EUTANÁZIA VADÁSZPUSKÁVAL – hetvenhét évesen vetett véget a párja szenvedéseiknek

A naponta érkező migráns ezrek mellett egész észrevehetetlenné töpörödött a hír. Nem volt, nem lehetett súlya a gyásznak. Meg aztán, most nem is hangzik túl jól, hogy éppen itt, a világot is igazgatni kész miniszterelnök hazájában, két idős ember így dönt: meghal – a férj, előbb lelövi szeretett feleségét, majd kiugrik a lépcsőház ablakából…

Megbeszélték, hogy véget vetnek a szenvedéseiknek, s a bácsi, hetvenhét évesen, több évtizedes békés, szeretetteljes házasság után a felesége ellen fordította gyermeke vadászfegyverét, lőtt, majd, miután meggyőződött arról, hogy már nem él a párja, a harmadik emeletről a házuk előtti járda betonjára vetette magát.

Azt mondják, akik ismerték őket, hogy szelíd, szerényen élő bácsika és nénike, amolyan „magába zárkózó nyugdíjas házaspár” voltak ők. Csendesen, visszafogottan éltek, nem látványosan nélkülözve, megadóan hordozva betegségeik béklyóit. Ott, az öreg tatabányai lakótelep kopottas házának apró lakásában. Hajdan, míg a férj, a hivatása elismert szakembereként egy közeli iskola igazgatója volt, talán más öregségről, több örömről álmodtak, de mostanra ez jutott. Az október – mely a médiák zajában az aktuális “idősek világnapjától” volt hangos – az ő otthonukba egyetlen dördülést, egy puska zaját hozta, hogy aztán a fülsiketítő zajt egy tompa puffanás, a bácsi földhöz csapódó testének zaja zárja…

A szirénázó mentő-autók nyomában kisvártatva a halott-szállítók érkeztek, mindenki tette a dolgát, így pár óra múlva visszaülhettek a környék lakói a televíziók elé. Éppen csak zökkenésnyi idő volt két szerencsétlen ember ön/gyilkossága, s máris jöhettek újra a migránsok… ezrével, mint rendesen. Meg a harc, a kerítés, a végső győzelem stb.

Az öregember tehetetlenségének fájdalmát úgysem értheti meg senki.
A sokat tanult, majd éveken, évtizedeken át másokat tanító ember “emberek közti elmagányosodását”, az irtóztató csöndet, képtelenség felfogni!
Megérteni az elhatározást…
Megérteni, amint két öreg ember elfogadja és megbeszéli az élet bevégzését.

Aki a minden pillanatban másokért lüktető élethez szokott, elfárad és a nála még fáradtabb, fájdalmaival küszködő felesége mellé lépve megtölti a fegyvert, majd képes arra, hogy megölje őt… azt, akit mindenkinél jobban szeretett.

001

Vajon, hová tűnt szíveikből az irgalom?
Vajon, mekkora erő kellett ehhez az elhatározáshoz?

Valakinek, valahol… Tatabányán meghaltak a szülei.
Valakiknek meghaltak az ismerősei, az egykori iskola diákjai és tanárai, tanítói elveszítették néhai vezetőjüket.
A bácsit, aki nem akarta tovább nézni beteg felesége szenvedéseit, aki nem akarta elfogadni a közelgő tél gyötrelmeit, s nem akart már maga sem élni. Hetvenhét évesen lelőtte a feleségét, majd maga is az öngyilkosságba rohant.

Amit tett, és ami velük történt – elfogadhatatlan.

De megtörtént és ezentúl – lehet – megtörténik majd hetente, vagy akár naponta is. Ugye, jó lesz hallgatni erről! Vagy jó lesz elhallgatni minden hasonló tragédiát, ami nem fér össze ezzel a tántoríthatatlanul épülő, szépülő világgal!?

A bulvárlapok „semmit ábrázolni nem képes” képeket is közöltek.
Letakart holttesteket, rideg házfalakat.
Nézve a nyomorult tatabányai lakótelep nyomorúságosan szürke házát, s azt a végtelenül szürke lakótelepi sivárságot, melyben két hetvenhét éves ember a nem létező, etikailag nyilván elfogadhatatlan eutanáziát választja, megszülhetjük magunkban a felmentést, a persze, most is ítélkezni kész ember aljas reakcióját.

2015. októberében meghalt két ember. Az egyik megölte a másikat, majd magával is végzett. Hetvenhét évesek voltak mindketten… Ennyi!

Utóirat:
“A tragikus körülmények között elhunyt házaspárt egész Tatabánya ismerte. Jenő bácsi és felesége, Ilona is a tanításnak szentelte az életét, több generáció legendás, díjak sokaságát kiérdemlő pedagógusként emlegeti őket.

Mindketten matematika-kémia szakon végeztek, 1959-ben szerezték tanári diplomájukat. Ilona néni 1994-ig, férje 2000-ig tanított. Jenő bácsi húsz évig volt egy általános iskola igazgatója, pályáját egy tatabányai gimnáziumban fejezte be. Magyar Bálint oktatási minisztertől 2005 márciu­sában a Magyar Köztársasági Bronz Érdemkeresztet kapta meg, de számos egyéb kitüntetést is átvehetett munkássága során.” (Bors)

“EUTANÁZIA VADÁSZPUSKÁVAL – hetvenhét évesen vetett véget a párja szenvedéseiknek” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Lehet megütközni, de azt mondom, a bácsi helyesen cselekedett. Merész, bátor tett volt évszázados társadalmi normákkal szembeszállni.
    Vallásosak voltak?
    Nem tudom, és nem is érdekel. A bácsi megadta élete párjának azt a kegyelmet, amit az állítólagos “jó” Isten megtagadott! Lehet ugyan hablatyolni a szenvedésről, mint “üdvösség forrásáról”, de ez CSAK hit kérdése. Az emberiség évezredes TAPASZTALATAI, kínjai, kudarcai egyre inkább felülírják az úgynevezett “kinyilatkoztatás” holt igéit.
    Kedves öreg házaspár, nyugodjatok békében! A földi pokoltól immár megszabadultatok. Lehet, hogy ennél még a nemlét is jobb…

  2. Nyugodjanak békében! Természetes módon távoztak, sokan menekülnek így innen. A mozdonyvezetőket kell megkérdezni…

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.