NE HAGYJ MINKET KÍSÉRTÉSBE ESNI – de szabadíts meg a gonosztól!

Karácsony ünnepét várjuk.
Ki-ki a maga módján.
Ők úgy, mi meg így – szolidan.
Napok óta az jár a fejemben, vajon nekem miért nem sikerülhetett?

Szóval, hogy miért is nem tudok, én is, éppen úgy, mint ők, lopni? Valahogy úgy és annyit, mint azok a “nyilván, romlatlan fölségesék”, akik annyira szeretnek vetíteni a virágzásunkról.
Igen, ők, akik felszisszentek, amikor “a Gyurcsány” azt merészelte mondani, hogy „nagy és stabil a jólét”, s akik mindegyre tudják bizonygatni, statisztikai adatokkal alátámasztani, hogy mennyivel jobb azóta itt minden, amióta ők diktálják a tempót.

Szeretnék kérem én is, éppen úgy, mint ők, síbolni, szerezni, másoktól az igazságosságra hivatkozva elvenni, képmutatóan jóságost játszani, aztán pofátlanul vastag borítékokat a zsebeimbe gyűrni.

Eltenni a mások háláinak jeleit! Szeretnék tetszelegni, hogy a jó híreket én hozom, megveregetni az általam is megnyomorítottak vállát, aztán elfordulni és mocskosul nagyokat röhögni azok vergődésein. Elmondani naponta milliószor, mi mindent tettem már másokért, aztán sáros cipőben felterpeszkedni a gerendáról alálógó kolbászok közé és kinyögni a frankót: Na, ugye!

Jár a fejemben a rengeteg rémes gondolat, hogy én is lopok, csalok, hazudok, csak, hogy működjék az összetartozás, meg persze a szeretet ereje. Mert nehogy elfeledjük, hogy akikről azt gondoljuk, hogy kizsákmányolnak, nos, ők a legönzetlenebb patrióták – igaz hazafiak valamennyien. Olykor bárkit hellyel kínálnak az ő nemzetükben, csak a férőhelyek száma, valahogy elenyésző…

A minap azon kaptam magam, hogy hozzájuk fohászkodom!
A kutya fáját!

Úgy nekilódultam ennek a nagy rászorultságnak, hogy szinte egészen átadtam magam! Már-már megosztottam vélük az ujjlenyomataimat, meg a portréimat, ahogy azt előírások szerint begyűjtik a hozzám hasonlatosaktól. Rabosíttattam magam, csak, hogy nekik könnyebb legyen! Hogy magamra vállalhassam a bűneiket, hogy végül felballagjak a Golgotára a ménkű nagy keresztfával…

Karácsony közeledtével a szeretteimre gondolok. Éppen úgy, mint ők. Arra gondolok, hogy mit lopnék nekik, a szeretteimnek, hogy minek örülnék a leginkább, ha mostantól engem szolgálhatna, ha nekem teremné, amit megérdemlek? Mert, ahogy elnézem a világ dolgainak alakulását, ez bizony mostantól alighanem így működik. Némi kedveskedés a hatalmasságok alfelével, némi bátortalan dicséret, aztán a dolgok működni kezdenek. Szinte automatikusan… vagy mégsem?

Karácsony közeledtével olykor az ő szeretteikre is gondolok. A pereputtyra, ahol „jónak lenni jó”, csak éppen bele kell születni, teremtődni a narancsszín bölcsőbe. Szinte hallom, amint jól leplezve ásításaikat, végiggajdolják az Úr imáját a tüntetőleg “megtisztelt” éjféli misén. Mert persze a hatalmasságok színlelt tisztaságának ez a “szent élet” is szerves része! Szóval, hallom, amint odakenik a mondatot: „ne vigy minket kísértésbe”. Aztán máris romlatlanná válnak valamennyien. Az ő szeretteikre gondolok, akik persze bőséggel adnak a maguk feleslegéből, na persze csak egészen parányi morzsát, alamizsnát a hasznavehetetlenből a megbélyegzett rászorulóknak. Nekünk… akiknek meg csak szükségünk lehet!

Szeretnék kérem én is, éppen úgy, mint ők, síbolni, szerezni, másoktól az igazságosságra hivatkozva elvenni, képmutatóan jóságost játszani, aztán pofátlanul vastag borítékokat a zsebeimbe gyűrni… Szeretném elhitetni a világgal, hogy mindez jár, dukál, hogy ez a jussom, mert… kegyenc lettem! De nem megy!!! Karácsonytól három hétre, a nyomorult másik uszkve négymillióval azon töprenkedem, hogy vajon miként lehessek képes elkerülni a gazemberek világát. Az ő világukat, ahol a ranglétra a csúszómászóktól az oligarchákig terjed.

Még jó, hogy az imádságnak van már “új” fordítása! Ahol bátor „ellenzékiséggel” elmondható az alázatosság legszebb mondata: Ne hagyj minket kísértésbe esni!

0001

Nem hiszem, hogy egyszer fordulni fog a világ. Nem hiszem, hogy ezek lógni fognak, de valamennyien. Nem hiszem, mert mindig lesz köztük egy, aki a tűzfalra pingálja az egyenlőbbek jogait…

Utóirat:
Akadnak, akik jókedvükből, mások pénzért, dologidőben, megint mások polgárpukkasztásnak gondolva, végül néhányan, akik még vagyunk, kötelességből írunk. A lelkiismeretünkre hallgatva. Mert még akad… Ennyi!

ÜRES A MIKULÁSCSOMAG – csak a virgács marad legvégül…

Nem számít, hogy nem esik a hó, hogy így a szán, meg a rénszarvasok végképp elmaradnak, csak legalább a piros ruhás, nagyszakállú jöjjön el, mint rendesen!

1386321869_nikolausshoe

Majd kipucolom a kiscsizmámat, kipakolom a párkány szélére, s persze úgy teszek, mintha aludnék, jó mélyen. Lehet, még horkolni is fogok…úgy nem tűnik fel, ha kifigyelem, amint a kandalló kéményén keresztül leereszkedik, végigtopog a kisszobán, s a kifényesített lábbelimet megtömi, mindenféle jóval. Igen, azt hiszem ez a legkevesebb, amit egy magamfajta ötvenes gyermek várhatna. Akkor is, ha a realitások értelmében egész egyszerűen üres lesz a mikuláscsomag, aztán a legtöbb, ami mégis megillet majd, a kissé kopottas virgács lehet. Aranyporral hintve, ahogy dukál!

der-nikolaus-gilt-als-schutzpatron-der-kinder

Nem hozott zavarba a két és fél milliárd. Hogy a napi örömet sem ez a kimondhatatlanul hatalmas összeg okozta, talán elnézhető nekem. Hírnek első osztályú volt az a sok nulla, ott a számsor végén, meg persze az örömhír, mi minden kap majd puccos külcsínt e mérhetetlenül nagy pénzből. Most kellene magyarázkodnom, hogy persze, persze, megértem én, hogy a világhírű szent évfordulójához méltónak kell lennünk, csak a legenda nem akar összeférni ezzel a derék mértéktelenséggel. Ahogy a Derkó sarkára álmodott ménkű nagy stadiont sem igazán tudom felérni, úgy nem tudok mit kezdeni a Szent Márton nevében tervezett átalakításokkal sem. Mert nem érzem, miként lesz majd egy kicsit az enyém is a stadion, meg a megújuló Berzsenyi tér, vagy éppen a Szent Márton templom környéke. Mert képtelen vagyok felfogni, mit tehetnék ezekért az ajándékokért?

der-weihnachtsmann-gekleidet-in-rot-weiss-und-mit-rauschebart-so-kennen-ihn-alle

Soha nem kaptam semmit – csak úgy! Nem hiszek az ingyen megkapható, elérhető dolgokban, mert tudom, hogy semmi nincs érték nélkül, s hogy csak a mesék kategóriája már az önzetlen, hálát sem váró tündérek világa. Jön a csomag, megpróbálják velem elhitetni, elfogadtatni annak örömét, hogy két és fél milliárd lapul benne, én meg egyre a virgácsot érzem. Mert csak az volna mérhető érték, amit megérdemelhetek. Mindazok – Szombathely tősgyökeres lakói, meg a gyüttmentek – akik azt hiszik, hogy ez a zsák pénz jár nekünk, nekik, a leggonoszabb önzés birtokában lézengenek. Ők azok, akiket az üres nejlonzsák, meg az aranyozott cirok illet.

weihnachtsmann nikolaus

Egyszer majd kiderül, mekkora ára van, ennek a mérhetetlenül sok pénznek. Majd megneveztetnek azok a szerencsefiak, akik Szent Márton nevében fejet hajtottak a Mammon előtt. Amint Márton, a katona megtépte köpenyét, hogy ne fázzon a rászoruló, talán nekünk is jut majd egy kevés, mások levetett holmijából.

A mikulás vasárnapra ígérte eljövetelét. Kezében ott lesz a lista. Mindazok nevei, akik üres zacskót, meg virgácsot kapnak. Csak mert tudták a mértéket… ugye?