A FEHÉR BOT NAPJÁN – az áltapintatból “világtalanoknak” bélyegzettek ünnepe

Gyermekkorom óta fogyatékkal élek.
Szemüveget viselek, mivel az „ókulám” nélkül talán, ha két arasznyi távolságra látok. Szinte állandó félelmem, hogy leeshet az orromra és füleimre erősített keret, s hirtelen rám szakad a homály, mely ellehetetlenít a mozgásomban, a kommunikációmban és minden tevékenységemben, ami a jelenkor világát körbeveszi.

004

Mérhetetlen tisztelettel tekintek vak társaimra, a lehetetlennel való örök viaskodásukra, s csak e szerény fogyatékosságom miatt merészelem leírni, hogy át tudom érezni az ő gyötrelmeiket.

Október tizenötödikén róluk emlékezem, vak embertársaimról, a fehér bot napján.
„A fehérbot a vakok utcai közlekedésének közismert és elengedhetetlen segédeszköze. Alkalmazásának gondolata a francia Guilly d Herbemont grófnőtől származik. A párizsi utcán sétálgatva többször megfigyelte a nagy jármű és személyforgalomban félénken és bizonytalanul közlekedő vakok állandó veszélyeztetettségét. A 20-as évek végén Párizs forgalma egyre fokozódott, a vakok veszélyeztetettsége egyre inkább növekedett.

001

A vakok megsegítésének lehetőségét megtárgyalta az édesanyjával, aki nem értett egyet a lánya igyekezetével, és inkább irodalmi művek Braille rendszerű átírását javasolta a lányának, amely igen divatos tevékenység volt a magas társadalmi rétegek hölgyeinek körében. A kérdéssel mégis tovább foglalkozva egy könnyen felismerhető eszköz kézben hordásának a gondolatát vetette fel. Így jutott a “fehérbot” használatának a szükségességéhez, amelyet úgy a járművek vezetői, mint a gyalogosok távolról felismernek és tudják, hogy közöttük vak ember közlekedik. Használata fokozatosan terjedt el Európában és csaknem az egész világon. Információink kb. 90%-át vizuális élményeinkből nyerjük, így természetes, hogy csak nagyon nehezen tudjuk elképzelni, miként lehet a kép, a látvány, azaz a látás nélkül létezni.

002

Még a szótól is elborzadunk: vakság. Áltapintatból a vak embereket elneveztük világtalanoknak, pedig nem szeretik ezt a titulust (az ő világuk fantáziára utaltabb, mint látó társaiké), ahogy elutasítják a szánalmat is. Helyette értelmes segítségre várnak, hogy tanulhassanak, dolgozhassanak, gyermekeket nevelhessenek, és hasznosan élhessék le az életüket. A társadalom szemlélete lassacskán változik a vak és gyengénlátó emberek irányában, de sok még a tennivaló mindkét fél részéről annak érdekében, hogy az esélyegyenlőség maradéktalanul megvalósuljon.

006

A nem látó ember ugyanolyan értékű személy lehet, mint bárki tudása, kultúrája, előadókészsége ugyanolyan, illetve lelkileg néha több is, mint egy egészséges emberé. Ma már ugyan úgy használ számítógépet a nem látó ember is megfelelő program segítségével, mint bárki. Egyetemekre, főiskolákra járnak tehetséges tanulók, akik nem látnak. Ezen a napon Október 15.-én fennhangon mondjuk, ne sajnáljanak, segítsenek Minket.”
(Vakok és gyengén látók egyesülete – honlap)

Az utcákat járva gyakran eltűnődöm, vajon mi változott meg a leginkább, mitől lettünk mások, talán hűvösebbek és érzéketlenebbek egymáshoz?
Ha akár csak húsz évvel ezelőttről próbálok képeket keresni az utcai forgatagról, a legszembetűnőbb változás, hogy mai, könyörtelen elmagányosodásunkban szinte valamennyien egy parányi képernyővel rendelkező telefont szorongatunk. Okostelefonnal lépdelünk, azt bámuljuk, s gyakran a legelemibb változásokat sem vesszük észre a legközvetlenebb környezetünkben.

Mert bár látók vagyunk, mégsem akarunk nézni, s főleg nem látni!

007

Mert nem is igazán sejtjük, milyen kincs birtokában vagyunk, s csak herdáljuk e csodálatos képességünket!

Ahogy fogaink romlását már gyermekként a „fogrontó manókra” kenjük, úgy az egyre szaporodó szembetegségek kialakulása ellen sem teszünk, szinte semmit. Pedig a kialakuló szembetegségek, a látás romlása sok esetben megelőzhető és orvosolható volna. Ugyan, hogy is gondolnánk kellő alázattal azokra, akiket áltapintatból világtalanoknak bélyegzünk. Vakok. Vakok a mi embertársaink, akik szomorú esti csöndben élik meg a mindennapokat. Akiknek az életet jelenti a dolgok, tárgyak állandósága, de akik felszabadult örömmel illeszkednek be önző társadalmunkba.

Vakságuk látványosság, „csakazértis” képességeik a szenzációt jelentik!

Egy bonyolult kereszteződésben megpillantani egy fehér botot szorongató embert, megszakítani addigi monotóniánkat és odalépni, karon fogni, s átsegíteni őt a túloldalra – mindez nem hőstett, nem különlegesség, csak kötelesség volna. Megérteni, hogy ők nem kevesebbek, nincs szükségük a sajnálatunkra, sőt, egyenlőbbek szeretnének lenni mindegyikünknél… Ez volna a cél.

008

„Amíg tragédiának tekintjük fogyatékosságunkat, addig sajnálni fognak minket.
Amíg szégyelljük magunkat, addig haszontalannak tekintik majd az életünket.
Amíg hallgatunk, addig mások mondják majd meg nekünk, hogy mit tegyünk.”

Dr. Adolf Ratzka német szociológusnak, a mozgáskorlátozottak világhírű képviselőjének gondolatait csak akkor érthetjük meg igazán, ha legalább ezen az egyetlen napon nem tekintjük csodabogárnak a fehér botjaikkal közöttünk járókat.

Ha legalább mi, szemüveget viselők arra sarkallhatjuk társainkat, akiknek megadatott az éles látás valódi öröme, hogy tekintsenek ránk és rájuk azzal a szeretettel, ahogy csak egy vak ember képes rajongásig szeretni a világot:

Mondd milyen?

Azt mondod anyám, hogy kék az ég?
De milyen a kék? Hisz sose láttam.
– A kék olyan, mint a búzavirág.
Akkor nyílik, mikor érik a kalász.
És olyan, mint a szemed színe,
Amely nem mosolyoghat rám.

És mondd anyám, milyen a napsugár?
Nyáron oly melegen süt le rám.
– A napsugár, gyermekem, olyan
Sárga és fénylő, mint az arany.
És egyformán részesül belőle
Az ember, legyen szegény, vagy dúsgazdag.

És mondd anyám, milyen a fű, ha nő?
És milyen a fa lombja, hol madár költ?
Milyen az ég, ha dörög és villám hull?
És milyen télen, ha a hó csikordul?
És milyen a tengervíz, mikor haragos?
Óh én Istenem! Miért nem láthatom?

Gyermekem, ne legyél reményvesztett.
Ha kérdezel, van reá felelet.
Jóságos szívekben, mindig van napsugár,
Az ember a lelkével lát igazán.
Kezed tapintása képeket ad neked.
S amíg élek, én leszek a szemed!

Takácsné Csente Juliánna, Tatabányán élő vak költőnő verse