A KARÁCSONY BÖRTÖNÉBEN – avagy nyomoronc versenyzők a THM fogságában

Elárulná végre valaki, hogy mi az atyaégnek őrülünk meg, szinte valamennyien, ahogy közelegni látszik az össznépi bevásárlás ideje?

001

Ja, ez az a vidám epizód a konzumidiotizmus tengerén, amit – egyesek szerint – valami miatt még mindig karácsonynak nevezünk! Ők, hogy a dolog igazán frankó lehessen, nem átallják mindezt simán a „szeretet ünnepének” is nevezni, mely így nyilvánvalóan a karácsony prosti jellegét próbálja még inkább hangsúlyozni!

003

Mert az efféle dömping szerű ajándékfelvásárlás agyréme még véletlenül sem hozható párhuzamba azzal az egykori szívmelengető történettel, melyben egy migráns, pontosabban menekült család – útközben – kénytelen egy istállóban berendezkedni, gyermekük megszületéséhez. A történet kapcsán idővel aztán némi polgári allűr keveredett a szelíd mítosszal, s évszázadok múlva már csak egy megölt fenyőfa idióta jelmeze mellett borongtunk a „kisded” történetén.

Mára pedig már se betlehem, se karácsonyfa nem kell a hacacáréhoz, csak tonnányi ajándék, díszes, egyszer használatos sztaniolokban, csiricsáré szalagokkal. Persze mindezt elérhetetlennek tűnő árakon, melyhez mindig ad megoldást az uzsorás haver, némi könnyen kikönyöröghető, kicsalható kölcsön formájában.

A karácsonynak álcázott verseny levonultával aztán kiderülnek a turpisságok, fehéren-feketén előbukkan a valóság a visszafizetendő kölcsön, mely immár adósság, rengeteg plusz kamattal, melyeket a legeslegapróbb betűk, mint a „teljes hiteldíj mutató” ajándékát rejtegetik.

002

Szóval, jön a karácsony, aztán hussss, tovaszárnyal, és az öröm boldog óráit szorgosan követik a keserűség lidércnyomásos hónapjai, az adósság gyötrelmei.

Vajon, van még, aki emlékezni méltóztatik arra a szeretni való, aranyhajú csöppségre, ott a sivatag közepén, aki mindösszesen annyit kért az útjába akadt pilótától, hogy rajzoljon neki egy bárányt? Tudom, ravasz a kérdés, jobb volna egy példa a Disney mesék világából, de sajna, én még abból a generációból való vagyok, akik a könyveket nem méterre vették, pusztán a polcokon való mutatósságuk alapján… Mi még eltanultuk a mesehősöktől a jót, s így a „valakinek rajzolás tudománya” nem volt igazán ördögtől való.

Igen, mi még az ajándékozáson – legalábbis részben – azt az örömet értjük és értettük, amikor az ajándék létrehozásában is aktívan működhettünk közre, s akár szívünk minden boldogságát beleszőhettük az ünnepre szánt kincsbe, a későbbi ajándékba. Nem kinéztük, aztán megoldottuk hitelekkel az ajándékozást, hanem izgatottan alkottuk, létrehoztuk az öröm okozására alkalmas dolgot. Így a karácsony elmúltával sem kellett szenvednünk a következményektől.

004

Csak, ma valahogy nem divat, sőt, egyenesen gáz olyan valamit meglepetésnek hívni, amit magunk alkottunk, bütyköltünk, kézimunkáztunk, hiszen ami nem a tömeghisztéria tucatgönce, azzal dicsekedni sem lehet a frászbúk ostoba oldalain. Itt van a kutya elásva! Az ajándék csak akkor tuti, ha a Vajna Timi, meg a Sarka Kata is éppen olyan szarságban repeszt. Mekkora hülyék lettünk!?

005

Majd, egyszer, persze túl, minden, ma még elképzelhetetlen bajon és katasztrófán, amikor újra jó lesz előbb gondolkozni és csak azután cselekedni, ha majd az érzések újra őszinték lehetnek, és nem taroznak a fél világra, talán rádöbbenünk, miért is szép a második gyertya imbolygó lángja. Addig ott vannak a plázák, meg a hipermarketek, meg az egész ostoba rongyrázás! Csak gyerünk, mindenki rohanjon a pénzintézetek ölébe! A karácsony börtöne a legnagyobb hazugság, amit a legszebb napra valaha felkentünk, mi ostoba emberek.

A THM pedig csak rövidítés. Tudom. Hiába Mondod… Apu, vedd meg nekem a várost!