HEGEDŰS ZSUZSA ÁMOKFUTÁSA – a nullára redukált gyermekéhezésről

„Magyarországon analfabéta nincs! Összeírva…”
Aki emlékszik még Hofi Géza örökbecsű mondataira, talán képes megérteni azt a dúsan fűszerezett gyűlöletet, amit akkor érzek, ha Hegedűs Zsuzsa megszólal, kezében némi sertéssel, vagy csak épp, midőn kifelé ömlik a kutyájával a munkájához (sic!) kapott szolgálati Audiból.
0001
Hegedűs Zsuzsa és mondata az egész mostani rendszer legmélyebb gőzölgő bugyra:
“Ma Magyarországon éhező gyerekek szociológiai értelemben azonosítható sokasága nem létezik.”

Mégis, ki ez az aljas bányarém? A lexikon szerint Hegedűs Zsuzsa 1969-ben szerzett bölcsészdiplomát az ELTE-n, 1975-ig a Pénzügykutatási Intézet tudományos munkatársaként dolgozott, majd 1976-ban Franciaországba emigrált, és Párizsban doktorált szociológiából.
0002
„Önirónia nélkül semmi nem megy. Nem magamat veszem komolyan, hanem mindig azt, amit csinálok” – fogalmazza meg tömören a pályafutását.
Tíz évig nem jöhetett Magyarországra. (Tehát volt már némi nyugalmunk…) Szociológusként Franciaországban és Nyugat-Európában az új társadalmi mozgalmakkal foglalkozott, majd a most kialakuló globális, önkreatív társadalom elméletét dolgozta ki. Fontosabb publikációi ezekben a témakörökben jelentek meg franciául, angolul és olaszul. Magyar honfitársait megkímélte…
0003
Jelenleg a Minden gyerek lakjon jól! Alapítvány kuratóriumának elnöke, s mint mondja, számára az a legfontosabb, hogy a civil kezdeményezésként indult mozgalom több mint 15 ezer családnak ad fenntartható támogatást egy kisháztáji formájában. „Szívügyem, amit csinálok. Amikor 2009 végén egy riport szembesített azzal, hogy gyerekek maradnak ebéd nélkül, utánanéztem, hogy mi a helyzet a leghátrányosabb kistérségekben. Kiderült, hogy több százezer, százszázalékos étkezési támogatásra jogosult, hátrányos helyzetű kisgyerek nem jut a fejlődéséhez szükséges fehérjéhez és vitaminhoz. Másnap elindítottam a „Minden gyerek lakjon jól!” kezdeményezést, egyszerűen azért, mert fel voltam háborodva. A hetvenes évek elején végzett első szegénységkutatásban nem találtunk éhes gyereket. Ha valamit elindítok, számomra a kérdés roppant egyszerű: Ha nem most, akkor mikor? Ha nem én, akkor ki?”

“Ma Magyarországon éhező gyerekek szociológiai értelemben azonosítható sokasága nem létezik.”
0004
Szabó Tímea a Párbeszéd Magyarországért társelnöke talán éppen ezért a magvas megállapításáért kiakadt: „Orbán Viktor havi egy millióért „tanácsot adó” SZAKÉRTŐJE nem áll meg félúton, tör előre rendületlenül. Nem elég, hogy egy interjúban elmondta, hogy Orbánék felszámolták a gyerekéhezést és nyomort, a nem létező éhező gyerekek szenvedéséért pedig kizárólag a szülők a felelősek, tegnap az RTL Híradóban odáig ment, hogy „olyan, hogy a legnyomorultabb családban, ahol nincs alkohol, drog vagy ilyesmi probléma, ott a gyerek ne kapjon este legalább kétszer egy zsíros kenyeret vagy tejbegrízt, vagy valamit enni, olyan nincs.” Majd hozzátette: a rászorulók, ha „kell, akkor lopnak”.

Kedves Hegedűs Zsuzsa! Én asszem most vesztettem el a türelmemet önökkel szemben gyermekéhezés kapcsán. Ön és mindenki, aki az Audijából osztja az észt húzzon el a közéletből! Tényleg menjünk abba bele, hogy egy csecsemő egyen zsíros kenyeret? Meg, hogy találkozott-e már mondjuk közmunkással? Pláne olyannal, aki csak két hónapig dolgozott, mert utána már nem kap a polgármestertől munkát? Tudja, hogy utána havi 22 800 forintból kell megoldania a gyerekei étkeztetését, meg egyáltalán az életben maradást? Tényleg úgy gondolja, hogy ön méltó arra, hogy havi 1 millió forint közpénzért ilyeneket mondjon? Szerintem gyorsan mondjon le, utána meg álljon ki velem egy nyílt vitára gyermekéhezésről és nyomorról! Addig meg egyen zsíros kenyeret és tejbegrízt!”
0006
Orbán hűséges múmiája szerint a dolgok a legnagyobb rendben zajlanak, a jóllakott gyermekek közmunkás szülei tele vannak bizakodottsággal, mondhatni boldogok, hiszen: “Ma Magyarországon éhező gyerekek szociológiai értelemben azonosítható sokasága nem létezik.”
Akinek pedig ez a mondat sem volt elég, a nagyasszony kedvenc trillája talán felteheti az i-re a pontot! Hogy tudniillik a rászorulók, ha „kell, akkor lopnak”. Ennyire képes egy bölcsész, ennyit tud egy szociológus, amikor lénye egészével nyilatkozik és kinyilatkoztat, mint gazdája hűséges kutyája. Ha „kell, akkor lopnak”. Hegedűs szerint: „ma már egyetlen gyermek sem kénytelen éhesen aludni menni esténként, de ez a jelenség már nem a rendszer rossz vagy hiányos felépítéséből fakad, sokkal inkább emberi mulasztásból, szülői felelőtlenségből.”

Íme, hitünk szent titka: ha a gyermek – a gazember – mégis éhezni merészel, az nem a rendszer hibája, de szülői felelőtlenség. Hmmmm! Tehát: felelőtlen szülő vagyok, mert nyomorgok, így a gyermekem éhezni kényszerül, bár “Ma Magyarországon éhező gyerekek szociológiai értelemben azonosítható sokasága nem létezik.”

Megértem Szabó Tímea felháborodását. És mindazokét, akik tűrhetetlennek tartják Hegedűs Zsuzsanna ámokfutását. Megértem és egyben reménykedek, hogy egyszer jöhet még egy ma még gyermek, aki képes lesz egyértelmű választ mérni a Hegedűs félék fejére… Kár, hogy mi azt már nem érhetjük meg!

KARÁCSONYI BŐSÉGSZARU – verj el 29 ezret a dugiból, vagy nélkülözz!

Imádni való, amint a karácsonyi ünnepek közeledtével reprezentatív felmérések készülnek a magyar nemzeti nyomor legújabb epizódjáról. 2015 különleges bőséget ígér! Valamennyien kirúghatunk a hámból, hiszen családonként mintegy kilencvenöt eurónyi Kánaánnal kecsegtet a Szeretet ünnepe…
0002
„A magyar háztartások átlagosan 43 ezer forintot szánnak karácsonyi kiadásokra idén, ebből 29 ezer forintot terveznek ajándékokra költeni.
A kutatásban 18 és 69 éves kor közötti alanyokat kérdeztek, és az eredmények szerint a lakosság többsége, egész pontosan 82 százaléka aktuális jövedelmét használja a karácsonyi költségek fedezéséhez, míg 35 százalékuknak korábbi megtakarításaihoz is hozzá kell nyúlnia. Hitelt mindössze a lakosság öt százaléka venne fel.”

Kalandra fel, aranyapáim!
Lehet kezdeni a driftelést a szupermarketek környékén, hiszen sosem lehet tudni, mit ömlesztnek felénk majd fillérekért.
Dőlhet a mindenféle gagyi gönc, hogy a várva várt estén majd lehessen csomagolgatni a rengeteg pakkot a fa árnyékában! Vagy mégsem?
0003
Lehet, hogy ez az összeg csak egy szokásos átlag duma, s a tekintetesék költeni való millióit hozzáadták a nyomorultak nulláihoz, s elosztották a katyvaszt kilenc millióval? (Már, ha akadunk még ennyien e kies hazában!)

A ráadás, vagyis a konklúzió a legszebb! Ezt a kutya nagy összeget a magyar familiák a cihák közül kapják majd elő – onnan, ahol élire, meg hosszára dugdossuk a bankókat – vagy egyszerűen kinyúljuk a decemberi fizuból, tehát nem fizetünk be bizonyos számlákat, melyek rendezését időlegesen átütemezzük februárra, márciusra… Aztán majd érkezik a feketeleves!
0001
A dolog tragikuma, hogy huszonkilenc ezer forint semmire nem elég, mégis képes lehet nullára redukálni a család megtakarításait, vagy taccsra tenni a jövendő hónapokat! A mi drága statisztikusainknak irgalmatlanul vastag bőr feszül az orcáján, midőn legyártanak ilyen számjátékokat. Döbrögi pedig örömködhet az udvartartásával. Azokkal a hétpróbás gazemberekkel, akik éppen a minap jelentették be, hogy bizony Magyarországon nincs gyermekéhezés, meg gyermekszegénység és kész! Punktum!!!
Typhoon survivor decorates Christmas tree amid trubble of destroyed houses in Tacloban
Az államkassza mindenesetre jót mulat majd az idén decemberben is! Lesz adóbevétel bőven. A sok hülye magyar mindenét feléli majd, mert ajándéközön nélkül mit sem ér az ünnep.

Csak azt volna jó tudni, mi mindenre fussa majd abból a maradék tizennégy ezerből? Lesz kocsonya, hús nélkül, bő lére eresztve, meg csirke farhát magyarosan fűszerezve? Netán halászlé is rottyan majd kockából, persze hal nélkül? A jóféle kannás borhoz, meg a családi sörhöz rendelt menü valahogy így nézhet ki ebből a rettenet nagy pénzből.

Jöhet a karácsony, éghet a gyertya, meg persze a mi pofánk, hogy még mindig nem vagyunk képesek leszokni az unalmas ünnepeinkről!

HOL AZ ARC NÉLKÜLI EMBER? – a fagyhalottak esete a virtuális tűzzel

Szeretem hallgatni mások tanítását. Feltételek nélkül…
Ha megfigyelték, ez – a szövegelés – újabban szinte mindenkinek megy.
Annak is, aki maga, láthatóan, nem szívesen tanul…
Alig akad olyan ember, aki ne volna képes némi kiselőadásra.
(Politizálni szinte mindenki tud…)
A megnyilatkozások többsége mögött pedig általában önmaguk tévedhetetlenségében hívő, – tehát bizonyos tudatlanságuk okán – önmagukkal elégedett egyének állnak.

A baj mindössze annyi, hogy a megállapításaik mögött hiába is keresnénk vitát – leegyszerűsödött a minősítés és így a minőség is. Van az ujjongva elfogadás – a lájk – de ellenérv, vagy esetleg „építő jellegű kritika” helye szinte sehol nem lelhető! Így válnak az önkéntes tanítók az igazság letéteményeseivé…

Mozgalmak, pártok, valaha azért szerveződtek, hogy azok tagjai, szereplői megoszthassák egymással nézeteiket, esetleg elveiket. Még egyes pártok tagjainak felvállalt elnevezése – az elvtárs – is erre utalt. Kartársak, tagtársak, testvérek és egy nyáj béli hívek csakis azok lehetnek, akik közt az együvé tartozás legfőbb kifejezője egymás fizikai felvállalásában, a találkozásokban teljesedhet ki. Ahol meghallgattatik a másik…

És íme, megszületett a generáció – most már ráadásul egymás után minimum kettő – melynek tagjai képesek a közösségeikről beszélni, csak azért, mert erre utaló jeleket képesek felfedezni, vagy a leginkább vélni a számítógépeiken. Mondják a magukét… Vajon, képes lehet-e akár egyetlen „arc nélküli ember” a falkájuk élére állni, vezetni őket? Aligha! Modern világunk vezetői közt még mindig azok bírhatják a többség elbonthatatlan erejét, akik a személyes kapcsolatokra, valós találkozásokra építik erejüket. Jó volna, ha valaki szólna nekik, ha lenne olyan bátor, és megemlítené ezeknek a magukba oly nagy bizonyosságot lelt embereknek, hogy a süketek párbeszédje nem jobb, mint a vakoktól számon kért élmények meséje.
(l.az utóiratban!)

health_care_reform_timeline_2018

Valamivel több, mint ezer nap még, amíg akad idő, megteremteni egy valós alternatívát, hogy a jelenlegi ellenzék ismét eredmény reményével mérkőzhessen. De amíg az internet és annak dimenziója az egyetlen tér, melyen az önjelöltek álmai kiteljesednek, a hiú ábrándok mezein aligha léphet bárki is túl. Jönnek a hidegek és a virtuális tűzhöz menekülők rendre megfagynak…

Utóirat:
„Valamikor régen egy faluban – egy tanmese szerint – mindenki vak volt. Egy napon a falu lakói közül hatan találkoztak egy emberrel, aki elefántháton jött feléjük. A hat ember, akik már hallottak az elefántról, de soha nem voltak ilyen közelségben egyhez sem, megkérték az utazót, engedje meg, hogy megérintsék a nagy vadállatot. Úgy akartak visszamenni a faluba, hogy el tudják mondani a többieknek, hogyan néz ki az elefánt.
Az utazó beleegyezett, és a hat embert az elefánt különböző testrészeihez vezette. Addig tapogatták és simogatták, míg bizonyosak nem voltak benne, hogy tudják, milyen az elefánt.
Alig várták, hogy visszaérjenek, és elmeséljék a faluban, hogy mit tapasztaltak. A falu lakossága összegyűlt, hogy halljanak az elefántról. Az első, aki az állat oldalánál állt, azt mondta:
– Az elefánt olyan, mint egy nagy vastag fal.
– Badarság! – vágott közbe a második, aki az elefánt agyarát fogta. Az elefánt elég kicsi, kerek, sima, de nagyon éles. Én nem falhoz, hanem egy lándzsához hasonlítanám.
A harmadik, aki az elefánt fülét fogta, tiltakozott: – Egyáltalán nem hasonlít sem falhoz, sem lándzsához. Olyan, mint egy hatalmas nagy levél, ami vastag gyapjúszőnyegből készült. Amikor pedig megérinted, mozog.
– Nem értek veletek egyet! – mondta a negyedik, aki az ormányát fogta. – Én tudom, hogy az elefánt olyan, mint egy óriáskígyó!
Az ötödik kiabálva juttatta kifejezésre nemtetszését. Ő az elefánt egyik lábát fogta, és arra a következtetésre jutott, hogy az elefánt kerek és vastag, mint egy fa.
A hatodiknak megengedte az utazó, hogy felüljön az elefánt hátára, és ő így tiltakozott:
– Hát egyikőtök sem tudja pontosan leírni, milyen az elefánt? Nyilvánvalóan olyan, mint egy hatalmas, mozgó hegy!
Embereink azóta is vitatkoznak, és a falubeliek közül senki nem tudja elképzelni, hogyan is néz ki egy elefánt.

MATOLCSY GYÖRGY SZOMORÚ – újabb 850 milliárd forint került a cihák közé

Ez a komisz magyar nép ismét elszontyolította az ő drága Gyurikáját! Hihetetlen, de mi, végletekig önző, magyarok szinte csak szomorúságot tudunk okozni Matolcsy György MNB elnöknek! Az a „nyomorult ember”, bár sertepertél eleget, úgy tűnik, mindhiába teszi a dolgát! A rosszhírek szerint Matolcsy György szemei szinte gurguláznak az újabb, bosszantó helyzettől…
0001
Mikrofonok erdejében nyilatkozta a minap, hogy jajj, nagy a baj, mert 2015-ben, igen, egyetlen év alatt újabb 850 milliárd forint került a cihák közé! Oda dugdossuk, meg az üveges bögréibe azt a cefet sok dugipénzt, ahelyett, hogy hordanánk, rendre, befelé a bankok trezorjaiba! Mi lesz így Superman terveivel?
0004
Körülnézett, körbeszimatolt, s Matolcsy György megmondta a frankót: a helytelen szokások miatt már több mint 3.500 milliárd forint készpénzt rejtegetésével vádolható a magyar! Ennyi pénz lapul az otthonokban, ennyi bankó vált láthatatlanná, ellenőrizhetetlenné, s ez bizony felháborító!
0005
Évekkel ezelőtt a vészmadarak még a megtakarítások teljes hiányáról károgtak, most meg az a baj, hogy rejteget, dugdos a sok renitens magyar! A jegybank elnöke azt is tudni véli, hogy ez a rettenetesen nagy összeg, mind a feketemunka eredménye, így a pénz úgyszólván adózatlanul masírozott a szekrényeinkbe, és ez így nem mehet tovább…

A cipőtalp kopása drágább, míg a bankba ér az ügyfél, mint amennyit a betétjén kereshet.
0002
A kedvesen bandzsa közgazdász szerint a magyarok többsége jobban szereti a készpénzt, mint egy sort a bankszámlája kivonatán. Pedig szegény NAV ellenőrök is az utóbbin tudnának eredményesebben spekulálni…
0006
Ezért nem bírtam tovább hallgatni! Egyszerűen nem tehettem meg, hogy ne álljak a mi szeretett Gyurkánk elé, hogy csillogó szemekkel bejelenthessem: Drága Matolcsy úr, kedves Gyurika! Én bizony nem tartok pénzt a szépen vasalt ágynemű között, nincs megtakarításom az üvegesben, sőt üvegesem sincs!

Szerettem volna töredelmesen bevallani, hogy egyetlen fillér megtakarításom sincs! Semmi!

Hallgatjuk a dübörögve felénk közelítő nyugdíjas éveket, amikor előbb kikötik az otthonainkban a villanyt, a vizet, meg a gázt, aztán egy szép napon kilakoltatnak. Még előtte azonban, a néhai spájzból magunkhoz vesszük majd az utolsó szardíniát és felballagunk vele, persze gyalog a Matolcsy elnök úrhoz!!!!

Megkínáljuk, és begyűjtögetjük hálás pillantásait: lám, lám, volt egy-két derék magyarom, akik nem dugdosták ostobán a bankókat a cihák közé, meg az üvegesbe! Tényleg…

A MAGÁNEMBER, MEG A MAGÁNASSZONY

Az emberi élet egyik legnagyobb megpróbáltatása a „temetésre járás”.
Amikor meghal egy családtagunk, barátunk vagy közeli ismerősünk, elköszönni tőle szinte kötelesség.
Ha pályatársunktól, netán munkatársunktól búcsúzunk, ott lenni, fontos gesztus, a megjelenés jelzés értékű, tehát számít annak felvállalása.
Kötelezettségből, a velejáró kényelmetlenséget bírva toporogni koromfekete ruhában, a tömeg részeként, s úgy tenni, mintha képesek volnánk akár a legcsekélyebb együttérzésre is – nos aligha létezik ennél idiótább helyzet.

Aki csak teheti, menekül az efféle szituációkból.
Aki mégis felvállalja és kibírja a tortúrát, valószínűleg hőstettként könyvelheti el az ottlét gyötrelmeit.

Végül akad egy semmiféle egyéb helyzethez nem hasonlítható állapot, melyben Orbán és felesége áll, egyre, s nekifeszül az őket körbelengő gyűlöletnek, Göncz Árpád temetésén.

0006

A magánember, meg az ő magánasszonya betotyog az urnasírokkal körülbástyázott mező közepére, hogy úgy tehessen, mintha a megrendülés, a szégyenkezés mímelése, vagy a bűnbánat valamiféle rezdülése képes volna akárcsak egyetlen pillanatig is elidőzni megfásult arcukon.

Göncz Árpád annyit kért a végrendeletében, hogy búcsúztatása ne legyen álladalmi muszáj, hogy koporsója köré ne álljanak lesajnáló gazemberek. A néhai Köztársasági elnök a méltóságához ragaszkodva kérte az egyszerű, magánembernek járó temetést. Temetést, ahol nem jelenik meg miniszterelnök, meg köztársasági elnök, sem belügyminiszter. Főleg nem úgy, hogy Göncz Árpád végakaratából gúnyt űzve, mint magánemberek és magánasszonyok próbálnak teret nyerni, az utolsó utáni pillanatból is hazugságot formálni.

Orbán Viktor és felesége Lévai Anikó elérte, amit az általuk állítólag annyira gyűlölt Kádár János és felesége Tamáska Mária elérhetett.

0001

0002

Bárhol megjelenhetnek, bárhol egymásba kapaszkodhatnak, mint azok, egykor – gyakorlatilag senkit nem hat meg a magánemberségük. Mert éppen csak az emberség hiányzik belőlük… a “magán” meg már senkit nem érdekel!

NOVEMBER HETEDIKE – egy meg nem történt esemény margójára

„1917. november 7. napján Oroszország munkásosztálya, szövetségben a dolgozó parasztsággal és az elnyomott népekkel, Lenin és Sztálin dicső Bolsevik Pártja vezetésével, megdöntötte a kapitalizmust s a földkerekség egyhatodán megteremtette a világ első szocialista államát: a Szovjetuniót.
1917. november 7. napja a világtörténelem legnagyobb fordulópontja. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom az emberiség történetében először hozott létre olyan államot, amely megszüntette az ember ember általi kizsákmányolását. Az Októberi Forradalom szülötte: a Szovjetunió az első olyan állam, amely nemzetközi kapcsolatainak alapjává a népek egyenjogúságon nyugvó együttműködését, a nemzeti függetlenség tiszteletben tartását, a béke védelmét tette. A Szovjetunió a világ népeinek reménysége, támasza és példaképe a békéért, a függetlenségért, a szocializmusért vívott küzdelemben.
A Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója a magyar nép ünnepe is. Az Októberi Forradalom győzelméből született Szovjetuniónak köszönhetjük hazánk felszabadulását, nemzeti függetlenségünk megvalósítását, a népi demokratikus államhatalom kivívását és megszilárdítását. A Szovjetuniónak köszönhetjük, hogy megvalósíthatjuk hazánkban is az Októberi Forradalom nagy eszményeit: a kizsákmányolás minden fajtájának megszüntetését, a dolgozó nép teljes felszabadítását, a szocializmust. November 7. napja a magyar nép számára is a győzelmes szocializmus, a dolgozók nemzetközi szolidaritása, a felszabadító Szovjetunió és a nagy Sztálin iránt érzett hála ünnepe. Ezért a Népköztársaság Elnöki Tanácsa elrendeli:
November 7. napja a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója, a Magyar Népköztársaság állami ünnepe.”*

Tizenkilenc esztendővel az 1950/37. számú rendelet kihirdetése után, Szombathelyen, a Bem utcában, az óvoda asztalkájánál ült egy apró székecskén, kezében néhány frissen hegyezett, színes ceruzával, és rajzolt. Ahogy mindenki más, ebben az életkorban, gondosan szorította, markolta a „színeseket”, s a félfamentes rajzlapra az Auróra cirkálót vázolgatta, amint az hatalmas robajjal jelet ad „bizonyos” Téli Palota ostromára.

0004

Teljesen egyértelmű volt, hogy nem házikót firkálgatott – nagy, gomolygó füsttel -, mivel abban az időben október végén, november elején minden „szófogadó” óvodás és iskolás gyermek a Téli palota ostromát rajzolta. Nem születtek ebben az időben képek “holmi” Mindenszentek, meg Halottak napja kapcsán; nem ábrándoztunk Halloween ünnepéről, s nem zengtünk verseket és dalocskákat sem másról, csak a NOSZF-ról, a Nagy Októberi Szocialista Forradalomról, aminek ünnepe éppen november hetedikére esett.

A házakat fellobogózták a derék és “illemtudó” fölnőttek, a nemzetiszín zászlók mellett a szél a piros színű zászlót lengette, tépte, sarkában a sárga-arany sarló és kalapáccsal – azt kellett párban az ablakok alá biggyeszteni. A mindenütt virító plakátokon többnyire egy többnyire fura sapkát viselő, amúgy tök kopasz bácsi mosolygott, hihetetlen szelídséggel. Igen, azt is tudtuk, már kisóvodás fejjel, hogy ő Lenin, – ki más? – és bár fogalmunk sem lehetett az ő valódi kilétéről, abban minden gyerkőc megegyezett, hogy Vlagyimír Iljics Lenin, bizony egy jóságos, meg igazságos bácsi volt. Éppen úgy, mint Mátyás király, meg a Télapó! Ja, és ez ellen senki, de senki nem lázadozott, nem tépkedte a plakátarcokat, nem viaskodtak szüleink, meg a nagypapiék sem, ha meglátták a kopasz bácsiról készült portrékat. Lenin élt, Lenin él…

0003

A “kopasz bácsi”, meg az ő NOSZF-ja gyakorlatilag beterítette az utcákat, az iskolákat, óvodákat, s az emberek megünnepelték a november hetedikét, – miatta – annak rendje, s módja szerint.

Eltelt azóta több mint négy évtized. Képeit elégették, szobrait ledöntötték. A Téli palota ostromáról, az Auróra lövéseiről kiderült, hogy mese volt… Mindarról, ami akkor történt, amiben akkor éltünk, most azt mondják, hogy hazugság volt. Hogy sokat szenvedtünk és megnyomoríttattunk, s ami most van, naaaa az a szabadság, a jólét, így nyilvánvaló, hogy a szegénység és a nyomor, amit ma látunk – úgyszólván nem is létezik. Csak egyre nehezebb elhinni mindezt! És egyre nehezebb előítélettel és gyűlölettel beszélni azokról az időkről, amikor kisgyermekként egy marokra való színes ceruzával rajzolgattuk az Auróra cirkálót. Véletlenül sem muszájból!

Mert félő, hogy a gyermekeink, úgy négy évtized múlva kénytelenek lesznek majd azt mondani erről a mostani csodáról, hogy nem volt, nem létezett, s mi magunk csak a hazugság elfogadtatásának eszközei lehettünk… Avatások és ünnepélyek szürke háttérfigurái lettünk. Lesznek majd képek, amit elővesznek; a képeken egy bácsi lesz… fura sapkában… gyakorlatilag tök kopasz fejjel… és valamennyi képen negédesen mosolyogni tetszik… hmmm!

0002

U.i.: A déjà vu /ˈdeʒa ˈvy/Sound hallgat (franciául: „már láttam”) vagy paramnézia az a jelenség, amikor valaki úgy érzi, hogy az éppen történő helyzetet már korábban átélte, az adott esemény korábban már megtörtént volna vele, ugyanakkor a korábbi átélés körülményei vagy akár megtörténtének ténye bizonytalanok. Érdekes, hogy déjà vu élményének későbbi felidézésekor maga az érzés meglehetősen pontosan körülírható, ugyanakkor annak felidézése, hogy milyen valós körülmények váltották ki az érzést, ugyanolyan bizonytalan, mint maga a képzeletbeli, “már átélt” szituáció.

(*1950. évi 37. számú törvényerejű rendelet november 7. napjának, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójának állami ünneppé nyilvánításáról)

HEJESÍRÁS SZABÁJOK NÉLKÜL – tényleg szükségtelen érteni a dolgainkhoz?

A legtöbben átéltük már, hogy a legegyszerűbb helyzetek is megoldhatatlan bonyodalmakhoz vezetnek, ha elromlik, meghibásodik köröttünk valami, ha számítanunk kellene egy jó szakira, aki nem csak egyszerűen szereti, de érti is a dolgát.

Mert elmentek… elfogynak körülöttünk a szerelők, javítók és reparáló mesterek – nem lelünk szabóra, aki felhajt, vagy bevesz egy nadrágszárat, nincs, aki megigazítaná a háztető elmozdult cserepeit, nem akad szaki, aki megjavítaná a csöpögő bojlert, stb.

A kereskedelemben kapható portékák mindegyike rövid életűnek készül, gyakorlatilag javíthatatlan, hozzá kellett szoknunk ahhoz, hogy mindent eldobunk, ha már a legkisebb meghibásodást észleljük. Vagy akad más megoldás, az ezermesterek világa, akik ugyan semmihez nem értenek, de mindennek nekilátnak. Hozzájuk rohanhatunk a bedöglött holmikkal, akik aztán megbütykölnek, megpatkolnak bármit. És igen, ők azok, akik készségesen beavatnak bárkit, mindenkit a legújabb kori csináld magad mozgalomba! Íme a világ, melyben mindenki villanyszerelő, mindenki kéményseprő, mindenki szobafestő, bárki bárminek nekiláthat, ugyan, minek ide szakember?

A mi korunkban egyáltalán nem snassz, hogy a dilettantizmust, a hozzá nem értést piedesztálra emeljük! (Csak egy példa, mely ugyanakkor iránymutatás… Szombathelyi embernek egyszerűen kötelessége, hogy képes legyen újjáéleszteni egy éppen haldokló honfitársát? Akkor is, ha a páciens végül a sertepertélésünkbe fog belehalni…? Nem emlékezhetünk olyan időkre, amikor kötelező lett volna, zúg-ügyvédkedni, vagy akár bennfentesnek mutatkozni a polgári perrendtartás ügyleteiben, netán tanácsokat osztogatni polgártársainknak munkaügyi kérdésekben. Tudniillik, az egy szakterület, hivatás, mely előképzettséget tételez fel!)

004

Tényleg kötelesek vagyunk elfogadni, ahogy azt is, hogy akár hozzá nem értő emberek kísérletezgessenek, döntéseket hozzanak jelenünkkel, és ami a legrosszabb a jövőnkkel kapcsolatban?
Azt mondják, „találjuk ki Szombathelyet”… Ugyan, miért? Miért gondolhatják egyesek – különösen a távolból közénk érkezettek – hogy törődésük, buzgólkodásuk eredményeit eufóriával kellene fogadnunk, csak azért, mert szerintük az úgy jó?

Köszönjük szépen, mi akkor is éltünk már itt, amikor ők még csak látogatóink lehettek! Jól esik, hogy ötletelnek, de talán megbeszélhetnénk, mielőtt eldöntik, mennyi ostobaság volt velünk, előttük! Vajon, miért gondolják ők, hogy tévedhetetlenek?

Végül…talán a legszomorúbb dolog! Ezeknek a mi ezermestereinknek felbíztatott sajtósai, önjelölt és botcsinálta publicistái is vannak, lettek! Témaszegénységben szenvedő, fogalmazni, gondolatokat megjeleníteni képtelen, magukat írástudónak képzelő egyének szorgoskodnak a nyomtatott és internetes médiák felületein, szanaszéjjel. Diploma, olykor szakképesítés nélkül… Azt, hogy nincs miről írniuk, de azért figyelik, mikor nyílik a pitypang – elfogadjuk. Hogy képtelenek összeszedetten, a témára koncentrálva és nem az idiotizmusnak megfelelve írni – elviseljük. Megértjük, hogy sokkal izgalmasabb feladatokkal kellett megküzdeniük, mint, hogy irodalmi élmények közelébe kerülhettek volna. Olvasatlanságuk csak nekünk fáj, ők nem érzékelhetik, ami hiányzik… De a magyar helyesírás ismeretének hiányosságai felett nem hunyhatunk szemet! Ez már közös felelősség!
003
Ma, amikor a szövegszerkesztő programok kijavítják a legelemibb hibákat, képtelenség elfogadni mások hanyagságát. A magyartalan mondatok javításáért pedig mindig is voltak felelősök, akik, mint olvasó szerkesztők vállalták a munkájukat…

Persze, a hazugságok idején szinte mindegy is, kik, hogyan és miként firkálgatnak! Hejesírás megy itt kérem, szabájok nélkül, amolyan „leszarom az egész világot, mert buli van” mentalitás, ami kizárólag a botcsinálta és felelőtlen zúg-villanyszerelőkre, szívességből autókat bütykölőkre, meg a gatyaszárakat elszabni kész zúg-szabókra emlékeztet.

Lelketlen világunk vámszedői ők, mi meg szerintük az áldozataik, a „pofádat befogod” lúzerek lehetünk. Ugye?

MIT SZÁMÍT GÖNCZ VÉGAKARATA? – Használni a halottat, nem tisztelet!

2015. november 6-án, pénteken, délután három órakor helyezik végső nyugalomra Göncz Árpádot – József Attila-díjas magyar írót, műfordítót és politikust, aki a Magyar Köztársaság elnöke volt 1990 és 2000 között – az Óbudai temetőben.

004

A gyászszertartáson – végakaratának megfelelően – az egykori rabtársa, Mécs Imre és Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát búcsúztatja a 94. életévében, október 6-án elhunyt volt államfőt. A temetésen három művész, Koncz Zsuzsa, Bródy János és Bálint András emlékezik Göncz Árpádra…

001

002

003

(…)

Halála napján, 2015. október 6-án – szűken felemlegetve érdemeit – megtudhattuk, hogy “az MSZP-nek erkölcsi támogatást nyújtó Göncz Árpád Patkány fedőnéven beszervezett besúgó volt. A kutatók, újságírók stb., akik belépési engedélyt kaptak a Történeti Hivatalba, röhögve vagy szörnyülködve olvasgatják a jelentéseit”!

A volt államfő a végakaratában a leghatározottabban rendelkezett arról, hogy még véletlenül se a Fiumei úti Nemzet Sírkertben, hanem Óbudán, ahogy ő meghatározta, „rabtársai” és „bajtársai” közt temessék el; és a szertartáson ne mondjanak beszédet a jelenleg regnáló kormány és az Országgyűlés jelenlegi vezetői, és Áder János jelenlegi köztársasági elnök sem….

(…)

A mai nap híre, hogy Orbán Viktor miniszterelnök mindezek ellenére – csakazértis! – részt veszt Göncz Árpád temetésen! Ahogy természetesen Áder János köztársasági elnök és felesége, Herczegh Anita – na persze csak magánemberként – de részt vesz Göncz Árpád búcsúztatásán! Végül, arcpirító módon, Boross Péter volt kormányfő, egy elejtett interjúban jelezte, hogy szintén részt vesz a szertartáson: „A halál misztériuma megköveteli, hogy egy főhajtásra megjelenjek.”

Göncz Árpád megalázása még életében megkezdődött, így talán elfogadható volna távoltartó végakarata, mely még véletlenül sem megengedhetetlen egy volt köztársasági elnöknek! Ugyanakkor a temetése, mely kiváló szereplési lehetőséget biztosít a kamerákba szerelmesedett kormányfőnek, a láthatóan egy végakarattal mit sem törődő köztársasági elnöknek, s a német katonai megszállás emlékművéhez szakembergárdát biztosító Boross Péternek. Annak a Borossnak, aki nyilvánvalóan hányingerrel fog küzdeni Mécs Imre gyászbeszédje közben!

Mit számít Göncz Árpád végakarata? Nyilvánvalóan semmit! Ahogy a magyar jog egyes passzusai sem érhetnek semmit, ha az „egyenlőbbek” döntést hoznak… Nem fontos, miért nem akarta Göncz Árpád az állami főhajtást. Nyilván, mérlegelt és megfontolt döntést hozott, amikor elhatározásához eljutott. Végignézte Mádl Ferenc, vagy legutóbb Horn Gyula temetését, aztán nem kívánt élni a nagy nemzeti színjáték adta lehetőséggel. Ezért lett volna fontos elfogadni a végakaratát…

Végül…talán csak azt volna célszerű megérteni Orbán Viktornak, Áder Jánosnak, Boross Péternek, meg az Óbudai Temetőt péntek délután elárasztó fideszes csürhének, hogy egy halottat használni, még véletlenül sem tisztelet!

Pitiánerekre valló ocsmányság…

Utóirat:
„Kegyelet, kegyeleti jog
Az elhunyt emlékének megőrzését személyéhez fűződő jogainak védelme szolgálja. Ide tartozik például a jó hírnévhez való jog, az elhunyt nevének védelme, a képmás és a hangfelvétel védelme, valamint a személyes adatok és személyes titkok védelméhez való jog is. Mindenkinek tiszteletben kell tartani halála után az elhunyt magánéletét, becsületét, emberi méltóságát. Halála után senkinek nem lehet nevét eltorzítva említeni, tilos becsület csorbítására alkalmas állításokat híresztelni róla, de kevés kivételtől eltekintve jogsértést jelent a halott nevének mellőzése akár síremléken is. Életében kinyilvánított akarata ellenére személyes adatok, titkok senkiről sem hozhatók nyilvánosságra.

A kegyeleti jognak van egy másik oldal is: ez a halálhoz, végtisztesség megadásához, a halott földi maradványainak tiszteletben tartásához kötődik. A temetés méltatlan körülmények között történő lebonyolítása sérti a halott emlékét és a hozzátartozók kegyeleti jogait sértik. Jogunk van ahhoz, hogy a temetés helyszíne rendezett, a sírhely a gyászolók részéről könnyen megközelíthető legyen és a szállítás is méltó körülmények között történjen (nem narancssárga szállítóautón például, ahogy erre már volt példa peres eljárásban). A sírt mindaddig, míg meg nem szűnik, nem lehet az ott elhelyezett, a benne eltemetett halottat jelölő síremléktől megfosztani.

Kegyeleti jog megsértése
A polgári jog a kegyeleti jog megsértését a „meghalt személy emlékének megsértéseként” határozza meg. Kegyeletsértést követ el az is, aki a halottat vagy emlékét rágalmazással vagy becsületsértéssel meggyalázza, síremlékét megrongálja, a sírjára helyezett virágokat széttépi és szemétbe dobja.
Kit illet meg a kegyeleti jog?

A kegyeleti jog csak élő személyt illethet meg, mégpedig: tágabb értelemben mindenkit, akiben él az elhunyt emléke, szűkebb értelemben pedig az elhunyt hozzátartozói, akit az elhunyt végrendeleti juttatásban részesített, valamint meglepő módon az ügyész, ha a meghalt személy jó hírnevét sértő magatartás közérdekbe ütközik. Ha úgy érezzük, hogy kegyeleti jogaink sérültek, bírósághoz fordulhatunk, hogy a bíróság állapítsa meg a jogsértést, követelhetjük a sérelmes helyzet megszüntetését, elégtételt, vagy akár kártérítést is.”