A TRÓGER AZ TRÓGER – akinek nyilván jól áll, még akár a mackó is!

Van úgy, hogy bizonyos estélyeken, avatókon, a lángelméknek, különleges tehetségeknek, világhírű művészeknek – de csakis nekik! – elnézik, ha nem öltöznek az alkalomhoz illő ruhába. Nem szólnak, hogy az öltözékük nem igazán felelt meg az elvárásoknak. Mert hihetetlen tudásuk, kisugárzásuk és lelki alkatuk egyszerűen felülírja a mindennapok legelemibb protokoll szabályait. Még az általános iskola legelején elmagyarázták jóságos tanítóink, hogy bizonyos foglalkozások művelői olykor a legjelentősebb ünnepségeken is jellegzetes formaruháikat viselik – nem válhatnak meg palástjuktól, kezeslábasuktól, vagy éppen egyenruhájuktól – s nem viselhetnek a másokéhoz hasonlatos öltönyöket, kosztümöket. Mert velük kapcsolatban éppen ez az elfogadott! És igen, a cirkuszi műlovarok, neves sportolók is megjelenhetnek, szinte bárhol és bármikor a manézsban, illetve a sportpályán megszokott öltözékben. Mert ők – de csakis ők! – éppen ettől hitelesek!

A néprajzi emlékezet szerint, a legkisebb településen is tarthatnak ünnepeket, évente, ahogy a kalendáriumok vezénylik. Bizony, ott is illik kihúzintani, s ha valakinek ez nem sikerülhet tökéletesen, legfeljebb megállapíttatik, hogy úgy néz ki az illető, „mint szaros Pista Jézus Nevenapján”! S aki az elvárások mentén alulöltözi a falu népét, könnyen kikezdhetővé, a gyüttmentek közt is a legutolsóvá válhat… megszólják! Mert a ruházat a tisztelet legelemibb kifejezése. Amiről felnőtt korban már nem illik, sőt felesleges tapintatlanság szólni. Különösképpen, ha az illető magas titulusban szemlélheti a zord mindennapokat…

A néprajzi értekezések szerint a liflander, meg a tróger is pontos megjelölése az alulöltözött, másokat és az alkalmat tiszteletben tartani képtelen egyénnek. Évszázadok óta így volt és talán ma is így van, ha tisztességről próbálunk beszélni… elég, csak egy vasárnapi szentmisén szétnézni a hívek sokadalmában!

A nyár, a maga embert próbáló hőmérsékleti adataival, a kánikula rekordjaival szintén feladatot ad, a tűrés bizonyos megpróbáltatásait, melyet viselni mindazok kötelessége, akiket erre a méltóság, a rang különösen is kötelez.

(…)

De, ugyan, miért is volna értelme, hogy több vetületben is megpróbáljuk árnyalni a mai nap csúcspontját, amikor városi közösségünk életének egy igen fontos napján egyetlen kivétellel mindenki képes volt az engedelmességre, a mások legelemibb tiszteletére, s egy kivétellel mindenki megértette és megjelenésével is kifejezte a legközvetlenebb társai iránt érezhető tiszteletet. Az ünnep méltóságának járó öltözék varázsát! Ma, amikor az ünnepségeket dokumentáló eszközök szinte mindent látnak és hallanak, már semmit nem lehet meg nem történtté tenni…

Persze, őnagysága számára ez is csak egy volt, a szokásos polgárpukkasztás eszköztárából! A mackó jó volt ezeknek! Ugyan, miért is érdekelte volna éppen őt, hogy mások mit tartanak ildomosnak! Őt, aki szerint egyetlenként, törvényen és mindenféle ítélkezésen felül állva azt tehet, amit csak akar?

Ugyan, honnan tudhatná, hogy mi, az efféle ünnepségek egyikére el nem várt, meg nem hívott, tehát semmibe nem vett szombathelyiek az alkalomhoz illő ruházatról mit gondolunk?

U.i.:
De minek is írni egy primitív szennylapban ilyen dolgokról? Az ipse öltönyei a lakóhelyén maradtak, ebbe a porfészekbe csak leugrott, kerekezett, avatott, elmondta milyen mázlisták vagyunk, hogy ő van… csak úgy, a rendes, havi miheztartás végett…