KIVESZŐBEN A TÖRŐDÉS – létünk zsákutcái, meg a „nem-príma” Dr. Csejtei András

A hétvége a leltározások időszaka.
Az önző magunkkal-foglalkozások ideje, amikor rendezgetjük a héten termelt, persze, csak képzeletbéli kartonokat.
Hogy tudniillik, mi történt velünk, általunk, mi zajlott miattunk, értünk, s vajon mit tudtunk adni mi magunk másoknak?

Hogy vannak, akiket ez utóbbi már nem érdekel? Érthető…
Mert a törődés előbb csak egyirányú utcává vált, majd mostanság, inkább zsákutcának látszik. Milyen kár, hogy ez a sok-sok gond olyan méretes, hogy már-már megoldhatatlan.

Cipeljük magunkkal, s úgy tűnik, már képtelenek vagyunk változtatni!
Az egészben az a legrosszabb, hogy mindezt magunknak köszönhetjük! Nem kell a végeláthatatlan bűnbakkeresés!

Ahogy szinte észrevétlenül megszűntek a kisboltok, kisposták, patyolat szalonok, aztán felszámolták a gazdaságtalan iskolákat, óvodákat, most éppen a legelemibb törődés utolsó bástyái kerültek végveszélybe.

Elvesznek a gyógyítás bástyái.
Számunkra vésznek el a szakemberek az egészségügyi intézményekből – fogynak a körzeti orvosok, szakorvosok, ápolónők – mert nem vállalják tovább a nekik szánt nyomort és elvándorolnak egy nyilvánvalóan jobb világba, ahol a munkájukat anyagilag és erkölcsileg is elismerik.

A hátrahagyott vadonatúj kórházi épületek nélkülük majdnem olyan értelmetlenek, mint azok a stadionok, amelyekben a férőhely vagy négyszerese az összlakosságnak… Mert egyébként valamennyi ma épülő stadion ilyen!

Nem lehet minden jelölt príma! A nem prímák a felejtés katonái… Akárcsak Dr. Csejtei András, onkológus, aki mindeddig itthon maradt… Egy képet őrzök róla, kabátja hajtókáján a Trianon fáklya. Soha nem találkoztam vele, nem tudom ki ő, csak az fáj, hogy nem lehetett esélye…

Haldoklók szenvedéseit segít túlélni. Ugyan, hogy volna mérhető az ő értéke “a” Dancsóhoz, “a” Gyuráczhoz, vagy éppen “a” Petróhoz…!

00001

Nem csak az egyre hűvösebb idő az oka, de valahogy egyre kevesebb érdeklődés övezi a mind passzívabb jelenlétet szorgalmazó vetélkedők időszakát is – a társadalmi rendezvényeken a „maga is aktivitást mutató” emberek ideje lejár. A férfiak a krimókban, meg a meccseken rendezik félelmeiket, a nők meg csak egymásnak akarnak megfelelni, valahol a neten…

Közösségek élményei nélkül fordulnak egyre beljebb, a törődésről nem gondolva mást, mint a biológiai szükségletek kielégítését.
Kiveszőben a törődés – ideje közeleg a háborúnak. Csak az agyatlanok gügyögése az, ami miatt ezt még akadnak, akik nem fogadják el. Mert nekik még láthatatlan és hallhatatlan a közelgő veszedelem.

Ők majd huhognak egy keveset az idióta jövőbe látókról, eldugják jó mélyre azok igazát, aztán rittyentenek valami állati poénosat a moslék előtt állóknak. Létünk zsákutcái nem igénylik a törődést. Nem kell azokat virágosítani, söprögetni!

Elég, ha valamennyien vakok és süketek leszünk.

(…)

Leo Buscaglia könyveit olvasva többet tehetünk önmagunkért. Íme, néhány vigasztaló örömhír:
„Többségünk csendesen, minden felhajtás nélkül éli végig életét e földön. Aligha fogadnak bennünket vörös szőnyeggel, nem emelnek tiszteletünkre pompás emlékműveket. Ez azonban nem csökkenti fontosságunkat. Százszámra várják ugyanis az emberek, hogy egy magunkfajta odalépjen hozzájuk: emberek, akik hálásak lesznek a mi együttérzésünkért, bátorításunkért… Valakinek boldogabb lesz az élete, mert nem sajnáltuk az időt, hogy megosszuk vele, amit adni tudunk. Többnyire alábecsüljük egy mosoly, egy simogatás, egy kedves szó, egy figyelő tekintet, egy őszinte bók, vagy csekélyke törődés erejét, pedig mind képes rá, hogy új irányt szabjon az életnek. Nem is gondolnánk, mily végtelen sok lehetőség adódik nap mint nap, hogy szeretetünket kimutassuk.”

„A legtöbben közülünk soha nem tanulnak meg igazán szeretni. Eljátsszuk a szeretetet, utánozzuk a szerelmeseket. Meglepő tehát, hogy oly sokan közülünk majd belehalnak a magányba, idegesnek és üresnek érzik magukat, még a látszólag közeli kapcsolatokban is, és szüntelenül keresnek valamit, ami szerintük ott van valahol, csak meg kell találni.”

„Való igaz, hogy a végső számvetéskor minden ember egyedül van. Nem számít, hányan veszik körül, lehet bármilyen híres, életének legjelentősebb pillanataiban nagy valószínűséggel magára marad. A születés perce egyszemélyes világ, a halálé szintén. E két legjelentősebb esemény között ott van a könnyek magánya, a változásért vívott harcok, a döntés pillanatai. Ezek azok a helyzetek, amikor az ember pusztán önmagára hagyatkozhat, hiszen senki más nem értheti igazán a könnyeit, a küszködéseit, a döntései mögötti bonyolult okokat. Legtöbbünk élete során lényegében idegen marad még azok számára is, akik őt a legjobban szeretik.”