PUSKÁS TIVADAR EGY NAPJA – mégis, mi kerül még az i fölé?

„Fölkelek, ugye, megcsinálom azt, amit, amit férfi embernek ilyenkor meg kell csinálni, a borotválkozástól kezdve, a fürdésen keresztül, ugye, a mindennapi hajmosásig.”

Ezekre a végigbotorkált mondatokra pontosan emlékezünk!
E magvasnak aligha nevezhető gondolatok indították útnak a mentőszolgálatnál utolsó munkanapját töltő igazgatót, bizonyos Puskás Tivadar polgármester-jelöltet, hogy a rövid, mégis feledhetetlen alakítás végén senkiben ne maradhasson kétely – a tökéletes választás lehetősége ott fénylik Szombathely előtt.

A filmben feltűnik még egy bravúros alakítás erejéig a cimbora, Hende Csaba, huncutkodik egy keveset az Ipkovich György kicsinységével oly boldogan élvezkedő – ezért aztán nyilván nagyon nagy – Kósa Lajos, végül bepillanthatunk a kulisszák mögé – kiderült, miként is alkothattak frappáns képet a jelöltről. Ugyan, mit gondoltunk e video megtekintése után a jövőnkről, Szombathely történetének újabb fejezeteiről?

Vagy itt egy másik, a várható jövőt még inkább arcul csapó videó; fintor, bizonyos Bálint András művelődés-szervező pedagógus, Fatalin Orsolya – a hatodik hónapban van – egyébként állatorvos, asszisztens, Schmall Gyuláné, Emília néni, nyugdíjas építés technikus és Bődi Tamara diáklány jóvoltából. Fontos, hogy ezek a mondatok is újra hallhatóak, láthatóak legyenek!

És akkor íme, 2015. október 13. Szombathely. Öt évnyi fidesz irányítás, és egy esztendővel a kierőszakolt hatalommentés után, íme, Puskás Tivadar egy újabb napja. Amikor Szombathely és annak lakói le vannak sz@rva!
Hofi szerint az igazságból éppen az „i” veszett el. Mondásaink legszebbikében pedig éppen az „i”-re kerül a pont. Akkor most mi van?

Végül csak az a kérdés, hogy azok a szombathelyi polgárok, akik egy esztendeje Puskás Tivadar ellen voksolva segítették a baloldal képviselőit, mégis, mire várnak? Vagy a demokrácia annyit jelent, hogy a választástól számított öt évet illik átaludni?

Mi kerülhet még a pont fölé?
Már, ha akad, akinek ezt így októberben tetszik még érteni!

No problem? No comment?

ROGÁN MINISZTÉRIUM, MAGYARORSZÁG – mert megérdemled!

Egyszer volt, hol nem volt…

Hende Csaba, a „mi miniszterünk” tündöklését és bukását még alig heverhettük ki – bár többen rendületlenül hullatják a könnyeiket, míg reménykedve várják eljövetelét, mások meg leginkább azzal égetik magukat, hogy ügyet sem vetnek a megalázóan bevégzett történetre – máris itt a legeslegújabb „helyi” gyönyör: elkészült végre Rogán Antal minisztériuma.

Pontosabban maga a Rogán Minisztérium.

A mi Tónink, a fiunk – merthogy Őrogánsága valódi „vasi toptermék” – a legfőbb bizonyíték, hogy megkerülhetetlenné váltunk!
0001
Lesz végre, akinél az arra érdemesek sütögethetnek némi pecsenyét! Íme, Magyarország propagandaminisztériumát az a Szakonyfaluból származó főméltóság irányíthatja mától, akinek szavazásakor ritkán látott egység volt szíves tündökölni a magyar parlament egén. (Éppen csak őnagysága, Rogán Antal hiányzott, de ez nyilván belefér!)
0002
A magát szívesen és gyakran (ki tudja miért?) leparasztozó honatya pályája eddigi csúcsára ért, így ő az első „echte parasztlegény – miniszter”, akinek nem kevesebb sikeredett, mint az egykori Goebbels nevű híres, hírhedt nácinak – (már, ha hinni lehet Varjú DK Lászlónak, aki erről mesélt a Klubrádió hallgatóinak). Az már csak habocska a tortán, hogy mindezek szerint a parasztlegénynét mostanáig formázó Cilikéje végre közelebb került az ő csodálatos barátnéihoz. Mától Timike, meg a Kata partitáborába egy valódi propagandaminiszterné került. Uracskája felett már csak – minő bagatell – egy O.V., meg maga a Jóisten lakozik – akárhonnét nézzük, a Tóni, már király!
0004
Magyarországon immár hivatala van az urizálásnak, minisztériuma a feltételek nélküli ragaszkodásnak, hallelúja, hallelúja, hallelúja!

Rogán Antal, vagy ahogy mostantól minimum illik őt emlegetni: Tóni a géniusz, netán Tóniusz… tündöklése éppen a legjobbkor vezette őt e mérhetetlen magaslatra. Oly nagyszerű helyzetben van ez az ország, hogy szinte nem is lehetett volna prímább dolgot kitalálni, mint a Rogán Minisztériumot! A nagy megmondó-ember minisztériuma pedig a maga nemében igazi kuriózum lesz: amolyan one man band! Még szép, hogy Rogán mellé keresve sem találhatnának munkatársakat, az ő tökéletessége túlmutat minden eddigi gyakorlaton!

Ő, Szakonyfalu szülötte, első Rogán Antal!

Amúgy, a Kedves Olvasónak tetszett már Szakonyfaluban járni?
Csak mert az orbáni logikát ismerve, ott hamarosan építkezés kezdődik!
Nem stadiont, (fúj!) természetesen sportkomplexumot virágzik majd a türelem, amint az Felcsút fövenyén is előbukkanni méltóztatott.
Nyilván, Szakonyfalu is megérdemel egy Makovecz által tervezett objektumot, s mivel Szakonyfalu összlakossága 351 fő, minimum tizenkét ezer fő befogadására alkalmas lesz a kulipintyó! A kisvasút odafelé is kiépülhet majd, Alsószölnök, meg Felsőszölnök megállókkal, s ki tudja, talán még repülőgépek fogadására alkalmas kifutópályára is futja majd a dicsőségből…

Szeretjük Rogán Antalt!
0003
A megtestesült magyar paraszt figuráját, a megtalált melleivel pózoló Cilike férjurát, a polgármesterek legjobbikát, akinek a Jóisten flexibilis kecót, méregdrága vekkert, meg Louis Vuitton zsákot is rendelt – na de ki a nyavalya emlékszik már azokra!
0007
Orbán Viktor egy ideje az utódlásán agyal. Spekulál, mi legyen, ha ő már nem lesz. Szép és igazságos gondolat ez, már meggebednünk is úgy illik, hogy a folyt.köv. tábla beragyogja az éjszakát! Ugyan, ki lehetne a II.Orbán Viktor, mint maga Rogán Antal?!

A Szíjártó, meg a Lázár neki csak jelenthetnek!

Volt valaha az átkosban egy mocskosul a képünkbe tolt reklám, melyben a magát kenceficélő némber egyszer csak ránk vigyorgott és azt mondta: mert megérdemled! Amint Vajnáné szerint minden nő megérdemli a gyémántot, mert jár nekik, úgy most Rogán is csak azt az utat kezdte meg, mely a mi millióinknak elhozhatja a legszebb „talpalávaló” szerepet. Íme, mi vasiak, e nemes emelvény első lépcsőfokai, vigadjunk!
0006
Hagyjuk a Hendét a bánatba! Ugyan, kit érdekel, miféle füstszűrő mutyival óbégat felénk! A senki az, akinek, ha a nyakára állnak, hiába kiabál! Vigyázó szemünket most már Tónira vessük, s várjuk, hogy észre vegye földijeit. Beragadt kukkerszemek helyett az ő orcáját bámuljuk, legyen ő az új bálvány!

Aztán majd a nagy Rogán Minisztérium akár értünk is tehet egy keveset…

A mesének, úgy tűnik, egy ideig még nem lesz vége, aludjatok jól, gyerekek!

HA ESIK AZ ESŐ – unalom-blokk, vagy családi idill?

„Ha esik az eső, lecsurognak a hegyek, és odaömlenek a lábad elé.”
(Ágai Ágnes)

Valaha, amikor még szerették és várták eleink az esőt, az égi áldás a kezdetétől a végéig öröm volt.

0001

Az eget heteken át hiába kémlelő – elsősorban a földekből élő – emberek számára az eső volt a legszebb ajándék.
Tudni vélték minden évszak esőinek hasznát és félelmeit, ha kellett, védekeztek ellene, s ha tehették, gazdálkodni is próbáltak az esővízzel.
Aztán, hogy a világ nagyot változott, az elkényelmesedett, fogyasztói társadalomban életét pergető ember fontos segítőtársai az esernyő, a ballonkabát, később pedig a nylon-dzseki lett, meg persze a tehetősebbnek az automobil, mely mindentől képes volt megóvni sofőrjét.
Ma már szinte minden család rendelkezik fűthető, hűthető, masszív gépjárművel. Nem számít az eső, a hó, a jég, legfeljebb a végszükség esetén átülhetünk egy másik kocsiba…

0003

Óvodában még kedves versikéket tanulunk az esőről, aztán a szüleinket másolva megtanulunk haragudni mindenféle csapadékra.
Mert valahogy mindig rosszkor esik, s a mennyisége sem annyi, amennyit a magunkfajta városi lények szeretnének. Ahogy cseperedünk, az eső, meg a hó úgy válik elviselhetetlenné. Mire fölnőttek leszünk, a csapadék lesz az egyik legfőbb ellenségünk, gondunk: eláztatja a ruhánkat, csatakossá teszi a lábbelinket, s általában a frizuránkból is felismerhetetlen madárfészket varázsol… Ugyan, miért is kellene szeretnünk, úgy, ahogy azt a régiek tették?

0004

Jön a bevonalkázódott napok sora, amikor a Nap a felhők mögött marad, s mi egyre gorombábban vágyunk a nem oly rég sokat átkozott napsütés után. Mikor lesz újra nyár, meleg? A csudának kell ez a rengeteg latyak? Már megint nyakig sáros lett a gyerek, elázott a cipője, hogy fogom reggelig kiszárogatni? Megannyi rettenetes probléma, valamennyi „az ember idegeire megy”! A reggeli készülődésnél elcsattannak az első szitkok, később az udvar végéből már káromkodás is hallatszik, amint a garázsig vezető út pocsolyáiban megfeneklik a családfő lábbelije… Lassan elkél a gumicsizma, meg az öreg dédi ránk hagyott kalucsnija!

Az iskolákban álmos lurkók bambulnak a neonfényben, s ahol a nagy felújítások már modern világító eszközöket teremtek, a notórius ásítozók kedvén ez a „nagyon egészséges fényviszony” sem igazán segít. Nincs nagyszünet az udvaron, elmarad a jóságos lótás-futás, a csibészekből lókötők lesznek, s a „pajdagogosz” is egyre vehemensebben kapkod a levegő után. Hja, az eső, az a fránya sok eső – csak esik, megállás nélkül. Bezárva, rabul ejtve vergődnek mind, tanítók, diákok, meg persze az óvodák apróságai is, akiknek még a délutáni szundi sem esik jól az el-elmaradó séták okán. A gyárakban, üzemekben szorgoskodók, az irodákban görnyedők, meg a közlekedési eszközöket vezetők – a szülők is egyre mélabúsabbak. Maguk sem tudják miért, de egyre jobban haragszanak a fránya időjárásra!

0006

Október elején beköszönt a csúf idő. „Már csak jövő májusig kell kibírni” sóhajtják, aztán az egykedvűségükhöz még hozzáolvasnak egy keveset a nagy testvér üzenőkönyvéből. A facebookon egység van! Ott mindenki tud már gyűlölni, utálni, haragudni és diszlájkolni – mert éppen kapóra jött az ősz, meg a menekülthullám, a szokásos évi legatyásodás a fűtési szezon kezdete! Brrrrr! Mindenki egyre elégedetlenebbé válik önmagával, eltűnik a nyáron még elő-előbukkanó önbizalom, jöhet a besavanyodás, meg a mások savanyítása!

Vajon, hol laknak ők? Lehetnek Kissék, vagy Kovácsék… akik esténként egy asztal köré ülve átbeszélgetik az estét, verselnek és, ha úgy hozza a kedvük, énekelgetnek. Színes ceruzákkal hatalmas rajzlapokra vidám képeket rajzolnak az esőről, meg a lecsurgó hegyekről, melyek odaömlenek a lábaink elé. Nincs televíziójuk, nem hallgatnak butító híreket a rádiókból. Egymásra figyelnek, így arra sincs szükségük, hogy az interneten keresztül kergessék a barátság illúzióját. Szeretetben élnek ők, örvendeznek, ha süt a Nap és elfogadják, hogy az esők a bőséget hozzák.

0011

0009

0010

Itt élnek köztünk. Csak egy kicsit bolondnak nézzük őket, mi elhülyült kockafejűek, akik alig várjuk, hogy elmúljon ez a vacak esős idő! Rossz hírünk van, barátaim! A következő hetek esőt ígérnek! Özönvíz készülődik, de van még hely a bárkán. Persze csak azoknak, akiknek nem olyan egyszerű az élet, hogy elintézhessék a világháló vadidegen barátai között.

P.S.:
Pascal Campion képei még az esős napokat is széppé teszik…

KORDONBONTÓ – amitől egy hely akár a „segítés városa” is lehetne

Évtizedeket töltöttünk el úgy, hogy nem láttunk, nem láthattunk valódi kordont. (Azt sem tudtuk, mi fán terem!)
Talán csak az idegenben játszódó filmeken láttuk…
A közlekedés szereplőinek egymástól való elválasztó-alkalmatosságait, meg a virágágyások jótékony védelmezőit korlátként ismertük meg, a körbe zárt földterületek védelmezői kerítések voltak drótból, kovácsolt vasból, betonból, olykor lécekből.

Aztán egy szépnek aligha nevezhető napon közénk érkezett a félelem, meg vele a félelemben tartók megtestesült alkalmatossága, a kordon.
A kordon, aminek egyetlen feladata: a valakik – senkiktől való elválasztása.

egyeb_TV-1

Mutatni, hogy ott, meddig terjed a „mások területe”, s a kordonon innen állóknak meddig vannak – akadhatnak – lehetőségeik, melyeken túl lépve, már szabályt szegnek.

A kordon francia eredetű szó. Eredetileg sorfalat jelentett, ideiglenes kerítést vagy kifeszített szalagot – (kötél volt, oszlopokra fűzve, egy adott terület lezárására létrehozott alkalmatosságként). Ma a kordon többnyire egymáshoz zárható, feldönthetetlen fémszerkezetek láncolata, mely lehetetlenné teszi az azon való áthaladást.

Megtanultuk, tehát a kordon létét, működését, miközben egyre a demokráciáról, meg a szabadságról habratyoltunk. (Vagyis a hatalmasságok nekünk…) Arról, amiben állítólag élünk, ami ezek szerint minden szabad ember sajátja. Mindezek alapján joggal gondolhatnánk, hogy a kordon bizony korlátozza az emberi méltóságot, a jogok érvényesülését, s ezek alapján annak elbontása a legegyszerűbb dolog, maga a segítség, amit egy másik embernek adhatunk.

A közelmúlt képein egyre több kordon tűnik fel! Az éhező öregeink kordonok közt várnak. Végtelenhosszú sorukat kordonok közt terelgetik, apró léptekkel haladhatnak, egymás mellé szorítva vezetik őket a kordonok, terelik, mint a vágómarhákat… Nincs annál szomorúbb kép, mint az, amin néhány szerencsétlen öregasszony – nagymamák tolonganak a kordonok mögött, várva, hogy elérjék az ételosztók asztalát!

00026598

-

Egy másik képen a menekültek tömegei láthatóak, amint regisztrációra várakoznak. Kordonok mögé préselve, egyre konokabb, egyre félelmetesebb arcukat mutatva az egyre kiszolgáltatottabb világ felé…

Jó volna tudni, mikor tűnnek el végleg az életünkből ezek az eszközök – mikor kezdődhet a legutolsó kordonbontás?

U.i.:
A kordonbontás az egyik legnagyszerűbb emberi tett egy embertársunk irányába… A kordonbontó olyan ember, aki másokon segít, a hely, ahol kordonbontók élnek… talán lehetne, mondjuk… a „segítés városa”! Ugye, milyen találó elnevezés?

Joggal gondolhatnánk ezt, mi szombathelyiek sajnos mégis másként kell, hogy tudjuk! Számunkra a segítés nem más, mint egy haldokló ember újjáélesztésének laikus kísérlete. A segítés városai pedig állítólag az a hely, ahol mindenféle emberek a közterületeken kritikus helyzetbe került egyének újjáélesztésével foglalatoskodnak…
Elvégre, szép dolog a demokrácia!

MÉRLEG EGY ÉV UTÁN – az üres ellenőrző könyvet, ugye, nem kell aláíratni…?

Most ne azon morfondírozzunk, hogy ez az esztendő miért és mit nem hozott, hogy mit ígértek és persze ebből mit nem teljesítettek – mert erre a legegyszerűbb lesz azt válaszolniuk, hogy nem ígértek semmit, nem is mérkőztek, csak elrendezték a mindenáron való folytatást!

Ne kérdezzük, ne kutassuk, hová lettek pénzek, hogy tűntek el másra tán több haszonnal fordítható összegek, hiszen nem gondolhatták azt, hogy bárki másra is tartozhatna a tervezés, az elosztás, hogy bárki véleményezhetne, tanácsolhatna – elhatározták, eldöntöttek és „embernyi szavazatfölényükkel” megszavaztatták, jóváhagyatták az akaratukat.

Ne tűnődjünk azon, vajon erkölcsösek, etikusak, a jó ízlésnek megfelelőek voltak-e a megnyilvánulásaik, hiszen erre a legsimább válaszuk lesz „keresztény erkölcseik” fölemlegetése – meg aztán a nevükben ők viselik egyedüliként a „keresztény”, „demokrata” jelzőket, így „rajongóik” előtt szinte megkérdőjelezhetetlen a tökéletességük. Már amennyire ama ítészeik képesek a hátsó felük elhagyása után a szemükbe is belenézni…

Ne várjunk önkritikus megnyilvánulásokat! A program, ami agyukba égettetett, képtelen a törlésre… Csak arról tudnak számot vetni, amit az egyéni diadalaik érdekében hoztak létre, a közjó, a mások szolgálata a manír kategóriában tündököl…

Ugyan, volt-e akár egy is közülük, aki most úgy zárhatja be az esztendő képzelt könyvét, hogy legalább átfutotta annak minden sorát? „Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve!” Ferenc Józsefnek a Habsburg-birodalom erősen hanyatló időszakában elmondott, szállóigévé vált szavai után lehet-e köztük egy, aki képes konkrétumról beszélni? Nehéz volna végighallgatni egy sokadik makogást…

A száraz tények száraz tények maradnak! Az egy évvel ezelőtti választásokon Szombathely addigi vezetői súlyos vereséget szenvedtek, a választók szinte pontosan egyik fele a változásra, a szintúgy pontosan másik fele a változatlanságunkra voksolt. A lépcsőháznyi előny Puskás Tivadart emelte magasabbra, Molnár Miklós pedig az ő egyenes gerincével megtartani méltóztatott az ő kedvenc irodáját a hivatalban. Az azóta elkergetett honvédelmi miniszter szokása szerint erőfitogtatott egy keveset és szavára beindult Szombathely eddigi legvisszataszítóbb gépezete. Egy éve már!

0002

0001

0003

0004
….

Mint minden átlagos esztendő után, most illene megvonni a mérleget – talán mert a helyzet, az itt élők helyzete és hangulata meglehetősen lehangoló.

Helyettük! Mert ez volna a dolgunk!
Az egy éve megválasztott, győztes demokraták vajon miért hallgatnak…?

Csak azért, mert tudják, hogy mielőtt megszólalhatnánk, kezeiben ollókkal, úgyis vetíteni kezd a “győzedelmes bagázs” Döbrögije és rettenetesen elégedett lesz önmagával?

(…)

Az ellenőrző könyv üres. Ugyan, miért is kellene azt aláírnunk?

ANIKÓ NÉNI ALMÁI – a jószolgálati nagykövet-asszony ámokfutása

-Ne félj, nem mérges! Harapjál bele!
Így bíztatta Hófehérkét a bájos öreg matrónának álcázott „gonosz mostoha”, a Grimm testvérek híres-hírhedt rémtörténetében.
A világirodalom egyik legaljasabb gyilkosságának sztoriját minden jóra való gyermek ismerheti – talán még a Szíriában, meg Afganisztánban élő lurkók is: A vinkliből kitántorgott hárpia elhatározza, hogy kinyírja ifjú riválisát. Miután vadászát hiába bízza meg a feladattal, s az elodázza a gyilkot, maga oson a törpék rezidenciájához, némi mérgezett almafélével. A bájos leányka bedől a marketingszövegnek, mosatlanul nyeli a gyümölcsöt, mely a torkán akad, s az előzőleg dúsan felhordott méreg eléri a kívánt hatást. Hófehérke holtan rogyik össze.

Bizony, ez a kép ötlött belém, amikor rábukkantam Anikó néni almáira, meg az ő jószolgálati tevékenységére, valahol, egy Hegyeshalomnak nevezett erdőben… Az Orbán által – persze csakis a fészbukosok kedvéért – közzé tett képek elérték a céljukat – a maradék, morzsányi tiszteletemet is lapátra tettem a miniszterelnök feleségével kapcsolatosan!

Miután vagy harminc esztendeje, meglehetős közelségből volt alkalmam megismerni az akkor még Ancsát, elképzelnem is meglehetősen nehéz „őnaccsága” valóságosnak tűnő, mai érzéseit, ott az osztrák-magyar határon, ahol a képek készültek. Nehezemre esik, hogy elfogadjam, hogy ami látszik, az legalábbis hasonlít „Orbánné” valódi állapotára. A „megjátszás”, „színlelés”, „átverés” szavak kavarognak bennem…is!

12088187_10153602921731093_3373261756607657200_n

12038160_10153602921456093_38393327898173169_n

12003977_10153602921036093_1453980849499037467_n

Ülnek ott, ezek a végtelenül szerencsétlennek látszó kölykök, várják, hogy szüleikkel továbbindulhassanak áhított végcéljuk felé, s akkor megjelenik a magyar miniszterelnök felesége, mint jóságos szendvics-ember, a maga ökomenikus segélyszervezet lajbijában, s a képükbe gyűri a jótékonyság és segítés gyümölcseit. Almákat, melyeket közpénz felhasználásával vásárolt a segélyszervezetük. A férj, aki vagy egy hete ugyanezeket a lurkókat még könnygázzal, meg vízágyúval oszlatta, most közzé teszi facebook oldalán ezeket a fotókat, mintha bizony, akár csak egyetlen pillanatra el tudná fogadni ezeknek az apró kölyköknek a puszta létezését!

Apróvadak. Már, ha a szüleik vadaknak neveztettek!

Hetekkel ezelőtt megrökönyödtünk, amint Rogánné Cilike rábukkant az ő temérdek melleire, s agyaltunk, vajon mikor kezdenek repkedni Szakonyfalu felett a másik két bárizsnyával – Sarkakakatával, meg Vajnatimivel, s most lám, itt ez a jószolgálati némber. Az Anikó Néni, meg az ő fonnyadt almái! Almák, melyektől illik nem félni, elvégre nem mérgesek!

Ha akkor megrökönyödtünk, hát akkor ma csak ritkán merészkedünk elhagyni az ívet, mely összeköti röppályánkat a mellékhelyiséggel. Hogy kellő menőséggel rójuk: bizony, Orbán azt gondolta, „kimaxolja a cukiságfaktort”, pedig csak a nyakunkba öntötte terhét… Anikó néni mozdulatai a férjurához köthető oszlatások és civileknek szétosztott milliók hazugságának tükrében egyenesen szánalmas!

Vajon, mit gondolt, míg felcihelődött, transporterbe szállt és négy TEK-es kocsi kíséretében, férje utasítására a határra rohant, hogy gyümizhessen egy keveset, pár szír gyermek-statiszta körében? Vajon, mit várt ezektől a bitang képektől az ő házi-császára?

Szar ez a szitu!
Valljuk meg, sokkal szarabb, mint a múltkori, Cilike féle csücsörítés! Mert ott az egészet a megtollasodott Rogánné agyacskájához mérhettük, de itt mégis csak egy jogász végzettségű, ötgyermekes, érett korú nőről van szó!

-Ne félj, nem mérges! Harapjál bele! Ez a dolgunk, mint ama bizonyos Hófehérnépnek!
Orbánné úgy tűnik, túl van immár élete főművén. Talán, aptyával együtt pihenhetnének egy keveset! Odahaza, Felcsúton, a stadion mellett parányivá aszott kunyhóban. Vagy Grácban, mint mindig…

Amúgy az állatok etetése tilos!

EUTANÁZIA VADÁSZPUSKÁVAL – hetvenhét évesen vetett véget a párja szenvedéseiknek

A naponta érkező migráns ezrek mellett egész észrevehetetlenné töpörödött a hír. Nem volt, nem lehetett súlya a gyásznak. Meg aztán, most nem is hangzik túl jól, hogy éppen itt, a világot is igazgatni kész miniszterelnök hazájában, két idős ember így dönt: meghal – a férj, előbb lelövi szeretett feleségét, majd kiugrik a lépcsőház ablakából…

Megbeszélték, hogy véget vetnek a szenvedéseiknek, s a bácsi, hetvenhét évesen, több évtizedes békés, szeretetteljes házasság után a felesége ellen fordította gyermeke vadászfegyverét, lőtt, majd, miután meggyőződött arról, hogy már nem él a párja, a harmadik emeletről a házuk előtti járda betonjára vetette magát.

Azt mondják, akik ismerték őket, hogy szelíd, szerényen élő bácsika és nénike, amolyan „magába zárkózó nyugdíjas házaspár” voltak ők. Csendesen, visszafogottan éltek, nem látványosan nélkülözve, megadóan hordozva betegségeik béklyóit. Ott, az öreg tatabányai lakótelep kopottas házának apró lakásában. Hajdan, míg a férj, a hivatása elismert szakembereként egy közeli iskola igazgatója volt, talán más öregségről, több örömről álmodtak, de mostanra ez jutott. Az október – mely a médiák zajában az aktuális “idősek világnapjától” volt hangos – az ő otthonukba egyetlen dördülést, egy puska zaját hozta, hogy aztán a fülsiketítő zajt egy tompa puffanás, a bácsi földhöz csapódó testének zaja zárja…

A szirénázó mentő-autók nyomában kisvártatva a halott-szállítók érkeztek, mindenki tette a dolgát, így pár óra múlva visszaülhettek a környék lakói a televíziók elé. Éppen csak zökkenésnyi idő volt két szerencsétlen ember ön/gyilkossága, s máris jöhettek újra a migránsok… ezrével, mint rendesen. Meg a harc, a kerítés, a végső győzelem stb.

Az öregember tehetetlenségének fájdalmát úgysem értheti meg senki.
A sokat tanult, majd éveken, évtizedeken át másokat tanító ember “emberek közti elmagányosodását”, az irtóztató csöndet, képtelenség felfogni!
Megérteni az elhatározást…
Megérteni, amint két öreg ember elfogadja és megbeszéli az élet bevégzését.

Aki a minden pillanatban másokért lüktető élethez szokott, elfárad és a nála még fáradtabb, fájdalmaival küszködő felesége mellé lépve megtölti a fegyvert, majd képes arra, hogy megölje őt… azt, akit mindenkinél jobban szeretett.

001

Vajon, hová tűnt szíveikből az irgalom?
Vajon, mekkora erő kellett ehhez az elhatározáshoz?

Valakinek, valahol… Tatabányán meghaltak a szülei.
Valakiknek meghaltak az ismerősei, az egykori iskola diákjai és tanárai, tanítói elveszítették néhai vezetőjüket.
A bácsit, aki nem akarta tovább nézni beteg felesége szenvedéseit, aki nem akarta elfogadni a közelgő tél gyötrelmeit, s nem akart már maga sem élni. Hetvenhét évesen lelőtte a feleségét, majd maga is az öngyilkosságba rohant.

Amit tett, és ami velük történt – elfogadhatatlan.

De megtörtént és ezentúl – lehet – megtörténik majd hetente, vagy akár naponta is. Ugye, jó lesz hallgatni erről! Vagy jó lesz elhallgatni minden hasonló tragédiát, ami nem fér össze ezzel a tántoríthatatlanul épülő, szépülő világgal!?

A bulvárlapok „semmit ábrázolni nem képes” képeket is közöltek.
Letakart holttesteket, rideg házfalakat.
Nézve a nyomorult tatabányai lakótelep nyomorúságosan szürke házát, s azt a végtelenül szürke lakótelepi sivárságot, melyben két hetvenhét éves ember a nem létező, etikailag nyilván elfogadhatatlan eutanáziát választja, megszülhetjük magunkban a felmentést, a persze, most is ítélkezni kész ember aljas reakcióját.

2015. októberében meghalt két ember. Az egyik megölte a másikat, majd magával is végzett. Hetvenhét évesek voltak mindketten… Ennyi!

Utóirat:
“A tragikus körülmények között elhunyt házaspárt egész Tatabánya ismerte. Jenő bácsi és felesége, Ilona is a tanításnak szentelte az életét, több generáció legendás, díjak sokaságát kiérdemlő pedagógusként emlegeti őket.

Mindketten matematika-kémia szakon végeztek, 1959-ben szerezték tanári diplomájukat. Ilona néni 1994-ig, férje 2000-ig tanított. Jenő bácsi húsz évig volt egy általános iskola igazgatója, pályáját egy tatabányai gimnáziumban fejezte be. Magyar Bálint oktatási minisztertől 2005 márciu­sában a Magyar Köztársasági Bronz Érdemkeresztet kapta meg, de számos egyéb kitüntetést is átvehetett munkássága során.” (Bors)

FERENC PÁPA ÜZENETE? – nem lehet vizitáció, amíg barikádon innen élünk? Ugyan már!

Nem üzent Ferenc pápa – nem azt üzente Jorge Mario Bergoglio, hogy nem jön!
Érkezése, így vizitációja elmaradásáról ugyanazok szólnak értelmezhetetlenül, akik a hazánkon átvonuló menekültáradatban „fiatal harcosoknak feltűnő férfiakat” vélnek felfedezni, s az ellenük folytatott ketrecharc mellett most már a félelemkeltés buta fegyverét is előrángatták.

Ferenc pápát meghívni, aztán elterjeszteni azt a valótlanságot, hogy jön, persze, hiszen megbeszéltük!!! – tehetségtelen és mindig nyerészkedő politikusok hazugsága volt; mindaddig félrevezetni a pápát örömmel várókat, átverni ezreket azzal, hogy ébren tartjuk bennük a reményt – azzal, hogy Őszentsége még az idén kinyilatkoztatja jövetele időpontját – nagyfokú aljasság, vagy inkább otromba visszaélés lehetett mások hiszékenységével.

Ezt csalásnak nevezik, persze, csak, ahol van még értelme az efféle kategóriáknak!

Valószínűleg évtizedeknek kell majd elmúlni ahhoz, hogy nevén nevezhessük az elkövetőket. A nagyotmondókat, a másokat félrevezetőket, a megélhetési gazembereket!
Mert hovatovább egyszerűen rákenhetővé vált Ferenc pápára a látogatás elmaradása – akadt már sikongató, aki egyenesen „finnyásnak” bélyegezte a pápát, amiért „nem hajlandó” körbekerített országunkban mosolytúrán részt venni.
Akadnak bölcselkedők, akik tudni vélik, hogy Orbán miatt nem indul, merthogy nem tetszik Ferenc pápának a magyar miniszterelnök habitusa.
Ugyan már! Mi dolga volna Ferenc pápának, holmi… Orbánnal?

Hazugságok gyártásában igen előkelő helyen méltóztatunk tanyázni!

Hogy Ferenc pápa Magyarországra látogasson, ott találkozzék egyháza híveivel, a földi halandók szeretett sokaságával… a legkevésbé sem volna fontos Orbán, Áder, vagy akár Kövér bármilyen szándéka. Aki ezt állítja, mintegy marionettet vél felfedezni az egyházfő személyében, aki kvázi függ e fentebb felsorolt magyar méltóságok légből kapott elképzeléseitől.

Hogy Szombathelyre látogasson, és ott részt vegyen a Szent Márton nevében végrehajtott város-átalakítási és épület-felújítási hacacárék bármelyikén – nos ehhez pedig már a főméltóság oly nagyfokú lenézése, eszközzé zsugorítása kell, melyhez igazán képtelenség kommentárt fűzni.

Szerencsére az egyházfő mindennapjait és feladatait, programjait szervezők nem a mi vezetőinkhez hasonló, szűk látókörű, önző emberek. Aki követi és figyelemmel kíséri Ferenc pápa útjait, megértheti, hogy ezek a fellépések egy rendkívül fontos, történelmi személyiség megjelenései, melyek soha nem terjedhetnek magamutogató, önigazolást kereső statiszták kiszolgálására.

0001

0002

0003

0004

0005

Pope Francis Leads Way Of The Cross On Rio's Copacabana Beach

Tanulság azért akad bőven! Nekünk, Szombathelyieknek különösen is! Jó volna végre levennünk a kupakot!!!, addig, amíg nem késő! Jól látható, hogy az illúzióinkat táplálók, a polgárainkat lelkiismeret-furdalás nélkül bármikor, bármire felhasználók nem tágítanak, remekül érzik magukat az általunk elviselt és finanszírozott méltóságok bármelyikében!

Csak így történhetett, hogy a hírek arról szólnak, hogy nem jön a pápa Szombathelyre! Pedig a valóság az, hogy csak a pápalátogatást híresztelők szégyenletes füllentései derültek ki, lám, kiborult a bili, s ezek az “urak” most éppen a főméltóság nevében tett, legkevésbé sem a valóságot közelítő kijelentéseik – piti ámokfutásuk miatt készülődnek bocsánatot kérni… nyilván, még egy darabig!

Az 1956-OS HONFOGLALÁSTÓL – az élőképes kőőőőőőőzgyűlésig

Régi igazság, hogy az értelem társaságba kívánkozik, a butaság a tömeget kedveli! Kies hazánkban – ahol többek közt tüsténkedő agyak sikerrel alakították át a néhai büszke nemzetet szűk látókörű, mindenkit gyűlölni képes néppé – ma már fájdalomcsillapítók és mindenféle előjátékok nélkül adagolható a badarság.

Volt már nékünk „böszménk”, akinek „elkúrtuk, nem kicsit” szavajárását üzemcsarnokok szajkózták. Volt „bikicsunájunk”, aki dalra fakasztotta a talponállók zömét. Lett nekünk Szalacsink, aki „a vízbül veszi ki a zokszigént”, meg Kolompárunk, aki elment velünk a „Polgármesteri Hivatalba, Polgár Jenő úrhoz”

Na és persze, hogy akadtak bőven televíziós vetélkedők, ahol Balázsok és Mónikák kerekei őrölték a hülyeségben megmérkőzni, meg egymás szemét kivájni vágyókat. Végül, ne feledjük, lettek „amerikás”, tehetségekre vadászó műsoraink, x-faktorok, megasztárok és ki tudja még miféle centrifugák, ahol minden tízedik szereplő volt képes túllépni a hősiesen degeneráltak kórusán – s most íme, jön a legújabb agyrém, lehet elorozni macskáinktól a kaparófát!

A beharangozók már megjelentek, a Viasat Észbontók című műsora már közelít, elegendő, hogy fülünket a padlóra szegezzük, a robaj egyre elviselhetetlenebb. A hipermarketek polcairól eltűnnek az XXL-es kiszerelésű chipsek, meg a kannás sörök, bespájzolhatunk a mozdulatlanságra várva – jön az igen príma, mondhatni „baró” szórakoztatás: hülyék minden mennyiségben, de jó, hogy mi nem vagyunk azok… Naná!

Tömegek húzzák közelebb a monitorokhoz foteljeiket, a videomagnók fáradt „rec” gombjait fényesre nyomkodva – ilyen még nem volt, nem van, nem lesz!
Elkeserítő! Nem az a gond, hogy ezek a szereplők badarságokat beszélnek – nyilván nem volt elég érdekfeszítő az előadások némelyike az általánosban! Nem az a gond, hogy egymás ökörségeire bólintanak, s elismerően nyilatkoznak, amint társuk agyal, de félő, hogy amit művelnek, az példa lehet és rettenetesen ragadós!

A szlovákok sejthetnek valamit! A közelmúltban megjelent szinonima szótárukban ugyanis eléggé egyértelművé tették magyarságunk lényegét. Hogy nem szégyellik magukat! Lehet felháborodni, kiabálni a tótok rosszakaratán, hiszen, nyilván nincs igazuk… olykor nem ártana a tükreinket felénk fordítani!
000002
Maďar – (pejoratív) jelentése szerint buta, hülye, értetlen ember, akivel nem lehet szót érteni,
Maďarón – (pejoratív) jelentése szerint elmagyarosított, magyar gyökerekkel nem rendelkező egyén, elmagyarosított nem magyar személy…

Utóirat:
Mindazonáltal mi szombathelyiek szerencsés helyzetben vagyunk… Történelmi léptékű felszólalások, expozék kötődnek ezer szállal hozzánk, melyek “sajnálatos módon” a „tömeg” számára igen jelentős élményként tündökölnek a Youtube jóvoltából. Hogy nem szégyellik magukat!

https://www.youtube.com/watch?v=s1mdESiBJY4

Múlhatnak az évek, jöhetnek újabb és újabb kiválóságok – a retorika koronázatlan királya azért a „mi fiúnk”, s bár a parlament nélkülözni kényszerül maratoni mondatait, mi lubickolhatunk e majdani gyönyörben, a hamarosan – állítólag október 23-tól! – élőben köööööööööööözvetített köööööööööözgyűlések jóvoltából!

A honfoglalás évfordulója alkalmából, persze…

Már ezért megéri a tömeghez tartozni! …ha már a társaságot úgysem érdemelhetjük!