TUSVÁNYOSI KOCKÁSINGES MEGVÁLTÓ – orbánbeszéd élő egyenesben

Jóságos Isten, hát megértük ezt is!
Leállnak a híradások, elnémulnak a zenekarok, a rádiók és televíziók megszakítják az adásaikat, hogy minden lakásban, közintézményben, autóban és közterületen, egyszerre és egyazon időben váljék hallhatóvá és láthatóvá, amint elhízott megváltónk – vagyis mi, Magyarország… – mondja a magáét.
Megtisztelve az övéit, ücsörögve a mafla mikrofonok mögött és persze kockás ingben, csakazértis.
Orbánbeszéd élő egyenesben, eltekerhetetlenül, válthatatlanul, minden csatornán és minden médiában. Mert nyilván úgy gondolja, hogy nincs a szavainál fontosabb – pontosabban nem lehet!

ov1

Évről évre megkapjuk az orbáni misét, püspökúrral, meg Zsoltival, meg persze számtalan újonnan tenyésztett magyarral a tapsolók köréből. Hálás magyarokkal, akik – mint azt Semjén nem győzi hangsúlyozni – október másodikáig éppen egymillióan lesznek. Már nem kell mindenkinek hozni még egy embert, a manuszok klónozását elvégzik a honosítók, akikről anno, a nagyvezír volt szíves azt hazudni, hogy csak köret lesznek…

Tergyeget.
Nagyjából ezt mondta volna róla öreganyám, aki a testbeszéd értelmezésével elévülhetetlen érdemeket szerzett néhai fejlődésemben.

Ül, és közben kapálózik, mondja a milliomodszor is értelmetlen kliséket, mely szerint mindenki hülye, csúf és értéktelen, akinek neve nem orb-bal kezdődik, s a vége nem iktor!
Mi, közel hétmillióan pedig vagy orbiktorokká válunk, vagy akár mehetünk a többi hazaáruló után!

ov2

Van abban valami kimondhatatlanul undorító, ahogy gögjét legyőzni, vagy akár leplezni is képtelenül le-levicsorog felénk, ahogy hangsúlyait és hadarásából lett beszédhibáit ránk erőltetve eligazít. Mindent kimond és elnevez helyettünk, s közben arról fecseg, miként véd meg valamennyiünket, miként ver helyettünk az ő drága szíve, mert persze csak önzetlenségből zavar el mindent és mindenkit a mi köreinkből. Elzavar mindenkit, hogy iránymutatást adhasson, mely homokozóban, kinek a fejére szórhatunk homokot, s ha visítani támad kedvünk, ugyan mit ordíthatunk és kiknek a képébe. És íme, az ellenség, Brüsszel, aki persze ebből az egész fecsegésből mit sem ért…

ov3

A nagycsalád egy szép napon úgy vélte, hogy a bőséges gyermekáldás után még szívesen felnevelne, adoptálna egy másmilyen apróságot – örökbe fogadja a meglehetősen alultáplált purdét, hogy felnevelve a magasba emelhesse majd: íme, a jövő. A gyermek viszonylag gyorsan szocializálódik, helyezkedik, fogakat és karmokat növeszt, aztán egyre összeférhetetlenebbé válik. Szinte csak keresi az okot a csúfolódások, veszekedések kiprovokálására. Mire a jóságos örökbefogadók felocsúdnak, a vásott kölyök már teljes fegyverarzenáljával céloz és lő, nem ritkít, de irt. A felborult világban menekülni kényszerülőket provokálja, a lehetetlenből menekülőt megbélyegzi, aztán, hogy a kontinens különböző pontjain véres események indukálódnak, a megállíthatatlan terroristák rémképeit festi. Ő, a befogadott, a menekült, a sokáig csak megtűrt paprikajancsi. És a megmenekülésről fecseg, miközben kizárólag szerezni akar. Elvenni mindazt, amiről megállapítja, hogy az övé…

ov4

Jóságos Isten, hát megértük ezt is! Leállnak a híradások, elnémulnak a zenekarok, a rádiók és televíziók megszakítják az adásaikat, hogy minden lakásban, közintézményben, autóban és közterületen, egyszerre és egyazon időben váljék hallhatóvá és láthatóvá, amint elhízott megváltónk – vagyis mi, Magyarország… – mondja a magáét. És közben se te, se én nem mondhatom: elég! Nem tehetem keresztbe a karjaimat, nem sóhajthatok: ennyi! Mert már nincsenek jogaink, csak kötelességeink! És ez most éppen demokrácia, az ő felfogása szerint.

Vajon a maradék hétmillióból, legalább egy sejtette, tudta, mi ez az egész?