell, fegyverrel. Mert ha minden így marad, akkor elkerülhetetlen lesz a vérontás. És a hordák ma még úgy hiszik, csak az európaiak vére ontható.”

P.Vértesaljai úgy véli: „Lehetetlen kikerülni azt a növekvő megvetést, lenézést, ami a migránsok, a kivándorlók, menekülők iránt mutatkozik, Európa-szerte, egyik végétől a másikig… Most segíts meg, Mária, ó irgalmas Szűzanya. Keservét a búnak-bajnak eloszlatni van hatalmad. Hol ember már nem segíthet, a Te erőd nem törik meg. Hő imáit gyermekidnek, nem, Te soha nem veted meg. Hol a szükség kínja nagy, mutasd meg, hogy anya vagy. Most segíts meg, Mária, ó irgalmas Szűzanya.”
002
Talán megszívlelhetnék a harmadik utat azok a politikusok is, akik 2013-ban még reklámembert próbáltak faragni Böjte Csabából. Vagy viselhetnék nagyobb méltósággal, amint valakinek – Neki fontosabb a szív szava, mint a valahová tartozás ostoba dogmája. Mert menekültek holnap és holnapután is érkezni fognak. A szétbombázott otthonból menekülve nem akarnak magyar börtönök lakóivá válni!

Mert Isten selejtet nem teremt, ezért fogadjuk el Böjte Csabától, hogy van jó megoldás!