BOCSÁNATKÉRÉS HELYETT – bolsevik diktátum

Van az a túlerő, amivel nem érdemes harcba szállni.
Éppen az igazság biztos hiánya miatt.
Mert – nevezzük őt partnernek, mivel a versenytárs ide túl erős -, szóval, mert a másik számára csak a megsemmisítés adhat kielégülést.

Az én, a mi megsemmisítésünk.
(Istenem, de jó volna, ha egyszer mindahányan értenénk a „mi” fontosságát!)

Számára már a győzelemnek sincs jelentősége. A veszteség sem zavarja – az a legkevésbé. Csak egyetlen dolog, a másik megsemmisülése az, amit látni akar. (Így volt ez a koponyák hegyén, és így lesz, mindig, minden önzésen alapuló történetben is. Mert ilyen az alaptermészet, ha odaátról ideátra kénytelen átnézni. Vagy, ha még egyszerűbben szeretnénk megfogalmazni: ez a juss!)

Te és mi egy dologban biztosan egyetértünk.
Nem szeretünk nekrológot írni.
Talán mert túl kevés az esélye a fordulatoknak, s a sokat emlegetett humorérzék inkább felháborodásra, mint békülésre adhat okot. A rettegett betegségek mindegyikét ugyanazért látja másként a beteg, meg az orvos, mert egyedül az orvos számol következményekkel.

A betegnek sajnos mindegy, mi van a végkifejlet után!

Emlékszünk jól egy hasonló tavaszra.
Mert éppen ilyen volt!
Nem akartak eltűnni a felhők, esett egyre, és kegyetlen szélviharok zörgették az ablakainkat.
Ott álltunk napestig, s bámultunk azokon át a semmibe.
A háborúk kirobbanásáról tanultak jártak a fejünkben.
Azok a túl egyszerű mondatok, mely szerint az elnyomottak nem akartak, azok meg, az elnyomók, már nem tudtak tovább úgy élni, ahogy addig. Annyira szép volt ez a felépítmény, hogy az átöltözés lehetősége és réme az eszünkbe sem jutott.

0002

Pedig ez lett volna a legkézenfekvőbb!
Ettől kellett volna a leginkább félnünk. Mi mégis a veszteségről morfondíroztunk, ahelyett, hogy szorgalmasan tanultuk volna a ránk mért üdvtörténetet.

A bocsánatkérés és a megbocsájtás lehetséges mondataival.

Most nem tartanánk itt, nem maradtunk volna magunkra…
Nem történt semmi a nemzet ünnepén. Semmi, amit szabálytalannak, bűnösnek, vagy éppen rendetlennek gondolhatnánk. Sem törvénybe, sem jogszabályokba ütköző dolgok nem születtek. Pusztán az a bizonyos „jó ízlés” sérült, sokadszorra.

0001

Az ünnep után jött a tüntetés!
Mert az már nem volt maga az ünnep.
Egyre inkább nevén nevezik ócska hordáinkat, mi – a nép – tűrtekből tiltottakká változunk, s ha valaki egyezséget próbál elérni, azt ultimátummal vádolják. BOLSEVIK DIKTÁTUM – minden, ami nem a szájízük szerint való. Na nem mintha nem hallottuk volna elégszer eddig is ezt a megszégyenítő, mocskolódó kifejezést…

Ma sem történt semmi.
Holnap sem fog.
Elvégre nincs gazdaállatunk.

A nemzeti ünnep utáni napon csak egyetlen fontos kinyilatkoztatás jutott el a híroldalakra. Egyetlen gondolat, a miniszterelnök mondatai a tanártüntetésen elhangzott sztrájkfelhívásra reagálva: “Én úgy vettem, hogy ez egy tréfa” – nyilatkozta Orbán Viktor a parlamenti folyosón a Népszabadság kérdésére, hogy bocsánatot kér-e a közoktatás állapotáért, ahogyan azt Pukli István kérte tőle.

A miniszterelnök tehát nem kér bocsánatot. “Olyan viccesen hangzott az egész” – mondta a lap kérdésére. Arra, hogy de akkor sztrájk lesz, és az komoly dolog, Orbán Viktor mindössze annyit mondott, “én jövök dolgozni”, azaz nem csatlakozik az iskolák elé tervezett sztrájkhoz, illetve, polgári engedetlenségi mozgalomhoz.

Orbán nem kér bocsánatot.
Mert képtelen a bűnbánatra?
Mert nincs bűntudata?
Mert nincs lelkiismerete, ahogy lelke sincs rég óta már?
Ugyan, neki ne volna?
Bizonyította, hogy van!
A magyar miniszterelnök lelkiismerete bizony létezik, s olykor megragadja a legeslegnagyszerűbb lehetőséget, hogy kimutassa valódi értékrendjét.

Ahogy ezt néhány napja megtette, amikor megkoszorúzta a Tisztelet Fasorán, Heydar Aliyev nemzeti vezető sírját.

0003

Heydar Aliyev, a politikus 1967-ben, 44 évesen lett az azerbajdzsáni KGB (Állambiztonsági Bizottság, vagyis titkosrendőrség) vezetője. A méregdrága ajándékokkal megvesztegetett Brezsnyev pártfőtitkár-államfő kedvenceként öt év múlva az Azerbajdzsáni Kommunista Párt Központi Bizottságának első titkára lett.
1982-ben Andropov vitte Moszkvába első miniszterelnök-helyettesnek, és előléptette a Szovjetunió Kommunista Pártja Politikai Bizottságának tagjává. Alijev mindvégig együttműködött a helyi maffiával a kőolaj, a Kaszpi-tengeri kaviár, a gyapot, gyümölcsök és egyebek feketekereskedelmében, és könyörtelenül leszámolt ellenfeleivel. Végül Gorbacsov mondatta le 1987-ben, de a korrupciós vádakat nem vizsgálták ki komolyan.
Azerbajdzsán függetlenné válásakor Alijev megjelent szűkebb hazájában, az Azerbajdzsánhoz tartozó, de területileg tőle Örményország által elválasztott Nahicsevánban, és hirtelen ottani nacionalistaként feltűnve megszerezte az ottani vezetést. Majd miután a mindeddig egyetlen demokratikusan választott azeri elnököt, az 1992-ben hét jelölt közül 54 százalékos többséget szerzett nem kommunista Abulfaz Elcsibejt egy év múlva lemondásra és emigrációba kényszerítették, Alijev lett az államfő. Ugyanolyan könyörtelen és keménykezű vezető volt, mint a szovjet időkben.”

Heydar Aliyev azeri gazdaállat az, aki többet ér nálunk.

Minden magyarnál többet.
Mert ő bocsánatkérés helyett megtanult valami mást.

Ölni.