NAGYPÉNTEKI SIRATÓ? – húsvétféltő gondolatok

„A húsvét a vallás ünnepe. A vallás ad híveinek megnyugvást, hitet, föltámadást és mennybéli üdvösséget, nagypéntek pedig adja az emberi dokumentumok dokumentumát, a keresztrefeszítés igazságát, az apostolság tanulságait… Oh, boldogok a hívők, kik ma sírnak, zokognak, de tudják, hogy már holnap este hallelujázni fognak.”

001

Évtizedekkel ezelőtt, még gyerekfejjel, a húsvéti nyúl érkezését várva, izgatottan nyüzsögtünk a konyha sarkában. Viaszoltuk, batikoltuk, festettük, vagy éppen matricáztuk a tojásokat. Hímestojásokat készítettünk, hozzá papírosból színes kiskosarakat, krepp papírból füvecskét vágtunk, hogy ezzel is mutathassuk, mennyire készülünk a nagy napra. A napra, amit egyszerűen húsvétnak neveztünk, bár mit sem sejtettünk Virágvasárnap, Nagycsütörtök, Nagypéntek néhai történéseiről. Csak a jóságos nagyanyó tartotta a frontot, belénk tömve a szentelt sokát, kalácsot, meg tojásokat, óvva pogány lelkünket a zord időktől… Ő így látta jónak, mi meg próbáltunk néki örömet okozni azzal, ha elfogyasztottunk mindent, aminek még a morzsái sem hullhattak a földre.

„Ugyanaz a szeretet, amelynek okán Isten Fia emberré lett és elment a legvégsőkig az alázatban és az önátadásban, egészen az alvilágig, az Istentől való elszakítottság mélységéig, ugyanaz az irgalmas szeretet árasztotta el fénnyel Krisztus holttestét, és átalakította azt, átvezette azt az örök életbe. Jézus nem tért vissza a korábbi életéhez, a földi élethez, hanem belépett Isten dicsőséges életébe, és a mi emberi valónkkal lépett be oda, megnyitotta előttünk a reménnyel telt jövőt. Íme, ez a Húsvét: a kivonulás, az ember átmenete a bűn, a rossz rabszolgaságából a szeretet, a jó szabadságára.”

002

Felnőttünk, megtértünk, megértünk az életre, talán néhányan meg is öregedtünk. Ma már másként látnánk szívesen a húsvét értékét és értelmét.

Megszenvednénk, aztán, hogy megigazulhattunk, megünnepelnénk a feltámadás ránk hulló harmatát. Ha ugyan tehetnénk! De a húsvét, mára a húsvét is az állam árnyékában reszket, s a hozzá közelítő napok egyre csak ugyanarról szólnak: a kilátásba helyezett büntetésekről, a vélt és valós bűnök üldözéséről és megtorlásáról.

Ugyan, mi más készülődne már hetek, hónapok óta, ebben a szerencsétlenül kivéreztetett hazában? Mi más készülődne, mint a nyomorukban itthon maradottak végső megbüntetése, a sokadik bőr letépése, a móres, amihez soha nem lehetünk eléggé öregek?

003

Terrorveszélyt hozott a nyúl Erre futotta neki, s most örvendezhetünk, ha kedvünk szottyan! A Megváltó meg azt csinál mindeközben, amit csak akar! Földi helytartói a hatalomnak alárendelten szolgálnak, hogy a juss, nehogy más fölé méltóztasson vonulni. A juss fellegeiből táplálkozókat bámulók bamba népe, íme várja a Feltámadás ünnepét. Arcátlanul hazug, gyáva hordáink rebegik a véget nem érő áment, miközben az ünnep, mint olyan, megszűnt létezni…

Terrorkészültség van, ki beszél itt a nagyhétről! Ez most a húsvét témája, aktualitása! És egyetlen bátor lény nem maradt, aki felemelné szavát: ne tovább! Nem számítanak az öregeink, nem a gyermekeink, nem számít a másik lelkiismerete, sem titkaihoz való joga!

Ez a húsvét a legfőbb bizonyítéka a hazugságnak! Tűrők, elfogadók, szolgák és alattvalók lettünk, mert azzá válni volt egyszerűbb, mint elvállalnunk Júdás felelősségét.

Soha nem volt még ennyire időszerű a vers, amit a hivatásos fanyalgók a leginkább végleg törölnének a magyarul beszélők és értők világából:

004

“Majd, ahogy az idő telik,
mint ki dolgát jól végezte:
Nagypéntektől Nagypéntekig
térdelünk a kereszt alatt
húsvéti csodára lesve.
Egyszer a jobbszélső alatt,
másszor a balszélső alatt,
éppen csak hogy a középső,
az igazi, üres marad.
Nincsen is keresztfánk közbül,
nem térdel ott senki, senki.
A mi magyar Nagypéntekünk
évszázadok sora óta
évszázadok sora óta
ezért nem tud Húsvét lenni.
Így lettünk országút népe,
idegen föld csavargója,
pásztortalan jószág-féle.
Tamással hitetlenkedő,
kakasszóra péterkedő,
júdáscsókkal kereskedő.
Soha-soha békességgel
Krisztus-Úrban szövetkező.
Te kerülsz föl? Bujdosom én.
Én vagyok fönt? Bujdosol Te.
Egynek közülünk az útja
mindég kivisz idegenbe.
Bizony, jól mondja a nóta,
hogy elmegyünk, el-elmegyünk,
messzi nagy útakra megyünk.
Messzi nagy útak porából
bizony, köpönyeget veszünk.
S ebben a nagy köpönyegben,
sok-sok súlyos köpönyegben
bizony pajtás, mondom Néked:
rendre, rendre mind elveszünk.”