BEFUCCSOLT A SÁMÁNDOB MUTYI? – Hende örökös miniszter pápája után itt az újabb blöff!

Ferenc pápa tuti biztosra ígért szombathelyi látogatása után, – amit Hende Csaba, Szombathely örökös minisztere intézett el, frankón és személyesen! – itt az újabb lufi, ami kidurranni látszik! Nem kell tereprendezni, sem azon tűnődni, vajon miből fogjuk fenntartani – lehet lecsillapodni a kedélyeknek, a sámándob – bár V.Németh Zsolt ünnepélyesen „lealapkövezte” – nem fog a huszárlaktanya udvarán, Szombathelyen állomásozni!

A néhai szovjet katonákkal ellentétben, még időlegesen sem!

„A magyar pavilonért felelős Szőcs Géza terve az volt, hogy tevékenykedése nem ér véget a milánói esemény lezárultával. Bejelentette, hogy a pavilont hazahozzák, és Szombathelyen egészségközpontot rendeznek be benne.

10240283_1c39e80156527ef33fe3e507414e485e_wm (1)

Azzal a kérdéssel azonban nem is kell foglalkoznunk, hogy vajon milyen célcsoport igényeit elégített volna ki az a Nemzeti Egészségipari Információs Központ, amely egy óriási sámándobban működött volna Szombathely külvárosában, a volt orosz laktanya területén.

Hiába volt meg ugyanis az állami alapkőletétel Németh Zsolt vidékfejlesztésért felelős államtitkár részvételével. A pavilon hosszas huzavona után ugyanis nem kapott építési engedélyt, tudtuk meg a szombathelyi önkormányzat építési osztályán. Szőcsék furcsa mód ennek ellenére sem adtak be fellebbezést, így a döntés jogerőre emelkedett.

Ráadásul úgy tűnik, hogy Szőcs Géza valójában nem is számol a pavilon hazahozatalával, mivel milánói forrásaink szerint a bontási engedélyezési eljárást sem indították el, egyedüliként a kiállító országok közül, pedig erre szeptember elseje volt a határidő.
Persze talán senkit nem is zavarna, ha a sámándob csendben enyészne el Milánóban, amennyiben a magyar állam nem különített volna el 650 millió forintot a pavilon bontására és utóhasznosítására a 2016-os költségvetésben.”

“A magyar pavilon a világkiállításon elvégzi küldetését, képviseli és bemutatja Magyarországot, majd Szombathelyre kerül és remélhetőleg a város egyik jelképévé válik – hangsúlyozta köszöntőjében Hende Csaba. Hozzáfűzte: Magyarország az elmúlt négy évben ismét a szebb arcát mutatta a világnak, a “merjünk kicsik lenni” ostobasága után egy a múltjára büszke, a jelenét kemény munkával kézbevevő, a jövőre felkészült nemzet mutatkozott be újra a világnak. “Egy nemzet, amely mindenkivel kész és képes együttműködni, együtt dolgozni a kölcsönös előnyök, a kölcsönös tisztelet és a kölcsönös barátság jegyében. Egy olyan nemzet, amely kiáll az érdekeiért, amely ha kell, kész vitatkozni a saját igazáért.” Beh szép gondolatok is voltak ezek!!!

image

Az Index értesüléseiről persze hallgat az örökös miniszter, Hende Csaba, a fidesz legeslegújabb megyei elnöke – ki más!? – hallgat Szombathely polgármestere, és lapít az államtitkár úr is, mintha ez volna a rendje a dolgoknak!

Négyszer, ötször hozsannázni, szalagokat vagdosni, avatási ceremóniák során át szidni a korábbi városvezetést, majd várni a sült galambra, ami valahogy elakad félúton, mint a Márton átépítések lóvéja – úgy tűnik, ez is a helyi nagyságos urak módszere!

A huszárlaktanya területére ígért számtalan remek ötlet után, íme, a világ (kiállítás) röheje úgy tűnik, milánói roncstelepre kerül.
A rengeteg rezet látva, nyílván elakad a lélegzete a kiváló vasgyűjtő magyar romáknak, de sajnos erre a mutyira hiába is fáj a foguk!
Szőcs Géza eddigi elcseszett milliói után hullani fognak még jócskán a garasok, úgyszólván ellenőrizhetetlenül, de csak a pufók Gézu zsebébe!

Szombathely megint jól át lett ba…va! Ez van!

Akit a részletek is érdekelnek: http://index.hu/belfold/2015/10/28/expo_milano_vilagkiallitas_korrupcio_szocs_geza_samandob_fidesz/

Utóirat:
Korábban már írtunk a nagy mutatványról – pusztán a pontosság kedvéért: http://revolucio.blogin.hu/2015/06/01/bogrere-almodott-samandob-gyozve-gyoz-a-gyozhetetlen-gyozedelmes-majomesz/

TAKARÉKOS TÓNI A PERSELYMALAC – avagy a kretén fillérbaszók világnapja

Sosem volt piros betűs ünnep.
Október utolsó munkanapja mégis, mint a Nagy Takarékossági Világnap került már kölyök korunkban a naptárainkba.
A takarékoskodásról, meg leginkább a kuporgatásról tanultunk, beszéltünk, s az iskolai takarékbélyeg gyűjtése, meg nyalása alaptevékenységgé vált. Állítólag – mert tanultuk! – a világ takarékpénztárainak 1924 októberében Milánóban rendezett nemzetközi konferenciáján Európa, Ázsia, Ausztrália 28 országa takarékpénztárainak küldöttei fordultak a világ takarékpénztáraihoz, hogy ünnepeljék a jövőben október utolsó munkanapján a takarékosság világnapját…

006

A gyermekei számára jó példát mutatni kívánó Banks úr, a sóher Ebenezer Scrooge és az ő szellemei, vagy éppen Dagobert bácsi különös figurája mind-mind a pénz szeretetét próbálták ráerőltetni az amúgy már rég a mammon szolgálatát felvállaló emberiségre. Tanmesék születtek a pénzét herdáló, meg a megfontoltan költő testvérekről, hírt hoztak a megtakarítások nélkül éhen haltakról, meg persze az élére-hosszára bankókat rakó eszesekről.
002
Az elmúlt kilenc évtizedben a Takarékossági Világnap a különböző generációk, a más-más anyagi helyzetben élők számára más és más érzelmeket, emlékeket ébresztettek. Van, aki jó érzéssel emlékszik vissza, s bőven akadnak, akik a takarékosságot egész egyszerűen fillérbaszásnak titulálják. Merthogy az infláció úgyis mindent felülír… lehet takarékoskodni, csak nem érdemes.

Ma is „takarékoskodunk”, csak éppen megfordítva: a fejlett Nyugat mintáját követve szinte mindent hitelre vásárolunk (tv-t, számítógépet, hűtőt, mosógépet, kocsit és házat, no meg karácsonyi ajándékot!.) így késztetve, mondhatnánk úgy is kényszerítve vagyunk a takarékosságra, utólag!!!, kiadásainkat már a kamatokkal és kezelési költségekkel no meg a késedelmek költségeivel megnövelve.

008

Szerencsésebb családokban él még 70-80 éves nagyszülő, nagynéni, nagybácsi, ők aztán igazán tudták milyen az amikor, „addig szabad csak nyújtózkodni, amíg a takaró ér”. Ők nem herdáltak! A dugipénz, a dunyhák közé applikált bankók, meg az üvegesben őrizgetett rolnik világa itt kísért még közöttünk!

Az igazán „bölcsek” ma is úgy tartják, hogy érdemes körülnézni a saját portánkon, hogyan is tudjuk megfogni a folyton guruló Forintjainkat egy kis odafigyeléssel, önmarcangoló és örökös bűnbakkereséssel. Feltámad a mindenki után minden lámpát lekapcsolgató apókák világa, jönnek a vaksi, negyvenes égők, meg a telente kis időre a konnektorból kihúzott – és így nyilván hamarosan bedöglő – hűtőkészülékek. Újra akadnak, akik szinte beleőrülnek a mindennapos spórolgatásokba, akik a havi pénzt harminc egyenlő dobozkába rakják, s naponta örvendeznek, ha mégsem sikerült elverni az aznapra szánt keveset.

Híznak a perselymalacok, működnek a beömlőnyíláson keresztül furmányos technikával onnan kiemelők. Hja, csodálatos dolog a fillérbaszás!

001

A minap egy nagyon-nagyon lelkes honlap az alábbi „jótanácsokkal” simogatott:
„-Ne vásároljunk hirtelen ötlettől vezérelve, hanem jól tervezzük meg előre, hogy mit, mikor, mennyiért és főleg miért vásárolunk. Tehát ne legyen már öröm a vásárlás, inkább szenvedjük végig a hipermarketet. Kellő utálattal leszokhatunk erről a rossz szokásunkról!
-Ne dobjunk ki olyan dolgot, ami még használható vagy átalakítható csak azért, mert már régóta megvan. Jöhet a barkács korszak! Olvassa Ön is a hatvanas évek szenzációs Ezermester Magazinját! Készítsen rádiót szardíniás dobozból!
-Ne dobjuk ki az elkészített ételeket. Igyekezzünk előre megtervezni azt a mennyiséget, amit egyszerre elfogyaszt a család. Ha megmarad az étel, akkor egy kis rafinériával más étel kiegészítéséhez felhasználhatjuk.”

0009

A sor persze folytatódik, az interneten egyre több a szerencsétlenné, szinte földönfutóvá vált „tanácsadók” által létrehozott „magániskolák” rendszere. A „vak vezet világtalant” remekbe szabott világát figyelve, olvasva ezeket a szörnyűségeket, érdemes elgondolkozni a takarékosság létjogosultságáról. a „nincs píz” alapesetében ugyanis csak a semmi sokszorozható. Ennek azonban vajmi kevés értelme van! Gazdasági menekültek lettünk a szülőhazában, pártunk és kormányunk ígéretei híznak a padlásokon. A Takarékossági Világnapon falhoz kenjük a perselymalacot, és eltöprengünk, miért is nem születtünk Felcsúton…

Takarékos Tónit ma leginkább Fa Kingának hívják.
0009
Akad néhány fáintos oldala a neten! Ha már reggeliztek, nyugodtan keressék fel, de éhgyomorra semmi esetre sem ajánlanánk! Sok humorérzékkel és kellő alázattal érdemes elmerülni egy mai nyomor-tündér, okleveles fillérbaszó ármánykodásai közt!

SZENT MÁRTON, MEG A KÉMÉNYSZTORI – aminek nagyobb a füstje, mint a lángja!

Ugye senki nem gondolta komolyan, hogy ebből a küszöbön toporgó Márton hacacáréból jól fogunk kijönni?
Tudják, a jövő évi nagy bumm-ra gondolok, ami meglesz, csak még lóvé nincs rá!
De majd lesz! Tutira! Mint a stadionra… szóval, lesznek nagy átépítések, renoválások, sok csilli-villi látványelem, meg puccosra kirakott útszakasz – minden, ami állítólag a Márton ünnephez kell!

Jól fogunk kinézni, állati jól!
Csak egy dugót kell még szereznünk, arra a pár napra, (?) hétre, hónapra, évre (?)!
Oda, bele a nagy büdös kéménylyukba, melyből az az irdatlan mocsok ömlik a nyakunkba, megállás nélkül!
Istenem! Pár nap falcobüdi, meg por nélkül!!! A Hende már intézi…
Már megéri rákészülnünk erre a Mártonkodásra!

Az egész kéménysztoriban az a mocskosul unalmas, hogy láthatóan semmi köze a disputának, magához a füst- és méregtelenítéshez! A győzelem a fontos, a ki-kit győz le szokásos dögunalma, miközben a környék beledöglik a nagy kéményből hömpölygő fekáliába! Tudja ezt Magyarország csakazértisminisztere, tudja a hadonászó bürgelmejszter, csakúgy, mint az összes hatalom ittas kormánypárti ülnök, ott a közgyűlésnek csúfolt színtársulatban!

0003

Jön november, lépten nyomon zabálhatjuk Mártonra hivatkozva a mindenféle liba-combot, miközben Oké Atya már ki tudja hányadszor magyarázza el, hogy az egész mártoni libás duma mese habbal! Rossz duma! Soha, semmi köze nem volt Mártonnak a ludakhoz, nem bujkált köztük, mielőtt elszegődött volna excellenciás úrnak, ugyan, miért is bujkált volna?! Hamarosan kiderül végre, hogy a püspöksüvegben köpönyeget szaggató szobor témája is humbug és persze az örök kérdés a mai napig ott lebeg az egész cirkusz felett, hogy valójában hol született Márton? Mert, lehet, hogy itt, de lehet, hogy az az időben szintén Savaria névre hallgató Pannonhalmán. Csak ez a több évszázados vita most kapott egy kevéske jeget. Elvégre jön őszentsége, Ferenc Pápa! Illetve ő még nem tud róla, hogy jön, de, ha jön, ha nem jön, neki csináljuk itt a nagy átalakításokat, amikre ugye, még nincs pénz! Mi készül itt???

Értik? Nem értik? Nem baj! Akik az egész katyvaszt keverik, már rég nem akarják érteni.

0002

De a gólem beindult és már nincs ember, aki megállítaná! Lesz itt minden pár héten belül! Szétdöntik a Haladás stadiont, elbontják a lelátókat, a nagy csarnokot, ledózerolják a teniszpályákat, a környék eddigi elemeit. Átépítik az uszodát, felhúznak egy újabb szállodát, az amúgy kétes kihasználtságú Claudius Hotel mögé, a körút megtelik hatalmas teherautókkal, építési törmelékkel és mindenféle mocsokkal, miközben a Rohonci út átépítése miatt szinte forr a környéken szenvedve közlekedők sokasága. Szétdöntik a Berzsenyi teret, a Szily János utcát, feltúrják a Szent Márton utcát, leszűkítve az amúgy is gyatra forgalmi áteresztő képességű utakat, s mindezt pár hét múlva, miközben a város normál állapotában sem tud megküzdeni egy kiadós, kb. öt centis hóval!

Nekünk, hálátlan dögöknek készül.
Mi fogjuk kapni, ezt mind! Naná!
Már, ha sikerül túlélni az oda vezető utat!
És akinek még ez sem elég, lesz itt még pár petíció, ultimátum, meg szkander, aztán talán eltakarodik nagy szégyenkezve a városunkból a város egyik meghatározó üzeme is… Talán, mert elege lesz az ostobaságból!

Tessék mondani, látta valaki mostanában a város irányításával megbízott képviselők munkahelyét, a közgyűlést? Amint egymásnak esnek, mint a fenevadak, tépik, szaggatják egymást, miközben itt milliárdokért feje tetejére áll minden???
Nem tudom, mi készül itt, de a magunkfajta egyszerű emberek már régen megtanulták, hogy akár csak két problémát is bajos megoldani egyszerre! Nekiveselkedni, s elvégezni valamit csakis egyesével tudunk. Mi, egyszerű emberek! Persze, tudjuk jól, hogy Puskás, meg Hende más fából faragtattak! Ők nyilván hősök, táltosok, sztárok, akik előtt nincs lehetetlen!

Ezért volnának képtelenek beismerni, ha valami mégsem sikerülhet!

Öregapáink azt mondták erre: veszedelmes idők következnek.
Tévedhetetlen emberek kezében a kormányrúd!
A Falco ügy, a kémény, azzal a hatalmas füsttel, már nem a kezdet, de lehet, maga a vég. Hagytuk, hogy azzá legyen! Pitiáner kis háttér alkuk, meg szimpla politikai haszonszerzés martalékává vált néhány tízezer ember túlélési esélye.

skull_in_smoke_by_toinouandre-d4v6ggh

Kezük, “azok keze” az indító gombokon, s esélyünk sem maradt bármit visszacsinálni. Velünk, Szombathely polgáraival nem egyeztettek, s nem fognak soha, semmit megbeszélni. (Csótó, MSH, már túl vannak a dolgon…) Letéteményesek, felkentek és irgalmat nem ismerve nekilódulni bírnak csak az általuk elképzelteknek. Káosz születik, vagy ahogy a régiek mondták: dolgok, amiknek nagyobb a füstje, mint a lángja!

0001

És nem igaz, hogy nem szóltak elegen, a füstről, még időben! Csak őket le kell szavazni, ugye?

NAGY PÉNZ, KIS FOCI – zuniós kerítés, meg lelátó már van a pályák körül!

Mai írásunk szereplői kitalált alakok, a történetben csúnya szavak hangzanak el, megtekintését semmilyen korosztálynak nem ajánljuk…

Hello Európa!
Kíváncsi vagy ránk?
Úgy értem, kíváncsi vagy Magyarországra, meg a magyarokra?
Arra a világra (is), mely az internet „sajátos” módon megalkotott görbe tükrén túl létezik? Ráadásul el tudod azt képzelni, hogy Budapesten kívül is akadnak városok és falvak, települések, meg emberek?

Tudod, mit; nézz körül! Gyere el hozzánk, falura! Gyere, csak úgy, mondjuk hét végén, ha lehet vasárnap!

A história szerint a magyar vidék vasárnapi emberét korábban a templomokban kellett volna keresned. Ott töltötték a vasárnapokat, ott találkoztak egymással, no meg isteneikkel. A templomba járás életformája ugyanúgy volt része a mindennapoknak, mint az azt követő, a szorgos asszonykezeket dicsérő, bőségről tanúskodó ebéd, vagy a legények körében még azelőtt látogatni való korcsma, ahol eldőltek a világot érintő legfontosabb kérdések.
Templom, korcsma és közös ebéd. Ebből mára szinte csak a mindenféle garatöblögető helyek maradtak fenn, számuk egyre nő – míg a templomokba fejkendős anyókák, meg bélyegzőlenyomatokat gyűjtögető kisiskolások masíroznak… a közös étkezések, a beszélgetések minden megnyilvánulása helyett ott a fészbúk. Még jó, hogy mindenki elé jut egy-egy tapiteló, meg monitor, ami mellett akad hely a harapnivalóknak, meg az ízfokozott löttyöknek is.

A mai magyar vidék embere, a drukker!
Aki a televízióban meccset néz, a rádióban meccset hallgat, s vasárnap a helyi csapat meccsére igyekszik.
Az edzés, meg a bemelegítés színterei számára a minden eldugott utcában ott zsibongó zugkrimók, meg lerakatok, ahonnan garantáltan előkészített „állapotban” indul alkotni, ő, a „drukker”.

A mi drukkerünk már a pályára közeledvén is felismerhető, jellegzetes mozdulataival, taglejtéseivel, mimikájával jelzi, hogy felkészült a nagy feladatra, ő kérem képes lesz a következő másfél órát végigordítani, artikulátlan hangokon végigüvölteni és követhetetlen tempóban végigkáromkodni, miközben meglehetősen hiányos fogsorával ledarál vagy négy zacskó szotyolát. Éppen úgy, ahogy ezt Orbán és Mészáros „tanítja” Felcsúton…

0001

A drukker máskülönben – civilben – édesapa, iparos ember, postás, fodrász – szaki, vagy éppen közmunkás, de ilyenkor feltárul démoni énje és megoldja a szürke hétköznapok problémáit; azannyamindenit!

0002

A drukkerek már a meccsek előtti félórákban elhelyezkednek a kerítés mentén, mely a másutt legelőnek is alig-alig alkalmas pályát veszi körül. Könyökölnek, támaszkodnak, őrzik a helyüket, kinek, mi jut! Szép, módos a kerítés. Zuniós! Megpályázták, naná, hogy megkapták rá a pénzt, s mint Orbánisztán minden eldugott településén, itt is „világszínvonalú” lett a stadion: körbekerített fű, néhány plexiborítású bódéval, ahol helyet foglalhatnak a csapatok méltóságai.

Ez most a menő! Előírás szerinti!

A drukkerek után, közvetlenül a nagy vasárnapi mérkőzések előtt megjönnek ők is! Végre begördülnek az utcába a bömösök, a merdzsók, meg a fauvék, kiszállnak belőlük a legeslegújabb edzőruháikban díszelgő focisták, meg az ő „kísérőik”, a szőke cicababák. Mint másutt a szóda, úgy jár a jelenlétük a kiszállás után azonnal cigarettára gyújtó játékosokhoz, akik ettől a pillanattól önmagukat akcióhőssé változtatva vagy fél méterrel a föld felett lebegve megindulnak a „tett” helyszíne felé. Bekanyarognak a szintén zuniós pénzekből felújított öltözőkbe – melyek valójában engedélyek és így elvárások nélkül a meccsek idején működő „egységek”, ahol boldog-boldogtalan vedelhet a mérkőzések előtt, alatt és után, végkimerülésig…

Aztán végre, valahára feltűnnek a partjelzők, meg a bíró, a „hűdekomoly” csapatok, s mint a profik, a felezőre állva, elszánt arcot mímelve az égre üvöltik rettenthetetlen neveiket; hogy nekiveselkedjenek a kiesőhelyen lézengők, meg az utolsó előtti helyre felkapaszkodottak közötti rangadónak.

A drukkerek hegymenetbe kapcsolnak, előkerülnek a dudák, dobok és trombiták, a szitokszavak pedig az istenüket próbálják rávenni az egyesülésre, miközben olykor-olykor bizonyos édesanyák prostituált életvitelét emlegetik. Ez csak a kezdet, mely cirka tíz percig tart, aztán elszabadul a pokol.

0004

A következő nyolcvan perc – némi alkohollal töltekező félidei szünetet beiktatva – a leírhatatlan és vulgaritásában felülmúlhatatlan „játék” jegyében telik. Mely játék az első tíz perc után leginkább felesleges szenvedésnek látszik. A játékosok elfáradnak, reménytelen passzolgatásaik után leginkább a szabálytalanságokban élik ki magukat, s ilyenkor bizony a drukkerek műsora következik, a sárba döngölés, verbálisan, majd idővel fizikálisan is.

A biztonságiak (sic!) rosszallóan nézik az események elfajulását, de ez a folklórműsor itt már megszokott, töltenek maguknak inkább egy védőitalt.

Aztán a meccs véget ér. A szokás szerint mélyen szint alatt teljesítő játékosok az öltözőbe rohannak, magukra öltik méregdrága ruháikat, karon ragadják szőke cicababáikat, rágyújtanak és tetszelegnek még egy keveset „rajongóik” előtt aztán elhúznak nagy és lepukkant verdáikon, dudálva – égetve magukat még egy kevéskét… A tisztelt nagyérdemű még téblábol egy keveset, betöröl még két felest, meg egy sört, aztán biciklire pattan, hogy hazáig vagy kétszer meglátogathassa az árkot.

0003

Olyankor még káromkodik egy hangosat, s könnyít magán valaki kapualjában…

A műsor minden héten ugyanaz. A csapatot éltetők két hetente odahaza, két hetente vendéglátóiknál isszák és ürítik körbe a zuniós kerítésekkel körbecicomázott gyepet, s közben magukról és emberi méltóságukról megfeledkezve őrjöngnek, mert vasárnap van, Orbán Viktor focinagyhatalmában, ahol ez a módi: nagy pénz, kis foci! Lélektelen, ostoba időtöltés, miközben a világon szinte mindenhol eredményes és nemzeteket összetartani képes sport a labdarúgás…

Akkor is így van ez, ha egyébként Puskás Öcsinek újabban azt a szólást tulajdonítják, hogy: „kis pénz, kis foci”. A mondatról rég kiderült, hogy a legendás Puskás Ferenc soha nem mondott, még csak hasonlót sem…

Hello Európa! Kíváncsi vagy ránk? Úgy értem, kíváncsi vagy Magyarországra, meg a magyarokra? Arra a világra (is), mely az internet „sajátos” módon megalkotott görbe tükrén túl létezik? Ráadásul el tudod azt képzelni, hogy Budapesten kívül is akadnak városok és falvak, települések, meg emberek?

Tudod, mit; nézz körül!
Gyere el hozzánk, falura!
Gyere, csak úgy, mondjuk hét végén, ha lehet vasárnap!

Utóirat: (…a bejegyzés szerzőjétől, aki nagyon szerette a Puskás féle focit…)

Puskás Ferenc így írt visszaemlékezéseiben az ő ifjúságáról, és a fociról: „1927. áprilisában születtem Kispesten, ami akkor még csak egy Budapesthez tartozó falu volt, nagyon szerény házakkal. A családom egy picike lakásban élt, nagyon közel a Kispest pályájához. A környező utcákban nyüzsögtek a gyerekek. Nem volt nagy különbség köztünk. Mindenki szegény volt, s a szülők közül csak kevesen engedhették meg maguknak, hogy játékokat vegyenek. Ám a foci fantasztikus és olcsó mulatságot jelentett számunkra. Anyám később azt állította, hogy amint felálltam – lehettem vagy tíz hónapos -, már belerúgtam a labdába”

0005

“Mi, a környékbeli srácok mindig együtt voltunk napkeltétől napnyugtáig. …minden időnket a grundon töltöttük. Egész Budapest tele volt akkoriban a “mienkhez” hasonló üres telkekkel, s ezeken temérdek kölyök futballozott. Nem mindig volt cipőnk, előfordult, hogy mezítláb játszottunk. Gyakran igazi labdánk sem volt, s ha másra nem futotta, valaki csinált egy rongylabdát vagy loptunk valahonnan egy kicsi teniszlabdát. Ehhez tudtunk hozzájutni. Csapatokat alkottunk és áthívtunk más utcákból jött gyerekeket ellenfélnek. Nagyon komoly csaták voltak ezek, a játékban nem ismertünk tréfát. Mindenki úgy hajtott, mintha az élete függne a győzelemtől. Vagy még több: a csapat, a grund, a barátok becsülete.”

ORBÁNISZTÁNBAN MOSLÉKOT SZÜLT A REFORM – élelmiszer-hulladékot a törvény

Már megint gáz van a nagy, népi menzán!?
Úgy tűnik a sok finnyás kölyöknek nem jött be az ételízesítőktől, leveskockáktól, cukros üdítőktől, meg bő zsírban, olajban kisütött mócsingoktól megfosztott menzakoszt!

angry big wife with rolling pin screaming at lazy small husband

Nem elég, hogy a képzetlen konyhás nénik, meg gyorstalpalókon átképzett élelmezés-vezetők képtelenek felnőni a feladatukhoz – ugyan, mitől is tudnának…? – most még a büdös kölkök sem esznek úgy, ahogy azt hős politikus-állataink elvárták volna. Statisztikusok hisztijétől hangos immár a nagy nemzeti menza-reform, mivel a szeptemberben bevezetett új módi eddigi egyetlen „eredménye” a megduplázódott mennyiségű moslék lett!

Igen, az iskolai konyhák az egyre több maradéktól – gy.k. mosléktól – szó szerint szenvednek, mivel az Európai Unió jogharmonizációnak megfelelően az élelmiszerhulladékokra vonatkozólag az agrártárca (FVM) rendeleteket hozott, még anno (75/ 2002. (VIII.16.), 71/2003. (VI.27.).
A 75/2002. (VIII.16.) FVM rendelet kimondja: “a klasszikus sertéspestis megbetegedés hatékony megelőzése érdekében tilos az élelmiszerhulladék feletetése sertésekkel.
A 71/2003. (VI.27.) FVM rendelet az alábbi fogalom meghatározást tartalmazza: “élelmiszer-hulladék emberi fogyasztásra szánt, hulladékká vált élelmiszerek, melyek éttermekben, közkonyhákban és egyéb vendéglátó-ipari egységekben keletkeznek.
A rendeletek értelmében az étkeztetéssel foglalkozó közkonyháknak, vendéglátó-ipari egységeknek, cégeknek, kereskedelmi áruházláncoknak gondoskodniuk kell élelmiszer hulladékaik, ételhulladék, “moslék” összegyűjtéséről és elszállításáról.

A helyzet tehát most úgy áll, hogy a hihetetlen méreteket öltött magyarországi gyermek-szegénység és gyermek–éhezés idején kierőszakolt menza-reform nemhogy egyre több gyermeket nem töm degeszre, de az egyébként „statisztikailag” étkező gyermekek nagyobbik része, sőt többsége gigantikus mennyiségű maradékot küld vissza a feladóhoz!

0002

A „minden gyermek lakjon jól” agyalágyúlt és persze hazug programja mentén lassan beindulhatnak a „keletkezett élelmiszer-hulladék” feldolgozására szakosodott egyre nagyobb üzemek, ahol a végtermék nyilván egy újabb hihetetlenül egészséges alapanyag lesz a következő időszakok reform-menzáira!

Ugyan, ki lepődne meg, ha pl. a jó öreg gázszerelő szaki holnapután ehhez is értene? Kaja biznisz? Gyerünk!

0005

Így lesz az egészséges táplálkozás dumájából is ócska, moslék-modell, vakvágány, hókuszpókusz, ahogy minden más esetben is, amibe már eddig is belétört a bicskája derék „fiatal demokratáinknak”! Csak a maszlag-evők másfél milliónyi tahó tábora tarthatja magasban még mindig ezt a rendkívül kártékony bagázst!

0003

De ettől még nem fog ízleni az ebéd a menzákon!

AKI 1956. OKTÓBER 23-ÁN SZÜLETETT – amint a magyar szabadság

Csak kevesen tudták róla, hogy éppen azon a napon született, amikor Budapesten kitört a forradalom. A forradalom és szabadságharc, ami előbb mérhetetlen örömöt, majd rengeteg szenvedést hozott a magyar nemzetnek…

A forradalmi nap, amely végtelen örömöt, egy élet indulását adta egy ártatlan kisfiúnak, majd elvette szüleit, és ő tizennyolc esztendős koráig egyedül, család nélkül nőtt fel… Talán ez volt az oka, hogy az életét arra tette fel, hogy – politikusként, városi képviselőként – másokon segítsen, másokért tegyen.

Így vallott erről, alig több, mint két esztendeje:

„Nekünk elsősorban a szegények érdekeit kell érvényesítenünk, a rászorulóknak kell segítenünk. Ezt a lehető legdifferenciáltabban, a lehető leghatékonyabban, legolcsóbban kell megtenni, és a lehető legjobb időben. Tudni kell, mikor kell adni.

0002

Megmenteni egy lakástulajdonost a lakásában, és adni neki százezer forint támogatást, hogy ott maradhasson, sokkal olcsóbb, mint megvárni, amíg teljesen leépül, elveszíti a munkahelyét, a lakását, szociális támogatásból él, a lakhatását is nekünk kell megoldani, és a gyereke gyermekvédelmi támogatást kap az iskolában. Ez már sokkal többe kerül, mint százezer forint.

Régi vesszőparipám az idősek ellátása is. Sok idős ember magára marad a saját ingatlanjában. Ha beteg lesz, a város nem teheti meg, hogy ne támogassa. Súlyos százezreket költ rá, majd ha meghal, akkor megjelenik az örököse, és viszi a tulajdonát…

0003

Nem politikai karriert akartam építeni. Az embereken akartam segíteni. Talán ez abból is adódik, hogy egyedül, család nélkül nőttem fel, egy budapesti gyermekotthonban. Megtanultam közösségben élni, a közösségért felelősséget vállalni és a közösségért tenni.. Alapvetően egy baloldali érzelmű, gondolkodású ember voltam és maradtam.” *

Mióta elment, egyre kevesebbszer beszélünk Róla, egyre kevesebben említik a nevét. Pedig Gyebró velünk, köztünk maradt, néhai körzetében rá emlékeztetnek az általa megálmodott és megvalósíttatott értékek, az értelmes emberi élethez szükséges apró csodák: egy átformált és emberközelivé tett orvosi rendelő, egy felújított oktatási intézmény, vagy egy egyszerű buszmegálló. Nem építtetett gigantikus stadiont, nem akart Ő átváltoztatni megszokott szombathelyi értékeket, csak szelíden adni szeretett volna.

Gondoskodni mások biztonságáról, boldogságáról. Ha kellett napokon át kilincselve, hivatalokat járva, ha lehetett egy élelmiszerrel megrakott táskával a kezében egy bátor ételosztáson, vagy harciasan, az annyi méltatlanul neki rontó képviselő gyűrűjében a városi közgyűlésben.

Cserébe csak annyit kívánt, hogy ide tartozhasson, hogy végérvényesen szombathelyinek vallhassa magát.

0001

Hiányzik a jóságos Ember, sokunk egykori nagyszerű barátja, harcostársa, aki ma ünnepelhette volna az ötvenkilencedik születésnapját. Jó volna hinni, hogy munkája nem veszhet kárba, hogy lesz majd idő, amikor többször említhetjük nevét és nagyszerű emberi értékeit. Ehhez, már csak szeretett városát kell újra ugyanabban a méltóságában látnunk, amely egykor megillette!

0004

Nyugodj békében Gyebrovszki János! Jó volt emlékezni Rád a születésnapodon, a magyarországi demokrácia születésnapján!

*Köszönöm az idézet lehetőségét Szilágyi Józsefnek!

A MÓRESRE TANÍTOTT ORSZÁG – ahol feleslegessé lett a forradalom lángja

Október huszonharmadikán nem lobbantották fel a forradalom lángját a budapesti Kossuth Lajos téren, mivel annak közadakozásból megvalósított emlékhelyét eltávolították.

Nem mutatott jól, nem volt már rá szükség, sőt, leginkább rettenetesen zavarta a hatalmasságokat, az a fránya Kossuth címer, meg az a rettenetes dátum. (A Forradalom lángja emlékmű a 2012-ben elhunyt Lugossy Mária szobrászművész alkotása. A felül megtört fekete márványoszlopon a Kossuth-címer és az 1956 felirat volt látható.) Nehéz elképzelni, mennyi szenvedést okozott nekik naponta szembetalálkozni az évszámmal, meg az ott lemészárolt emberek emlékével.

0001

Az emlékművet Göncz Árpád egykori köztársasági elnök javaslatára az Ötvenhatos Emlékbizottság állíttatta, még 1996-ban; tegnap Mécs Imre, az emlékmű „hűlt helyén” emlékezett, néhány érdeklődő társaságában…

Szintén tegnap, a “Corvin palotában” – milyen mocsok egy gúnynév! – a vasárnapi boltbezáró Rétvári Bence gügyöghetett egy oltári kellemeset, valahogy így: “Minden nemzetnek őriznie kell az identitását, mert olyan még nem volt a történelemben, hogy valakinek az identitása az identitásnélküliség lett volna.” Blokkosítva és zanzásítva ez jött le ennek a szerencsétlenül idióta államtitkárnak, s gondolta, elmeséli az ott egybegyűlteknek. Kapják meg, elvégre ünnep van, vagy mi!

0005

A „majdcsak elromlik a fridzsidered” munkásságú Varga Mihály, a Miska kiosztott néhány kupac medáliát és ezzel a „nagy katyvasz” – hogy idézzük Wittner Máriát – lezárult!

Amúgy Rétvári még elnyögött egy igazán kuriózumnak számító mondatot, melyet azóta is hiába próbálunk értelmezni. Valahogy így: az 56-os forradalom különlegessége az is, hogy “nem egy ember indította, hanem maga a pesti srác”! A pesti srác, a simizhető bronzfigura, ott a palota előtt, na az tehet mindenről… Nyilván!

Kalap, kabát – móresre tanított országunk ismét jól vizsgázott!

Mindaz, amiért a forradalom és szabadságharc végbe ment, semmivé lett, a nemzetet lerohanó ruszkik valamennyi célja teljesült – ez az utóbbi öt esztendő vívmánya!

0002

2002-ben Orbán még odavonszoltatta díszletnek a saját ünnepségére az akkor még élő túlélőket, szemtanúkat és hősöket, majd 2006-ban egy remek megoldással, a hatalom mindenáron való megszerzése reményével csetepatét varázsolt a pesti utcákból, terekből. Az ötvenedik évfordulón népe szájába adta a „Gyurcsány takarodj” jelmondatot, ma pedig nem tartja arra méltónak hazáját, hogy legalább a közelünkben tartózkodjon. Egyéb külföldi elfoglaltságai miatt sem ő, sem Áder János nem képes itthon tartózkodni október huszonharmadikán…

Mindazok, akik az 1957-es május elsejei megmozdulásokban találták meg a magyarság valódi természetét, úgy tűnik, az igazság letéteményesei: íme jó, hogy áll a vaskefe, jó, hogy 56-mentessé tették a Kossuth teret, s az egyetlen szimbólum, mely éppen megfelelt kormányunknak, egy kibelezett, lánctalpaitól megfosztott tank, amit a Magyar Rádió elé vontattak mementóként. Móresre taníttatásunk emlékművei szépen gyarapodnak a Szabadság téren, ahol az orosz és német katonai megszállások emlékművei meredeznek, érinthetetlenül, megkérdőjelezhetetlenül!

Utóirat:
Amúgy tegnap még Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke (???) és Csallóközi Zoltán, a Miniszterelnök-helyettesi Titkárság kabinetfőnöke sebtében leleplezett egy ötvenedik márványtáblát a néhai Corvin mozi falán, melyre felvésetett Dilinkó Gábor és Pongrátz Ödön neve.

0004

Csak az 1956-ról viszonylag kevesebbet tudók kedvéért érdemes leírni, hogy a Corvin köz volt az 1956-os Forradalom egyik legfontosabb helyszíne, melynek főparancsnoka Pongrátz Gergely volt.

0003

Ott harcolt még hat testvére, köztük Pongrátz Ödön is és valóban járt ott egy cigány származású giccsfestő, Bizsu, akinek a polgári neve Dilinkó Gábor volt. Az egyébként jelentéktelen figuráról azt kell tudni, hogy Pongrátz Gergely halála után több oldalas interjúban ecsetelte, hogy a Pongrátzok soha nem jártak a Corvin közben. Ma az ő nevét sikerült egybemosni Pongrátz Ödönével, akinek adakozásából létre jöhetett az ország egyetlen ötvenhatos múzeuma Kiskunmajsán.

Kedves elvtársak, elvtársnők, hölgyeim és uraim!
Rohadt időket élünk!
Aljas hazugság és félelem irányít mindent és mindenkit!

ELÉG ÜTNI, HOGY BUKJÉK? – a Simicska féle „leleplező könyv” általi nagytakarítás dilemmái

„Rettegnek a Fideszben, hogy az egykori barátjával, szövetségesével, Orbán Viktor miniszterelnökkel háborúzó Simicska Lajos nagyvállalkozó egy leleplező könyvben teregeti ki a párt vezetőinek “szennyesét” – írta a Hetek.
A lap informátorai szerint Simicska vagy maga írná a könyvet vagy megíratná valakivel. Az üzletember rengeteget tudhat a Fidesz vezetőiről, hiszen a párt alapításától kezdve követte a pályafutásukat és meggazdagodásukat.
A fideszesek arról suttognak: Simicska csak a megfelelő alkalomra, például egy választási kampányra vár, hogy keresztbe tegyen a kormánypártnak.”

image

Kedves Író Úr!

Már, ha szabad így megszólítanom, miközben fáradhatatlanul dolgozni tetszik „a könyvön”. S ha ugyan zavarhatom a „szennyes” kiteregetése közben, esetleg elárulná, hol tart? Mert egy könyv „a könyv”, úgy tűnik, már nagyon ránk fér! Rettegve várják…S ha esetleg elkélne a segítség, stilisztikailag, mondjuk, hogy ne legyen minden oldalán olyan egyszerű az a derék szitokszó, jelző… van-e, aki elvarrja majd a szálakat… mondjuk, úgy, hogy fájjon? Rettenetesen!

S ha valóban elég lesz „a könyv”, lesz-e még ideje mindazoknak, akik azt elolvassák, hogy belelapozhassanak egy másikba is? Vagy, hogy azokat is végigolvassák! Mert állítólag, könyv, több is lesz! Csak győzzük áttanulmányozni, valamennyit!

0005

Hol vannak már azok a „boldog békeidők”, amikor elég volt egyetlen írásműnek nekiállni, olvasni, s bizton remélhettük, hogy mások is így tesznek majd. Elég volt Kende doktor alkotását megrágni, s szinte minden aljasságot megismerhettünk, amit az addigi képességei és lehetőségei megengedtek „a Viktornak”! Mert akkor még könyv lehetett a könyv és leleplezés a leleplezés.

Csak az idők változtak meg kicsinykét, meg a gyarló emberi szokások.
Egyáltalán, olvas könyvet ma még valaki?
S, ha ugyan olvasna, áldoz-e még könyvre bárki is?

0002

S, ha már a legtalálóbb címet ellőtte a Kende, szóval, ha foglalt az „a Viktor”, akkor ugye nem igen marad más lehetőség, mint „a Geci”?
Csak, hogy a felfedezés pillanatában képbe lehessünk!

Nyilván, az író úr jobban ért mindenkinél a marketinghez, de vajon, mi lesz a furmányos vevőcsalogató egy könyvhöz, amiben oldalról oldalra feltárulnak majd a disznóságok? Hologramos matrica, netán szerencseszámot rejtő vignetta, meg ajándék könyvjelző, a főnök kihúzogatható nyelvével?

És, ha mindez már megoldott, hol fogják e könyveket értékesíteni? Lesznek író-olvasó találkozók, ahol a sosem látott, sehol nem mutatkozó Simicska Lajos vaskos hózentrógerben feszít majd, s alkalomadtán dedikálja írásművét?

0003

Kérdések, melyekre vélhetően soha nem érkezik majd válasz.
Minek is érkezne!
Ugyan, minek is könyv?
Bolond ember az, aki itt él, ebben az országban és könyvre van szüksége, hogy megismerhesse a „kiteregetett szennyest”.
Ennél a rezsimnél nyíltabban még soha, sehol, senki nem tette a dolgát.

Ráadásul a nagy leleplező könyv vagy háromszáz oldalával szemben elég lesz egyetlen legyintés a túloldalról. Egy pittyentés, egy vállrántás, egy lesajnáló bejegyzés valami fészbúk oldalon – s a könyv megbukik a másfél millió vak fanatikus előszobájában. Majd jön a Bayer, hazudik valami frappánsat a Simicskáról, aztán vigyorog mellé, ahogy csak egy igazi patkány tud. Jönnek a választások, azok, a vakok, másfél millióan felcihelődnek, békemenetelnek egyet, aztán leadják voksukat az egyetlenjükre… akinek szóba sem kerülhet az utódlása. Kim Dzsong Un is ettől unalmas – nemdebár!?

Kedves Író Úr!

Csak egyetlen javaslatom, kérésem, kérdésem marad, itt a levelem legvégére. Csak egy apróság: ismeri a Tituszt? Tudja, a Dugonits Tituszt?
„A legendák szerint Hunyadi János harcosa volt, és részt vett a várnai csatában is. 1456-ban a nándorfehérvári csatában lelte halálát, s ennek a csatának köszönheti hírnevét is. Mivel másképpen nem tudta megakadályozni a török zászló kitűzését a várfokra, a török zászlótartó katonát magával rántva hősi halált halt.”

0001

Tudom, hogy túl sok amit kérek, kérünk, de lehet, hogy nem is lehetetlen a kívánságunk? Ha volna szíves megírni mindent, mindarról a „szennyesről”, amit közösen szíveskedtek tenni – ellenünk! Azután, ha volna szíves “a Simicskát” gyalázni egy keveset, feljelenteni becses önmagát és cinkostársait, végül magával rántani mind, azokat, akik ezt megérdemlik…

Talán eljöhetne a régen várt nagytakarítás… ha tetszene feltárni, mit loptak, csaltak, hazudtak – közösen!
Addig a Simicska féle „leleplező könyv” nem tűnhet egyébnek, mint a szenny és mocsok legeslegújabb furmányos eltűntetésének. Szóltunk…

Mert a szőnyeg alatt elfogyott már a hely! Piszkosul! Tetszik tudni, Kedves Író Úr, kedves Simics! (Minek becézgessem…)

Egy leendő lelkes olvasója…

KIVESZŐBEN A TÖRŐDÉS – létünk zsákutcái, meg a „nem-príma” Dr. Csejtei András

A hétvége a leltározások időszaka.
Az önző magunkkal-foglalkozások ideje, amikor rendezgetjük a héten termelt, persze, csak képzeletbéli kartonokat.
Hogy tudniillik, mi történt velünk, általunk, mi zajlott miattunk, értünk, s vajon mit tudtunk adni mi magunk másoknak?

Hogy vannak, akiket ez utóbbi már nem érdekel? Érthető…
Mert a törődés előbb csak egyirányú utcává vált, majd mostanság, inkább zsákutcának látszik. Milyen kár, hogy ez a sok-sok gond olyan méretes, hogy már-már megoldhatatlan.

Cipeljük magunkkal, s úgy tűnik, már képtelenek vagyunk változtatni!
Az egészben az a legrosszabb, hogy mindezt magunknak köszönhetjük! Nem kell a végeláthatatlan bűnbakkeresés!

Ahogy szinte észrevétlenül megszűntek a kisboltok, kisposták, patyolat szalonok, aztán felszámolták a gazdaságtalan iskolákat, óvodákat, most éppen a legelemibb törődés utolsó bástyái kerültek végveszélybe.

Elvesznek a gyógyítás bástyái.
Számunkra vésznek el a szakemberek az egészségügyi intézményekből – fogynak a körzeti orvosok, szakorvosok, ápolónők – mert nem vállalják tovább a nekik szánt nyomort és elvándorolnak egy nyilvánvalóan jobb világba, ahol a munkájukat anyagilag és erkölcsileg is elismerik.

A hátrahagyott vadonatúj kórházi épületek nélkülük majdnem olyan értelmetlenek, mint azok a stadionok, amelyekben a férőhely vagy négyszerese az összlakosságnak… Mert egyébként valamennyi ma épülő stadion ilyen!

Nem lehet minden jelölt príma! A nem prímák a felejtés katonái… Akárcsak Dr. Csejtei András, onkológus, aki mindeddig itthon maradt… Egy képet őrzök róla, kabátja hajtókáján a Trianon fáklya. Soha nem találkoztam vele, nem tudom ki ő, csak az fáj, hogy nem lehetett esélye…

Haldoklók szenvedéseit segít túlélni. Ugyan, hogy volna mérhető az ő értéke “a” Dancsóhoz, “a” Gyuráczhoz, vagy éppen “a” Petróhoz…!

00001

Nem csak az egyre hűvösebb idő az oka, de valahogy egyre kevesebb érdeklődés övezi a mind passzívabb jelenlétet szorgalmazó vetélkedők időszakát is – a társadalmi rendezvényeken a „maga is aktivitást mutató” emberek ideje lejár. A férfiak a krimókban, meg a meccseken rendezik félelmeiket, a nők meg csak egymásnak akarnak megfelelni, valahol a neten…

Közösségek élményei nélkül fordulnak egyre beljebb, a törődésről nem gondolva mást, mint a biológiai szükségletek kielégítését.
Kiveszőben a törődés – ideje közeleg a háborúnak. Csak az agyatlanok gügyögése az, ami miatt ezt még akadnak, akik nem fogadják el. Mert nekik még láthatatlan és hallhatatlan a közelgő veszedelem.

Ők majd huhognak egy keveset az idióta jövőbe látókról, eldugják jó mélyre azok igazát, aztán rittyentenek valami állati poénosat a moslék előtt állóknak. Létünk zsákutcái nem igénylik a törődést. Nem kell azokat virágosítani, söprögetni!

Elég, ha valamennyien vakok és süketek leszünk.

(…)

Leo Buscaglia könyveit olvasva többet tehetünk önmagunkért. Íme, néhány vigasztaló örömhír:
„Többségünk csendesen, minden felhajtás nélkül éli végig életét e földön. Aligha fogadnak bennünket vörös szőnyeggel, nem emelnek tiszteletünkre pompás emlékműveket. Ez azonban nem csökkenti fontosságunkat. Százszámra várják ugyanis az emberek, hogy egy magunkfajta odalépjen hozzájuk: emberek, akik hálásak lesznek a mi együttérzésünkért, bátorításunkért… Valakinek boldogabb lesz az élete, mert nem sajnáltuk az időt, hogy megosszuk vele, amit adni tudunk. Többnyire alábecsüljük egy mosoly, egy simogatás, egy kedves szó, egy figyelő tekintet, egy őszinte bók, vagy csekélyke törődés erejét, pedig mind képes rá, hogy új irányt szabjon az életnek. Nem is gondolnánk, mily végtelen sok lehetőség adódik nap mint nap, hogy szeretetünket kimutassuk.”

„A legtöbben közülünk soha nem tanulnak meg igazán szeretni. Eljátsszuk a szeretetet, utánozzuk a szerelmeseket. Meglepő tehát, hogy oly sokan közülünk majd belehalnak a magányba, idegesnek és üresnek érzik magukat, még a látszólag közeli kapcsolatokban is, és szüntelenül keresnek valamit, ami szerintük ott van valahol, csak meg kell találni.”

„Való igaz, hogy a végső számvetéskor minden ember egyedül van. Nem számít, hányan veszik körül, lehet bármilyen híres, életének legjelentősebb pillanataiban nagy valószínűséggel magára marad. A születés perce egyszemélyes világ, a halálé szintén. E két legjelentősebb esemény között ott van a könnyek magánya, a változásért vívott harcok, a döntés pillanatai. Ezek azok a helyzetek, amikor az ember pusztán önmagára hagyatkozhat, hiszen senki más nem értheti igazán a könnyeit, a küszködéseit, a döntései mögötti bonyolult okokat. Legtöbbünk élete során lényegében idegen marad még azok számára is, akik őt a legjobban szeretik.”

A FEHÉR BOT NAPJÁN – az áltapintatból “világtalanoknak” bélyegzettek ünnepe

Gyermekkorom óta fogyatékkal élek.
Szemüveget viselek, mivel az „ókulám” nélkül talán, ha két arasznyi távolságra látok. Szinte állandó félelmem, hogy leeshet az orromra és füleimre erősített keret, s hirtelen rám szakad a homály, mely ellehetetlenít a mozgásomban, a kommunikációmban és minden tevékenységemben, ami a jelenkor világát körbeveszi.

004

Mérhetetlen tisztelettel tekintek vak társaimra, a lehetetlennel való örök viaskodásukra, s csak e szerény fogyatékosságom miatt merészelem leírni, hogy át tudom érezni az ő gyötrelmeiket.

Október tizenötödikén róluk emlékezem, vak embertársaimról, a fehér bot napján.
„A fehérbot a vakok utcai közlekedésének közismert és elengedhetetlen segédeszköze. Alkalmazásának gondolata a francia Guilly d Herbemont grófnőtől származik. A párizsi utcán sétálgatva többször megfigyelte a nagy jármű és személyforgalomban félénken és bizonytalanul közlekedő vakok állandó veszélyeztetettségét. A 20-as évek végén Párizs forgalma egyre fokozódott, a vakok veszélyeztetettsége egyre inkább növekedett.

001

A vakok megsegítésének lehetőségét megtárgyalta az édesanyjával, aki nem értett egyet a lánya igyekezetével, és inkább irodalmi művek Braille rendszerű átírását javasolta a lányának, amely igen divatos tevékenység volt a magas társadalmi rétegek hölgyeinek körében. A kérdéssel mégis tovább foglalkozva egy könnyen felismerhető eszköz kézben hordásának a gondolatát vetette fel. Így jutott a “fehérbot” használatának a szükségességéhez, amelyet úgy a járművek vezetői, mint a gyalogosok távolról felismernek és tudják, hogy közöttük vak ember közlekedik. Használata fokozatosan terjedt el Európában és csaknem az egész világon. Információink kb. 90%-át vizuális élményeinkből nyerjük, így természetes, hogy csak nagyon nehezen tudjuk elképzelni, miként lehet a kép, a látvány, azaz a látás nélkül létezni.

002

Még a szótól is elborzadunk: vakság. Áltapintatból a vak embereket elneveztük világtalanoknak, pedig nem szeretik ezt a titulust (az ő világuk fantáziára utaltabb, mint látó társaiké), ahogy elutasítják a szánalmat is. Helyette értelmes segítségre várnak, hogy tanulhassanak, dolgozhassanak, gyermekeket nevelhessenek, és hasznosan élhessék le az életüket. A társadalom szemlélete lassacskán változik a vak és gyengénlátó emberek irányában, de sok még a tennivaló mindkét fél részéről annak érdekében, hogy az esélyegyenlőség maradéktalanul megvalósuljon.

006

A nem látó ember ugyanolyan értékű személy lehet, mint bárki tudása, kultúrája, előadókészsége ugyanolyan, illetve lelkileg néha több is, mint egy egészséges emberé. Ma már ugyan úgy használ számítógépet a nem látó ember is megfelelő program segítségével, mint bárki. Egyetemekre, főiskolákra járnak tehetséges tanulók, akik nem látnak. Ezen a napon Október 15.-én fennhangon mondjuk, ne sajnáljanak, segítsenek Minket.”
(Vakok és gyengén látók egyesülete – honlap)

Az utcákat járva gyakran eltűnődöm, vajon mi változott meg a leginkább, mitől lettünk mások, talán hűvösebbek és érzéketlenebbek egymáshoz?
Ha akár csak húsz évvel ezelőttről próbálok képeket keresni az utcai forgatagról, a legszembetűnőbb változás, hogy mai, könyörtelen elmagányosodásunkban szinte valamennyien egy parányi képernyővel rendelkező telefont szorongatunk. Okostelefonnal lépdelünk, azt bámuljuk, s gyakran a legelemibb változásokat sem vesszük észre a legközvetlenebb környezetünkben.

Mert bár látók vagyunk, mégsem akarunk nézni, s főleg nem látni!

007

Mert nem is igazán sejtjük, milyen kincs birtokában vagyunk, s csak herdáljuk e csodálatos képességünket!

Ahogy fogaink romlását már gyermekként a „fogrontó manókra” kenjük, úgy az egyre szaporodó szembetegségek kialakulása ellen sem teszünk, szinte semmit. Pedig a kialakuló szembetegségek, a látás romlása sok esetben megelőzhető és orvosolható volna. Ugyan, hogy is gondolnánk kellő alázattal azokra, akiket áltapintatból világtalanoknak bélyegzünk. Vakok. Vakok a mi embertársaink, akik szomorú esti csöndben élik meg a mindennapokat. Akiknek az életet jelenti a dolgok, tárgyak állandósága, de akik felszabadult örömmel illeszkednek be önző társadalmunkba.

Vakságuk látványosság, „csakazértis” képességeik a szenzációt jelentik!

Egy bonyolult kereszteződésben megpillantani egy fehér botot szorongató embert, megszakítani addigi monotóniánkat és odalépni, karon fogni, s átsegíteni őt a túloldalra – mindez nem hőstett, nem különlegesség, csak kötelesség volna. Megérteni, hogy ők nem kevesebbek, nincs szükségük a sajnálatunkra, sőt, egyenlőbbek szeretnének lenni mindegyikünknél… Ez volna a cél.

008

„Amíg tragédiának tekintjük fogyatékosságunkat, addig sajnálni fognak minket.
Amíg szégyelljük magunkat, addig haszontalannak tekintik majd az életünket.
Amíg hallgatunk, addig mások mondják majd meg nekünk, hogy mit tegyünk.”

Dr. Adolf Ratzka német szociológusnak, a mozgáskorlátozottak világhírű képviselőjének gondolatait csak akkor érthetjük meg igazán, ha legalább ezen az egyetlen napon nem tekintjük csodabogárnak a fehér botjaikkal közöttünk járókat.

Ha legalább mi, szemüveget viselők arra sarkallhatjuk társainkat, akiknek megadatott az éles látás valódi öröme, hogy tekintsenek ránk és rájuk azzal a szeretettel, ahogy csak egy vak ember képes rajongásig szeretni a világot:

Mondd milyen?

Azt mondod anyám, hogy kék az ég?
De milyen a kék? Hisz sose láttam.
– A kék olyan, mint a búzavirág.
Akkor nyílik, mikor érik a kalász.
És olyan, mint a szemed színe,
Amely nem mosolyoghat rám.

És mondd anyám, milyen a napsugár?
Nyáron oly melegen süt le rám.
– A napsugár, gyermekem, olyan
Sárga és fénylő, mint az arany.
És egyformán részesül belőle
Az ember, legyen szegény, vagy dúsgazdag.

És mondd anyám, milyen a fű, ha nő?
És milyen a fa lombja, hol madár költ?
Milyen az ég, ha dörög és villám hull?
És milyen télen, ha a hó csikordul?
És milyen a tengervíz, mikor haragos?
Óh én Istenem! Miért nem láthatom?

Gyermekem, ne legyél reményvesztett.
Ha kérdezel, van reá felelet.
Jóságos szívekben, mindig van napsugár,
Az ember a lelkével lát igazán.
Kezed tapintása képeket ad neked.
S amíg élek, én leszek a szemed!

Takácsné Csente Juliánna, Tatabányán élő vak költőnő verse